Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 24. szám · / · Moly Tamás: A jöttment

Moly Tamás: A jöttment
V.

Még volt a réten a már tűnő hónak itt-ott egy kis piszkos foltja, reggel a pocsolyákat még födte ugyan vékony jégkéreg, de az ég már kezdte felölteni tavaszi kék színét s a levegőben az ébredő föld nagyszerű illata áradt. Immánuél a kertjében dolgozott. Az idegen az eper-ágyhoz ment, talán kíváncsian, s nézte, milyen állapotban van. Immánuél meglátta, de nem szólt.

Magok kellenek - mondotta a gazda -, délután bemegyek a városba, még egy-két kerti szerszámot is veszek. Néked mit hozzak? - kérdezte Hannahtól.

- Semmit, kisapa, nékem most nem kell semmi.

- Velem jön? - kérdezte Immánuél az idegent.

- Szívesen, már régen jártam a városban. Én is elintézném néhány dolgomat.

Ebéd után elindultak.

Beszélgettek az elmúlt télről, a szobában eltöltött hetekről, de a beszéd akadozott, azután egészen elakadt. Immánuélnek nem jutott eszébe semmi, amiről beszélhetne; az idegen a maga gondolataiba mélyedt. A város előtt így szólt Immánuélhez:

- Ha meg méltóztatik engedni, én most búcsúzom. Néhány elintézni való dolgom van és ezt jobban szeretném most elvégezni, mint később, szíves engedelmével. De azért esetleg találkozhatnánk, ha önnek is úgy tetszik, este, meghatározott időben, talán hat órakor itt lennék már és szívesen várnék önre, ha még nem lenne itt, kérem szeretettel! De ha ön talán hamarabb végez, ne méltóztassék reám várakozni. Hazajövök magam, ha olyan kedves és megengedi...

Immánuél már-már azt kérdezte: mi dolga van? - de csak ennyit mondott:

- Kérem, tessék, végezze el, ami dolga van. Ha itt lesz, mire visszajövök, együtt megyünk, természetesen. A viszontlátásra!

Az idegen mélyen megemelte a kalapját, azután lekanyarodott az útról. Immánuél nem nézett utána; a városba ment.

Az idegen nem ment messzire; csakhamar leült; lapult, megvárta, míg Immánuél eltűnik a szeme elől; várt még egy félóráig, hátha az a jó ember visszafordul. Csak azután indult el. Kitűnően ismerte a járást, és egy rövid úton, melyet már régen talált volt magának, visszasietett.

Amikor a ház közelébe ért, nem ment mindjárt tovább. Végigterült a földön, hogy a házból meg ne lássák, úgy figyelte, ott mi történik.

Látta Hannáht. Látta, hogy Hannah, mint rendesen, maga van. A házhoz lopódzott. Kis ideig egy bokor mögött lapult. Azután besurrant a kertbe és besurrant a házba, nesztelenül. Hallgatódzott.

Hannah énekelgette a kedves nótáját; a hangja, amikor magasra ment, kisiklott.

Az idegen vigyorgott: Buta nő, csak ezt az egy nótát tudja, ezt is rosszul! Miért ragaszkodik ahhoz az emberhez? Miért nem jön velem?! Még nem akadt eddig nőszemély, akinek ha intettem, ne jött volna velem. Jó nő lehet, hűséges, odaadó, ragaszkodó, különb a legkitűnőbb kutyánál. Meg kell szereznem. Ezzel már többre vinném. Vagy ha nem, az sem baj. Ha megelégeltem, kirúgom. Nem hisz nekem, nem bízik bennem. Jó ösztöne van. Bosszant, hogy olyan nagyon szereti azt az embert. Igazán szereti? Megpróbálom még egyszer és megkérem, hogy jöjjön velem.

Elbúcsúztam tőled, derék Immánuél, azzal, hogy van egy kis dolgom elintéznivaló. Szeretem az ilyen fordulatokat. Megállapodtunk, hogy este, ha még nem vagyok a találkozó helyen, ne várj reám. Jöjj nyugodtan haza. Remélem, mire hazaérsz, a házad üres lesz, az asszonyt már nem találod itt. Elviszem magammal, elviszem magamnak.

