Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 10. szám · / · Balázs Sándor: Kisváros

Balázs Sándor: Kisváros
VII.

Károly mindebből csak annyit látott, hogy a felesége újabban egészen megváltozott. Kissé meghízott, az arca megszínesedett, és még mintha a hangja is erősödött volna. Azelőtt alig lehetett naphosszat hallani, olyan csöndeske volt, mostanában meg ugyancsak könnyen lármáz. Mert nagyon türelmetlen minden kicsiségért. nem lehet ám vele úgy komédiázni, mint azelőtt, hamar leinti az embert. És aztán milyen otthonülő lett. Azelőtt alig volt nap, hogy ne ment volna hol ide, hol oda, most meg, ha este hazajön a kaszinóból és kérdi, hogy hol volt és mit csinált, legtöbbször azt mondja: itthon voltam, kézimunkáztam. Azt mondja, unja az embereket. Hát ebben van is valami igaza, csak hogy ilyen hirtelen jött. No de ki ismeri ki az asszonynépet. Ma ilyen, holnap meg éppen az ellenkezője.

Ebbe aztán az öregedő ember kényelmével megnyugodott, abba is, hogy lassanként a házban neki alig lett szava. Azelőtt Ilonka csak akkor kötötte meg magát, ha ivásról volt szó, most meg semmiért sem lehetett neki szólni. Ha az ételre megjegyzést tett, rögtön rávágta: ha nem tetszik, hagyja ott!... Ha ebéd után kissé meg akarta lapogatni a kerek combját, mint azelőtt rendesen, gorombán rászólt: ugyan menjen már, vén csacsi!...

Hja, ja. Bizony kidőlt ő már az asszony mellől és igaza van neki, ha ő akar itthon parancsolni. Károly tudta azt már az életből, hogy ez nincs másképp. Fiatal az asszony, öreg a férj - hja, ja. Csak kissé váratlanul, készületlenül érte, ez a változás, megszokta tíz éven át, hogy az ő báránykája szelíd és kedves, de hát nincs mit csinálni, majd ezt az új állapotot is megszokja. Ha ő nem enged, akkor csak veszekednének és minek az? Okos ember nem vitorlázik szél ellen. No és ami azt illeti, a helyzet azért nem tűrhetetlen. Az asszony azért nem zavarja az ő rendes kis szórakozásait, sőt még ő küldi, lám a múltkor este is szinte haragudott, hogy nem ment el az alispáni bankettra, de fene tudja, valahogy nem volt kedve. Mi kell őneki már? Délután egy kis kártya a kaszinóban, idehaza jó ebéd, jó vacsora, nagy alvás, rend, tisztaság és ebben igazán nem lehet panasza. Hogy ezentúl az asszonyé lesz az utolsó szó? Isten neki!... Előbb-utóbb úgyis csak ez lett volna a vége. A gyerek megnő, ha a pad alá dugják is.

Egy esős októberi nap Károly nem ment el a kaszinóba. Meghűlt, kis láza volt, és otthon maradt. Egyszer csak hallja ám a kertajtót nyitni, az ablakhoz megy, hát Bereczky jön, az albíró. No ez nagyszerű, gondolta, már úgy sem tudta, hogyan üsse agyon az idejét, legalább lesz kivel elbeszélgetni. Örömmel sietett eléje, betessékelte a fűtött szobába, megkínálta borral, szivarral és diskurálni kezdett vele. Hanem ez a fiú, ez egész mamlasz lett, amióta nem látta! Alig lehetett belőle egy szót is kivenni, csak nézett sunyin és rossz arccal, mi van ezzel máma? Ezért jött látogatóba, hogy itt untassa az embert?

- Mit csinálsz öcsém mindig - kérdezte tőle - hogy sehol se lehet téged látni?

- Hát... el vagyok foglalva...

- Már kérdeztem is a kaszinóban, hogy merre jársz mindig. Valami fehérnép van a dologban, mi?

