Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 8. szám · / · Berkes Imre: Nem haltam meg tőle

Berkes Imre: Nem haltam meg tőle
III.

Hurrá!... Vándorló cirkusz érkezett a falu aljára... Mindenki azt hitte, hogy fel fogják ütni a hatalmas sátor-ponyvát, hogy a falubelieknek valami egészen furcsa komédiát mutassanak be, de a vándorló kócevőknek nem volt valami nagy bizalmuk ehhez a faluhoz, mert mindössze annyi történt, hogy útjukban itt pihenőt tartottak.

Az öreg Bükky jókedvűen mondta a feleségének:

- Megjön a Marci!

- Az, az, csak jönne már, sokszor úgy érzem, hogy csak hálni jár belém a lélek.

Az öreg legyintett a pipaszárral.

- Ugyan, ne bolondozz már a folytonos halálrémületeddel... Én azt hiszem, hogy ezeknek a csepűrágóknak van egy-két szép lovuk és tudod, hogy a ló maga után csalja a mi rossz fiunkat. Csereberél, lót-fut, kínlódik, ahelyett, hogy nyugodtan itthon maradna.

- És aztán becsületben és nyugodtan élne.

- Hanem ha most haza találna jönni, addig ki nem eresztjük innen, amíg hitére meg nem fogadja, hogy nem hagyja tovább szomorú szégyenében azt a szerencsétlen asszonyt...

Gyuszi hallotta ezeket a nehéz és komoly szavakat. Nagyon kíváncsi volt Marcira, az unokatestvérére, még régebben, elemista korában ismerte meg ugyancsak olyan alkalommal, amikor a nyárból néhány hetet itt töltött. Emlékezett rá, hogy Marci jókedvű, bolondos, mókás figura volt, mindig volt a szavának és a viselkedésének valami egészen szokatlan és különös íze, hol itthon volt, hol napokra eltűnt, ivott, kártyázott, akkoriban nagy passziója volt a kuglizás, de csak muzsika mellett szeretett kuglizni és egy babára százakat is fölrakott. Arról nem igen panaszkodtak a szülei, mennyi pénzt herdált el életében, nekik csak a megtörött és szerencsétlen házassága fájt. A feleségét nem ismerte, de azt tudta, hogy a szomszéd faluból házasodott, csak az arcképét látta, azon nevetőszemű kövérkés asszonykának látszott, bizony, kár volt az ilyen törékeny, jólelkű teremtés az olyan komisz vasgyúrónak, mint amilyen a Marci volt egész életében.

Mindezek csak úgy futtában bugyborékoltak föl a bensejében, jobbadán azért, mert a két öreg hosszas és nehézkes sóhajtozásaiból azt vette ki, mennyire fáj nekik a Marci kacskaringós országút-élete. De Jóskát a cirkusz jobban izgatta, a vándorkocsi furcsa emberei jobban érdekelték, bohócok és légtornászok, fiatal lánykák, akik szilárdan megtudtak állni a vágtató lovon és vékonycsontú fickók, akik hajmeresztő tornázásokkal szokták rémítgetni a hiszékeny falusiakat, akik, ha ilyesmit láttak, nyögtek és jajgattak attól való félelmükben, hogy a szegény cirkuszi siheder azonnal kitöri a nyakát.

Már kora délelőtt ott ólálkodtak mind a ketten a cirkuszi vándorkocsi körül. Nem volt ez valami szívderítő látványosság, a faluról-falura hurcolkodó szegénység teregette itt ki megtépett rongyait, de azért ők ketten selyemnek és bársonynak látták ezeket a rongyokat és a szemek bágyadtságából is azt látták, hogy tüzek és lángok villámlanak ki feléjük.

- Olyan cigányfélék ezek is, - mondta Jóska. - De ezek százszor szebbek, mint azok ott lenn, az erdő szélén...

Gyuszi arra a cigánylányra gondolt, akivel a pécsi diák... De a gondolata nem tudott még kikerekedni az agyában, amikor egy pirosarcú, szőke rövidruhás lány ült ki a kocsi lépcsőjére, bögrét tartott a kezében és abból szürcsölte a reggelijét.

- Nézd, nézd, - suttogta Gyuszi.

- Az ám, ez gyönyörű, - vélte Jóska.

- Van ez olyan szép, mint a Szalmásinak a cigánylánya?

De most már Linusra gondolt és Linussal kezdte összehasonlítgatni a cirkuszbeli kisasszonyt.

Jóska odahajolt Gyuszi füléhez:

- Te, ez gyönyörű. Szólítsuk meg! Ez sokkal szebb, mint akármelyik úri kisasszony a pécsi korzón.

- Ezt jó volna elcsalni innen. Mit gondolsz, eljönne velünk?

Már ott álltak a cirkuszi leány előtt. Gyuszi egy lépést tett feléje, meghajtotta magát, megbillentette a kalapját és úgy mondta:

- Bocsánatot kérek, hogy megzavarom, én Kedves Gyula vagyok, gimnáziumi tanuló.