Bánt, hogy nem törődik velem; rám se hederít. Szeretném, ha félne tőlem. Kerüli a pillantásomat, nem hallja a hangomat, kitér az utamból s ha bejövök a szobába, ő nemsokára kimegy, ott hagy. Jó ösztöne van, igaza van.

Nem szép és mégis megkívánom. Kell ez a nő, mert gondomat viselné. Meg fogom hódítani, velem jön és velem tart és akkor nékem lesz a legjobb dolgom. Most még ellök magától és én csak azért is szeretném ölelni... agyonölelni. Egyszer csak vegyelek a karjaimba, egyszer tudd csak meg, hogy milyen az én szerelmem és alázatos, engedelmes, hűséges kutyám leszel és követsz, mint az árnyékom, amerre csak járok! Sejtesz valamit, sejtesz nem ismert nagyszerűségeket! Most félsz tőlem, félsz a tüzemtől, a szenvedélyemtől, a csókomtól. Félsz az ismeretlentől.

Ostoba vagy, tudatlan, még csak meg sem álmodtad, hogy mi a boldogság, hogy mi a gyönyörűség, hogy mi a szerelem. Itt ez a mindent megőrlő egyformaság, eseménytelen napok, esztendők, egyhangú élet. Álmodozol? Vágyódol? Megáhítottál valaha egy gyönyörteljes ölelést? Talán nem is tudod, hogy az van.

Én, én megtanítalak erre, én hozom néked ezt a nagyszerű titkot. Reszketni, halódni, megsemmisülni fogsz a kéjes gyönyörűségtől, ha a karjaimban tartalak. Siratni fogod a sivár esztendőket, melyek elmúltak néked örömtelenül és reszketve fogsz fukarkodni a percekkel, melyeket majd én adok néked nagy kegyesen.

És ha már nem fogsz kelleni, ha meguntam a gondosságodat, alázatos szerelmedet, esztelen odaadásodat, megható hűségedet, azt a csöndes zavartalan boldogságot, melyet nékem fogsz adni cserébe a szerelmemért és én majd kiteszlek: még árván, elhagyottan, tehetetlenül is áldani fogod a lépteim nyomát is, amiért magammal vittelek volt s adtam néked a megőrjítő hatalmas szerelem csodálatos érzéseiből. Áldani fogsz utolsó leheletedig, amiért kivezettelek az egyhangúság házából.

Finom kézzel, nagyon halkan nyitotta ki az idegen az ajtót, mely csak annyi hangot adott most, mint egy elfojtott sóhaj. A keskeny ajtórésen besurrant a szobába: tolvaj. Megállt, az ajtófélfához simult, mozdulatlanul állt és várt. Nézte Hannáht.

Hannah, háttal az ajtónak, az ablaknál a varróasztalkája mellett ült és varrt. Még dúdolgatott, de csakhamar elhallgatott. Hirtelen letette a tűt, a munkát, s fölemelte a fejét; neszelt. Nyugtalan lett, s kitekintett az ablakon. Kinézett a rétre s fölállt, hogy jobban lássa, vajon jön-e valaki. Talán a férjét várta. Nem látott senkit és megint leült. Korán van még, gondolta és mindjárt el is mondotta hangosan, magának: korán van még! Ezen halkan felkacagott; majd dúdolni kezdett, s nyúlt volna a munkája után, hogy folytassa. De a keze gyönge volt és az egész teste gyönge volt és belül remegett minden, a szív, a tüdő és ő szeretett volna hátrafordulni: nem mert.

Az idegen nem vette le róla a szemét. Csillogó pillantása rászegeződött az asszony fejére, végigsiklott a vállán, a derekán, végig a lába szárán. Égő vágy forrt benne s a torka, szája tikkadt lett. A keze forró volt. Halántékában kalapált a vére. Az ajaka mohón vágyott az asszony húsa után. Testében az izmok megfeszültek. Az agya - koponyájában mintha izzó golyó peregne - zúgott: fogd meg, gyűrd le, vájd bele magadat, élvezzed! Hirtelen fordult egy ötlet: Adj neki gyermeket! Kelts benne életre egy gyermeket! Hadd legyen Immánuélnek gyermeke! Jó ember! Megérdemli!... Ezen majd elkacagta magát. És kissé lehűlt. Nem, így nem lehet. Így nem lehet. Az asszony vele fog jönni. Az asszony velejön!

