Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 8. szám · / · Kádár Endre: Balalajka

Kádár Endre: Balalajka
I.

Mint mikor valaki felgyújtja helyettünk a villamos lámpát, mert régen este van már: Marie arca jólesőn felragyog az ajtóban, édes, kokett mosolya szétterjed és mintha a mosolyból mindenkire jutna, az arcok világosabbak és derűsebbek lesznek.

- Et toi, petite folle! Megint elkéstél. Hol jártál? - int feléje madame Szemenoff és a kérdéssel mintegy elállja Marie útját.

- Monsieur Makai elvitt a Kursaalba. Zenét hallgattunk, az ám, kávét ittunk, sétáltunk.

Orrát finnyásan felhúzza, szemével előre-hátra kokettál, a nyelvével a most kóstolt édesség elragadtatását fejezi ki, úgy hogy e mimikával valahogy több: édes és huncut lesz a jelentéktelenség, amit mondott.

Háta mögött im monsieur Makai, bambán, nyugtalanul és büszkén egyszerre. Amint leül helyére megnyugszik, biztosabb. Marie nyugodtan leteszi a boáját, táskáját, ide-oda felelget, majd ő is leül. Lassan enni kezd. Majd elbámul. Az arca megnyúlik, fiús lesz, a mosoly, a gödrök, az idegek játéka mind lehull arcáról s nyitva maradt szájjal úszik a levegőben.

...Olyan az idő is. Október eleje: a nap forrón ragyog, de este fázósan, mintha láz bujkálna benne, az ember a fűtőtestet keresi. A legyek menedéket keresnek az asztal körül, utolsót zümmögnek, minden zaj külön és szomorúan hallatszik. Az ember felismeri valamelyik elmúlt, vagy meg se jött életét.

- Sokan voltak a Kursaalban? - kérdi valaki az asztalszomszédok közül.

Makainak kell felelnie:

- Elegen.

- Remek idő volt.

- Remek.

Vége a vacsorának, az asztalok intimebbek lesznek, ki a szalonba megy, ki meg marad az étteremben.

- Mi van Natasával? Mikor láttad? - közeledik madame Szemenoff Mariehoz.

- Délben. Oly különös... hogy megváltozott egyszerre ez a gyerek. Visszatart, sír, sír, mama, mama, ne menj el, nem tudok tőle szabadulni. - Hogy milyen sírós lett. - Asszony! - mosolyogja el magát vele. - Nem igaz monsieur Makai, ebből a kis állatocskából egyszerre ember lett, vonásai vannak s a szemével hogy tud nézni.

Igen, a szemével hogy tud nézni, ez a gondolat elkalandoztatja és egy bús ponton leteszi:

- Mi lesz vele, ha egyszer megnő?

- Mi lelt Marie?

- Az élet oly fárasztó.

Magának mond legtöbbet vele, a saját szava mintha meggyőzné, kicsit ellazul és kijön arcán a fáradtság.

Madame Szemenoff tudományának megfelelően mindig ítéletesen beszél:

- Ne légy annyira francia. Tanulj az uradtól, az ember: orosz. Ti franciák - fordul helyeslést keresve Makaihoz - kicsit légére-ek vagytok.

- Nem szabad oly könnyen ítélni, kedves Lidia Fedorovna! - feleli Marie. Cigarettát kér Makaitól és mélyen a tüdejére szívja. A száján a szó, szinte kimondta, ej mit beszéljen, messzire fújja a füsttel. Elérti madame Szemenoff tekintetét és hogy egy percre nem ellenőrzi magát, hasonlóval felel rá. Az orosz azt hiszi, a francia nem tud felérteni bizonyos dolgokat, nem mély, az orosz nem tudja megérteni a franciát, mert túl világos neki, a francia nem érti az oroszt, mert nehézkessége vagy súlyossága előre elrettenti.

Madame Szemenoffnak szemüvege mögött hamisan játszik a szeme, valamire készül, egy harmadik előtt amúgy is szívesen kínozza meg Mariet, az megrémül, hamar megadja magát s kérlelő, alázatos, hízelgő szemmel nézi. Rebegő életfélelem van benne, a legkisebbre húzná már össze magát, hogy senkinek se álljon útjában s legalább csak annyit: ne bántsa senki se: reszkető gyöngesége, amivé belőle lett: önfenntartás, szinte megszagolja, ha valaki valamiképp bántani akarja és mosollyal, szemével lekönyörgi. - Sikerült: madame Szemenoff a győztes fölényével, széles keblén egy pillanatra meghízva, abbahagyja.

A szalonból az argentínai fiatalember kukkant be és kérdi Mariet: nem jön-e? beszélgetni, bolondozni, táncolni. Marie mosolyog, baba: nő: tetszik neki, hogy invitálják, hogy a társaság szinte el se tud lenni nélküle, sok kedve nincs momentán hozzá, de már az is, hogy hívták és hívják, már az is megfogja, meg jóságos teremtés, tudja, hogy a társaság mulat vele, - sóhajt - eldobja gondolatát és mint a színésznő a színfalak mögül, felkészült arccal, mosolyogva, indulni akar a szalonba.

Makai ránéz.

Marie: - Nem jön?

Makai: - Nem.

Idegen jön be, kereső tekintettel, majd megtalálva madame Szemenoffot feléje tart és Marie, mintha érezné, hogy valamit hall, ami rá is vonatkozik, ott marad. Madame Szemenoff feláll, egy lépéssel arrébb megy s beszélgetni kezd az idegennel.

- Madame, mire gondol? - kérdi az argentínai, aki ott marad mellette.

- Tud oroszul?

- Hogy tudnék. - Nevet: - Nem! nem!

- Akkor nehezen tudnám megmondani.

Bár az argentínai nem az, aki felhangolná és aki miatt másabbnak kellene lennie, a prózai felelgetésről lecsúszik és abból a gyengeséges hangból felel, az elkínzott ember abból a hangjából, melyet nem akar, szégyell felhozni, az pedig megcsalva az őrtálló tudatot, közömbös beszélgetésekben mégis kimenekedik.

- Oroszul gondoltam valamit. - S tovább folyik: - Vannak dolgok, amelyeket csak oroszul tudok gondolni, mások, amelyeket csak franciául, mások, amelyeket egy ismeretlen nyelven. Félig zene, egy motívum, egy fájás, egy szó: együttvéve az egész, a múlt.

Az arca a múltat jelzi, kis szomorúságot, kis beteltséget, a megkóstolt életet és hangja végső betűjében lepuhul: C'est le passé! Hátrabillenti fejét és utána hajózik a végtelenben. Az argentínai pillanatra ránéz, valami szokatlant neszelt, nem, semmi, nem hallott semmit, talán évek múlva, hasonló percben, egyszerre hirtelenül meg fog érezni valamit Marie hangulatából.

- Te - szólítja meg madame Szemenoff - itt van egy orosz, aki be akar mutatkozni neked. - Monsieur Kudinenko.

- Madame - hajlik meg előtte, alacsony, széles, durván ácsolt szőke arca nem tetszik Marienak, de amint beszél, már jobban szenvedheti, már nem látja - madame, engedje meg, hogy üdvözöljem. A férjét személyesen ismerem. - Óh Andrej Alexejevics Koloszoff, nagy, nagy ember, micsoda ember! Boldog vagyok, hogy megismerhettem önt.

