Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 6. szám

Halász Imre: Vágyaim

(íratott 1861-ben márciusban. A végén feledhetetlen tanárom Vandrák Andrástól ez a feljegyzés olvasható: Dicséretes szabatossággal kifejezett nemes eszmék és érzelmek.)

E körülmény talán igazolhatja, hogy e 19 éves koromban írott tökéletlen verseményt a már részben elhalványuló régi kéziratról ide lemásolom s mint ifjúkori irodalmi kísérleteim egyetlen maradványát magamnak s netalán érdeklődő gyermekeimnek emlékül elteszem.

Bp. 1916. márc. Halász Imre
 

Vágyaim

Oh kívánni, - szépeket kívánni
Nem nehéz, de ki tölti be majd?...
Jobb is volna tán örökre mélyen
Eltemetni vágyat és ohajt.

Nem, nem! - szólok és kimondok minden
Vágyat, a mely fekszik szívemen.
Oly szerények, - nem fogod te őket
Megsokallni édes Istenem!

Elvonulva egymagam kiinni
Nem kívánom éltem poharát.
Ossza azt meg vélem úgy derűben
Mint boruban egy-két jó barát.

Adj szelíden lángoló szerelmet,
Mely derítse szivem érzetit,
Mint a nyári napsugár, amely nem
Csak ragyog, de éltet, melegít.

És ha majdan tettre hív az élet,
Nyiss előttem méltó pályatért.
- Oly nehéz a céltalan bolyongás?...
Élni s azt sem tudni, hogy miért.

Nem kívánom, hogy soha ne gyüljön
Életemnek látkörére vész.
Nem riaszt meg pusztitó viharja,
Lelkem azzal szembeszállni kész.

Ámde küzdés, fájdalom, csalódás
Le ne sujtsa, meg ne törje őt!
Adj lelkemnek örök ifjúságot,
Csüggedetlen lángot és erőt.

Égi szikrát érezek magamban,
Szellemet, mely földre nem tapad,
S arra int, hogy rabnak nem születtem.
Hadd legyek hát, - hadd legyek szabad!

Végre biztos kikötőbe jutva
Hagyd kivetnem éltem horgonyát.
Oly nagy a föld! - rajta nékem is, hol
Főm' lehajtsam, adj egy kis tanyát.

S töltse bé azt gondtalan vidámság!
- A lakóját lelki nyugalom, -
Úgy beteltek vágyaim, - reményim
S áldva zendül háladó dalom.

1861. marc.

Meghatottan közöljük itt, a család engedelmével, Halász Imrének ereklyéül megmaradt ifjúkori egyetlen versét. A tizenkilenc éves ifjúban bámulatosan megvan már később kifejlődött egész egyénisége.