Tibor zavarodottan nevetett, Ilonka pedig erősen ráhajolt a horgolására. A beszélgetés - hiába erőlködött Károly, csak nem akart megindulni, alig-alig kapott feleletet, nem is bánta, hogy a bíró hamarosan elment, no enélkül a vizit nélkül is egészen jól meglett volna. Mondta is a feleségének:

- Mi baja van ennek a Bereczkynek? Ez tisztára meggárgyult. Idejön, itt meg hallgat, mint a siket disznó a búzában.

- Bánom is én. Mit törődöm vele - mondta haragosan az asszony és kiment a szobából. Az ajtót jól bevágta maga után.

Másnap délelőtt Károlynak a bíróságon volt dolga. Ahogy belépett a folyosóra, majd beleütközött Tiborba. Meg akart vele állni, megkérdezni, hogy van, miegymást, de az megint olyan kelletlen arcot vágott, lesütötte a szemét és iparkodott eliszkolni, félszegen, mint a tépett szárnyú légy. Most már erősen elcsodálkozott Károly. Mi ez? Mért húzódozik ez annyira tőle? Mért nem tud ez a szemébe nézni? Megbántotta valamivel? No csak találkozzék vele még egyszer, már számon kéri tőle. Nem szereti ő az ilyet. Ha valami baja van vele, mondja meg, ebadta.

Visszament a hivatalába, megnézte a postát, mind felülről jött a minisztériumból, nem egy van köztük, amelyik az ő nevére van címezve. Fölbontotta, szokás szerint előbb megnézte az aláírást, de nem volt aláírva. Á, névtelen levél... Félredobta. Divat ez ebben a drága kisvárosban, őt ugyan már régen nem tisztelték meg vele, de azelőtt volt benne része bőven, el sem szokta őket olvasni, nem ér ő rá ilyesmire. Különben mit, ezt mégis elolvassa, egypár sor csak az egész, hadd lássuk, miről szól, legalább lesz min nevetni.

A levélben eltorzított női írással ez volt: Te szerencsétlen ember, vak vagy te, hogy nem látod, mi történik a házadban? A feleséged megcsal téged Bereczky albíróval. Az egész város már rajtad nevet. Ha azt akarod, hogy a tisztességes emberek szóba álljanak veled, kergesd el azt a cafat asszonyt, vagy ha nem bánod az egészet, legalább azt tiltsd meg nekik, hogy ilyen szemtelenül csinálják, mert ezt már nem lehet tovább tűrni.

Károly figyelmesen elolvasta a levelet, kétszer is. Hát ez az! Mosolyogni próbált rajta, micsoda komisz hang. A feje búbja viszketni kezdett, mint mikor ecetes dolgot eszik. A felesége és a bíró... hm. Eh, mit, szamárság. Azért, mert egyszer-kétszer megfordult náluk, mindjárt kisütik, hogy őt a háta mögött megcsalják. Persze. Itt ha valaki megcsúszik, mindjárt azt mondják, hogy elesett. Ügyet sem kell vetni rá. Csak az a furcsa, hogy Bereczky olyan különösen viselkedik. Ilonkába volna szerelmes? Az lehet. Röstelli magát ő előtte? Még szép tőle. No jól választott szegény, éppen Ilonkába lenni szerelmes, ott ugyan felkopik az álla. De úgy látszik mások is észrevették, talán beszélt is róla valakinek és a pletykát ebből csinálták. Bolhából elefántot.