- Köszönöm uram -szól Marie meghatottan és kicsit büszkén.

Makai, aki odahallgatott, meglepetten és felzavartan nézi.

Tűnődik pillanatig, aztán a Marie, Marie hívogatásra, felragyogtatja fejét és betáncol a szalonba.

*

Madame Szemenoff pápaszemén keresztül messzire tartja az újságját.

Egyszer Makai megszólítja:

- Mondja madame, a Marie ura orosz forradalmár, már úgy értem, hogy valami nevesebb ember?

Szereti este újságját kényelemben végig olvasni, de beszélgetni, előadni még jobban szeret. Leveszi szemüvegét és törülgetni kezdi, még nincs kész, felelet helyett biztatóan ránéz a fiatalemberre, időt hagy neki, hadd kérdezzen még valamit, ami egészen kinyitja a zsilipet benne.

Az rögtön beleereszkedik és kitölti a pauzát. Zavarát és megilletődését, amit e téma szerez neki, bizonyos nyegleség alá gyűri:

- C'est drôle! Mondja kérem, csakugyan vannak élő, nagy forradalmárok? megfoghatók, közelünkben élők? - Mariera gondol és mosolyog.

- Vous (tes un enfant, monsieur! mondja madame Szemenoff jóságosan és bőven az arcán, mely rendesen szigorú, tanárnős, a legjobbkedvűbb nevetés fut széjjel, megvan az áldott, bő, egészséges természete, hogy egyformán tud komoly lenni és nevetni. - Bolond! - nevet s kezével leinti a fiatalembert: hallgasson. - Ne haragudjék: ön felületes, könnyűszájú, ön nem érti, dehogy érti az ilyesmit. Mint fiatal diáklányt az apám Bécsbe küldött, mert attól félt, hogy én is belekeveredem a forradalmi mozgalmakba. Moszkva, Pétervár, Párizs, London, Svejc: veszedelmes, Bécs nem, legalább akkor nem volt az. Orosz diák alig volt és forradalmi talán egy. (Nevet). Nos, hát jól ismerem őket: ön úgy ítél, mint egy kedves bécsi, vagy ha jobban tetszik, egy boulevardier.

- Viccel! - s hiába tiltakozik a másik, most már hallgatnia kell - tudja ön, ki egy orosz forradalmár? Tudja kik ők? Tudja, hányan vannak, hány ezren, tízezren, kik, mik, mit szenvednek, a középkor vallásos üldözései mind semmi ahhoz. Az egész orosz nemesi új nemzedék, tudja mit csinálnak, hogy élnek, mit szenvednek? Tud arról, mi mozog Oroszországban, micsoda emberszerető, nagy ideák fönt, lent, mindenfelé.

- Igen, Tolsztoj, tolsztojánusok - veti közbe Makai, hogy jóra hozza szerencsétlen elszólását és hogy egyben engedelmes hangjával újra jó fiúnak mutassa magát, amit madame honorálni szokott.

- Ah, mit! - intik le - ne beszéljünk egyes emberekről, egyes szellemi mozgalmakról. Nem Tolsztoj, nem Dosztojevszkij adta az európai irodalomnak azokat az evangéliumi gondolatokat, hanem az orosz nép, a nép, (a nemesség) adta Dosztojevszkijt s Tolsztojt Európának. Hallgassa meg az orosz parasztot, hogy beszél, akkor megérti, amit mondtam. Meglássa, mint ahogy Dosztojevszkij mondta, Oroszországból fog jönni a megváltás.

Olvasta a legutolsó demain-t? Olvassa el Birjukoff beszámolóját az úgynevezett tolsztojánusok pöréről. Abból meglátja az igazi Oroszországot. Vád alatt áll huszonöt amolyan peregrinus féle szervezet, a vezetők közt négy keresztény, egy zsidó, - zsidó testvér, ahogy mondják a parasztok - azzal vádolják őket, hogy a háború ellen prédikáltak és a mozgósításkor sokszorosított lapokat osztogattak a falvakban: ne vonuljon be senki. “Mindnyájan testvérek vagyunk, a németekben ugyanaz a lélek él, mint bennünk." A moszkvai katonai törvényszék ítél. “Hogy hívják?" (könnyezni kezd) kérdik az egyik vezetőt, Szergej Popoffot. Hiszen tudja, hogy kérdik: “Neve?" Felele: “Isten fia." “De ismerősei hogy hívják?" “Személyiségemet, ami látszik belőlem, Szergej Popoffnak hívják". “Hány éves?" “Örökkévaló vagyok." “De személyisége mikor jelent meg ezen a világon?" “A személyiségem huszonnyolc éves." Így, ilyen hangon. S tudja, mi volt a pör vége? Nos, mi? A vezető Szergej Popoff egy hónapot kapott, a többieket felmentették. Olvassa el kérem az egész tárgyalást, a terem hangulatát, a bírákét, az impressziókat, nekem egy mondat megmaradt a fejemben, egy hölgy, aki tanúképpen szerepelt, ebben foglalja össze benyomását: “A szeretet ragályosabb, mint bármely betegség." Mit szól hozzá? Mondja meg nekem, ezerkilencszáztizenhat áprilisában melyik katonai törvényszék hoz hasonló ítéletet.

- Nem, Oroszországot nem ismerik. Az oroszokat nem ismerik. (Elégültség világítja meg az arcát). Tud arról, mit tesznek a nők, az orosz forradalmárnők. Hány gyermekkori barátnőm, nagy nemesi házak gyermeke, veszett el, huszonkét-huszonötéves korukban deportálták őket! Hallott olyanokról, akik csípővassal elrútítják szép fiatal arcukat és úgy mennek a matrózok közé, nehogy külsejükkel hassanak, hanem szavukkal, az emberszeretettel, az igazsággal. Figyeljen ide, lássa: a szertelen nagy különbség a mi embereink s a nyugateurópai szabadgondolkodók, szocialisták stb. között, az óriási nagy különbség az, - nem szabad összehasonlítani a miénket a másikkal - hogy a mieink barátom, mind idealisták a szó legigazabb, legnemesebb értelmében. A mi embereink (hercegek vagy zsidók), nem azért küzdenek, hogy osztályok számára küzdjenek ki valamit... feláldozzák életüket, mindenüket a népért, mindenkiért, a jóért, az igazságért. Hol talál Európában hasonló lelki tisztaságot? mélységet? önfeláldozást? lemondást? Nézze: a nyugati szocialistákat. A cégér új, az ambíció a régi: összeköttetés, képviselőség, miniszteri tárca, ki törődik az elvvel, az emberrel. Oroszország, mi? Barbár!? Sötét!? Szabadság, emberszeretet, illúzió, szeretet, maga nem érti azt monsieur, csak Oroszországban van. Moszkva! Lássa itt van ez a Koloszoff. Ennek a kis franciának az ura. Szeretem, szeretem (már mint Mariet) de ne higgye, hogy a személye miatt. Az ura miatt. Andrej Alexejevics, micsoda ember!

Szeme benn a szalonban Marien, aki éppen énekel, kicsikis hangon, kokettül, az énekesnői allűröket önkéntelenül is kihumorizálva, érzéke és intelligenciája biztosan viszi.

- Mily charmante! muszáj szeretni! - mondja s a szeme ott marad. Mint mindenféle társasalkalmat, szereti a látnivalót, de pénzszűkiben, most ritkán jut hozzá.

