Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 11. szám · / · Kádár Endre: Balalajka

Kádár Endre: Balalajka
Regény (4)
II.

A rue de la Glaciére legvégén, egy szoba, konyha, ahova Andrej a bútorok nagy részét is átmentette.

Kezében tartja a levelet, fáradt fejével utána gondol, elolvasta, de annyira távol van önmagától, hogy időbe telik, míg a mechanikusan felvett szavak eljutnak hozzá.

Feláll, automatikusan helyére tolja a két széket: a könyveket, amelyek asztalán sorakoznak, addig igazítja, rendezgeti, amíg pontosan, szimmetrikusan a középen állanak, amelyik kijjebb áll a rendből, visszacsúsztatja, azután leül, keze a kabátja fazonján, honnan lassan lecsúszik a gombokhoz. A második gomblyuknál ujja megáll, megakad, bizony: a kötés kezd kibomlani. Veszi a cérnát, leveszi a kabátot, lassan átmustrálja: meghasznált szövet, de még ma is szolid eleganciával adja ki a szabás, a munka formáját, elfeledkezve marad ezen a ponton.

Persze! Igaza van: az ő élete se élet. Huszonhárom éves. Ember, milyen más ember! s mije volt eddig az életéből? Szabadsága?...

Kábult tompultsággal állott meg e szónál, nem tudta, nem merte tovább gondolni, két kezének minden ujját egymásba fogta s félrefordított, eleresztett fejjel nézett maga elé: míg semmivé lett gondolata.

Szabadsága? Csak most, most először gondolt arra, mit jelent egy nő számára a szabadság, ha élni talál vele. Először korrekt érzése, azután fáradtsága, azután lenézése, amellyel eltolta magától: - ki ő, senki az életében - nem engedte közel hozzá a kételkedést.

De a szíve összeszorult, nyelnie kellett, mert meg kellett volna szakadnia, úgy fájt, a szíve szenvedte meg azokat a kétségeket, amikről tudata nem adott számot. Csak annyi tetszett fel belőle neki, mint a besatírozott égborulatból, amelyen távoli záporvonalak mozognak villamosan és amelyről nem tudja a szem, hogy zivatar-e vagy felhőjáték.

A levélért nyúlt és hogy belepillantott, hogy szeme rávetődött a hivogató sorokra, melyekből jóságot érzett ki, szánalom és megindultság fogta el.

Szeretetet érzett szívében. Hív, házasi, boldog, nyugodt szeretetet. S folytatásul fel kellett állania, az etazserhez menni és egyik csukott fiókos ládát fel kellett nyitnia azzal a pillanatnyi boldog szeretet érzéssel, amint az imént a levélnél érzett és ami a nyelve alatt reszketett. És ez az érzés mind teljesebb lett benne, mialatt a fiókban járt a keze, eloltotta öntudatát.

Hat levél volt ott egymás tetején, hat összegyűrt, összekínzott, megnyomorgatott levél, hat levél másolata az ő keze írásával. Kezébe vette az elsőt s olvasni kezdte, régi betűjét, régi szavát: Kedves Tatjána!

Oly kimondhatatlan reszkető boldogság volt benne, a hihetetlen és a biztosság érzése, büszkeség, első fájás, ember örömszomorúsága: szerelem.

Elolvasta az első levelet, azután a másodikat, sorra végig, mind a hatot. S vele előtűnt egy-két jelenet a múltból.

*

Ahogy ő látta életét, volt életét, az ábrákat, amik benne állottak jelenében, életének sorsalakító eseményeit, melyek vele maradtak, belesejtesedtek s determinálták:

Ötéves.

Előbbről alig vannak emlékei. A tudata, az idegenkedése annak, hogy van, hogy: él. Tulajdonképp pontosan az, aki ma, úgy áll a többi gyerek közt, mint ma az emberek közt. Úgy nem tud velük nevetni, örülni, könnyűnek lenni. Egy fiú, Iván Petrovics, szemtelen, játékos kölyök, neki ugrik, ujjaival felé döf, s ő reá néz: egyenletesen, változatlanul, szomorúan, mint ahogy nézni szokott, a fiú harmadszor nem mer kezdeni vele, abbahagyja, és mintha örökre elijedne tőle, elballag. Szeretne utána kiáltani: gyere vissza Iván Petrovics, játsszál velem. Elment.

Miért volt már akkor is szomorú, a gyermekkor legelején? Megsejtett valamit? Miért születnek rossz asszonyok fiai jobbára melankolikusan? Egy test lévén az anyával, egyen érezve érzéseiket, hogy elszakadnak, mint idegenség él bennük tovább az anyjuktól hozott idegen iránti szerelem? Hárman vannak bennük, ez zavarja fel korán őket?

Más, összefolyó apróságok. Nagy társaság az asztal körül. Isznak. Apja, anyja, ismerősök, az apja kerek, piros, gombaorra, macska bajusza svadronéros, röviden felelgető, mulató szája, az anyja kékes fekete haja, odaadó szeme, egy fiatal tiszt mellette, egy nagy orrú, nagy szakállú ember, felvillanó kacajok, dohányfüst, sör és bor felhője, amelyet most is a gyomrában érez, egyszerre ránéznek, “Andrej" kiabál rá az apja, felrezzen, elpirul az egész idegenségével a körülötte levő életnek.

Az esti mulatság görög tova, ő magára marad.

Gyerek: Úgy szereti a gyerekeket és nem találja helyét közöttük. Sokszor erőszakkal próbálja belejátszani magát mulatságaikba, egy-egy mozdulattal elkésik. Ügyetlen.

De szeret egyedül járni egy Petrusa nevű muzsik gyerekkel, akinek van egy fehér kutyája. Együtt vándorolnak a széles mezőkön, a kis város mögött, ahol született.

Az apja ostorával ráver a legényre.

Áll az udvaron, a legény elővezeti a lovat, az apja felül rá, türelmetlen: a nyereg oldalt csúszik, káromkodva csap ostorával a legényre. Dühe nőttén, másodszor még nagyobbat üt rá, Vaszja behúzott fejjel lecsuklik az ütés alatt, azután hogy kiállta, alázatosan, összefogott kézzel megáll a gazdája előtt.

A szíve összeszorul. Azontúl, ha valami igazságtalant lát, arról tudja, hogy szíve összeszorul, az első fájdalmas, kegyetlen impresszió újra meg újra megjelenik. Az ostor kaput nyitott zárt-magába a szánalomnak. Ezen keresztül megy minden történés, minden érzés.

Mit érzett akkor, micsoda távolságot ettől a dühöngő, vad embertől, akit apjának kellett szólítania! És milyen boldog volt, ha a legénnyel mehetett, ha Vaszja mutató ujját szorítva kezét lóbálva, ugrálva mehetett mellette.

S amint nő, egyre nő, teljesedik vele ez az érzése, az első nagy érzése. Akinek vér vagy rend szerint közelebb kellene állania hozzája, azok eltávolodnak s akik alatta vannak, közel kerülnek szívéhez.