A leány meredten és ostobán nézett rá. Az elnyűtt arcáról a fiatalságba kevert unalom és fáradtság rítt le szomorúan.

- Ugyan, - mondta a lány és tovább szürcsölte azt a láthatatlan italt, amely a bögréjéből ömlött a szájába.

Jóska odaugrott.

- Hogy hívják magát? - kérdezte merészen.

- Engem... És most alig észrevehető mosoly villant meg a leány száján... Én vagyok a Pompadour.

- Pompadour, ismételték meg egyszerre mind a ketten. S e név hallatára mintha nyegleségük hirtelen elszégyellte volna magát a leány előtt... Egy Pompadour, aki szemtől-szembe ül velük, térdig ér a szoknyája, kissé foltos az arca a tegnapi, vagy tegnapelőtti festéktől, de a hangja zengő és friss, mint a madárdal, s ők ketten, mint két csacsi, közeledtek feléje, holott urasan, meggondoltan és finoman kellett volna a cirkuszi Pompadournak bemutatkozniok.

Jóska ijedten súgta:

- Nagyon tetszik neked, Gyuszi?

Gyuszi nem felelt. Félszeg és nem természetes mozdulattal hajolt meg újra a lány előtt és ezt mondta neki:

- Ha kegyed a Pompadour, akkor kegyed bizonyára tudja, hogy a Pompadour játszik-e ma este, mert én borzasztó kíváncsi vagyok a kegyed játékára... Nemde, kegyed tornázik és lovagol?

Pompadour elkacagta magát. A nevetésre kusza lárma verődött ki a kocsiból, majd egy rettentő ráncokkal teli szeldelt arcú, nyurga férfi ugrott ki a hirtelen felcsapódó ajtó mögül, dühösen emelte fel az öklét és rekedten ripakodott rá a szegény Pompadourra:

- Disznó! Hordod el magad! Takarodol befelé, féreg!

A lány egy szót sem szólt, még jobban összehúzta magát, mintha sündisznószerűen teljesen össze tudta volna magát gubancolni, úgyszólván visszagördült a kocsiba. A mérges ember fenyegetőn mérte végig a két fiút, sarkon fordult, hátraugrott és becsapta az ajtót.

- Talán meg is öli, - gondolta magában Jóska, - de nem merte kimondani.

Gyuszi megrázkódott.

- Menjünk innen!

Lassan tovasompolyogtak. Az úton arról beszélgettek, hogy vannak ilyen alávaló, rossz emberek, mint amilyen ez a cirkuszi, ráncosképű igazgató, mert bizonnyal ő volt az igazgató. Ezek vándorlásaikban fölszedik a szegény, elhagyott árvákat, kitanítják őket mindenféle veszedelmes mutatványra, agyondolgoztatják őket, ezeknek a szerencsétleneknek se éjjelük, se nappaluk, se pihenésük, se szabadulásuk, így robotolják át egész életüket, amíg nem akad egy becsületes gavallér, aki megszökteti őket. Ez a Pompadour is ilyesféle béka lehet, milyen nyomorult és szánalmas volt, amikor az igazgató ordítására szótlanul, összeesetten gurult vissza abba az ismeretlen, félelmes piszokba, ami ott benn terpeszkedhetett szerte a vándorkocsi bensejében.

- Mégis csak jobb lesz, ha a cigányok közé...

- Nem bánom, - mondta Gyuszi.

Megfogták egymás kezét, úgy loholtak az erdő felé. Gyuszi megszólalt:

- Te Jóska, én csak attól félek, nem tudom, de gondoltál-e már erre...

- Mitől?

- Én attól félek, hogy ha egyszer megszeretnék valakit, és az is megszeretne engem, hogy mindjárt gyerekem lenne tőle... Mondd, annak a Szalmásinak nem lett tőle gyereke?

És ezt olyan komolyan kérdezte, mintha otthon minden kis diáknak gyereke lenne valakitől.

- Nem, nem, - tiltakozott Jóska. Ezt nem tudom.

- És látod - folytatta Gyuszi egészen halkan és meggondoltan, mintha annak a gondolatnak, ami benne felbukkant, Jóskát is mindenáron meg akarta volna nyerni, - én nem hiszem, éppen ezért nem tudom elhinni, hogy a Linus és a segédjegyző, mert akkor bizonyára lett volna gyerekük...

Jóska meglepett arcot vágott.

- Ez lehet, de azért az a segédjegyző mégis gazember és ha... Majd ha hazajön a Marci, az meg fogja verni.

Gyuszi önérzetesen mondta:

- Megverem én magam is, nem kell ahhoz nekem a Marci segítsége.

- Jó, verjük meg együtt!

Aztán izgatottan beszélgettek arról, hogy fogják megverni a segédjegyzőt. Jóska nekiugrik, megragadja a két kezét, Gyuszi pedig ököllel megbúbolja. Aztán belökik az árokba és magára hagyják. Úgy örültek mind a ketten ennek a tervnek, különösen Gyuszi volt elragadtatva tőle, hogy fog bosszút állni a segédjegyzőn. Szeretett volna még egyet-mást megkérdezni Jóskától, hogy volt, mint volt, tényleg felment-e Gyertyánfy a padlásra vagy azt csak hozzáhazudta, hogy szegény Linust ennyire befeketítse.