Elhagyott öntudata jelentkezni kezd:

- Miről is beszéltem?

Igaz. Andrej Alexejevicsről.

Ismeri a históriáját?

- Nem, madame!

- Lehetetlen.

És szemüvegén keresztül, az üveggel mintegy hipnotizálva, gyanakodva nézi a fiatalembert. Nem mondta el neki Marie? Lehetetlen. Hisz viszonyuk van! Nem tudja bizonyosan, de felteszi, minden asszonyról felteszi, nemisége, melyet professzoros tartása alatt nem vett észre senki, bár maga nem több, mint negyven éves, haja fekete s arca kellemes, csak tartása, viselete és mondásai fontosak és ítéletesek, nála a szexualitás transzformálódott valami maró kívánsággá, mely szinte fizikain érezhető és bántó: minden asszonyt el akar buktatni vele. Nem nőies - mondják rá, pedig nincs semmi nőietlen benne, sőt! De nem hat nőnek, a férfi s a nő közti személytelen típus. Talán örökre elhanyagolt, észre nem vett nemisége férfivé változott át? Nőkre, akik éppen úton voltak a flirtben, oly erősen tudott hatni, pusztán valami érzéki, állati tartalommal, hogy aki állta, egyszerre belül megtámolygott.

Nincs viszonyuk? - kutatott a fiatalemberben. A penzió előtt, ha valaki célzást tett rájuk, ő volt az, aki a másikat meggyőzte, hogy nincs, mert az meg az eszességéhez, a diplomáciájához tartozott, hogy az emberek azt gondolják, amit ő gondoltat velük. Néha oly erősen és komplikáltan, az új psyhoanalitikai módszerrel, oly tudósan bizonyított, hogy maga is elhitte, amit állított. Nincs köztük semmi. Marie kokett s ez elegendő neki. Viszont ha az urára, Andrej Alexejevicsre gondolt, bizonyos gyűlöletből annyira kívánta neki ezt a megalázást, hogy valóságnak vette.

- Érdekes, - mondta bizonytalan eredményű vizsgálat után - oly jól vannak Marieval s nem mesélte el önnek az ura történetét?

- Ismétlem, madame, nem.

- Nem? Nem?

- Nem, nem!

- Tudja, hogy orosz tiszt volt, az apja is az volt, a nagyapja is, mindenki tiszt a családban. A nagyapja, a tábornok, a cárnak volt belső embere.

Makai fészkelődött.

- A legjobb szervező tehetség! A bolond! Egyszerre rájöttek a dolgaira, ezredeket szervezett, szöknie kellett. Halálra ítélték. A nagy forradalom alatt visszaszökött s tiszti ruhában vezényelte a munkásokat. Tudja, hogy menekült meg? Húsz kilométert futott egyhuzamban. Azután...

A beszéde abbamarad, mert a benti mulatságra figyel. Tetszik neki, ami benn folyik, a zongora, a tánc betakarja emlékeit, el is feledkezik, miről beszélt:

- Kedves, mi? Gyerünk, nézzük.

*

Marie szoknyája zsebébe dugja két kezét s kivilágított arccal ugrándozik be a szalonba.

A penzió vendégei a rendes esti csoportokban töltik az időt, körülbelül olyanformán, olyan menüszerűen, mint ahogy az ebédre a vacsora következik s mint ahogy például az étkezésnél monsieur Hoffmann évek óta a penzió tulajdonosnője mellett eszik.

Madame Fournier, a “Famille Hotel" tulajdonosnője, elvált asszony, a barátjával beszélget. Német eredet. Gretchen frizurája alól csendes, kék, lányos szeme andalogva nézdegél, oly szelíden és mélázón, hogy az ember még egyszer megnézi, igazán negyven éves. Kissé nagyot hall s ez beszédét még gyöngédebbé és fátyolossá teszi. - A zongora mellett három fiatal asszony: egy svájci és két francia. A svájci apró, félcsípőjű teremtés, csupa hihihi és hahaha, folyton majd a földre neveti magát, ő az első, ha táncolni kell. Másodszor van férjnél, buta liba, beleszeretett egy daliás francia-svájci kereskedelmi utazóba s azt hitte, hogy mindjárt hozzá is kell mennie. Mit fog tenni legközelebb, ha megint beleszeret egy másikba, a háromnegyedit már elnevette hozzá. Akkor rögtön elvált az urától, a gazdag interlakeni hotelestől és férjhez ment az utazóhoz. Már babájuk van, de a férj még mindig nem talált alkalmas helyet, ahol letelepedhetne. Így hát a feleség ideiglenesen van itt - másfél év óta. - Hihihi, hahaha, szőke fején, tömpe orra alatt folyton pereg-pattog a nevetés. Mellette ül a zongoránál madame de Verneuil. A régi párizsi történet: a konzervatív nagy család, zárda, onnan férjhez adják, tiszti férj, ő szalont tart, a férj az ő pénzéből barátnőt, aztán ő is elkezdi, első, második viszony, a nagy örökség és lejjebb és lejjebb, adósságok, a férj a gyarmatra téteti magát. Harmincnégy éves, itt él tizenkét éves fiával, az ura mint kapitány a fronton. Itt tartanak. - Madame Malavant körülbelül egykorú vele, tiszta, fehérítetten tiszta, angolos megjelenés.

Egy másik díványon, megvetéssel az arcukon, hogy nekik ilyen társaságban kell lenniük, de amelybe minden este sietve beülnek nézőnek, három idős francia dáma. Madame Gontier, Renault és Nancey. Mint három szimbólum egy szoborcsoportozaton. Madame Renault a “grande dame". Minden este dekoltálva jelenik meg a kis penzió asztalánál, keveset és kiszámított finomsággal beszél, miközben az olcsó puder reszketve rebeg le fonnyadt bőréről. Madame Gontier: “a hősök anyja" (bár egy unokaöccsén kívül senkije sincs a háborúban). Épp az imént mesélte el, hogy három szobája, otthon, Ecole sur Seine-ben: kék, fehér, piros, mint a francia trikolór Madame Nancey a “vallás". - Egy másik sarokban megint két nő. Az egyik madame Bechstein, férje után osztrák, született magyar. Egyike azoknak a nőknek, kik a nagy városban tizenkét éves korukban kezdik. Tizenhat éves korában régi kórista lány, húsz éves korában, ha egy színház körül járatos ember látja, így szól: ejnye ez a nő mióta itt van a piacon s még mindig fiatal, huszonnyolc éves: a legidősebb connaisseurök, akik hírből vagy látásból minden új és minden régi nőt szemmel tartanak, egyszer túlhízottan és régi bizalmassággal a száján találkoznak vele valahol, mire egymásnak mondják: hallatlan, ez a nő még mindig él! - mióta is ismerem? - és utánanéznek a múltban, oly tekintettel, mintha legalább is a harminc éves emlékeikben keresnének. Egy riviérai kirándulás alkalmával Ludasi Juci megismerkedett egy osztrák számtanácsossal - harminc éves volt ekkor - s számot vetett magával ilyképpen: Van megtakarított harmincötezer koronája és az arca még mindig mutatós, sőt izgatóbb (egyike azoknak a megfestett, sötét szemű arcoknak, amely rajta a festékkel, az arcon, a szemben, a szempillán, a kifejezésben egy művész átéltségével, maga után húz s azt a kényszerű érzést adja, hogy a kurtizánság is talán talentum, de legalább művészet.) Viszont azonban feltartóztathatatlanul hízik s az édes anyját is kell tartania. Négy hét múlva a nyugalmazott számtanácsos elvette feleségül. Két év múlva meghalt s hátrahagyott száztíz ezer korona készpénzt s azt a hatvanezer koronát, amelyet az asszony praktikus érzékkel, minden váratlan ellen biztosítva magát, briliánsokba fektetett. Azóta utazik. Kisebb hotelekben él s minthogy segíthetetlenül hízik s a szerelem mind messzebb megy tőle: görögökkel mégse fog kezdeni! s mert született kisburzsoá, kezd visszacsúszni oda, ahonnan elindult. Erkölcsös lesz, nem érti az asszonyok butaságait, de ha mond valamit róluk, úgy mondja el, hogy kielégülést keresve ájtatos szánalmában, vagy a megrovásában benne van múltjának minden monstruózitása.