Nem akart tovább rágondolni, a többi levelet bontogatta, de a betűk összefutottak a szeme előtt. Felállt az íróasztalától és járkált a szobában félóráig. Rendet akart teremteni a kavargó gondolatai közt. Hazudik ez a levél. Ki van zárva. Teljességgel ki van zárva. Ilonka nem olyan asszony. Igaz, hogy az utolsó időben megváltozott és ni, csakugyan azóta, hogy azon a kiránduláson megismerkedett a bíróval, de azért - nem, nem hiszi. Az az egy meglehet, hogy Bereczky szerelmet vallott neki és ezzel zavarta meg a fejét. Ő maga is úgy csinált annak idején, ha egy asszony megtetszett neki, mindjárt a vallomással kezdte, ez jól esik a hiúságuknak, még ha egyébként közönyösek is és lehet a dologból valami. Mindössze ennyi történhetett, hiszen nem is volt alkalmuk... vagy talán... vagy talán máskor is találkoztak? Amiről ő nem tud? Amikor ő nem volt otthon? Hiszen, ha az ember rosszat akarna gondolni... de csak nem hallgat egy ostoba névtelen levélre? No né, most jut eszébe, milyen furcsa is volt, hogy Bereczky tegnap csak úgy, szó nélkül beállított. Nem szokott az máskor. Persze nem tudhatta, hogy ő beteg és otthon maradt, azért zavarodott úgy meg mikor meglátta, majd hanyatt esett a veranda lépcsőjén és odabent is, mintha szavát vették volna. Talán máskor is jött, mikor ő a kaszinóban ült? Ejha!... No nézd a gazember!... Nem, mégsem, hiszen akkor az asszony is hibás volna. De az asszony nem, Ilonka nem... ámbár tegnap előbb még biztatta is, hogy menjen, kedveskedett neki, mint már régen nem, csak akkor kezdett el csapkolódni és lett igen rossz kedve, mikor látta, hogy hiába. Kutyateremtette! Melege lett.

- Még megérem, - gondolta, sanyarú mosollyal - hogy az asszony is... és ennek a névtelennek igaza van. No majd kitudódik.

Vette a kalapját, ment. Nem érzett semmi különös szomorúságot, sőt, élvezte a szép őszi napsütést, minden úgy volt, mint rendesen, az emberek jöttek-mentek, köszöntek, ő megállt az ismerősökkel beszélgetni, de az agyára lassú köd ereszkedett. Nem látott tisztán, ez zavarta, jól van, most hazamegy, Ilonkát kikérdezi és... és nem fog rá haragudni, még nem történhetett semmi baj, legföljebb ha szónál tartanak. A harag ilyenkor nem segít, szép szóval többre lehet menni, tudja ő azt a maga gyakorlatából, nem egy asszonyt az ura gorombasága tett hozzá engedékennyé annak idején. Ő majd szépen megfordítja Ilonka rossz útra indult szekerét. Most még jókor van, majd a szívére beszél, félig tréfásan, félig komolyan, hogy nem való már neki tízéves asszony létére ilyen tacskóval kezdeni, lám, már az egész városban ezt karattyolják. És ezután majd vigyáz rá, nem hagyja annyit egyedül, annak az ifjú úrnak pedig megmondja, hogy ne próbáljon többet legyeskedni a felesége körül, mert... Ilyenkor ez a legjobb, nyíltan szembeszállni a gavallérral, azért nem lesz semmi, csak többet nem mer majd az asszonyhoz közeledni. Igen, igen, minden rendbe jön, csak még ne legyen késő. Az pedig nem lehet. No és ha mégis?... Hát istenem, azért nem megy fejjel a falnak, úgy csinál ő is, mint azok a férjek, akiket ő annak idején felszarvazott, mintha nem tudna semmit, akárcsak az alispánné ura, akkor még főbíró... az is tudta, hogy ők együtt voltak Pesten a Metropolba, mégsem lett semmi. Persze, mert tudta a főbíró, akárcsak ő most, hogy jussa volt az asszonynak félrelépni. Hja ja, okosabban kellett volna élni akkor, most másképp beszélhetne. Ni éppen itt is jön az alispánné, bizony megvénült azóta... kezét, csókolom, kezét csókolom...