Már ott állt Hannah mögött. Hirtelen lefogta az asszony két kezét s letérdelt melléje; feje az asszony feje mellett volt.

- Megijedtél! Pedig vártál. Láttam: vártál, tudom: vártál. Itt vagyok. Azt hitted, elég, ha mondod: «küldd el ezt az embert!» és ez az ember el is megy örökre? Nem gondoltad, hogy ez az ember visszajön? Visszajön hozzád? Visszajön éretted?! De igen, érezted, tudtad, hogy visszajövök és vártál. Titokban, a legnagyobb titokban - hiszen nem vallottad be még önmagadnak sem - vártál. Hiába akartál elfelejteni. Nem tudtát kilökni a gondolataidból. Ahol maradni akarok, ott meg is maradok. Erős vagyok. És... én sem felejtettelek el. Nem is akartalak elfelejteni. Szerettem rád gondolni. Szerettem utánad vágyódni. Gondolatban sokat voltam nálad s beszéltem hozzád. Amint magadra maradtál nappal és ha nem tudtál aludni éjjel, nálad voltam s én beszéltem hozzád. Tudod, ugye, tudod? Vártál! Amikor az ősszel jöttem, újra jöttem, látszatra váratlanul, ugye akkor is vártál? Tudom, akkor is vártál! Nem mentél a városba, nem mertél a városba menni, féltél, hogy velem találkozol, s elárulod magadat. Elárulod, hogy közöd van hozzám. Megijedtél, amikor újra feltűntem. Azt hitted, hogy amit érezel, szorongó ijedtség; pedig az, amit akkor éreztél, a hirtelen öröm volt. Tudod-e, hogy akkor szándékosan találkoztam Immánuéllel, mert akartam, hogy ő hívjon meg ide, hogy ő hozzon magával. Úgy tettem, mintha már jobban menne sorsom, már nem lennék szegény dologtalan csavargó. Ő még mindig nem tudja, hogy én ki vagyok és könnyen lehetséges, hogy nem fogja megtudni sohasem. Fölösleges. A titkomat csak neked mondottam el. Ismerlek, nem is képzeled, mennyire ismerlek, tudom, hogy nagyszerű asszony vagy.

Forrón ömlött szájából a beszéd, lehelete az asszony arcát perzselte.

Hannah, Hannah, Hannah! Szeretlek és szerelmes vagyok beléd? Csöndben éltem itt, szinte észrevétlenül, de boldogan. Hiszen egy födél alatt voltam veled, láthattalak, hallgathattalak... A járásod zaja nékem szebb, mint a legszebb muzsika! Olyan nagyon szeretlek! És eljöttem, hogy elvigyelek ragyogó palotámba, hogy elvigyelek azokba a pompás termekbe, melyek nélküled szegényesek, elhagyottak, üresek és ahol úgy fogsz élni, mint az én asszonyom. Szerelmes vagyok beléd s a karjaimba akarlak venni, élvezni akarom a csókjaid ingerét, a tagjaid szerelmes szorítását, a tested nagyszerűségét!

Arcát odaszorította az asszony arcához. Hannah dermedten tűrte, nem tudott megmozdulni sem. Az idegen beszélt:

- Tudod-e, Hannah, hogy téged még sohasem szerettek? Tudod-e, hogy én vagyok a te első szerelmesed? Szólt-e férfi hozzád így valaha? Kért-e már, könyörgött-e már, tombolt éretted és követelt-e már téged férfi valaha?! Én vagyok a te embered, aki eljöttem érted. Próbára tettem a szívedet és próbára tettem az én szívemet is. Amíg tőled távol voltam, ugye, gondoltál reám? S amíg tőled távol voltam, tudtad, ugye, tudtad, hogy milyen nagyon gondolok reád? És íme, eljöttem. Azt hiszed talán, hazudtam, amikor elmondottam néked, hogy hatalmas vagyok, úr vagyok, palotában lakom, selyembe, bársonyba öltöztetlek, szolgahad lesi intésemet, fény, pompa, gazdagság - nélküled haszontalan portéka - vesz körül. Nem tudod, nem is tudhatod, hogy milyen az az élet, ahonnan én eljöttem hozzád. De meg fogod tudni, mert magammal viszlek, most, mindjárt magammal viszlek.

Eleresztette az asszonyt. Hannah nem tudott megmozdulni. Az idegen a zsebéből ékszert vett elő, nyakéket, gyűrűket, csatokat, drága pompás holmit s az asszony ölébe szórta.

- Nézd itt ezt az arany nyakéket, neked hoztam, fogd, a tied. Ezeket a gyűrűket, csatokat, aranyat, drágakövet néked hoztam, vedd, a tied. Mind csak halovány kicsiny része annak a nagyszerű pompának, mellyel körül foglak venni. Elhoztam, hogy lássad: ez a drágaság, ez az ékszer, ez a gazdagság. Nem szegényes kendő való neked, te leggyönyörűbb asszony, hanem valódi ragyogó, vagyonokat érő kincs, nagyszerű gazdagság... És a szerelmem, izzó, lángoló, emésztő szerelmem! Körülvesz rajongással, imádattal, gyöngédséggel, elborít forró, gyönyörűséget fakasztó csókokkal, a karjaiba zár, hatalmas erő és úgy visz végig ezen az életen, mely tovasuhan a boldogság mennyezete alatt, mint csodálatos álom. Amerre jársz, virágok fakadnak és minden pillantásod a szerelem csodáit kelti életre. Még nem tudod, hogy milyen nagyszerű erő van bennünk, két szerelmes emberben. Együtt...

Hannah most meg tudod szólalni:

- Nem? - kiáltotta kétségbeesetten - nem akarom tovább hallgatni! Ne szóljon! Elég volt! Eresszen! Eresszen el! Rám támadt, orvul, útonálló! Igaza van, igen, tudtam, hogy el fog jönni, lestem, hogy mikor jön, mint ahogyan rosszat sejtő ember lesi a veszedelmet. Vigye ezt innen! Nem kell ez a holmi! Tegye el! Vigye innen!! - és a földre szórta a nyakéket, gyűrűket, csatokat.

Az idegen most átfogta az asszony derekát. Hannah erős mozdulattal kitépte magát a férfi karjai közül:

- Eresszen!

A férfi felugrott.

- Hannah! - ordította rá vadul.

- Ne szólítson így, mert megutálom a nevemet, ha a maga szájából hallom. Szedje össze ezt a holmit. Vigye vissza, ahonnan hozta. Menjen a városba vele, ott vásárolhat magának érte nőt, ha kell. És pusztuljon! Pusztuljon innen! Mert ha nem megy, baltát fogok és... és agyonütöm!

Az idegen felkacagott.

- Igazán szeret? - kérdezte kedvesen. - Olyan nagyon szeret?

- Gyűlölöm! - felelte az asszony.

- Ó, az egyre megy. - Az idegen kisietett a konyhába s behozta a baltát. - Tessék a balta - s odanyújtotta Hannáhnak. - Tessék, üssön agyon... na látja! Nem olyan könnyű dolog az embert agyonütni. Miért tenné? Bántottam? Azt mondtam: szeretem, nagyon szeretem! És arra kértem és arra kérem, hogy jöjjön velem. Ebben nincsen semmi bántó. Jöjjön velem! Nem tehetek róla, hogy szerelmes vagyok önbe. És hogy szeretném, ha velem jönne, hogy akarom... Jöjjön velem! Van hová vigyem, nem a nyomorúságba, hanem a gazdagságba. Hogy ezt megértse, ezért hoztam el ezt a holmit. De nem azért, hogy megbántsam. Nem ezzel akarok hódítani! Jöjjön velem!