Közel hajol a szelíd Mária Pavlovnához, aki azért van itt, mert szerelmes egy moszkvai zsidó orvosba s apja, az orosz nagybirtokos, ide küldte felejteni! - s szemérmes szemmel mesélni kezd. A lány eleinte zavarral és megütődve hallgatta, aztán kíváncsi lett s hozzásodródott.

- Nem hiszi? Bizony Isten. Az én szemem! Biztos. Ha én mondok valamit.

És még mindig mosolyogva elmond madame de Verneuilről és Charlesről, a penzió-tulajdonosnő fiáról valami gyomorfordító ocsmányságot, az érzékeknek és a tisztaságnak olyan eltévelyedését, amelyről Krafft Ebbing ír és amelyből felérzik múltja: részeg éjszakák, kimerült idegek, megalázás, amelynek nincs határa s amelyre őrült tobzódásaiban kimerülten rávetődik az elnyúzott fantázia.

- És honnan tudja ezt, madame? - kérdi a lány, a tapasztalatlan lány bizonyos távolságával, tulajdonképpen fel nem értve az egészet.

- A cselédtől! A cseléd látta az egészet a kulcslyukon keresztül. Bizony Isten.

Valami elégültséggel nézi, hogy a szőke kis lány, aki bizonyos határozottsággal jár közöttük, elfoglalkozva gondol utána annak, amit hallott.

- Marie! - szalad eléje a tipegő, mosolygó, babáskodva hajbókoló fiatal asszonynak madame Malavant s hogy közel ér hozzá, átveszi tipegő tánclépését: szembe mennek egymással s mikor elérik egymást, nevetnek.

Visszamennek a társasághoz. Madame de Verneuil most meséli el a svájci nőnek, hogy volt a jósnőnél, aki azt mondta, hogy az ura meg fog sebesülni.

- Hát ő? - kérdi madame Malavant. Ő, akiről így, közönségesen beszélnek, mint minden másról, madame barátja, aki az ura alatt szolgál. A barát főhadnagy.

- Neki nem lesz semmi baja - felel Madame de Verneuil s kis szomorúság kerül arcára, sajnálja az urát.

Hisztérika, csupa jóság, közeli gyöngédség, de nincs semmiféle ellenállása. Annak, aki távolról nézi, a legáldottabb asszonyi jóság, nemesség, annak aki ismeri, szánalom és utálat. Valamit tud magáról s ez is öregíti.

- Hol lakik az a jósnő? - kérdi Marie.

Madame de Verneuil megmondja. Különben is holnap estére meginvitálta. Két frankért mindenkinek megmondja a jövendőt, négy frankért minden kérdésre felel.

Mindenki tudni akarja a jövendőt és egy ily pillanatra az olcsó vacsora, az egyforma szegény élet elközönségesedett tereferéjében, megjelenik a háború víziója, a szoba kitágul, meghidegszik, távolról feketéllnek a lövészárkok, katona fejek, a múlt, a jövő hervadt képei.

Madame Malavant elunja a beszélgetést, neki körülbelül mindegy: az ura ugyan a fronton, de válik s a vőlegénye itt van Montreuxben, leül a zongorához és néhány akkord után tangóra megy az ujja.

Eddig az ebédlőben dolgozott, most bejön a penzió legrégibb vendége, a patronne üzleti tanácsadója, monsieur Hoffmann. Hatvan éves, nagyhasú, kerekfejű, orrán cvikker, csoszogva jár, de roppant korpulens, minden foga megvan s ha húst eszik s a villára veszi a darabot, akkor látszik nagy egészsége, az egyedül élő ember kutyaharapásával tépi széjjel és mohón nyeli le. Zsidó, német s harminc év óta párizsi. Mondják, hogy a párizsi bankok páncélszekrényeiben két milliója van, de ide, mikor a háború kiütött egy sou nélkül érkezett meg. És azóta itt él és jól él. Van két francia öreg kisasszonya, akiknek a börzén játszik s nyer annyit, hogy maga is szépen kijön belőle. De azután német, jobb német nincs nála: egész nap a városban szaladgál, a szegényebb honfitársait ötletekkel s ha nagyon kell, pénzzel segíti. Ha üzleti ügyei miatt átutazik Lausenneba, egyúttal ellátogat a konzulhoz is s egy párizsi, nagyszabású üzletember ravaszságával ötleteket továbbít általa, hogy szerezhetne be Németország ilyen, vagy amolyan árut. De ha a kereskedőnek és a németnek nincs mit tennie: a legfranciább francia, nem hiába volt harminc évig a börzén. Blagueur, ismer mindenkit, tud minden pletykát, legendát s kimondhatatlanul szereti a párizsi tónust, a harminc év, amit Párizsban töltött, benne van. Például: útlevél nélkül tartózkodik Montreuxben s mikor lejár a három hónap, amelyen túl rendes papirost kell felmutatni, elutazik inkább Lausanneba, ott tölt pár napot s akkor újra visszajön, most már megint van három hónapja, nevetve megy a rendőrségre. Annyira benne van a párizsi coulissier, a játékos, hogy inkább kiad az utazásra száz-kétszáz frankot, semmint hogy egy nyolc frankos útlevelet váltson. Inkább kiad kétszáz frankot, hogy megszerezze magának azt az örömet, hogy nyolc frankig ugyan, de kijátszotta a rendőrséget. A legkedvesebb álma, hogy visszakerül Párizsba s a francia kormány sok ezer frankkal megfizeti feltúrt lakását, amelyben a rendőrség házkutatást tartott és amelyben összetördeltek néhány bútordarabot. Biztosan számít arra, hogy a békeszerződés úgy lesz megcsinálva, hogy a franciák kötelesek lesznek megfizetni minden bejelentett kárt.

- Monsieur, - szólítja meg az argentínai fiatalembert - van valami újság?

Monsieur, az argentínai orvosnövendék mosolyog, benyúl zsebébe és kiveszi a Gazette de Lausanne-t, amelyet azért vásárol meg, hogy az öregen mulasson, aki majd meghal az újságért, de pénzt nem ad érte. Ez a játék bizonyos hisztériát fejlesztett ki a fiatalemberben. Kell az újság vén gazember! gondolja magában és nagy fontoskodva forgatja, hűh, micsoda szenzáció és belül betegen, hisztériásan ide-oda hányja magát a nevetésében, élvezi, hogy Hoffmann hogy lesi minden mozdulatát. Előbb alázatosan udvarolva nézi az újság tulajdonosát, majd elértve miről van szó: gutaütéses dühvel, érzéki vággyal és egy pillanatban szinte fojtogatásra készen.

