Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 8. szám · / · Figyelő
Régi írói babona - vagy inkább tapasztalat - hogy a kész és nagyon kínálkozó, nagyon kifejezett tárgyak sem hálásak. Sokkal jobb ezeknél egy kevésbé “jó" téma, mely kibontatlan és a lehetőségeknek csak a munka közben megmutatkozó gazdagságát rejti magában. Már múltkor pedzettem ezt a gondolatot s éppen
Most újra olyan tárgyhoz nyúl, mely - akárcsak a francia forradalom - a maga befejezettségével és gömbölyűségével lep meg és nehézségben talán az előbbit is felülmúlja. Azt kell hinnem, hogy az író erőpróbából vállalja ezeket a nagyon is “jó", azaz nagyon is hálátlan témákat, ki akarja hívni a valóságot s versenyre akar kelni vele. II. József alakja maga is kész drámai dombormű. Annyira plasztikus volt már életében - szinte a szobra élt a teste helyett - hogy a költő zavarba jön, vajon hogy mentse át a színpadra. Amint ennek a boldogtalan habsburgi zseninek az élete lefolyt, kezdve attól, hogy csak harminckilenc éves korában került a trónra, folytatva azon, hogy naponta nyolc-tíz órát dolgozott, mit egy zongoraművész, befejezve azzal, hogy - miután a legósdibb államszervezetbe hiába akarta beleojtani az európai szellemet - letagadta életét és meghalt negyvenkilenc éves korában, tüdővészben, az maga kész dráma, annak eleje, közepe és vége, drámai magva van. Még nehezebbé teszi a tárgyat az, hogy II. József császár az ész szerelmese. Ő is beleesett abba a boldogtalan és viszonzatlan szerelembe, mint az egész tizennyolcadik század. Szines, vagy regényes, színpadra kívánkozó kalandok helyett hidegen és olthatatlanul szerette az okosságot. Munkája sok-sok aktaköteg. Pusztulása az, hogy ezeket az aktakötegeket széttépi. A drámaíró - minden drámai adottság ellenére - nehezen foghatja meg, minthogy magánélete alig van. Egy óriási homlok, arc nélkül.
Szomory Dezsőnek már megvan a történelmi stílusa, melyet a “habsburgi trilógia" két első drámájából “A nagyasszony"-ból és a “Mária Antóniá"-ból ismerünk és maga teremtett meg magának, bizonyára nem könnyen és vergődés nélkül, a színeket és szavakat kedvelő hatalmas lírai lendületével. Ez a stílus - és ezt az eredetiségének, a különvalóságának jellemzésére hozom fel - egyáltalán nem modern. Semmi köze az északi történelmi realizmushoz.
“II. József császár", melyet a
Itt minden szeretete a hőséé, II. Józsefé, kit az első felvonásban - diadalmas markolással - már meg is ragad. A császár elfüggönyözteti a termét, nehogy hallja a bécsi nép zajongását, mely legnagyobb ellenségét, a pápát rajongja körül s fogadja a magyar mágnásokat, kik a megyegyűlés lármájával vonják kérdőre felforgató reformjai miatt. Ebben a jelképesen tömörített jelenetben, amint egyik ellenségtől a másikhoz menekül, benne van a császár tragikuma és az egész előlegezett dráma. Később mindez csak ismétlődik, más alakban. (Például a második felvonásban hasonló beszélgetés zajlik le a magyar mágnásokkal, keményebb hangnemben.) Az aufklärista reformátor - és ez a drámaköltő finom észrevétele - a könyveken és eszméken nőtt újító állandóan keresi az élettel való kapcsolatot, eleinte a politikában, majd a harctéren, végül egy nőben, mindenütt hiába. A nő, aki számára az ösztönt és életet jelentené, fukar, fagyos és meddő. Bukása előtt pedig észrevesz még valamit. Egy karácsonyestén beszélget a fiatal Mozarttal, úgy mint a dán királyfi a színészekkel. Nézi a hangjegyeket. “Mennyi kóta! mennyi kóta!..." mondja a császár, egy katona egyszerűségével. Mire a fiatal Mozart, egy művész öntudatával: “Éppen csak annyi, amennyi kell!" A császár pedig: “Lehet... lehet... maga ezt biztosan jobban tudja, mint én... végre is mit tud az ember, mi lehet az ember ilyen művész mellett, még ha sokra viszi is?... Egy császár legföljebb." Aztán fölkiált: “Az emberek nem gondolkodnak. Az emberek énekelnek!" és hallgatja a zenét. Végül: “Köszönöm, Mozart... és bizony irigylem... maga megtehette, amit akart, fölépítette a vágyait, mint a piramisokat." Mozart egy alkotó cézári szerénységével: “Oh felség, engedje meg, én is gyakran küszködöm." A császár: “Az nem lehet... Magának könnyű, Mozart! Maga csak énekelt..." Úgy látszik minden igazi ember végül a művészeten méri meg magát. Utána a császár valóban nagyobb és tragikusabb.
Szomory Dezső egy munkáját se írta keményebb önfegyelemmel és szigorúbban, mint ezt a drámáját. Könyvtárakon, emlékiratokon, régi leveleken ette magát keresztül egy szóért, szívós szorgalommal, míg megteremtette a drámája nyelvét, s valóságos boszorkányság, hogy állampolitikai vitákkal, a brévékről, bullákról és dekrétumokról szóló fejtegetésekkel eleven izgalomban tud bennünket tartani. Minden sorából a céhbeli író művészi öntudata sugárzik.