- Elég volt! Menjen már!

- Nem akar velem jönni? Nem akar most mindjárt velem jönni? Fél valamitől? Még fogva tartja, itt tartja valami? Nem akar? Csókolj meg, Hannah, s ha megcsókoltalak, velem jössz. Nem fogsz itt élni ebben a házban! Íme, az asszony, dolgozik, dolgozik kora reggeltől késő estig. Főz, takarít, port törül, télen fűt, ha egyéb dolga már nincsen, varrogat, foldoz, mindig dolgozik, dolgozik, dolgozik. Minek? Miért? Az ilyen asszony egészen más sorsot érdemel. Immánuél... jó volt hozzám, de azért most mégis megmondom: ez az ember nem szeret téged, Hannah! Ha szeretne, nem tűrné hogy így vesződj kora reggeltől késő estig. Az asszony nem arravaló, hogy körömszakadtáig dolgozzék, hanem igenis azért van, hogy dédelgessék, csókolják, öleljék, becézzék. Kár fontolgatni, kár töprengeni, kár a szép időért, kár a ma perceiért. Jer velem, Hannah! Jer velem Hannah!

A megkínzott asszony keserűséget érzett szívében, azt hitte, hogy a kísértő ellen fakadt benne. Érezte, hogy gyönge lesz, hogy már-már szédül, hogy beleszédül az idegen karjaiba, hogy itt hagy mindent, amit segített fölépíteni, megtartani. Erőtlen két kezével tapogatódzott, mintha keresne valamit, támaszt, amibe fogódzhatnék, hogy megmaradjon, itt maradjon. Már nem mert ránézni a kísértőre, félt, hogy a szeme elárulja, kitekintett az ablakon és...

- Gyönge vagy, Hannah? Szegény, szerelmes asszonyom, jer, a karjaimba veszlek és elviszlek innen, elviszlek magammal. Hiszed, amit neked mondtam? Ugye, tudod, hogy én, én, én szeretlek igazán... Hannah! Hannah!

...és mintha az epedve várt segítség sietne hozzá most az aggódás szárnyain, megkínzott kebléből felszakadt a sóhaj:

- Immánuél!

A kísértő eltűnt. Mögötte nesztelenül csukódott be az ajtó.

Hannah magára maradt. Álmodott? Kábultan nézett körül. A földön az ékszer, a drágakő. Ez az ember valóban itt járt. Vajon mit akar? A vesztét akarja-e, vagy jót akar? Szereti? Miért beszél hozzá így!? Össze kell szedni ezt a drága holmit s el kell tenni, mert vissza kell adni... ez nem az övé... neki hozta, de ő nem fogadta el. Miért hagyta itt? El kell tenni és amint az az ember előkerül, vissza fogja neki adni. Össze kell szedni az utolsó szemig. Immánuél ne találjon meg belőle semmit. Ha megtudná, fájna neki... minek is hozta magával ezt az embert! Úr? Palotája van, dúsgazdag... és őt akarja. Ő boldogan és elégedetten él itt. Dolgozik, dolgozik, dolgozik. El kell tenni ezt a holmit, hogy Immánuél... talán nem is hinne néki... rosszat gondolna...

És Hannah gondosan összeszedte a drágaságokat, a szekrényből kivett egy kendőt, abba kötötte s a kis csomagot gondosan elrejtette az almáriom alá.

Azután leült a helyére; a tű után nyúlt; a keze reszketett.

Amikor Immánuél jókedvűen hazajött, s elégedetten járt fel és alá a szobákban, Hannah nyugodt lett.

- El sem tudod képzelni, kis szívem - mondotta Immánuél -, milyen nagyon szeretek hazajönni! Az utat a városból ide sokkal hamarabb járom meg, bizonyos vagyok benne, mint amikor innen a városba megyek. Nagy dolog az otthon, a legszebb hely a világon. Nincs az a palota, az a nagyszerű park, melyért elcserélném ezt a kicsiny házamat, melyért odaadnám ezt a kicsiny kertemet. Mert ez itt valóban az enyém. Nem is az enyém, rosszul mondtam, hanem: a mienk! Igaz-e, Hannah? Mi építettük, mi gondozzuk és mi élvezzük. Ha másnak nem is ér semmit, ha más nem áll meg egy percre sem, hogy megnézze, ha másnak nem is tetszik - - nem baj! Nem azért van, hogy idegennek okozzon örömet. Amit az ember tesz, magának teszi, a jót, a rosszat egyformán. Mi ezt már kitapasztaltuk.