Kezdődik a tánc. Madame de Verneuil helyét madame Malavant foglalja el, aki Marieval tangózni kezd. Utána a többiek. A patronne monsieur Hoffmannt kéri fel - a mulatság kedvéért - mindenki nevetésre készül, de a medveszerű ember valami komikus könnyűséggel táncol. A franciák boche-t eresztenek a foguk közül, de Hoffmann egyet néz rájuk, mire szinte visszaszívják, amit mondtak.

A táncból elég. Madame Malavantnak eszébe jut, hogy Marienak montmartrei nótákat kell énekelnie. Marie beleegyezve húzódozik. A társaság tapsol: Énekeljen! Énekeljen!

- Nem, nem - mondja Marie, de boldog, hogy kérik s már kész s csak még a következő nógatásra, hízelgésre vár, amely mint egy kezdő akkord az első mozdulathoz.

- No énekelj hát! - szól rá madame Szemenoff, aki most jött be s széjjel vetett térddel, összefont karral, jól kikeresi magának a helyet a széken s a táncot szinte étvággyal várja.

Hát kezdi. Az argentínaihoz szalad, gyors mozdulattal feltúrja zsebéből a monokliját, szemébe csípteti s olyan arcjátékkal és komikus, száraz mozdulatokkal, amely csak egy cingár embertől jöhet, aki azzal hat, hogy pipiskedve, komolyan hurcolja végig a színen elszáradt figuráját és cérna hangját éppen hogy felhozza bensejéből. Marie torkából énekelve úgy utánozza a figurát, amelyet a Moulin-Rougeból ismer, hogy az, aki soha se látta, az is visszaemlékszik rá.

Taps.

Most már benne van: most már magának csinálja a mulatságot, kicsit részegen, elkapatott gyerekesen sanzonokat énekel. Amelyik éppen jön. Hamisakat s egy-két igazán rosszat, amelyet babás mozdulattal, nem is tudva, miről szól a dal, ártatlan arccal ad elő.

A három francia dáma, ott a díványon, tekintetet vált, a tekintet: mit szól hozzá? s francia! sajnos! borzasztó! A társaság kicsit elcsendesedik. Egy pillanatra a három nő, a három párka tartja össze köröttük a terem levegőjét. Nedves csend. A csendesség, a hidegítő csendesség, ami akkor támad, mikor egy kedves és szép jelenség, akinek meg van az a szerencsés adománya, hogy önfeledt tud lenni s el tud bajairól feledkezni, kicsit könnyelmű lesz s mikor a többi nő, mint a vénkisasszonyok, elvesztve mindent, ami fiatal volt rajtuk s elvesztve a reményt is, lelkük keserűségét úgy fejezik ki, hogy ajakbiggyesztő hallgatással morálban lesüllyesztik a boldogabbat.

Marie felfogja tekintetüket, kihívóan, nevetve, visszanéz rájuk.

- Látta? adja egymásnak a három, mint három törvényszéki bírák, - ez! - tűr-hetetlen! - Fel fogunk mondani. - Hallatlan!

- Mit akarnak - szól a nemzet őrangyala, madame Gontier, - aki annyira megfeledkezik magáról: francia nő és egy austroboche-sal van viszonya.

Marie leül Lidia Fedorovna mellé. Orrcimpáit idegesen felhúzza: mint mindig, ha nem foglalkoztatja valami: élete zúgó motívumát hallja.

- Minek csinálsz mindig butaságokat? Ki hallott ilyen botrányos sanzonokat - mondja csendes, megrovó hangon madame Szemenoff, aki maga is sokszor sokallja Marie charme-ját s gonoszul belehajtja ilyen és hasonló jelentekbe, (azért is, mert mulat rajta), hogy kis dolgokban elveszítse.

De a következő pillanatban megszánja:

- Van valami bajod? Nincs pénzed?

- Köszönöm, kedves Lídia Fedorovna, pénzem nincs, de momentán nem is kell. Azaz, hogy nagyon is kell, de néhány frankkal úgyse tudnék segíteni magamon.

- Több leckét kell szerezned!

- Könnyű azt mondani.

- Légy erősebb, kitartóbb, fiam. Szegény urad nem tud küldeni.

- Nem is kívánom tőle. Szegény. Elég nagy dolog, hogy magáról tud gondoskodni. Párizsban. Egy orosz. Forradalmár. S még az is sok, amit a Natasa ellátására küld, az ötven frank.

- Holnap elmegyek, utána nézek, hallom, egy gazdag orosz család érkezett hátha órákat szerezhetnék neked.

- Óh, kedves Lidia Fedorovna, mennyit tesz értünk, mennyit tett értünk!

Lidia Fedorovnát meghatja a hála, melegebb, anyaibb hangon mondja:

- De te is szedd össze magad. Légy kitartó, mutass karaktert! Tudom, mennyire intelligens vagy, mennyi jóság van benned, de nincs kitartásod. Nem vagy szociális ember.

- Óh, Lidia Fedorovna! Ne haragudjon meg, de ön soha sem ismerte az anyagi gondokat.

- Azt hiszed te, hogy csak az anyagi minden. Hát az egyedüllét! Huszonnyolc éves voltam, mikor meghalt az uram! S azóta! Én egész életemben dolgoztam, hogy ha nem is végezhetek nagyot, de hasznos legyek, szolgáljam az emberiséget. (Madame Szemenoff pedagógiával foglalkozik s valamilyen neve van a szakkörében). Fiatalkorom óta, tudhatod jól, folyton dolgoztam, így vagy úgy, de energiát mutattam. Ez hiányzik nálad, fiam.

- Óh, Lidia Fedorovna! Energia! Menne csak fiatalemberekhez órát adni! Két frankért! Nos és hallaná komiszságaikat. A harmadik óra után már agresszívek! Mit, nem akarom? Csinos kis francia, aki órákat ad, ismerjük, nos, mit akar? Tiltakozom, monsieur, abba kell hagynom az órát s vagy abba hagyom a leckét - s nem hagyhatom abba! - vagy pedig tovább folytatom, hogy? Kínnal, mert nem tudunk már miről beszélni. Mert csak azért vett fel s mert szánalomból, vagy ügyefogyottságból nem meri megszakítani az órát.

- Nem volna jobb, ha haza mennél az uradhoz Párizsba?

- Óh! - riad meg Marie. - Az lehetetlen! - s ezt határozottan mondja. - Lehetetlen. Tudja, Montreux milyen jót tesz Natasának, nem, a gyerek a legelső, csak ő, nem, nem, nem! Inkább éhezek, nem, nem megyek Párizsba. Különben is... - mondja s valamit felderül az arca.

- Nos?

- Talán, sőt csaknem bizonyosan kapok egy kitűnő leckét. A Kursaalban oda jött hozzánk egy hollandi úr - elfelejtettem mondani - valakitől hallotta, hogy órákat adok s kérdezte, hogy nem adnék-e órákat neki. Nagyon kedves ember, úgy negyven körül. - Holnap megtelefonálja, mikor mehetek. Makai haragudott, azt mondta, hogy valami kalandorféle, ismerkedni akar velem.