Minden, amit otthon lát, hall, ellenük neveli. Hét, nyolc, kilenc, tíz éves, már sokat ért az élet összefüggéseiből és minden amit otthon lát, minden nap, minden óra, minden cselekedet csak jobban elválasztja övéitől.

Hogy szerette volna szeretni őket, ha jött egy-egy ünnep, ha volt egy szebb családi est, mily boldog volt, hogy örült, hogy vágyott a szeretet után, hogy kapjon, hogy szeretetet adjon s hogy elmúlt ez hamarosan.

Hogy alakul ki egy gyermeki karakter: a háznak mindennapi egymásutánjából. Látja az apját lovagló ostorral, kutyákkal, hangos, bőséges, parancsol, s rá időnként mintha ünnepnap lenne, szomorú, aszkétás, veszekedős, fogadkozós napokon, egy foglalás után. Az apja az asztalnál, inni szeretne, de nem meri mindjárt a foglalás napján megtörni a fogadalmat, hogy szűkebbre húzzák magukat, az a dühödt, józan arca az ivónak, az a macskaszerű ingerlékenysége: most az anyjával kezd ki, azután a legényt rúgja meg, ki az asztalnál szolgál. Vége az ebédnek. Az apja asztmásan lélegezve szívja szivarját, idegei ellanyhultak, kezét gyomrán összefogva bóbiskol, nemsokára jön Petersen hadnagy, “szervusz!" lármázik az apja, “őrnagy úr" hajlik meg a fiatalabb tiszt és oda ül anyja mellé. Anyjának tapadó tekintete, hangjának máskor nem hallott alázatos, csendes timbreje. S aztán nővérei, szépen felöltözött kisasszonyok, kis éhes csukák, akik mindenütt ott akarnak lenni, mindent magukra akarnak ölteni, édes, kedves, fiatal, szívtelen teremtések. Amit odahaza lát hat és tíz éves kora közt: kialakítja, megadja neki a képességet, hogy erősen megkülönböztesse a rosszat a jótól, a boldogtalant a boldogtól. Veszekedés, kedvetlenség, nyomor ha egymás között vannak, könnyelmű hang, ha valaki van náluk: mérgező emlékei a gyermekkornak, kiválasztják szívét e környezetből, nem tartozik hozzájuk. Tíz éves, nincs senkije és semmije. Így kerül tíz éves korában, kinyílt bús szemével, üresen maradt szívének csendes, nagy vágyódásával a katona-iskolába.

Örül az egyenruhának.

Tanul, tornázik, játszik. Időnként rájön valami kimondhatatlan ellanyhulás, az idő kihagyni látszik, elmerengve - min? - keres a múltban, kell hogy valami múlt élete legyen, mire emlékszik úgy, mint egy nagy lázbetegség történésére? Osztálytársai közt ő nevelkedik fel leghamarabb, ő a legerősebb, a legnagyobb s a “leglányosabb". Azok a vadságok, ösztönös, nem nevelt mozdulatok, amelyekben a fiú gyerek állati mivolta, mielőtt az emberi fegyelemnek odaadná magát, kiéli magát, neki nem jöttek meg. Ő korán, túl korán, mielőtt érzéki élete ébredt volna, emberré lett. Pirulva, szeméremmel és borzadállyal hallgatta társai elbeszéléseit. Érzéki élete messze, gyermekkora elején egy fájdalmas jelenettel öntudathoz jutott, nem volt még kilenc éves, amikor örökre elhatároztatott.

A fürdés.

Kinn voltak a kiránduláson: apja, anyja, nővérei, jó barátok. A tó, messze a városon kívül, nyájas, szürke vizű, a nagy fa a parton. Fehér bárányfelhők, messze a rét szélén libák tollászkodnak és kacsák bukdácsolnak, ott ahol kákás a víz. Fürödni! Mindnyájan a vízben, nevetés, fickándozás, jókedv, ő lebukik a víz alá s erős, nehéz mozdulatokban, nagy tempókat rúgva, piheni ki magát. Egyszerre úsznia kell, mért s mért mindig titokzatos kényszerűségével a végzetnek oda, ahol valami iszonyú vár rá: a hadnagy szemben áll anyjával, - egyszerre a nyakáig lehúzza magát a vízbe - anyjához nyúl és pár pillanatig ott tartja a kezét. Nem tudja mit tesz, azon veszi észre magát, hogy a hadnagy iszonyút ütött fejére, ő pedig elengedi a combját, amelybe a vadállat dühével harapott bele. A sikoltozásra összeszalad a társaság, kimennek a vízből, a hadnagy vérző lábát tapogatja, az anyja reszket, ő fázik, - mi volt az? - szívgörcsöt kaptam, dadogja.

Itt, - ekkor egyszerre egészen elváltozott. Elhalt, csak egy idege élt, a fájdalomé, a részvété, csak az jutott közel hozzá, amit ezen az első, nagy, örökkévaló szenvedésén keresztül megértett. S csak ez az egy képessége fejlődött, a többi abbamaradt, a megcsalatottak, a jók, a szenvedők, mintha neki szenvedtek volna, annyit szenvedett értük.

Különös az, hogy egy ilyen gyermekkori emlék, hogy lesz az ember életévé: hogy él egyedül és az egyén mily szolgája ennek az egy egyetlen idegen érzésnek. A szíve csak erre ver, erre indul meg. Azzal, hogy anyjára nem tudott ránézni, hogy nem szenvedhette, messze ment tőle a világ. Oly messze-messze ment minden. Régi ismerősök, rokonok, barátok közt oly újonnan jött idegennek érzi magát. Mintha nyelvüket rosszul beszélné, rosszul értené, ha nógatja is magát, hogy részt vegyen a társalgásban: egy pillanattal mindig elkésik. Hányszor határozta el magát, hogy együtt fog örülni a többiekkel, együtt neveti el magát, önfeledt lesz, boldog: soha sem ment. Olyanok közt, akik nem ugyanolyan fájdalomból jöttek, mint ő, a legigyekvőbb arccal is leverőleg hatott. Kis tavaszi részegség, kirándulás, beleegyező tiltakozások: a lányok csókot adnak, nem, odáig nem jut, a mozdulatok megfagynak, a nevetés hamis lesz és kiábrándultan nézik az eltörött érzés eltaposott darabjait. Hányszor mentek együtt barátaival, tavaszi estén, hogy most dorbézolni fognak, ha sokan voltak, magához vonzva egy-kettőt elmaradt a többitől, ha ketten-hárman, tudta és akarata nélkül neutralizálta őket.

A kezet leejti.

Tizenhét és tizennyolc éves volt, termetre óriás, ember, férfi. - Nevető száj, fényes, pajzán, mellet ütögető, beszélő kéz: futva menekül előle a lány és megállva, lélegzetet fújva keblét ütögeti. Eléri: a kéz után nyúl és nyilallást érez. A kezet leejti. Mintha egy hang ment volna át mellette a levegőn.

Hátha a lány is hallotta? Nem fog a szemébe nevetni, nem rántja a kezét vissza: mit gondol, én is olyan vagyok mint az anyja? - A nő számára anya, vagy húg, vagy nővér. Az éjszakai nőktől pedig tisztaság érzéke, gyöngédsége tartja vissza.

