Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 5. szám · / · Pikler J. Gyula: Többtermelés, földbirtokpolitika és adórendszer

Pikler J. Gyula: Többtermelés, földbirtokpolitika és adórendszer
III.

A fenti idézetek eléggé mutatják, hogy nem forradalmi, felforgató, nem "tudományos" és nem doktriner tanról van szó, hanem a gyakorlatban elfogadott (és bevált), guvernementális, miniszteri, sőt miniszterelnöki tanról. Kormányzatokat és hatalmon lévő pénzügyi politikusokat, minisztereket és miniszterelnököket tehát nem kell kioktatni erre a tanra. Jobban ismerik ők azt, mint mi, ha csak az abc-jét tudják a mesterségüknek. De arról van szó és ez a feladat, kitartó munkával megteremteni és meghonosítani nálunk is egy olyan erős közvéleményt erről, mint amilyen van pl. Németországban, Angliában, Franciaországban, Dániában, Oroszországban, sőt Spanyolországban is, egy erős közvéleményt arról, hogy milyen vezető és döntő szerepet játszik kivétel nélkül minden polgár életében a közvetlen és közvetett termelési és fogyasztási adók megakasztása és - ha nincs is közvetlenül dolga földdel - (kivétel nélkül minden polgárnak minden szükséglete földből kerül ki végeredményében) a földnek és pedig mindenféle földnek a piaci érték szerinti kihasználása, tehát az adórendszer és különösen a földadórendszer.

E téren is egy jóindulatú amabilis confusió mutatkozik azonban nálunk minden oldalon. Mi is oly dolgokért lelkesedünk és olyankor lelkesedünk értük, amikor máshol már bebizonyosodott helytelenségük, mikor máshol már elavultak és elhagyattak: mesterséges földosztásért. A mi politikai divatjaink is olyanok, mint a párizsi ruhadivatok, melyeket mindig egy-két évvel később lehetett tanulmányozni Bukarestben, mikor Párizsban már senki sem hordta őket. Még szocialistáink is, akiknek pedig végcélja: "közbirtokba venni minden termelő eszközt", minden termelő eszköz forrását: a földet széjjel szeretnék osztogatni magánegyéneknek. Azt hiszik, hogy ha kisebb darabkákban osztogatják széjjel és ha pénzért adják és olyanoknak, akik ma szegények, hogy ez nem mindegy a többiekre, a nemzetre nézve. Abban a babonás hitben vannak és nincs erősebb hit a babonánál, hogy a kis területen való gazdálkodás eo ipso intensivebb és többet termelő a nagy területen való gazdálkodásnál, pedig nem a terület nagyságán van a hiba, hanem a tulajdonos rá-nem-termettségén, akár szegény ember, akár gazdag. Az elszórt, keskeny földcsíkokon tőke és intellektus nélküli gazdálkodás a közélelmezésre nézve éppen olyan silány, mint a hozzá nem értő és renyhe papi vagy profán nagybirtokos kezén lévő latifundiumon. Egy babona erejével van az is elterjedve, hogy az ember a tulajdonában lévő földet jobban használja ki, mint a bérben bírtat, pedig éppen az ellenkezője az igaz. A bér szorítja a bérlőt és elsodorja onnan, ha nem tudja a földet kihasználni. Csak a saját földjével spekulál az ember, csak azt hagyja parlagon, csak annak az értékével nyerekedik az ember. A garanciáját a többtermelésnek, a mindenkori piaci érték szerinti kihasználásnak, akár vidéki, akár városi földnél csak a mindenkori piaci érték szerint fizetendő bér vagy adó nyújthatja és nyújtja, mint ahogy ez fényesen beigazolódott többek közt a németek ázsiai gyarmatában: Kiaoutschouban. Mikor a németek a most tőlük a japánok által valósággal ellopott Kiaoutschout annak idején birtokba vették, rögtön ott termett akkor a földspekuláció Berlinből, földet venni. A német kormányzat egy erélyes és brutális mozdulattal elrúgta őket onnan "földéhség"-ükkel együtt és földértékadó ellenében adta ki a földet (quasi felmondhatatlan örökbérbe). Az adó a mindenkori földérték évi 6%-a (!) és az eredmény egy páratlan felvirulás volt, amit legjobban mutat két ellenséges, mindenesetre pártatlan írónak, egy angol és egy japán írónak mostanában tett az a nyilatkozata, hogy: "lélekemelő látványt nyújt, amit a németek Kiaoutschouban létesítettek" és az a japán íróé, hogy: "Kiaoutschou olyan képet mutat, mintha valaki fellebbentette volna a fátyolt az emberiségnek egy szebb és boldogabb jövőjéről." Kiaoutschou az intenzív termelés hazája lett, egy földspekuláció nélküli haza, a nemzet hazája. Mindenki bírhatott annyi földet, amennyit ki tudott használni és a többieknél jobban ki tudott használni, de a földértékadó gondoskodott arról, hogy egy talpalatnyival sem tudjon többet lefoglalva tartani, mint amennyit piaci értékéhez képest ki tud használni és hogy egy percig se bírja tovább tartani, mint amíg erre kész és képes. A föld minden darabja és szakadatlanul mindig a "többtermelés", a nemzet szolgálatában állott.