- Olyan barátságos, jó arca van. Miért kell mindenkiről aljasságot feltételezni, nem igaz Lidia Fedorovna?

Az egybe nyitott ebédlő-szalonban ködlik a füst. Akik künn voltak kinóban, vagy másutt, lefekvés előtt még bejönnek ide. A levantei török-görög-zsidó, aki csak angolul akar tudni: gentleman, aztán mademoiselle Punto Brazíliából, a délamerikaiak esti, szentjánosbogárszerű sötét szépségével. Nem lehet lefeküdni. Mit csinálnak? Engedik behullani magukat a párával, s a rezgéssel, amit e sokfajta ember, aki éve óta itt együtt él, egymás felé küld.

*

Marie halkan kopog az ajtón.

- Jó estét, mon ami!

A hangjában, az érzésében, ami a szó felületéről felszáll, benne van egész lénye, jósága, igaz volta.

- Jó estét - köszön vissza Makai. Lehangolt.

- Haragszik?

Kis szünet, más hang, közelibb, alázatosabb, mint a megszokott:

- Magamra.

- Mért?

Hallgat. A tó estelin csendes, hallatszik minden hullám, hogy a fül úgy várja már a következőt, mint a taktust. A szoba sötét: mily jó! S mily jó, hogy a másik itt van, hogy ember van a közelben. A gyávult lélek megpihen a sötétségben. S el-el áll e tükör előtt, hol nem lephetik meg, mely annyira éles, hogy lelkét is láthatja benne.

Haragszik? Magára. Mi történt: semmi s tökéletesen összeroppant magában. A fájás, a roppant hiány, amit felnőtt fiú kora óta érez, amit hiába hurcol hatodik éve külföldön, itt se marad el tőle? Beszélnek Andrej Alexejevicsről s ím kialakult előtte figurája s ez a távoli ember, akivel szemben a legnagyobb fölényt kellett éreznie: a felesége a szeretője: agyon nyomja. Nem a múltja, nem a születése, nem az fáj neki, nem kell ahhoz Andrej Alexejevics, aki mégse mindennapos figura, hogy összehasonlítsa magával és fájjon miatta, elég akárki: akármelyik francia nő e hotelból, a borbélya, bárki. Ha akárki, ha átlagnál átlagabb, mindig több, mint ő? Ha vitatkozik, ha fölénybe kerül - s mindig fölénybe kerül - kész a mérleg, a másik mindig több. Mivel? Szolid. Azt, hogy mélyen benne van nemzete típusában, valami magától értetődő biztosságot ad neki. Ember. Emberszaga van. Szolid. “Echt." Valamilyen. És ő?

Te kereskedelmi utazóba ojtott gentry. Te, tegnapi újságig való összműveltség. Te orientális dandy. Gőg és szentimentalizmus. Lefelé: agrár-gőg, felfelé: “milyennek méltóztatik parancsolni?" Te széjjel párolgó neuraszténia! Te rongy! Te “hamisított."

Talán ez vetette ki a világba huszonhat éves korában, ez, hogy ki akart menni önmagából s nem bírta el Kávéház-Pestben, környezetében önmagát. Ha maga körül felérzett barátaira és ismerőseire, vagy végignézte kávéházát s látta ezeket a szinte elillanó embereket, ezeket a feketéket, e hisztériás, nagyzoló, szentimentális vagy cinikus, vagy épp-amilyen-szükséges embereket, magaundor fogta el. A törvénytelen gyerek fájdalmas lebegésével, megszenvedve érte s megsejtve hol a baj, mért nincs szolidabb lelki formája, kimondhatatlan hiányban érzi azt a miliőtlenségét, amit úr és paraszt közé esve, bizonytalanságában, belső ingásában a magyar közép és polgári osztályban nyilván annyinak kell éreznie. Hiányzik számukra a nagy vizek kohéziója, az atom számára a végtelen víztömeg kohéziója, a nagy vizek nyomása, a sejtek boldog ellátottsága, ami mindenkiben egyforma, aki egy organikus társadalomba születik bele. Milyen erős, tiszta típus a maga mivoltában egy francia, egy bolgár, egy szerb, egy magyar úr, egy magyar paraszt! Miért? Az atomnak mindene megvan az összkohézióból, ami mint átlagot megállítja, kiformálja, egyensúlyt ad belé. Hite, vallása, elfogultsága, politikai ábrándja, érintkezési formája, minden magától adódott.

Neki? Semmije sincs. Mindent magának kell csinálnia. Hite? Meggyőződése? Erkölcsi alapja? Hagyománya? Üresség benne. Nagy nincs. A nagy nincs pedig csak a zseninek való. Átlag embernek készen kapott életforma kell.

Valami miliőt kell keresni! Valami miliőbe bele kell nőni! Hol van az a polgári középosztály, amelyben el lehet ültetnie magát? Merre terjed, mi az emberrajzi karakterisztikuma, meg lehet ott ragadni, ki mondja meg merre terül el, miben, ki írja meg leíró földrajzát? Szemekkel, mik lelkében benne felejtődtek, szemekkel, amiket belenéztek, amivel “megnézték", “megverték", amikkel gyermekkorában nyomorékra verték, szemek, amik semmis születéséhez lapították, szolgabíró szemekkel, amik örökre lefélemlítették, hányszor nézett ki magából Duna-Tisza közé Agráriába, úri urak és úri parasztok, tíz hónapon henyélők felé, boldogtalanul vágyakozva.

Csavargott külföldön, hontalan miliőtlenségében talán magával hurcolta egy eljövendő új faj: az európai fajta ősapjának ősformáját, mit ér az neki, az egykorú embernek mi volt abból: nagy hiánya. Itt is, külföldön is, itt még erősebben érezte azt, hogy az embernek valahol erősen kell lennie ahhoz, hogy átlag boldogsága, valamiféle stabilitása legyen.

*

Mikor így egyedül ült s vele szemben Marie s mikor egész orosz voltával megjelent előtte Andrej Alexejevics Koloszoff, a forradalmár, Lidia Fedorovna és a penzióbeli társaság, újra és újra szívén érezte mindezt. A maguk mivoltukban milyen tiszta figurák ezek s ő: milyen szentimentálizmus köré teremtett agyagfigura! Mennyire élet egy más nemzetbeli átlagember élete, milyen kevés lelki problémája van: él, s mennyire megkínlódik ő minden eseményén, mennyire nem élet az övé.

Érzett e valaha őszintén? Ment e valaha egy akarat, egy ösztön, egy cél után, kiélte-e? Mert-e valaha? Volt-e életében valami szent? Ki tudott-e valaha élni egy érzést?