Már hadnagy, Tulában állomásozik, mikor először kerül közelebb a nőhöz. A lakásadónője, nevét elfelejtette, egy kis hivatalnok felesége, harminckét éves, csinos asszony, szinte szó nélkül közel hozza magához, bejön párszor rendezgetni a szobát, mond valamit, megáll és ha kimegy, valami melegséget hagy ott. S egyszer, hogy előtte áll s hogy pár pillanat óta nem mondott semmit, ő ránéz, az asszony a nyakába borul. És ennyi az egész. Nem, a férj vagy a gyerek nem foglalkoztatja, de az asszony sem nagyon, ha látja barátságosság fogja el szívét, félórára melegen gondol utána.

Tiszt.

Ebben az időben az az öröme, hogy sokáig öltözik. Pétervárott csináltatja ruháit, ő az ezred legelegánsabb tisztje, rajta áll legjobban az egyenruha. Nagyokat eszik, alszik s reggel az oldalát horzsolva s helyét keresve, valami feszes örömmel szorítja magára a derékszíjat, boldog hogy katona. Este néha olvasni szokott. Turgenjevet, akit nagyon szeret, Nekraszovot, de hamar elejti a könyvet, álmos.

Huszonkét éves és anyja közbenjárására Moszkvába helyezik át. Moszkva! boldogan pakol, de mikor meghallja, hogy anyjának köszönheti áthelyeztetését, a jóérzése megmarad ugyan, de nem talál semmi különösen azon, hogy Moszkvában lehet. Pedig mily boldog! Az utcák, a templomok, a tömeg, a rusztikus fenség és templomi kép, az orosz égbolt, ami a Kremllel kinyílik, oly ismerősnek tetszik neki, mintha mióta élne ismerné, sőt mintha még messzebbről volna ismerős. Mindennapi séta a Kitájgoród elegáns utcáin, utána a gyönyörű Krasznaján. Esik a hó, sok szőrme, hócipők, a nők filcből készült hócsizmácskája, kocsisok a trojka előtt, egy óriás termetű, karcsú fiatal tiszt, aki a kirakatok előtt haladtában félszemmel a tükörképét vizsgálja...

Forradalmár.

Gyakran jár a tiszti kaszinóba. Skobelev százados: vastag orosz orr, kék szem, ráncos, köznapi arc, ha beszél, lassú melegség ereszkedik széjjel szavaitól: a sokat olvasó nyugodt, szeretetteljes közlékenysége. Cvikkerét kezébe veszi, beszél témájáról, a jövő háborújáról. Bor s a fog közt felejtett borostyán szipka: a jövő háborúja: szó: anekdota: régi érdekes történet relief nélkül. Ő odahallgat, bizonyos érdeklődéssel. Más alkalom. Három fiatal tiszttársa ül együtt egy sarokban, bizalmasan beszélgetnek, közeledik feléjük: azok ránéznek és nyugodtan folytatják beszédüket. Megretten: amikor hallja, a három tiszt forradalmár. Mily csodálatos titka az emberi valónak: hogy volt az, hogy azok tovább mertek beszélni előtte s hogy maradt ő ott, hallgatva, szó nélkül közéjük lépve. Az ember három lármásan észrevevő érzékétől megzavartan, nem hallja a legcsendesebbnek, a legbiztosabbnak: a léleknek a szavát.

Mért nem élünk mindig lelkünkkel, mért nem halljuk folyton lelkünk szavát, mért beszélünk, mért nézünk, mért nem próbáljuk őt megismerni, Őt, az Egyetlent, a tisztát, a biztosat, sorsunk egészét, teljességét, őt az egyetlent: isteni lelkünket.

Mért nem hallgatott például Andrej Alexejevics e nagy pillanatban lelke szavára, mért nem hallgatott oda? Mért nem vette tudomásul azt, amit szíve mondott? Mért nem hallgatta meg szíve kiáltó szavát, amely egy fájó érzésben tudatta vele, mi való neki. Mely megmondta, hogy mit tett becsületből, mit szánalomból: idehallgass, ne tévesztesd magad!

...Egy évig marad Moszkvában s ez az év nem sokat változtat rajta. Gyakran jár a forradalmároknak számított tisztek közé, mert ott van két kamerádja, akikkel legjobban szeret együtt lenni, de közelebb alig kerül hozzájuk. Amit hall, keveset fog rajta, elméleti formuláik keresztül mennek a fülén, eszes, de nem túl értelmes, amit egyszerre meg nem ért, nem is fogja megérteni. Nincs természete hozzá, hogy studírozzon. Szívével és rokonszenvével egyszerre megérzi a forradalom célját, de teoretikus szükségét nem érti meg. A világ oly szolidul, oly örökkévalóan berendezettnek tetszik neki, hogy mindezek a szavak, mindezek a fogalmak gyerekesnek tűnnek fel előtte.

Steiner, jóbarát!

Van-e még egy oly hűséges, igaz ember, mint ő, volt-e valaha a földön! A szomszéd szobában fekszik valaki, iszonyú fájdalmai lehetnek, fogát összeszorítva sziszeg. A lakásban nagy csend, senki sincs itthon. Ez csak a zsidó diák lehet, aki mint látta, mellette lakik. Kicsit ingerült, szeretett volna egyet-mást vásárolni, de nem volt elegendő pénze. Az elnyomott sziszegés irritálja. Az asztalra ül. Aztán gondolkozik: mérhetetlen szánalom fogja el, micsoda ember lehet az a másik, aki elszorítja megkönnyebbítő jaját, nehogy a másikat zavarja. Feláll, benyit. “Segíthetek valamivel?" A beteg szeme, ez a zsidó szem, ez az olvadó, alázatos, okos zsidó szem, szőrös áll, előre hulló, rendetlen haj, mily ijesztő. “Köszönöm hadnagy úr. Nincs kinn senki a háziak közül?" Kinéz. “Nincs." Leül. “Mi baja?" Azt hiszi mellhártyagyulladás. Szánalom, soha nem érzett szánalom indul el benne: olyasvalami, amit eddig nem érzett, nem a passzív, fájdalmas néző többet, humánusabb, emberszeretőbb: a beteg szenvedő közelsége annyira megfogta. - Testüktől szabadabban, mit tudnak megmutatni, a lélek végtelen kiterjedéséből a betegek! - Érdeklődve kérdezősködik, hogy van, mit segíthet rajta. Most jobban, feleli, mintha valamit engedett volna a láza. - Másnap megint meglátogatja. A beteg jobban érzi magát. Beszélgetnek. Steinernek hívják, orvostanhallgató, három hónap óta laknak egy fedél alatt s azért nem látta gyakrabban, mert nappal az egyetemen, este és éjjel a barátainál van. Az asztalon csomó könyv. Német és francia könyvek és néhány orosz regény és forradalmi iratok. - Elborul. Mily savanyúan nyomasztó a szoba levegője. - A diák felül s sovány eres kezét tétován zilált hajába dugja. “Pihenjen le!" Steiner engedelmeskedik és ebben az engedelmességben van valami szelídség, alázatos szeretet, amely megmelegíti a szívét. Gyerekes boldogság, beteg boldogsága, hogy valaki van mellette, aki gondol vele. “Akar valamit a városból? Van valami megbízása?" mondja több és több szívvel. Steiner fekszik. Az ágyához megy. Megfogja a kezét, beteg, sovány kezét s a két sárga kéz feleletül átfogja az övét. Kicsit áll az ágy előtt. Jön a háziasszony. Steiner felgyógyul. - Könyveket hoz. - Franciául tanítgatja. Steiner, drága barát, a moszkvai esztendők, öten egy szobában, Párizs, a két év, mialatt a másik keres rá!