Ha a német kormányzat primitíven szentimentális és teljesen célellenes módon, mondjuk 20 holdas darabokban széjjelosztogatta volna feltétlen és kötelezettség nélküli magántulajdonul a földet ("földet a népnek"), akkor semmi garanciája nem lett volna arra, hogy akár az első tulajdonosok, akár utódaik mindig ki fogják használni a földet a mindenkori nemzet érdekében a földnek mindenkori, a nemzet haladásával emelkedő piaci értéke szerint és hogy nem évtizedeken, nemzedékeken és évszázadokon át változatlan primitív gazdálkodást fognak folytatni rajta, nem változva sem életigényükben, sem gazdálkodási módjukban. De másrészt már az első birtokosok rátértek volna - hogy a földecske az utódok és örökösök közt fel ne aprózódjék - az egyke-rendszerre, vagy egy feudális jellegű paraszt - primogeníturára, vagy pedig lehetett volna minden újabb, szaporodó nemzedék számára új "földosztás"-jellegű "birtokpolitikát" csinálni az ország és a nemzet teljes elszegényedéséig és primitív állapotokhoz való visszatérítéséig és így a fideicomissumok ellen küzdve megteremteni egy új és a réginél sokkal rosszabb fideicomissumformát és valósággal megteremteni és mesterségesen tenyészteni egy a réginél még konzervativebb és még szűkebb látókörű birtokososztályt. Az új rendszer szerint ellenben a földnek - úgy a vidéki mint a városi földnek - a mindenkori piaci érték szerinti kihasználása intézményesen biztosítva lévén (tekintet nélkül a birtokló személyre), ez a munkaerők közvetlen vagy közvetett (géptermelés) nagyobb fokú és mindig növekedő igénybevételét is biztosította, evvel a munkabér stabilitását és növekedését is, amely munkabér belső értéke (vásárlóképessége) is együtt nőtt a fokozott termeléssel, a termékek nagyobb mennyiségével és így olcsóbbá vált árával úgy, hogy a földmívelő "nép", de közvetve a városi munkásság és a középosztály élete is biztosabb és bőségesebb volt a földnek mindig a kellő kezekbe juttatása és a kereseti és fogyasztási adók leszállítása által, mintha egy darabka föld lett volna az ő nevére írva a telekkönyvben. De kikerültetett az is, hogy a "földhözjuttatás" által a földhöz jutott nép a földértékemelkedést, az örökké élő nemzet ezen joggal el nem idegeníthető tulajdonát ellenszolgáltatás nélküli ajándékba kapja, hogy egy részük így idővel megvagyonosodjék, a másik kisebb részük meggazdagodjék, sőt némelyikük, akármilyen kevés is, milliomossá váljék a többiek, a nemzet rovására, akik szentimentálisan és jogtalanul kizárattak a jelenlétük és munkájuk által növekedő földjáradékból. A kereseti és fogyasztási adók növekedő terhe a nemzetet, a városi munkást sújtotta és nyomorította volna, ellenben a megtollasodott parasztok bérbe adták volna földjüket, vagy bérmunkásokat alkalmaztak volna, pedig köztudomású és éppen a dán tapasztalat igazolta, hogy nincs sem konzervatívabb gazdálkodó, sem kiuzsorázóbb bérbeadó és bérmunkástartó a kisbirtokosnál. Vagy pedig mindezek elkerülésére számtalan, mind bonyolódottabb és mesterségesebb, de egyúttal mind hatálytalanabb és megkerülhetőbb, bürokratice kieszelt szabványokat kellett volna létesíteni. A rendszer technikailag, közgazdaságilag, szociálisan és erkölcsileg mind bonyolódottabbá, célszerűtlenebbé, antiszociálisabbá és erkölcstelenebbé vált volna, ahelyett hogy mind egyszerűbbé, célszerűbbé, szociálisabbá és erkölcsösebbé váljék, mindez abból a célból, hogy egy szentimentális és téves jelszó: "földet a népnek", jobban mondva: "földjáradékot a nép egy részének", jusson érvényre egy helyes és jogos jelszó helyett: "többtermelést a nemzetnek" - "a földet a nemzetnek" - és "a növekedő földjáradékot a növekedő nemzet (a vidéki és városi lakosság) egészének". Így lehet reakciós eredményű politikát csinálni téves irányú, önmegtévesztő és másokat megtévesztő őszinte radikális tendenciával. A német kormányzat és az idézett angol miniszterek és miniszterelnökök lényegében radikálisabbak a szokásos szocialistáknál és radikálisoknál.

