Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 10. szám · / · Balázs Sándor: Kisváros

Balázs Sándor: Kisváros
III.

Ilonka másnap csak akkor ébredt fel, mikor a cseléd bejött megkérdezni, hogy mit főzzön ebédre. Megmondta neki, leves, borjúpörkölt és mákos metélt, de nem ugrott ki az ágyból, mint máskor, ha lustaságon érte magát, hanem fordult egyet, átnézett a szomszéd ágyba, ahol a férje még konokul horkolt, aztán kinyújtózott, a két kezét a feje alá támasztotta és merőn bámult maga elé.

Mi volt ez? Mi történt vele? Hová süllyedt? Szereti ezt az embert Boldog most? Egy kérdésre sem tudott válaszolni. De egyet tudott. Amiről más asszonyok annyit beszéltek neki, a szemérmetlenebbje nyíltan, a szégyenlősebbje csak sejtetve, a szerelem édességét, most már ő is megismerte. Eddig semmi, de igazán semmi öröme nem volt a házaséletben, inkább irtózott az egésztől, utálta és innen volt fölénye a többi asszonnyal és a férfiakkal szemben. Annak örült, amikor a férje már nem is próbált közeledni hozzá. Ő ugyan a világ végéig is megélt volna anélkül. Nem értette, hogy lehet ezért bolondságot elkövetni, a tisztessége is ezért nem forgott soha veszedelemben. És most jön ez a fiatalember - vajon hány éves lehet? huszonnyolc - és beleviszi ilyen dologba. Bánja? Nem, de -

És bár édes bizsergés futkosott a hátán és viháncolni, kacagni lett volna kedve, meg is csókolni talán, ha most itt volna, de azt is tudta, hogy csak most, mert ha fölkel, akkor már nem, soha többet nem. Jóvá teszi a bűnét, amennyire lehet és nem találkozik vele kettesben, inkább kerüli a társaságát, dehogy, isten ments, nem lesz ő olyan, mint Kenderesiné, hogy szeretőt tartson magának. Ez az éjszaka a bolondok éjszakája volt, de elmúlt és többet nem jön vissza.

Az ebédlőben az óra féltizenegyet ütött. Ilonka most már nem álmodozott tovább. Gyorsan felöltözött és az urát is felköltötte.

- Károly, keljen föl, mindjárt dél lesz!

Károly pislogva felnézett és megint gyorsan behunyta a füsttől és bortól véreres szemét. De az asszony nem hagyta, a karját ráncigálta és a paplant lehúzta róla.

- Keljen föl, azt mondta, dolga van!

A férj lassanként eszmélni kezdett, mi is van ma, hétfő és a hivatal, igen, ma jár le az árlejtés az új vasbeton hídra és neki még ma föl kell terjeszteni... no jó, hát fölkel. Felült az ágyban, körülnézett. A felesége már nem volt bent, a reggelit ment készíteni, mert a cseléd húsért van és ő szörnyen éhes.

Károly lassan tápászkodott fel, agyonvertnek érezte magát, a gyomra kóválygott és a feje fájt. Mint annyiszor, megint elátkozta a lumpolást és amíg a cipőjét fűzte, megfogadta, hogy ez volt az utolsó. Minek ez neki? Nem való sem az egészségének, sem a tekintélyének. Biztosan megint az egész kisváros tele van vele, hogy a főmérnök úr hogy berúgott az éjszaka. Ördög vigye a dolgát, enélkül egész jól meg lett volna. Persze már a kiránduláson jócskán beszedett, attól lett olyan jó kedve és ilyenkor ő nem tud mértéket tartani, de Ilonkának lehetett volna annyi esze, hogy ne engedje. Tudhatta, hogy ez lesz a vége.

Emlékezett ugyan halványan, hogy mennyire kapacitálta Ilonkát, de ez most nem számított neki, a gyönge emberek önzésével legalább azzal mentette magát, hogy a hibáját másra tolta. Meg is mondta Ilonkának reggelizés közben, mogorva és rekedt hangon. De az asszony most nem mosolygott szelíden, nem vigasztalta és becézte, mint máskor, hanem hangosan nevetett:

- Jaj öregem, lehetett is magával bírni! Különben pedig úgy tudom, maga már nagykorú és máskor vigyázzon magára, ha megárt a mulatozás.

Károly ránézett. Könnyű neki! Milyen friss és szép, ezen nem látszik meg az éjszakázás. Hiszen amikor ő is ilyen fiatal volt.

Valamit dörmögött az asszonynak feleletül és készült a hivatalba. Ilonkától ma nem kapta meg útravalónak a szokásos csókot, a szomszéd szobából kiáltott át neki, mikor az ajtóban megállt és várt reá:

- Csak menjen, menjen, öregem! Már úgyis nagyon megkésett!

Lassan, fáradtan ment le a lépcsőn, elégedetlenül magával és a világgal. A hálószoba ablakából kihallatszott Ilonka dalolása.

- Ennek bezzeg jókedve van - morogta Károly a fejét lóbálva. Csak akkor húzta ki magát, mikor a kapuhoz ért, mert az emberek jöttek-mentek az utcán.

Ilonka pedig csakugyan jókedvű volt, maga sem tudta miért. Dehogy nem tudta! Tiborra gondolt, a kis szőke bajuszára és ettől dalolni, nevetni kellett.