Zsidók.

Kijevbe parancsolják. - Az utcák, amelyen járt! A kaszárnya! Az első igazi öröm, amelyet nő adott neki. A zsidólány! Fekete haja, fekete szeme, puha piros szája, cigányos lusta járása. Zsidók! Itt kapcsolódik először hozzájuk, itt érzi azt a nyugtalanító érzést, amit a zsidó tesz rá, úgy hat ez, mint a narkotikum, felkavarja az idegélet idegen ízét, aki egyszer belekóstolt, nem tud szabadulni tőle. - A külső városrészben pogrom. Egy ezred vonuljon ki a rend fenntartására. Késő, akkor nem jutott eszébe, hogy szántszándékkal későn rendelték ki őket... Bezárt boltajtó, az ajtó rámáján dűl a füst, kiszakított ablakok, cserép, kő, máglya, bámész népség, tele ablakok, meglapult gyilkos, külvárosi arc, dühödt és apatikus zsidók. Az ezred lábhoz tett fegyverrel áll, ő a sor előtt, csizmáját nézi. Fel kell néznie, a túlsó oldalról, a harmadik emeletről két zsidó szem, egy tizenötéves lány nézi... Elrestelli magát. Egy automobil közeledik: egy fiatal nő hajol ki belőle, az autó a tömegben meglassítja a tempóját, a nő szeme rajta marad, míg a kocsi neki iramlik. - Hess, micsoda ledér gondolatok!

Steiner szobája.

“Jó estét, hogy van?" - Sokáig ült egyedül szobájában. Délután még egész jó kedve volt, sétára ment s találkozott egy nővel, egy negyvenkét-negyvenöt éves, erősen fűzött, égő szemű nővel, egy, a negyven évesek buja fiatalságával, egy, akinek összességében, kihúzottságában, libegő, pávás, gangos fiatalosságában benne van a kacér múltja. Mellette egy huszonötéves, erős fiatalember, a kegyelt fiatalember hízott, biztos megjelenésével. Oly rátapadó erővel és szemrehányással nézte meg az asszonyt, hogy az mintha fia tekintetét érezte volna, lesütötte szemét. - Hogy nincs-e valami olvasni valója. Ne haragudjon, hogy nem tudakozódott nála, hogy nem jött be hozzá, látta, hogy már összeszedte magát. Steiner ránéz és gondolatos emberek hallgatásos közlékenységével egy intim pillanatot teremt közöttük. Az idő múlik. Könyveket mutat, mindenfélét mond szerény zajtalansággal. Ő a végén elámul: ez a kis zsidó! s (rajta keresztül) a világ milyen nagy! Milyen eszet veszejtő erdő! S milyen bizonytalan lett egyszerre benne! Most először sejti a forradalom lényegét, most először érti fel a tanításokat, amiket hallott, most érzi először, mire vagyunk, mire születünk!? Erre? ez az ember rendeltetése? Erre a világra: Igazság, Jog, Törvény: összerabolt vagyonok kohéziója! - Óh a frázisok, amiket utál! - A kihasznált szegény nép! - A kasztok más nevű, de örök formája! - A tömegek hittel való félrevezetése, agyak elnevelése, megnyomorítása, óh frázisok! Egy szent szájban a lényegek lényege.

Orosz.

Elviheti Dosztojevszkij “Karamazov fivéreit"? Úgy vonzza valami e könyv felé, amint érte nyúl, már szeretne szobájában lenni, honnan van az a titokszerű vonzódás, amelyet ismeretlen dolgok iránt érez, amelyhez való viszonyát előre a legteljesebben érzi, amelyekről az a furcsa érzése, hogy messze-messze, egy régebbi múltjában, ahova öntudata nem tud elérni, ismerte őket? Egész éjjel olvasta a könyvet és sírt. Oly könnyű és nehéz volt a szíve, semmi hasonlóságot sem talált az Aljosa és maga sorsa között és olyannyira magát érezte benne.

Melyek és honnan vannak azok a szavak, amelyekben egy végzetszerűen nagy író, ki minthogy kozmosza a világnak, egy szóval, egy betűvel megrezdíti bennünk sorsunk képét, az a névtelen melodramatikus rezgés, ami két-három szó egymásutánjában volt, eszébe juttatta lelkének legerősebb konvulzióit. Egy Balzachoz, Dosztojevszkijhez hasonló isteni szellem jelentősége abban áll, hogy egy-egy könyvükben, egy-egy szóhoz kötve mindenki megtalálja kottázhatatlan muzsikába fogva, egy-egy rövid dinamikai rángásba összesűrűsítve, egy érzelemcsoport anyagát.

Hányszor érezte szívét reszketni e könyv olvastán, hányszor olyan soroknál, amelyeknek látszólag semmi köze nem volt egyéni életéhez. Csak látszólag! Hisz itt minden és mindenki - most látja már, haj, minden betű ő. A jóság, nehéz erő, az önmagát romboló szenvedély, a bánat, egy bizonytalan felé romló, kénytelen mozgás a fátuma. Minden és mindenki ő.

Hogy lett egyik napról a másikra aktív. Amit tegnap csak látott s passzivitását csak jobban felduzzasztotta, az egyszerre akcióvá lett benne. Az első este a fiatal tisztek forradalmi ligájában. Aztán Steinerrel a diákok közt égő hangok, lány diákok aranybarna, ragyogó szeme. Őrültség amit tesz, ne jöjjön tiszti ruhában közéjük, - ott ül közöttük, legyint kezével, minden szem rajta, oly belülről jövő nyugalommal int, annyira minden paroxismus nélkül, oly komolysággal, hogy e pillanattal megkülönböztetett helyet kapott közöttük.

Mi az, amivel rájuk oly misztikusan hatott? Melyik az a nézése és mi van benne, amellyel emberekre oly megnyugtatólag tudott hatni? És hogy nem tudja két szemét kivenni! s önmagára visszanézni. Te nagy darab ember, te gyógyító két szem, te nyomorultak nyomorultja! Mi az amivel másokhoz úgy hozzá tudott férni? - Elfogyott. -

Az agentprovocateur.

