Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 5. szám · / · Laczkó Géza: Sey Tamás levelei

Laczkó Géza: Sey Tamás levelei
Regény
Augusztus 10.

Viharos, vad éjszakát kergetett fölénk a szél tegnap már délután a Tanád felől. A két csúcsa közt bemélyedő nyereg fölött foszlánnyá tépett felhő hadsereg menekült nyugat felől. Mint könnyű lovasok elnyúlva siklottak a hodrusi katlanból elő, a nyergen lendületbe rugaszkodtak s úgy vágtattak némán és magasan a völgy fölött. Ott aztán csendben gyülekeztek, egy ezredük Szentantalra rontott, a derékhad a Szitnya mögé vonult s ott várta be a hegynyergen előtolongó sötétszürke vértű segítőhadat. Stefultó fölött egyesültek villámmal, mennydörgés robajával s csöndes, kimért vágtájú rohamot intéztek hegyünk ellen. Lent a Klinistolna tava kínlódva táncolt a pergő zápor alatt, függélyes, sűrűn szőtt víz-abrosz zuhant végeérhetetlen méterekben a hegyoldalra, zajongó tengerré vált az erdő, köd lopódzott az eső sűrű sorai közé s köd szállt viszont fel társa elé a földről.

Csuromvizesen kerültem haza. A társaság kártyánál ült, Alice mellettük olvasott. Kinevettek, mint az eső bús lovagját s újra belemerültek zajos tervelgetéseikbe s indián nyelvhez hasonló kártya-tréfáikba. Leültem úgy, hogy Alicet szembe lássam s mosolyunk, szemünk gyönyörű, néma, bánatos párbeszédbe kezdett.

Alice szeme:

- Oly jó, hogy itt vagy. Szeretlek.

Az én szemem:

- Mondd, hogy ki vagy! Engem szeretsz-e vagy csak a férfit akit megkívántál egy szeszélyes pillanatban?

Alice mosolya:

- Ne nézz oly komolyan. A derült lélek könnyebben omlik át a más lélekbe s az én lelkem ünnepi készületben várja lelked érkezését. Nevess és jöjj!

Az én mosolyom:

- Szeretlek. Szeretem homlokod boltozatos derűjét, szeretem szemöldököd felhőpuhaságú két enyhe ívét, szeretem szemed csintalan mélaságát, szeretem két telt orcádon az Élet bíbor szüretjét, szeretem okos, komolyka kis orrod, szeretem csókban fürdő garázda, buja véres ajkadat, szeretem lányosan vékony, mártiri kis nyakadat, szeretem méltóságban lihegő fejedelmi két melledet, szeretem vállad márványos duzzadását, szeretem...

Alice lecsukódó szeme:

- Édesem, ne mondd tovább, mert bolondot teszek.

Villanó szemem:

- Most mindjárt! Tedd! Hisz úgyis egymásé vagyunk.

Alice csöndes mosolya:

- Nem lehet, édes. Más-más gályára láncolt a rabszolgatartó élet. Magunkhoz van jogunk, más sorsa megmérgezéséhez az Isten sem ad. Ott az uram: gyámoltalan és mogorva. Ha eleresztem kezét, a züllésbe zuhan. Két kis lánykámat szeretem. Nézd, milyen édesek, hozzám hasonlítanak: tengerszem derűje a kiszámíthatatlan tengerhez. Virágos rét helyett egy marék virág, legyen elég nekünk!

Az én mosolyom:

- Igaz, de ne mondd tovább.

Alice szeme:

- Jó. Inkább téged nézlek. Így átadom neked lelkemből mindazt, ami téged illet. Nem érzed, hogy áttanult, iskolában, harmad emeleti szobában eltöltött zsendülő korom minden ki nem élt érzése, végig sem gondolt ábrándja lebeg feléd tekintetem útján? Nem érzed, hogy úgy vagyok, mint a mesebeli pásztorlány, ki sok szenvedés, kevés öröm után királyfiára lelt?

Az én szemem:

- Érzem és zálogát kívánom. Újra, meg újra.

Alice szeme az esőverte ablakra fordul:

- De hogyan, édes, máma? Estére tökéletesen lucskos lesz a bokrok alja. Nem várhatsz, nem jöhetek.

Az én mosolyom:

- Igaz. Ostoba idő. Majd várunk. Talán holnap.

Alice szeme réved, aztán villan:

- Ó, igen, holnap, biztosan... de talán ma is... csitt, még észrevesznek... Pá!

Az én szemem:

- Isten veled! Isten veled!

A kártyajátéknak vége. Ki-ki feláll. Vacsorához terítenek.