Már kiértek a faluból és egészen beletüzesedtek a nagy harci tervbe, amikor az erdőszélen kósza és lassan reszkető füstfoszlányok csapódtak feléjük. Ott voltak a nyomorúságos cigányputrik közelében, itt akartak a cirkuszi Pompadournál szebb és kedvesebb lányt kiválasztani maguknak. Apró, szurtos, félig mesztelen, elnyűtt képű rajkók futottak elébük, körültáncolták mindkettőjüket, krajcárért könyörögtek, az egyik mindjárt elkezdte járni a rókatáncot. Gyuszi a zsebébe nyúlt, néhány fillért kotorászott ki s odavetette a nyomorultaknak. Kis kerülőt tettek, hogy ne kelljen a cigányputrik között elhaladniok. Néhány lépésnyire beljebb, egy fa mellett megálltak, onnan kémlelődtek a piszkos cigánytábor felé, ahonnan csakhamar érthetetlen feleselés és zűrzavaros tanácskozás lármája foszlott feléjük. Néhány pillanat múlva egy nagyon öreg, ősz hajú, rettentő csúfképű boszorkány tipegett előttük, a két aszott karját kitárta és úgy motyogott valamit fogatlan szájában.

- Te, én félek - dadogta Jóska.

- Na, ne félj tőle, hiszen nem fal föl.

Gyuszi a vén banyához fordult:

- Mit akar? - förmedt rá keményen.

- Kezit-lábát csókolom, egy kis bagóért könyörgök.

Mind a ketten hangosan elnevették magukat.

- No, látod, csak egy kis bagóért könyörög.

Gyuszi újra a zsebébe nyúlt, kivette keskeny kis tárcáját, megint kiszedett belőle néhány fillért és odaadta a cigányasszonynak.

- Az úristen áldja meg az ifiurat - mondta a rút boszorkány cigányos kiejtéssel. Adjon az úristen az ifiúrnak olyan szép szeretőt, amilyent csak kíván magának. Kezit csókolom, tudok én kártyát is vetni...

Belenyúlt az aszott mellébe és elnyűtt, rongyos, földszínű kártyafélét húzott ki belőle. Leguggolt és a fa tövében kezdte kirakosgatni a kártyáit. Jóska kedvre kapott, elnevette magát és odasúgta Gyuszinak:

- Te, talán van ennek az öregnek egy szép lánya és azt ajánlgatja szeretőnek.

Gyuszi mindjárt meg is kérdezte:

- Hallja, nem vagyok kíváncsi a kártyájára, inkább a lányára vagy az unokájára.

A vén cigányasszony ravaszul pislantott, összekotorta a kártyáit, visszasüllyesztette a mellére, megfordult és rikácsoló hangon kiáltotta:

- Hé, Málcsi! Gyere csak ide! Megkívántak a kis ifiurak!

Az egyik vályogos putri mellől fiatal, de fáradt képű nő bukkant ki. Nem volt egyedül, a mellén kis porontyot tartott és a szoknyájába két másik kis poronty csimpaszkodott, mint a ragadáncs. Gyors léptekkel sietett feléjük, miközben a két kölyköt mindenáron le akarta rázni a szoknyájáról.

Gyuszi méltatlankodva mondta:

- Hiszen ennek gyerekei vannak.

- Az nem baj, - vigasztalta a cigányasszony. Nincs itt tekintetes ifiúr egy se olyan, akinek ne volna már gyereke. Folyjon ki a szemem, de ez itt a legszebb, az én unokám...

Közben odaért az unokája, megállt előttük, gyanakodva és fürkészőn mérte végig a két diákot, aztán az öreganyjához hasonlóan, ő is csak ezt nyújtogatta:

- Adjanak az ifiurak egy kis bagót!

Most mögöttük és körülöttük egész raja sorakozott a kisebb-nagyobb purdéknak, mind sírt, mind könyörgött, ki bagót, krajcárt, ki szivart, pipadohányt, ki meg pénzt kért tőlük, Jóska és Gyuszi tehetetlenül és zavartan álltak a különös csoport közepén, amely lármásan és féktelenül mind közelebb zúdult hozzájuk és nyüzsgött körülöttük.

Jóska elszántan mondta:

- Menjünk, Gyuszi!

Megfordultak, sebes léptekkel siettek ki az erdőből. Még sokáig hallották az éktelen zsivajt, amely most valósággal felharsogott mögöttük, egyesek utánuk loholtak, mások elébük kerekedtek, amíg végül a falu szélén lassan-lassan mind elmaradoztak.

- A fene egye meg a cigányaidat, - méltatlankodott Gyuszi - ha én ezt tudom, hát nem jövök ide.

- Én sem tudtam, hogy ilyen rondák - magyarázta Jóska.

Szép lassan hazasétáltak.