Kinn találkoznak, túl a kültelken, egy kis kocsmában. Az arcok arról az estéről! Minden szemet megnéz: lebarnult munkások, jó szemek, ott az az egy, olyan mint a többi munkás arc: gyanús. Nem szól semmit a többieknek, hátha téves az érzése. Egy sarokban ülnek és beszélgetnek. Tizenegy óra, el kell érniük az utolsó villamost. Tízen-tizenketten vannak. Mindnyájan benn a kocsiban. A kocsivezető csenget. “Ne merd elindítani a kocsit!" ugrik fel az utolsó pillanatban az agent provocateur. Mindnyájan foglyok. Kezében revolverrel fellép a kocsiba. “Most már mehetsz!" szól ki a kocsivezetőre. “Ne merjen senki mozdulni!" kiáltja ő el magát. Két keze a mellén karba fogva, dühödt, érzi tenyerét, amellyel egyszerre agyon lapíthatná az agent provocateurt, körülötte hangok: fojtsátok meg! Mikor ezeket a hangokat hallja, emberölő dühe elszáll, iszonyat tölti el az ölés szóra s leglassúdabb hangján, mert úgy kellett, megszólal: “Nem szégyelled magad!" Az ember állához nyúl, állánál fogva felemeli, a szemét keresi, ide nézz! “Te ember, ide nézz!" Az a sarokba húzza magát, szemében megtörik a fény s ideges szájjal néz fel rá. Tartja fogja, az első pillanattól kezdve. “Te Júdás, te istentelen, te ember, vagy mi vagy! Ne reszkess, ne féltsd az életed, itt nem bánt senki, vihetsz bennünket a legközelebbi rendőrállomásig." - Lágyan megrázza a kabátját. “Na vigyél! Tizenegy ember, szedd fel a vérdíjat érte." “Te, mi vagy te, miféle szerzete az embernek, hogy erre vállalkozol." Megint megfogja a kabátját és gyöngén megrázza. “Ide nézz, meggondoltad-e mit teszel. Tudod mi egy emberélet? Tizenegy ember élete?" - Egyszerre oly ismerős lesz ez a gonosz arc: orosz. - Sírni kezd. Huppog. A lélek odabukott elébe. “Mi lelt?" - Hogy ez a kenyér. Suszter volt, sok gyerek, tönkrement, mindennel próbálkozott, nem volt más hátra. “Szegény, nyomorult ember, egy közülünk." “Mennyi pénz van nálunk?" “Menj barátom s igyekezz más foglalkozást keresni."

Az őrjárat az ablaka előtt.

Hogy ment! Hogy kellett mennie, hogy sodródott, mily természetes volt az egymásután s milyen lehetetlen gondolatnak, ha eszébe jutott volna, mikor tisztté avatták a hadapród iskola udvarán. A rendes esti gyűlések. Tagja lesz a tiszti szervező bizottságnak. A legkevesebbet beszél társai közül s legtöbbet ér el. A többiek hevesek, ő egyre szelídebb. A textust, a forradalmi szöveget sokszor nem tudja mondani, de lelkének szelídségével közel hozza magához az embereket. - Huszonöt éves. Megkapja főhadnagyi kinevezését. Órákat ül vele: hova? Aztán jönnek a mindennapi élet akciói: összejövetelek, szervezések, izgató, lelkes események. Egészen a mozgalomé. Egész ezredek vannak, melyeket ő nyert meg az eszmének. S kinéz ablakán, a kapun most fordul be az őrjárat, feltűzött szuronnyal. Egy pillanat, a legborzasztóbb pillanata életének, habozik ne lője e magát főbe, egy pillanat, amelyben megmérgeződik benne a vér: gyáván ki kell ugrania az ablakon. Menekül, de többször megáll az úton, nem megy, agyon lövi magát, lőjék agyon: nem fog megfutni. És újra neki lódul, fut, az ösztön vagy a gondolkodás, hogy neki élnie kell az eszméért, neki lódítja... Fut keresztül a legközelebbi utcába, ahol elér egy kocsit. Ki a kis kocsmába. Estig ott ül a benyíló melletti szobában, estére ott vannak a fiúk, minden készen: ruha, pénz, hamis papírok.

Óh utált ruha!

Szimbóluma a rabszolgaságnak, de mért fáj levetni! Levetni örökre, lassan húzza le a nadrágját, aztán atilláját s felölti a diákzubbonyt és a hozzávaló nadrágot. Leberetválja bajuszát s hogy sapkáját kezében tartva visszatér barátaihoz s hogy először van civilben, - először egész életében, mert apja három éves korától fogva katona ruhában járatta - s nem érzi az egyenruha feszességét s a kard ütődését s hogy nem tudja, hogy fogja kezében a kalapot, topogva áll helyén, úgy érzi mintha meztelen volna. Míg vetkezik lehull egy gomb az atillájáról, zsebre teszi s tizenöt év, minden elmaradt tőle azóta, csak a gomb nem. Hogy is lehetett az? Ha szívével forradalmár volt, mint ahogy az volt, hogy fájhatott a ruhától való búcsú, hogy férhetett meg szívében egyszerre a két érzés: a ragaszkodás és a gyűlölet? Mert még fiatal volt s nem volt kikovácsolva. - Kinn messze trombita szó s távoli lórobaj. Tá-á-á-ra. A III. tüzérezred gyakorlaton volt. Tá-á-rá, rá-rá-á.

Négyen.

S most mi fog történni? Visszaszöktetik Moszkvába. Mennek, mennek, vagy két óráig sötét utcákon. Végre egyszerre megállanak. Kolodesznája 16. Steiner vezeti. Egy diákszoba. A diáklányt mintha látta volna már, a fiatalembert nem. - Andrej Alexejevics. Ilja Ivanovics. Vera Nikolajevna. Kezet fognak vele, leülnek. Vera teát főz. Ilja ennivalót rak az asztalra. Éjfél után két óra. Megdörzsöli szemét, a könnyét szájában érzi. Steiner megszólal: “Vera, Ilja: Andrej Alexejevics itt marad." Azok ketten megrázzák a kezét. S Steiner, mintha valamit elfelejtett volna, az ajtóból visszaszól: “Holnap én is ideköltözöm."