A föld mindenkori piaci értéke szerint kivetett adó nemcsak a mindenkori piaci érték szerinti kihasználást biztosítja, hanem automatice fel is aprózza a földet (mert nem lehet többet tartani a kelleténél és automatice kommasszálja is a földet (mert nem lehet kevesebbet tartani a termelési viszonyok és lehetőségek által megszabott kelleténél), automatice felaprózza és kommaszálja ott, akkor és annyira, ahol, amikor és amennyire a gazdasági lehetőség, szükségesség és célszerűség megkívánja és ezt a gazdasági lehetőséget, szükségességet és célszerűséget fejezi ki a föld piaci értéke, illetőleg az, hogy mennyit adhat érte az, aki a legcélszerűbb és a legtöbb termelőbb formába tudja hozni és tartani és az így kialakuló piaci érték szerint adót tudja fizetni érte. A "birtokpolitikának" nem az a célja, hogy odaajándékozza vagy pénzért eladja a nemzetet a népnek, ill. a nép egy részének, hogy megnyissa a földjáradék paradicsomát egyeseknek, esetleg egyesek renyheségének és egyesek gazdasági, értelmi vagy erkölcsi impotenciájának, legyen az főúr vagy paraszt és hogy tovább nyúzza a többieket és termelésüket adókkal, hanem hogy a munkának és hozzáértésnek bőségesen termő paradicsomát csinálja a földből és hogy megőrizze a földjáradékot és annak növekedését a nemzetnek, amely jelenlétével, munkájával, adóival és kulturális haladásával termeli és növeli a föld (különbözeti) értékét és amely rá van szorulva a mindenkori érték szerinti termelésre.

A követendő útról, amely a kereseti és fogyasztási adók megállításában és a földnek, úgy a vidéki, mint a városi földnek a mindenkori piaci érték szerinti megadóztatásában áll, éppúgy nem lehet kétség, mint ahogy nem lehet kétség arról, hogy sokat és keserveset kell még tanulnunk elemi tévedésekből, amíg rátérünk erre az útra, mint ahogy a gyermeknek sokat és keserveset kell tapasztalnia, amíg a helyes cselekvési módot megtanulja.

*

Összefoglalva, amiket mondtunk:

1. Minden állandó és lényeges kulturális és jogelvi haladás többtermelésen épül.

2. A többtermelésnek egyetlen reális és állandóan hatályos eszköze a termelésre és fogyasztásra kivetett, a kereseti és fogyasztási adóknak a megállítása és lehetőleges leszállítása és a földnek, úgy a vidéki, mint a városi földnek a mindenkori piaci érték szerinti megadóztatása, a közbirtokban lévő vagy közbirtokba kerülő földnek pedig ilyen rendszer szerinti magánhasználatba bocsátása.

3. Evvel a máshol már ismert és kipróbált rendszerrel egyenletes és harmonikus, egymást lehetővé tévő és egymást támogató többtermelést idézünk elő vidéken és városban, úgy mezőgazdasági mint ipari és kereskedelmi téren. Az állandó többtermelés csak állandóan harmonikus lehet, nem lehet állandóan részleges.

4. Ez a rendszer a többtermelést nem teszi függővé senki egyéni belátásától vagy jóindulatától, hanem azt feltétlenül és könyörtelenül kikényszeríti. Elsodorja helyéről azt, aki nem képes a helyet, akár vidéken, akár városban a köz által nyert mindenkori értéke szerint kihasználni. Minden könyörületességünk a nemzeté és nem a maradi tétlenségé vagy tehetetlenségé. A szociális politika célja nem egyesek jogtalan és közkárú érdekeinek a kímélése. A többtermelés a nemzet és nem egyesek fennmaradásához és felvirágzásához szükséges.

5. A földértékadó fiskálisan is célszerűbb a termelésre és a fogyasztásra kivetett adóknál, mert míg emezek saját maguk alatt vágják a fát, saját maguk forrását tömik be, addig a földértékadó hozama együtt növekedik a saját maga által előidézett felvirulás folytán növekedő reális földértékkel (amely előtérbe kerül és növekedik, mihelyt a spekulatív érték le van hántva.)

6. A kereseti és fogyasztási adók megállítása és lehető leszállítása és a földnek piaci érték szerinti megadóztatása nemcsak gazdaságilag és fiskálisan célszerű, amennyiben többtermelést létesít harmonikusan és kényszerítően, hanem ez a rendszer erkölcsi alapon is áll, megkönnyítve az egyén hozzáférését a földhöz, meghagyva az egyénnek az ő termelő munkája eredményét, ellenben a köz számára azt véve igénybe, amit a köz termelt és növel tovább: a hely, a föld piaci értékét. A földértékadóban a fiskális érdek teljesen találkozik a közgazdasági érdekkel és a célszerűség teljesen találkozik a jogossággal.

7. Az állandó többtermelésnek ez a rendszer nem az egyik lehető vagy az egyik fontos, hanem az egyetlen - állandó és gyökeres hatású - eszköze. Csak önmagát és másokat téveszt meg, aki mást tesz és hirdet.