Estére a felhők elállították viharos zúgású motorjaikat, csendes siklással szálltak tovább útjukon az elsők, a későbbiek már éji szállásra térőn kimerülve megálltak. Kelet, sötét köpenyét vállára vetve, mogorván nézett felénk, nyugat, félkézzel feltaszítva a felhő-zsalut, biztató lágy, sárgafényű szemével titokzatosan mosolygott reánk. Vacsora után sétálni mentem. Az erdő mint itt-ott ritkább sűrű szurok-tömeg a földről az égre dagasztotta árját, a domb-hajlat mögé, fák közé bujt ijedős parasztházaknak csak a füle, halántéka vagy feje búbja állt ki a sötétből, a nedves fű sírva cincogott, amerre léptem. Vándorlólegényes, bús őszi idő. Se kártya, se séta, se társas mulatság, a fázós emberek sietnek paplanuk alá. Számomra a végeérhetetlen cigarettázások szaka. Az ablakom nyitva. Didergek mellette, de nem csukom be. Valami elszabadult, rakoncátlan szelecske beugrik, körülkutatja szobám, papírjaimat csúfondárosan megbillentve, függönyömet meglebegtetve siklik el-ki fejem a homlokomnak támasztott karom között. Késő lehet. A szállóban a topogás, kopogás, ajtók csukása, gyereksírás lassanként megszűnik.

Milyen furcsa, gyászos, nehéz ajándék a lét. Le-le kell tenni kezünkből, mint gyereknek a csudaszép játékszert, mert másképp nem viselhetnők el bírásának gyönyörét. Fában, virágban, emberben, állatban éjszakára, télre csodásan lecsökken a lét.

Éppen itt fűztem volna tovább a gondolatot, tiszavirágot, medvét, mormotát, filloxerát forgatva eszemben, amikor a gyepről halk nesz szállt föl egyszerre... a lépcsőkön tán macska jár... most megáll itt kinn a nyitott verandán, majd hirtelen egy sötét árnyék födi el egészen ablakom nyílását. Nesztelen, szótlan leül a párkányra, halkan átemeli lábát. Cigarettám áruló tüze zajtalanul enyészik el. Érzem teste melegét, haja kábító, finom illatát, kezem karjára kapcsolódik öntudatlan. Alice ölembe bágyad s fejem vállára hajlik hittel.

Egymás arcát, haját simogatjuk, kezét csókoljuk. Nem szólunk s az ajakra égetett csók fájó.

Úgy gondolom: hideg vízözön öntötte el a világot és a legmagasabb hegy jeges csúcsán két egyetlen férfi s asszony, mi is várjuk a végzetet, amely sziszegve növeli habját egyre följebb, följebb. Csókunk nem jövendő nemzedékek biztató ígérete, nem diadalmas megsejtése nyomunkba ömlő ember-hullámoknak, nem a teremtés kéjes öröme, amely úrrá lett az enyészet, a semmi fölött, de égő fájdalom, hogy elmúlik az ember, az édes csókok láncán az utolsó, jövő mozdulata, mely múltakat zár le.

Ó, lenne vége már! Két nap még. Hosszú idő!

Aztán újra ölembe ül. Elég volt, fáraszt. Kissé gépiesen simogatom.

- Nem akar semmit se mondani? - súgja halkan.

- Nem! - súgom vissza értelmetlen, hidegen s hogy hangom akaratlan kitáruló közönyét enyhítsem, két tenyerem közé veszem arcát.

Mi ez? Könnyek. Szegény kis asszony!

- De igen, mégis, akarok! - mondom kissé hangosabban, mint aki most eszmél.

- Mit? - búg a remény az alig hallott szóban.

- Azt, hogy szeretem.

- Igazán? - kérdi szenvedve, szenvedélyesen.

- Igazán.

- Fog gondolni rám?

- Nem fogom elfelejteni.

- Ó, az én rossz természetem! - csuklik meg hangja s mélyebbre szállva búg tovább. - Nem akarok megválni magától, itt akarok maradni. Itt, itt! - s mellemre bújik, mint egy fázós kisgyerek.

- Pedig most is mennie kell már, édes. Hogy jöhetett?

- Sétálni mentem kevéssel maga után. Maga már másfelé visszajött. A szélben őgyelegtem. Oly jó volt. Kizártak.

- Nem látta senki?

- Nem.

- Most menjen, kérem.

- Megyek. Isten vele, Tamás.

- Isten vele!

Mint sötét, puha, nesztelen felhőgomolyag osont szobámon végig. Az ajtó nyílhatott majd, mert illattalan, néma, közönyös sötétben voltam egyedül aztán hirtelen.