“Forduljon hátra Andrej Alexejevics, Ilja már tudja a rendet", mosolyog Vera. Hallja, amint leveti szoknyáját, a kapocs hozzáütődik a székhez, az ágy recseg. Újra Vera vidám hangja: “Kész vagyok, most én fordulok a fal felé és maguk következnek." Lassan leveti ruháját és lefekszik. Ilja eloltja a lámpát. “Jó éjszakát Vera, jó éjszakát Andrej Alexejevics." “Jó éjszakát." Egyforma napok, éjszakák, mennyi és mennyit töltött abban a diákszobában. Két év. Hadd lássam magam! Hosszú szőke haj, amely a nyakig ér, szomorú-szomorú kék szem, sima, sárgásszínű arcbőr, kis szőke bajusz. Alig változtam, csak az arcom lett kisebb, összeszáradt. Két év: talán a legszebb kettő, e három szűz ember közt: Vera, Ilja, Steiner! Milyen fényes homlokuk volt mindnégyüknek, hogy ragyogott! Mily egyek voltak négyen, mily szublimáltak, mily boldog, nagy, teli érzés volt négyesben együtt hallgatni. Micsoda új élet, ez a csupa lelki élet, ez a szótalan, önfeláldozásos, súlytalan közösség. Két év! Miből is élt ez alatt? Bizonyára Vera és Steiner kapott pénzt. Nappal olvasgat, a többiek az egyetemen. Kóborol a külvárosban, ott a Sapilovszkoj pataknál, a régi temető felé, a Preobrashenszkáján, amerre szegény emberek, munkások laknak. Este megvárja a munkásokat s közéjük szegődik. Vagy kijjebb megy valamelyik kis városkába, Szergejevó, Sotkovó Puskinóba, hol parasztokat talál. Honnan bennük ez az égi közelség? Honnét van az, hogy mindazt, amit a könyvek födtek föl előtte, a legnemesebb gondolkodók találtak ki, az azon ízesen ott van a paraszt száján? Mert elnyomottak, mert kihasználtak, azért van bennük ez a nagy morál és jogérzés? - Bezárják és szabadon bocsátják: Ivan Konovalov, abbamaradt diák, semmit se tudnak ellene bizonyítani. - Mégis csak ez volt a legboldogabb két éve. Két év, önmegtartóztatós két év, ami alatt nem jut eszébe a nő, két év, amelyben személytelenül él, kötelesség, önfeláldozás, két év, mely megfehéríti, megsápasztja, mely veszedelmeivel még emelkedettebbé teszi életét.

...Ott a sarokban a cigarettapapír az ágyzsák és az ágy fája között. Rajta mikroszkópikus írással a címek, a szervezetek, az emberek címei. Jöhettek kutyák, na jöjjetek! Itt vagytok rendőrkopók! Nyúl a cigarettapapírért és mielőtt az éjjeli lámpa fénye rávetődne, lenyeli. Nem találtak semmit.

Találkoznia kell Bresko Breszkovszkájával. Jön a megbízás, hogy a tulai állomáson átszállítás közben meg kell szöktetnie. Valami hiba van, a tervet tán elárulták, a szent asszonyt tíz ember kíséri. Ránéz arcára, ott amint a vagon ablaka előtt áll, a szemük találkozik. A vonat tovacsúszik.

Vajon milyen lehet az ő élete, a legsajátabb élete? Ötven év Szibériában! A hit, a felkészültség elég ahhoz, hogy mindig és mindenben kielégítse emberi életét? Bennük erősebb a lélek, mint benne? Mi az, ami benne a legerősebb, mi kívánkozik fel belőle? Otthon lenni. Odahaza - Oroszországban. Ház - rend - nyugalom - család. És emiatt nem volna az, aki? Nem érez közösséget minden szenvedővel, nem fáj utánuk a szíve? Lehet igénytelenebb valaki, mint ő? De ez-e a kérdés? Nem. Neki való élet az, amit folytat, amit folytatott? Nem. Nem.

Párizs.

A gare de l Est, amelyen először Párizsba érkezik. 1904 vége. Most érzi magát olyan idegenül és nyugtalanul, mint akkor. A japán háború. A forradalom első híre. Vajon a háború mit hoz? Nincs türelme tovább Párizsban, utazik, még a legmelegjében jön meg. A komité Moszkvába rendeli. Az utcai harcok. Mondják, hogy három zsandárt lelőtt, egyet leütött, azt tudja. A katonaság. Szalad haza, tiszti ruhát kerít, odaáll a munkások élére, neki a katonáknak: “Testvérek lőjetek!" Az egész század átpártol hozzájuk. Boldog hetek. A forradalom elérte célját! - S megint semmi. Megcsalták őket. Menekülnie kell. Üldözik. Golyóval a karjában a húsz kilométer, amit futnia kellett. Mért nem lőtte magát ő is főbe, amint annyian tették akkor, mily könnyű lett volna, mi tartotta meg?

Párizs, London. Viszik a többiek Amerikába. Kanada. Az orosz farmer telep. Hány évet töltött ott: ötöt. Mi volt ez az öt év, földmunka, alvás merengés, hány szót szólt az öt év alatt?

Japán, Oroszország, Románia, Magyarország, végig többed magával gyalog. Japánban elfogy a pénzük. Óh az a jó Lidia Fedorovna, hányszor és hova nem küldött utána pénzt, hányszor mentette meg az éhhaláltól. Oroszországban mindenütt vannak barátaik. Romániában elfogják őket. Kamerád Rakovszki, aki kisegíti őket. Magyarország: ajánló levele van Kossuth Ferenchez. Nem fogadja. A dunai hajókon mossa a fedélzetet s marad Budapesten. Jól érzi magát, de viszi valami. Gyalog Olaszországba. Velence, Milánó, Róma, tele van kamerádokkal, itt már otthon van. Milánóban megismerkedik Balabanoffal, ki meghívja.

Tatjána.

Tanja, édesem. Szemed, szád, puha termeted, beszéded, mi van veled? A cap-martini villa. Első pihenése, első igazi, nagy pihenése. Micsoda csend és nyugalom. Nagy, kiterjedt, végtelen, csendesen emelkedő boldogság benne, hogy ott ül nem messze Tatjána. Mért nem tudott Marie sohasem, egy percig sem megnyugtatólag hatni rá? Séták. Hallgatások. És egyszerre bennük van: szerelem. Ő megszerette, ez volt az első szerelme, megszerette, mert szánta, mert látta, hogy az ura mellett mily szegény élete van. Hogy minden érzése a szánalmán keresztül és nem vehemensen, egyszerre jön! Tatjána egyszer, egy estefelé amint kinn ülnek a tengerparton feléje hajol, meleg lehe megborzongatja. “Szerelek." Egyetlen perc, egyetlen, végső perc életében. Ha boldog akar lenni, csak erre kell gondolnia. - “Kész vagy velem jönni?" “Hogy mondod?" “Kész vagy e velem jönni Amerikába?" “S a gyerekek?" “Az enyéim lesznek." - Hányszor visszakerülnek ezek a szavak az emlékébe, e néhány szó. - “El kell hagynod e házat! Én holnap előre utazom. - Nem, ne legyen semmi köztünk, nehogy hazugság vagy csalás emlékét vigyük házasságunkba."