Visszaemlékezett elmúlt pesti idejére, időtöltésére, szerelmeire. Szerelem! Mi volt az! Úrikisasszonyok, nem az igazi urak közül valók, kiknek épp úgy nem volt lelki formájuk, életformájuk, hogy kerültek hozzá, hogy beszéltek egymásnak szerelemről mindazzal a fordulattal, ami ilyenkor csak lehetséges. A miliőtlenség, az, az sodorta őket is. Másod, vagy esetleg harmadik nemzedéken úri-polgár lányok, nem tudtak magukkal mit csinálni: vagyonból valók, szépek, meglehetős nagy kultúrával, nem tudtak magukkal mit kezdeni. Milyen miliő életét csinálják? A gentryét? Ha utánozzák, kinevetik vele. Éljék a polgári úriosztály életét, ennek a miliőnek életformáját: milyen az?! Legközelebb áll hozzájuk a francia könyvek szalon élete, vagy a Berlin W. lány kialakuló típusa. Próbálnak hát “szalonosdit", vagy próbálnak fiúsan szabadon élni. Mind a kettő üres, borzasztóan üres. Mit végig nem lehetne csinálni egy év alatt! S még mindig nem több, tizenhét és féléves: Már körülbelül mindenről tudtak, még mielőtt az élet magától hozta volna az újat, mindent kiéltek és megpróbáltak s így jutottak el a szerelemig is. Nem érezték, de próbálták érezni. Időt akartak nyerni idejükből, hamarabb akartak valamihez jutni, mint ahogy az szánva volt, az élet a tizennyolc évesnek oly üres! Szerelem! Mindenkit megcsalhatsz, csak magadat nem! Rövid viszony után, mind a ketten érezték, hogy megcsalták egymást, nem kaptak egymástól semmit, de elvették egymástól azt, amit nem lehet visszakapni. Egy, két, három, négy ilyen próba, hazudva, bolondítva szeretni, komédiázni: s vége! Mikor az ember szeretne, mikor elérkezett ideje és közelébe kerül valakinek, akit gondolat nélkül, tökéletesen szerethetne, nem lehet, nem tud, nincs meg lelkének szűzisége, a tapasztalatlan boldogsága, nincs többet illúziója.

Micsoda mocskot hagyott meg emlékében egy ilyen úri lány, akinek ő volt az első szerelme. Micsoda szívtelen mesterkedés mindkét részről, hogy eljussanak a kifejlésig. Csak egy tapasztalatlan lány, aki érzés nélkül, a türelmetlen fantáziájával megy ebbe a dologba, csak az lehet oly hideg, romlott, prózai, már a kezdetén unott, mint az első szerelme volt.

Igaz, ő se volt sokkal jobb. Volt egy dísztárgyakból ügyesen összerakott kirakata, amivel becsalta embereit. Például: Amiről beszélt, látott, ismeretkörébe tartozott, az mind “rendkívüli" volt. Hajón ha utazott - beszéd közben -: az az ötvenötezer tonnás Vaterland volt, “tudtommal a világ legnagyobb hajója". Szárazföldön, ha Párizst emlegették: ő az “expressen" utazott odáig, “csak termes kocsik vannak rajta, nincs osztály, a kalauz fehér kesztyűben". Öltözködés vezérszónál a következőket használta: “legjobbak a magas angol harisnyák", “X. frakkot húzott és nem volt escarpinje", “angol szövet, angol szappan", “férfi parfőm", könyveknél: “Kierkegaard, Swedenborg" (egy sort se olvasott belőle), “Rimbaud" (egy vers), “Walt Whitman, Zöld Henrik", vallás: “modern embernek Buddha kell", társaság: “Beteghék, a kis Márta baronessz", “nem mondhatom meg ki, de egyike a legjobban informált embereknek", a Vaterlandtól kezdve ismerőse emlegetéséig mind arra való kísérlet, hogy valahol megtámaszkodhassék, hogy miliője legyen.

Künt, külföldön, e szolidabb társaságban szégyellte e fogásokat, nem akart velük élni, de a pillanatnyi hatásnak nem tudott ellent állni s kijött rajta. Itt meg különösen imponált vele, mert külföldön még nem ismerték fel a típust. (Micsoda rendkívüli emberek a magyarok, mindenhez értenek!)

Mikor ezerkilencszáztizenhat tavaszán először itt járt, rövid ideig volt a penzióban és éppen hogy észrevette Mariet. Nyár végén visszajött és elkezdődött barátságuk. Sétálgattak, csónakáztak, elvitte uzsonnázni, azután a kinókba, kokett, őszinte, igaz lélek!

Elhatározta, hogy nem használ semmi “Kunstgriff"-et, nem udvarol, egyszer igazán, természetesen fog eljutni a szerelemig, ha nem sikerül, akkor egyszer - ha mást nem, csak ezt megérhetné legalább! - boldogtalan szerelmes lesz. Hogy azonban Marie maradt annak, akinek ismerte, elmúlt két hét s még nem lángolt, olyan volt, csaknem olyan, mint első napján az ismeretségüknek: intim, közeli s némely pillanatban: olyan gondtalanul puha, elengdő, hogy szinte csak nyúlnia kellet érte, nem bírta tovább s egyszerre régi fegyverével támadni kezdte. Adta a szerelmest, a boldogtalant, az eltiprót. Nem volt többet egyszerű, természetes, hanem a magasabb rendű ember, lelkigróf s grandseigneur. Tetszett.

A Marie kezéért nyúlt. Azt engedte.

Minden mesterkedés nélkül, régi ismerős: feleség módjára adta át magát neki, csendesen, jón, emóció, kín vagy ellenkezés nélkül, ott felejtve magát, jelentőség nélkül.

Nem volt semmi komédia, lelkibeszéd. Annyit látott a nő szemén, hogy animált és meghatott: megfogta hát kísérletül a kezét, száját kereste: s az mindjárt engedett.

Le volt sújtva. Annyira hozzászokott volt a jelenetekhez, a szines beszélgetésekhez, az életkomédiákhoz, hogy mikor előtte volt az, amit kívánt, ami után fájt, az igazi élet, az emberibb nő, nem volt szeme meglátni, nem volt szíve megérezni, nem tudott semmi örömet érezni. Hiányzott neki a színház. Túl egyszerűen történt.

- Marie! - szólt most a nőhöz új hangon, alázatossággal és közeledő szeretettel, akit ma este óta más szemmel nézett.

- Mi baj, barátom? Úgy elhallgattunk.

- Maga is? (Most nem tegezte.)

- Néha oly szomorú minden. Ha Natasa nem volna! Higgye el, az élet nekem nem jelent semmit.

- Nem hiszem, hangulat.

- Nem, nem. Nekem az élet nem hozhat semmit. Csak szomorúságot. Van önnek arról fogalma: milyen öreg vagyok én már lelkemben. Az ember újra meg újra megérzi a múltat, végiggondol egy jelenetet, lát valami szomorú dolgot, ami tudattalanul, csak úgy bizonytalanul megérezteti a jövőt, ez mind nyomot hagy, mind egy-egy fagyűrű, - az ember kimondhatatlanul szenved.

- S mért? Bocsásson meg, mért? Kis Marie, drága Marie, éppen önön gondolkoztam. S magamon. Ne kérdezze, ami engem illet, azt hagyjuk. Azon gondolkoztam, mennyi szépség, mennyi őszinteség, mennyi becsületesség van magában. Most kezdem ismerni. Mikor először... tudja... azt gondoltam, hogy Isten tudja, hányadik ötlete vagyok, bocsásson, bocsásson meg, most kezdem ismerni.

A jó szó pillanatra felüdíti:

- Merci, mon bon ami.

A másikat viszi hangulata és tempója:

- Mily szép dolgok vannak magában! Mily bizalma van az emberekben! Mily jóhiszemű. Milyen egyszerű! Mennyire nincsenek magában burzsoa-büszkeségek. Sohasem beszélt nekem az uráról.

- Dehogynem!

- Csak úgy futólag! Most hallom, milyen nagy családból való, micsoda ember, igazán, igazán.