Már közeledett a házukhoz, amikor valami hirtelen eszébe jutott. No lám. Így nem állhat az asszony elé, nem építhet egy névtelen levélre, amíg más bizonyságot nem szerzett. Meg kellene kérdezni valakit, kissé kényes dolog, de ha volna egy ember, aki őszintén megmondaná, ejnye de nagyszerű, éppen itt van ez a lakatos, ez ha történt valami, okvetlenül látta, a szomszédból és ez nem fog kertelni, már csak azért se, mert nem szereti a nőket, azonkívül neki lekötelezettje is, most is kapott munkát az iskola-építésnél.

Benyitott a műhelybe. A lakatos, sovány fekete ember, a szerszámai között ült és egy zárral vesződött. A műhely ajtaja nyitva volt az udvarra, ahol egy inasgyerek éktelen ráspolást csapott.

- Adjon isten, mester-uram - köszönt a főmérnök.

- Alászolgája - felelt az, anélkül, hogy felkelt volna. Mit tetszik parancsolni?

- Nézze kérem, a kapukulcsunk elveszett. Legyen szíves, fabrikáljon még ma egyet.

A lakatos arcán, mintha egy mosolyféle suhant volna át.

- Nem a bíró úrnál van? - kérdezte egykedvű fahangon.

Károly rábámult, azt hitte, nem jól értette. Mit mond ez az ember? A bírónál? Hogy... hogy érti ezt? Micsoda bírónál? Ez arról beszél, amiért ő ide bejött. Tud valamit? Akkor beszéljen.

- A nagyságos főmérnök úrnak már régen akartam szólni.

- Mit, mit? Csak mondja!

És most a lakatos fakón, a zárral babrálva, ráfreccsentett minden epét a szerelmesekre, ami csak összegyűlt benne, mióta a felesége megszökött tőle. Ez volt az első jó alkalom, hogy megbosszulhatta magát a rajta esett sérelemért, mindegy akárkin, hűtlen asszonyon, meg a galambján. És ömlött a száján a hírek szennyes árja, igaz és hazug vegyest, durva szavakban kéjelegve sokáig beszélt, á, ez jól esett neki. Károly elkábulva fordult ki a műhelyből. Így vagyunk? A dolog korántsem olyan egyszerű, mint gondolta. Ezt nem lehet olyan simán elintézni. Ő szörnyen kompromittálva van! Az egész kisváros csakugyan már hetek óta rajta nevet! Itt... itt valamit csinálni kell. Az agyát elborította a vér, de ő lecsitította magát. Na, na. Csak nem indulatoskodni.

Mielőtt bement a házba, elsétált a kert előtt. Hát akkor azért tört ki egy léc feje a kerítésből. Rosszul ugrott az atyafi. A kapukulcsot is azért szerezték meg, hogy ne kelljen többet a becses időt kerítés-mászkálásra pazarolni. Éjszaka is bejár. Csinos dolog. Mint a baka a cselédhez. Brávó.

Ez az egy kegyetlenül fájt. Mikor ő a becsületes nyugodt álmát aludta, az asszony felkelt, kiosont a szeretőjéhez. És biztos, hogy így is volt. Most minden eszébe jutott. Emlékezett, hogy a múlt héten egyszer éjszaka felébredt, - különben nem szokott, úgy alszik ő, mint az ágyú, - és akkor mintha üres lett volna a felesége ágya. De azt hitte, nem jól lát, és utána rögtön elaludt. Jól látott... Azok itt kint ölelkeztek, disznók. Egyik reggel, hogy a hivatalba ment, egy gombot talált a padon. Nem törődött vele. Most már tudja, hogy kié. Más alkalommal kalucsninyomokat vett észre a sárban. Akkor föl se tűnt neki. De ki gondolhatott ilyesmire?...

Ebédnél Károly igen csöndes volt, alig evett, Ilonka meg is kérdezte:

- Még nem érzi jól magát teljesen?

- Ez már fél, hogy délután megint itthon maradok - gondolta Károly és hangosan hozzátette:

- Nem, dehogy. Nincs semmi bajom.