A kétezer frankkal, amit nővérétől kapott, utazik. Amint New Yorkban talál valami állást, ír s Tatjána utazik utána. A búcsú. “Ne hagyj itt egyedül!" “Most mondod az utolsó pillanatban, nem magad akartad?" “Persze, nincs is annyid, amivel utazhatunk, hozatnom kell hazulról pénzt. Andrej, látjuk e még egymást?" “Ne vedd el a hitemet!" New York. Az állás megvan. A levél: tizennégy nap, most kellett megkapnia. Várja a sürgönyt. Éjjel-nappal nem mozdul el otthonról, várja a sürgönyt. Eltelik egy hónap, anélkül, hogy saját hangját hallotta volna. Egy hónapig nem mozdul ki a szobából, várja a sürgönyt. Második hónap. Semmi. Semmi. Újra ír neki. “Mi van veled! Ha félsz, vagy kétkedsz, vagy gyönge vagy az elhatározásra, ne is jöjj, nekem nem kellesz. Tökéletes hitem van benned. De ha egy percre megingasz, az egész hitem oda. Akkor maradj! Akkor pokol lenne az életünk! Számomra csak kettő van: vagy minden vagy semmi!" Másik: “Itt várok rád! Itt fogok rád várni mindaddig, míg nem jössz. Ha féltél, próbállak megérteni, ha gyönge vagy, próbállak megerősíteni mindaddig, míg szeretetünk elfoszlat mindent. Mi az: férjed, akit sohase szerettél, mik azok a kötelességek, amik visszatarthatnak, mik mindezek egy szűz férfi lemondása mellett, akinek egyetlenegy volt az életében: megtalálni azt a nőt, akinek minden ki nem adhatott érzését, minden tiszteletét, istenimádását odaadhatná. Olyannak, aki előttem senkit sem ismert, akinek én vagyok az első illúziója, olyannak szerettem meg őt. Hogy kell nekem téged szeretnem hogy elfeledkezhessem arról, ami egyetlen egy volt bennem, ami mindennél erősebb volt bennem, ami lelken tisztasága, ami egyetlen ideálom volt, hogy az akinek odaadom fenntartás nélkül magamat, enyém lett legyen, gondolata se legyen más számára. Engem férfi és katona létemre az is megirtóztatott, hogy a nő akivel összehozott a sors, tudtommal máshoz tartozott, fizikai és lelki irtózatot éreztem minden közösségtől. És te nekem olyan teljes és tökéletes vagy, amilyennek kívántalak, szűzen, gyerekeddel olyannak tűnsz nekem mint a szent szűz, nem érzek rajtad kívül senkit és semmiféle emléket, Tanja."

Hányszor átolvasta ezeket a leveleket.

“Hatodik hónapja várok rád. Nem jössz, biztosan nem jössz. Óh én vak, hogy tudtam hinni neked, hogy nem jöttem rá, hogy nem ébredtem rá, hogy olyan vagy mint a többi, akit gyűlölnöm kellett volna első tudatom óta, óh nő vagy, nem ember!

Átkozott légy, amiért hitet adtál és mert örökre elvetted hitemet. Te adtad, te vetted: kétszeresen légy megátkozva!

Óh most már látlak, tisztán látlak. Kényelmes, kiszolgáló szeretőt akartál a házadba s mikor megláttad, hogy a mocsokba nem tudsz belevinni, hogy nem piszkolom be férjed házát, mikor láttad milyen szenten van bennem a szerelem, a kötelesség, a becsületesség, megrettentél. - Óh hogy nem néztem akkor a szemedbe! - megrettentél, mert túl komoly, túl kényelmetlennek indult az, amit te egy édes kalandnak gondoltál! Óh én őrült, aki azt hittem, hogy jössz velem Amerikába! Te vagy az, aki az inasos villát felcseréled a farmmal, óh őrült gyerek fejem! És ha a levelet olvasod, hogy mersz egyedül maradni magaddal? Mersz e? Te, ki tudtad, egyedül tudta, ki, mi vagyok, mit szenvedtem, én, a legegyedülebbi a világon, aki nem merte, nem tudta a nő szerelmét elfogadni - hány nő, hány tiszta lány ment el az utamon - nem mertem megszeretni őket, mert féltem, féltem gyermekkorom óta, hogy anyámban meggyűlöltem a nőt. És te kivetted beteg szívemet és kezedbe fogtad és azt mondtad, te fogsz meggyógyítani, mert te vagy az az egy aki meg azt várta a sorstól, azt az embert, akinek ne legyen az élete más, mint egy kívánás, egy befogadás: egyegyetlen asszony. Milyen boldog voltam! Átkozott légy azért, hogy e boldogsággal annyira lesüllyesztettél boldogtalanságomba. Azért mert elvetted tőlem a reményt, csak azért mert elvetted tőlem a hitet, azzal hogy olyan szeretetet mutattál és így megcsaltál! Ezért légy átkozott, hogy elrontottál nekem a jövőben minden mosolyt, minden szeretetet, utánad minden megromlik, minden szép menten megrothad, mindent csalásnak fogok látni. Örök életre megmérgezted a lelkemet."

Tíz hónap: hat levél, hányszor végig olvassa a másolatot. (Katona volt, mindenről pontos másolatot készített.) S minél messzebbről olvassa a leveleket, annál közelebb vannak hozzá s érzése annál enyhültebb: gonosznak, szívtelennek, gyilkosnak találja őket. Igaz, Tatjána boldogtalanná tette, de nem szándékosan, nem akart rosszat neki, csak gyönge volt. Két gyerekkel: talán igaza is volt, talán ez volt az igazi kötelessége. Gyűlöli, de már nem oly aktívan. Gyűlölve szereti. Talán meg is bocsátott, de semmit sem felejtett. Épp úgy, mint anyjának.

Az anyja.

Szívtelen volt vele: tudja, de ha ma rá kerülne a sor, tudna e másképp cselekedni? Nem. Moszkvában, még hadnagy, kapja a telegrammot, hogy az anyja halálos beteg, jöjjön. Menni kell, az egész úton a múlt képei vele, az anyja könnyelmű pillanatai, amiket akaratlanul látnia kellett, hessegeti magától. Mindenkinek ki kell menni a betegszobából, az anyja kiküld mindenkit, egyedül maradnak. A szobában a halál misztériuma, amit inkább a családtagok hagytak ott, akik tudták, hogy a beteg menthetetlen, mert anyja arcáról nem lát semmi ijesztőt. “Nagy fiam" mondja és szeretettel fogadja magába hajától a csizmájáig. Neki a torkát fogja a szánalom. Oda kell mennie az ágyhoz, az anyja odainti. És most tizenöt év ki nem mondott titkától kellene magukat megszabadítani, egy haldokló utolsó óráit kellene megnyugtatni egy tekintettel, mely feloldoz, mely megbocsát: az anyja elfordul és vár. Neki majd megreped a szíve, de nem tud mozdulni, nem tud megszólalni. Ha az anyja hozzáfordul megretten, hogy kiolvassa érzéseit és még kevesebbet tud mutatni. “Menj ki." Most, most fog neki inteni, óh szegény, mit szenvedhet!: a szája nem tud megmozdulni. - Kimegy. Negyedóra múlva az anyja halott.

Borzalom amit tett. De nem is ő tette, az akit az anyja cselekedetei teremtett benne és belőle, az az idegen akivel ő se bír.

Mi viszi?

New Yorkban lézeng egy évig. Aztán neki vág, megy Kanadába. Egyszerre meglepi: Tatjána ott vár rá, ahol életének egy részét eltöltötte, a kis farmer telepen. Csakhogy ott van, itt van, legyen minden elfelejtve, minden megbocsátva. Napokon, éjjeleken át utazik, megérkezik, a biztos érzéssel nyit be barátaihoz, hogy az első akit meglát, Tatjána lesz. Hiába hordja körül a szemét, ismerős fejeket lát, de nem látja közöttük az ő szép fejét.

