Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 5. szám · / · Laczkó Géza: Sey Tamás levelei

Laczkó Géza: Sey Tamás levelei
Regény
Augusztus 21.

Koromsötét hajnalban kelek. Életunt, elnehezedett köd ül erdőn, hegyen, mezőn. Hideg van. Gyertyát gyújtok, magam elé tárom utoljára e füzetet. Búcsúzom.

Búcsú Rovnyától.

Isten veled, te drága vidék, ahol testi betegségből lelki nyomorúságba, édes, szelíd, elhagyatott, szerelmes szomorúságba fordult valóm. Isten veled, fenyős, mezős gyönyörű tájék, betegségem vesztője, bánatom szerzője, te! Isten veled!

Nem látom már a hangicsáló, mókus-zajos hűvös reggeleket, amikor a fenyők közé szakadt napsugár-rongyok enyhe-sárgán aranylottak a földből kidagadó gyökerek fölött.

El kell válnom tőletek, áldott, magányos naplementék. A Tanád csúcsáról messze néztem nyugatnak. Fölöttem felhő-nyáj robogott puhán, a hodrusi völgyből haragos-gyorsan szállt-szállt a köd nyílegyenesen fölfelé, elcsapott keletnek s foszló, ijedt kísértetekként rohant el mellettem a felhők után. Elborult a völgy, homályba öltözött a hegy, komor szürkesége majd áttetszővé sápadt, föltűnt mögötte távoli hegyoldal napragyogáson pihenve nyugodtan s rajta valami messze-messze város, sosem sejtett, soha sem látott, tisztán, bizonyosan s mégis bizonytalanul. Az ég alján alkonyi fényes hasíték a felhők között. Nem, nem is ég az: olvasztott opál-tenger, arany bokor-sor göndörödik partján, a bokrok oldala balra mély árnyékot hány, jobbra kupolásan ragyog, itt egy csupasz, ezüst-homokból összeálmodott földnyelv nyúlik az opálos vízbe be mélyen, amott arany-foltos ezüst füzek szomorkodnak lengén, rózsaszín puha habhegyek koszorúzzák hátul e csoda vidéket. Isten veletek, tündéri naplementék, az én napom is, íme, nyugvásra hajol.

Isten veled, dél férfias, lángoló, komoly szaka! Elmúlik tőlem a virágok fölött táncoló vidám, pajkos levegőd, el a tücskök tréfás, szapora zenéje, tikkadó bokor, egykedvűn álldogáló öreg fenyők. Héjáid néma suhanását, varjaid lomha lebbenését nem nézem többet, isten veled!

Szervusztok, apró barátaim, szorgalmas kis buta, harcias, kíváncsi hangyák, érdeklődve zümmögő darazsak, részeg lepkék, bumfordi szöcskék, isten veletek!

Komoly, megindult búcsúüdvözletem fogadd, csillagos éj! Néztem acélkupoládat, misztikus apró arany szögeidet, néztem az erdőt, hogy foszlott a fekete homályba fekete fátyollá hallgató lombja, néztem az egyszemű falut a völgyben, amint titkosan, bizalmatlanul felém pislogott, néztem az öreg Szitnyát, hogy álmosan meglapult a messze csöndben s a komoly Tanád óva intő bámész tekintetét. A hold féloldalt fordult arccal, unottan ásította le sápadt fényét s én megértettem bánatát. Komoly barátom, csillagos éj, ez a búcsú órája, isten önnel!

Úgy, úgy, integessetek hosszú, lomha karjaitokkal, öreg fenyők. Értem a figyelmeztetést. Komoly leszek, meggondolt és bölcsen bólogató, egyenes, büszke derekú, szótalan. Küzdeni fogok, ha ki küzdésemet kihívja makacsul, hallgatagon s ha reményem zöld ágát lecsavarja rólam erősebb erő, hajtok újat és megsuhogtatom a csípős szélben. Figyelmes tanítómestereim, köszönöm az intést, buzgó fáradságtokat. Isten veletek!

Izomfeszítő, gondolat-ringató hosszú, magányos sétautak, isten véletek! Kanyargós, omlós, köves, hullámos Eötvös-út, jegenyés országút, hodrusi szép széles erdei vízszintes utak, tétovázó kecske-ösvények, isten véletek!

No, nézz rám, utoljára, öreg Tanád. Ismerlek és szeretlek. Ismerem szikláidat, honnan a hodrusi katlanba zuhan az álmélkodó, istent-érző tekintet, gyepcsúcsodat, amelyre a zólyomi hegyek kandikálnak, ismerem bazalt-csúcsodat, amely alól Rovnyától át Antalig szalad a pillantás. Üdvözlöm a kis kövi-rózsákat, a puha, szőnyeges mohát, a menta-füvet s a buksi borókát. Ismerlek, öregem s nehezen válok meg tőled.

Az ég ragyogjon mindig fölötted tisztán, Szitnya bátyám! Csillogjon fehéren fejeden a gloriette enyhe alkonyattájt, bodorodjék erdőd irtatlanul s zajos, evő-ivó, énekelő kirándulók lába szennye minél ritkábban szentségtelenkedjék föl regényes, komoly utaidon. Én megyek. Búcsút intek. Ég veled!

Édes, jó mezőm, kínom és örömem napsütött mezeje, alázatos csókkal borulok földedre gondolatban. Bocsánat a dísztelen, földes foltért, amelyet annyi ültömben tapostam beléd, ne haragudj, hogy szerteszét hever itt a sok cigaretta-csutak, szegény, nyomorult ember vagyok csak, aki a teremtés legfőbb örömét is úgy éri el, ha sarkallja, hajtja könnyen fáradó agyát. De látod, gondoltam, hogy dicséretedet s a társakét papírra vetem s ha nem jött a kellő szó, az éppen gondolat-fedő, rágyújtottam s agyam készséges munkába kezdett legott. Az öröm áruló izgalma is elszáll a füsttel s a bánat megkönnyebbül tőle. Aztán a tél hava, vize úgyis elmossa tavaszra. Ne vedd zokon hát. Isten, kegyelmes Istenem veled!

Isten veled, erdei menedék, hol csókjára csókkal borultam. Ha holdas éjeken fájó éneket hallasz, gondolj reánk... Ejnye, tetőled fáj legjobban búcsúznom. A szó elhagy, a gondolat megáll. Ím, rád nézek hosszan, elmerülve, káprázásba táguló szemmel, boldogtalanul. Isten veled, isten veled!

Isten veled, édes kis szerelmem, elsóhajtom neved a hajnali szélbe:

- Alice!... Alice!... Alice!...

Elfújom a gyertyát, becsukom füzetem majd, megcsókolom kopott födelét és indulok, mert vége, vége már, mindennek.

Vége.