A Kudinenko néhány szava, a három párka, lelkére nehezedik, kimondhatatlan bűnösnek érzi magát. - Az ura? Expiáció:

- Szent.

És sír.

Makai meghatottan kérleli:

- Óh szegény! - Ne sírjon!

- Már nem sírok. Szégyellem magam. Még velem sír, barátom - mondja már kicsit nevetve.

- De Marie.

- Tudja, francia vagyok: s ha rám jön a szentimentalizmus, nehogy még igazán elsírjam magam, nevetnem kell.

Az ablakhoz áll. Kinn az éjjeledő est. A fák élni kezdenek. A leveleken dús a harmat. A lámpák fénye összeér a vízen: képzelődőknek való felhőképekkel: dugóhúzó, leborult karácsonyfa. A kikötött csónakokat himbálva emeli a víz.

Marie elfeledkezve áll az ablak előtt. A fiatalember lassan hozzálép s vállára teszi karját, csendesen, szótlanul áll mellette. Marie tele lesz hálával, “merci" szól halkan és mint egy lány a barátnőjét, megcsókolja a fiatalembert.

Aki a csókot kapta, már nem az, aki az előbbi percekben volt. Megint a régi. Karja egyszerre minden hajlásával érzi a nő formáit, az arc, amelynek a hold világán megfehéredve valami angyali igézete van, egyszerre fellelkesíti, a test, amelyet a közelében érez, azóta, hogy tudja, hogy egy kitűnő race emberhez tartozik, új ingert ad neki.

Reszketni kezd, kicsit erőszakolja, reszketteti magát, hogy megcsalja a nőt, akiről tudja, hogy a szerelem őszinte jelei mindig meghatják, úgy tekinti, mint valami hódolást, virágot, amelyet szerelemmel hoz a szerető.

Marie oldalt néz rá, harag, rosszaság nélkül, szomorúan visszaveszi a fejét.

Makai nem tudja, mit csináljon, várjon s tovább kísérletezzék? Most már csak a vágyára gondol. A férfiak a szerelemben oly durvák, annyira nem a szerelemre valók, oly közönségesek, úgy nem tudnak igazán gyöngédek lenni. Csak azt, a vágyukat érzik, s csak addig. A férfi a nőt ezredeken át a szerelemre fejlesztette s maga e művészet mellett paraszt maradt. Mit tudja a férfi megérteni, mi van a nőben? Mit tudja megérteni a legfinomabb férfi is, hogy milyen durván kiszolgáltatott neki a nő? Hogy milyen más a nő szerelme: igaz, bensőséges, a férfié durva és sietős. Hogy mikor már nem érez semmit, a nő felolvadt gyönyörűség, gyöngédség, eltöltött csendes szerelemmel. Hogy akarta volna megérezni, hogy most nem szabad szólani, nem szabad közel menni hozzá, csak vágyát érezte. Mit érzett ez a másik a nő nevetlen bánatából? Mit tudta, hol jár? Hogy tudott volna utána menni? Hol jár? Mit sejtett meg abból, mennyi és hányféle szomorúság van egy elbámulásban? Mit szenved a huszonhárom éves asszony gyerekével, így pénz, háztáj nélkül, így összekuszálódva magában, ahogy Marie volt.

*

Még ő volt megsértve, s a kedvetlen nyomasztó csendjével készült a fekvésnek. Marie is feljött magából, automatikusan letette ruháját s mikor már ágyban volt, nyugodtan mondta:

- Ne haragudjon barátom. Tudja jól, nem szoktam szentimentális lenni. Ma nagyon rossz napom volt.

Makai belül bosszús, de elnyomja rossz kedvét és barátsággal szól:

- Mi bántja? Az ura? Mért nem akar beszélni róla? - Milyen ember? Engem kimondhatatlanul érdekel. Mért nem beszélt soha róla?

Marie még jobban elhallgat.

- Diszkrécióból? Milyen szép vonás ez magában.

- Beszéljen. Én olyan barátja vagyok. Talán tudok is valami okosat mondani. - Ki, mi, milyen...?

- Nem látta nálam a fotográfiáját?

- Várjon csak! De hiszen az egy remek fej!

- Az, az!

A fiatalembert már a kíváncsisága s valami részvét féle viszi. Fáj neki, hogy Koloszoff testileg is különb, mint ő, de első sorban a történet foglalkoztatja, az életük titkához akar jutni, amiből egyszerre megértené, mért lett övé és mennyire az az asszony.

- Érthetetlen, - mondja.

- Mi?

- Az, hogy... Hogy merjem kérdezni? Rossz volt magához?

- A legjobb. Túl jó.

- Elhanyagolta?

- Mindig együtt akart lenni velem.

- S hogy kerültek össze? Szerették egymást?

- Szerelem.

- Nem szereti magát?

- Azt hiszem, igen.

- Maga?

- Igen.

- Igen?

- Igen.

Igen, és velem van viszonya, gondolja. És mondja:

- Igen? Hogyhogy?

- Tudom is én. Ha tudnám, minden oly egyszerű volna: segíteni, tenni valamit. Dehogy volna egyszerű, jobb hogy nem tudom: tudva még boldogtalanabb lennék s úgy se tudnék segíteni rajta. Ha távol vagyok tőle, vele vagyok s míg együtt voltunk Párizsban, kimondhatatlanul nyomott.

- Különös. De hát hogy is kerülhettek össze? Valami elképzelhetetlenebbet. Francia nő és orosz forradalmár!

Marie nagyot sóhajt:

- Hosszú történet. Én akkor Párizsban voltam, egy hölgy, akinek Rouen körül birtokai voltak s aki, hogy a legnagyobb lánya felnőtt, Párizsba költözött, magával vitt nevelőnőnek a kisebbik lánya mellé. Amellett az egyetemre jártam. Másodéves egyetemi hallgató voltam s egyszer csak látok a Matinben egy hirdetést, egy orosz család, Cap-Martin, Riviéra, nevelőnőt keres. Gyerekkorom óta valami vágyódás volt bennem a szlávok iránt. - Ismertem regényeiket, meséiket, több orosz diák volt Rouenban, a líceumban, az orvosi fakultáson, sokat beszéltek egymás közt furcsa, lelkes dolgokat, amiket felénk nem hall az ember. Sokat játszottak balalajkán, ismeri? kicsit cincogó a hangja, de oly szomorú! - Nos, ott a Riviérán ismerkedtem meg az urammal, látogatóban volt. - Körülbelül egy évig tartott, míg megszerettük egymást.

- Hány éve vannak együtt?

- Három.

- Párizsban laktak?

- Ott.

- Az ura mit csinált?

- Órákat adott oroszoknak.

Értelmetlen hang, mely tovább lebegteti a beszéd hangulatát.

- Marie, nem vagyok barátja? - Mi baja? Mi hiányzik? - Nem mer őszinte lenni hozzám?

Hozzá akar férni életükhöz, hogy megtudja mennyire övé a nő és miért lett az övé. Gyöngéd, igazi baráti szavakat mond neki.

Marie egyszerre megszólal:

- Jó Isten mit mondjak? - Mit tudjak mondani? Ha tudnám! Ha volna valami megfogható! Talán nem hiányzik semmi. Talán ez az élet. Várni, fiatalnak lenni, várni s a valót kapni. Biztos én vagyok a hibás! Mit tudom én? - Minek önnek ez a szomorú história, mondja barátom?

(Folyt. köv.)