Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 8. szám · / · Figyelő

Havas Gyula: Kiss Jenő Sándor: A gép

(Novellák)

“A szerző bemutatkozik az olvasónak" címen kis önarcképfélével kezdődik a könyv. Megtudjuk ebből, hogy az író már nem mai gyerek, megtudjuk, hogy a Hét szerkesztőségében nőtt fel, hogy jóformán gyerekkora óta ismeri Bródy Sándort, Ignotust és Kóbor Tamást, hogy fia a kiváló Kiss Józsefnek és hogy mindezektől és mindenkitől az életben és magától az élettől is egyre csak ezt a jóakaratú intést hallotta: Ne írj! “Valahányszor tollat vennék a kezembe - mondja - eszembe jutnak ezek a szavak és fizikai undor fog el az írástól". Nem tudom, komolyan gondolja-e ezt Kiss Jenő Sándor, mert ha igen, akkor azt kellene mondanom, hogy valóban ne írjon többé. Az a helyes és jogos felháborodás, amelynek hangján a mai magyar irodalmi élet reménytelen sivárságáról és elszánt és vad üzletszerűségéről szól - úgy ebben az előszóban, mint novelláknak nevezett elmefuttatásaiban itt-ott - a jelen esetben kissé visszatetsző: hiszen önmagáról, saját irodalmi működéséről szól s nekem, az olvasónak, nincs tudomásom róla, hogy a szerző mellőztetéseknek lett volna kitéve, sőt inkább arra kell következtetnem, hogy aránylag szerencsés külső körülmények között kezdett írni, mintegy árnyékában egy folyóiratnak, melynek hasábjai nyitva állottak számára. Ezért van, hogy hangjának sokszor csaknem az elkeseredettségig csapó rezignáltsága és öreges, kissé cinikus bölcselkedése hamisan hat, olyanformán, mintha a lövészárokból jövet a hadtestparancsnoksághoz beosztott tisztektől panaszokat hallok a háború borzalmas szenvedései miatt. Általában ezt a bevezető írást szerencsétlen ötletnek tartom s a legkevésbé alkalmasnak arra, hogy rokonszenvessé tegye az egyébként nem tehetségtelennek látszó írót. Vagy rokonszenves jelenség-e, ha egy író első könyvében elmondja, hogy nem tartja helyesnek bizonyos irodalmi nagyságokkal való ismeretségét arra használni fel, hogy velük előszót írasson könyvéhez s így mintegy bevezettesse magát velük az irodalomba, - de ezzel a véleményével szemben nem mulasztja el megemlíteni mindezeket a nagyságokat, könyvét Herczeg Ferencnek ajánlani, (ami magában véve semmit se jelentene, de így, együtt a többi jelenséggel szemet szúr) és általában mindenfajta külső vonatkozásait az irodalmi élethez felemlíteni? Nem gondolja-e a szerző, hogy ennek legkevésbé egy kezdő író könyvénél, vagy mondjuk, egy író első könyvénél van helye? Bár lehet, hogy ez az egész bevezető önarckép elfogadható lenne, ha felülemelkednék az újságok úgynevezett színes cikkeinek felületes szellemességén és üres bölcsességén.

Maguk a novellák nagyrészt erősen éreztetik a kieszeltség, a csináltság ízét, bár bizonyos könnyedség és gördülékenység nem vitatható el tőlük. És mindegyik, még a jobbak is, egész milyenségében és egyik-másik még a témájában is azt a sajátságos jelenséget mutatja, mily könnyen sajátíthatja el az írás összes külső eszközeit valaki, aki írók között, egy irodalmi élet levegőjében nő fel, az örök és gyógyíthatatlan betegség mérgező atmoszférájában.

Mindenesetre érdemes lesz megvárni, mit mutat Kiss Jenő Sándor, ha megfeledkezik mindarról, amit látott, hallott, tanult és olvasott, ha lerázza magáról az öregséget, amelynek külsőségeit kissé már veszedelmesen magába szívta, ha megmutatja ifjúságát, mely bizonyára benne van még, ha kevesebbet beszél Petrarcáról és Boccaccióról, Cholnoky Viktorról és Grődelékről, a thomassalkról és a spódiumrészvényről, Don Quijoteról és a Santa Maria della Salute lapos kupolájáról és mindezek helyett élő és érző emberekről, lüktető, eleven valóságról próbál képet adni, mint ahogy teszi például a könyve címéül szolgáló novellájában. Egyelőre csak annyit árul el, hogy van némi meseszövő fantáziája, némi érzéke a humor és a szatíra iránt és hogy tiszteletreméltó morális tendenciái vannak.