A végtelen földön, amelyen él, nem fáj annyira. A föld mindig megnyugtatja. Vadászik. Róka: a ravaszhoz nyúl és oly kimondhatatlan düh szállja meg, ahogy húzza a ravaszt, az ujja ott feszül, mindaddig amíg a ravaszt le nem töri. Az állat összeesik. Fölkapja fegyverét, megfordítja és tusával olyat üt az állat fejére, hogy az összelapul, a fegyvercső pedig leválik a fáról.

Pillanatra megszédül.

Teljes hosszával előre vágódik, tegnap esett, az erdő szuttyogó sár, az arca a teste az iszapba, a keze pedig a sarat tépi.

Ilyenek jönnek rá.

Kanada.

És áll néha órák hosszát a végtelen mezőn és bambán nézi a világot: a kazánfűtőt, aki a hajó mélyén meztelenül áll a gépek előtt, (így utazott át ő is egyszer Amerikába) a tüzérlaktanyát, a gyakorlatozó legényeket, a parancsszavakat, az éjben rohanó vonatokat, a párizsi hajnali munkásokat, New York-i éjjeli rohanását, a kamerádokat, a széjjeldobáltakat, a mindenből kimaradottakat, az egész emberi élet törvényszerű érthetetlenségét, ami itt a végtelen szabad ég alatt még érthetetlenebbnek látszik.

Mi hozza vissza? Ez a furcsa útja életének! Megint vissza a kontinensre. Milánó, Génua, s megy vissza - Cap-Martinbe. Sürgöny: nehogy Tatjána az érkezésnél meglepetésében elárulja magát. Mért megy? Mért kellett mennie? Újra kezdeni nem akarta, mert újra kezdhette volna. Talán titokban hihetetlenben reménykedett, hogy Tatjána valami elképzelhetetlen miatt nem jöhetett? Még nem tudott végképp nem hinni s ez a pokoli szomj, ez hozta vissza?

Elválni: pár hétre, teljesülő szerelemben, a boldogság legtürelmetlenebb percében, hogy pár hét múlva örökre egymáséi legyenek s találkozni idegenek előtt: “Isten hozta Andrej Alexejevics." “Jó estét, Tatjána Arkadievna!" “A mi kis Marienk." Balabanoff régi, beszédtelen arca. Ivan Ivanics Soroko.

“Nem jön egyet sétálni velem, Andrej Alexejevics?" Tatjána mindig az, aki volt neki, csak egy láthatatlan függöny van közöttük. “Mit mondjak, Andrej Alexejevics." “Ha van valami mondani valója." Megnézi és kérdi: “Vége mindennek?" Ő int. “Te voltál a hibás! Itt hagytál a rettenetes felelősségekkel, amik mindjárt rám zúdultak, hogy egyedül maradtam." “Mi haszna már?" “Még szeretsz, mert mért jöttél vissza a te nagy büszkeségeddel? Mért jöttél vissza, ha nem azért, mondd?" “Nem tudom. Magam sem tudom." - Mért ment vissza? Csak azért, hogy hallja mért hagyta cserben, csak a bizonyosságért. - S mért maradt még azontúl: még mindig nem tudott végleg nem hinni neki.

Marie.

“Bon jour mademoiselle. - Köszönöm jól. - Milyen jó ön hozzám. - Köszönöm, meg akar vigasztalni, nincs nekem semmi bajom."

Milyen is a szeme? A Tatjánáé mélységesen fekete. Talán barna?

“Istenem, csak én is orosznak születtem volna. Orosz nőnek. Micsoda szép munkás élet!"

Egyszer mesélni kezd gyermekkoráról! Rouen. A szegénységük. A hat testvér, aki elhalt. A papa, aki iszik. A mama, aki naphosszat dolgozik, de folyton átkozódik és veszekedik. Örömtelen gyerekkor. Kimondhatatlanul szánni kezdi. A közös bús gyermekkori hangulatok adják az első szimpátiát.

Milyen kedvesen hat, amint először meglátja orosz diáklánynak öltözve, simára fésült hajával! “Hát ezt hogy csinálta meg így?" “Tatjána segített és magamnak is volt egy kis fantáziám. Tetszik?" Vissza kell mosolyognia.

Mind kedvesebb lesz neki. Kis lába. Szép keze. Tiszta volta. És az a megmondhatatlan, az a sugárzás, az a harmonikus valami, ami virág mosolygásra emlékezteti. (A fiatal lány szűziessége ez, amely oly csalhatatlanul jelenvaló s amelyet ha nincs meg, semmi édes fiatalság, semmi szemérem nem hitethet el többet. Ezt az illanó hatalmat, mely egyszeriben elszáll, nem lehet éreztetni többet.)

A séták. Csónakázások. Kedveli. Kettejük közt, Tatjána anyai gyöngédsége alatt s a másik fiatalos hozzátapadásával oly elégedettnek érzi magát.

Levelet kap Párizsból. Apai ismerőse, Polivanow ír, nyugodt, szép állást kínál fia mellett. Még egy másik növendék is van kilátásban: ha jön, tisztességes exisztenciára nyílik kilátás.

Csodás nyári napok. Boldog semmittevés, semmi harc, béke: ez a neki való élet. Maradt volna Oroszországban és gazdálkodott volna kis birtokán. De azt az életet, körötte a borzasztó szociális igazságtalanságokkal megint nem bírta volna, nem, azt érzi, biztosan nem, a szíve beledobta volna a forradalmi mozgalmakba. Ez az ő élete, hogy lemorzsolódjék?

Családot kell alapítania, a családban meg van minden, a maga négy fala közt, ő, az ő természetével mindent megtalálhat.

Tatjána?! Háttal neki zongorázik, a nyakán vibrál az ér, tudnia kell, mi történik benne. S ő egyszerre érzi: minden további hiábavaló. Hiába jönne az asszony, hiába volna meg benne a legszebb szeretet: minden hiábavaló. Nem tudna többet hinni neki. A szíve mélyén utálja. Megy ki, elutazik. Búcsúzni fog Marietól. És annak könnyes szemén meglátja a szerelmet.

“Kisasszony, küldeni fogok önnek egy orosz nyelvtant."

Szereti-e vajon? Tud e még ő még egyszer szeretni? De hogy a szívéhez fér, hogy megmelegíti az a hozzáférés, amivel Marie a gondolatát is igyekszik kitalálni. Édes alázatossága! Fogja e szeretni az első érzésével: aligha. De nagy szerelmét meg fogja hálálni, hűségével, gyöngédséggel, sohase fogja megtudni Marie hogy más is volt szívében. El Párizsba. Újra vissza Cap-Martinbe. Sorsa elhatároztatik.

“Vigyen el innen engem!"
“De meggondolta e...?!"
“Meg. Meg! Ne mondjon semmit!"

“Bele a nyomorba!"

“Vigyen, majd meglátja, milyen vagyok!"

(Folyt. köv.)