És Immánuél odalépett asszonyhoz, maga felé fordította az arcát és nagyot cuppantott a szájára. Hannah gyorsan mosolygott. Bizonyos benne, hogy megcsókolhat, amikor akar; nem tudom, miért teszi, gondolta. Immánuél körülnézett a szobában, kipillantott az ablakon.

- No né, hol marad a barátunk? - kérdezte elmélkedő hangon. - Elvált tőlem még a város előtt. Azt mondta: este találkozunk; ő majd vár reám. Nem volt a kijelölt helyen, én meg siettem hazafelé. Csak nem ül most ott az út mellett és vár?

Ránézett az asszonyra. Hannah nem tudta, hogy mit mondjon, vállat vont. Azt hiszed, ott ül és vár? Azt hiszed, nem kínálnak palotát e kis házért cserébe? Ó, Immánuél! gondolta, és nem pillantott föl.

- Neked, tudom, mindegy, hogy hol marad - és Immánuél nevetett. - Talán jobban is szereted, ha nincsen itt; nem nagyon kedveled. Pedig nem rossz fiú, hidd el. És van benne, igazán mondom, valami érdekes vonás. Szegény, gyönge legény, akit a sors egyszer alaposan a sárba tiport, s nem tud talpra állani. Szeretnék segíteni rajta. Lehet a másik emberen segíteni? Most például éhes vagyok és nem fogok rá várni a vacsorával. Miért nincsen itt? Nem hiszem, hogy néki fontosabb dolga lenne, mint volt nekem a városban.

Hannah fölállt s kiment a konyhába, elkészíteni s betálalni a vacsorát. Dolgozni, mondotta magában, mindig csak dolgozni, amíg fáradtan az ágyba nem roskadok. Most a konyhában dolgozni, Immánuél éhes!

Az idegen nem került elő. Immánuél várta egy-két napig, hogy be fog állítani, de azután kijelentette:

- Csavargó. Tavaszodik, ilyenkor már nincsen nyugta. Nem akart hivatalosan búcsúzni, úgy ment el, mint aki még aznap visszatér. Majd csak beállít, ha vége lesz a nyárnak. Ha jön, jön; ha nem jön, úgyis jó.

Hannah nem szólt semmit. Megnézte mindennap, vajon a kendőbe kötött drága holmi ott van-e még a rejtekhelyén az almáriom alatt. Néha úgy érezte, hogy erről szólani kellene Immánuélnek. De amikor látta a férje csöndes nyugodt arcát, nem szólt, hallgatott. Gondolta: Immánuél azt hiszi, hogy ennek így kell lenni! És keserűség fogta el.

Múltak a hetek és az idegen nem jött. Az asszony minden reggel megnézte a kendőbe kötött drága holmit, de már nem volt izgatott, amikor elővette egy pillanatra; már nem bántotta. Napközben alig gondolt a kísértőre.

Immánuél naphosszat a kertben dolgozott. Csak, amikor az eper-ágy körül járt, jutott eszébe néha, de már mindig ritkábban, a rongyos. Csavargó, dörmögte ilyenkor komolyan, nem bírja ki a rendes, termékeny munkát, kár érte. Majd csak beállít egy este; ha künn ülök a padon, elém fog állani és illedelmesen, finoman, szerényen köszönni fog.

Immánuél az epret átültette volt egy másik ágyba, a növények szépen fejlődtek és ő már ritkán gondolt az idegenre.

Nyár elején, este a lugasban ültek. Vacsora után voltak. Apró pillék, szárnyas rovarok röpködték körül a lámpát. Nagy, nyugodt, jóleső csend borult a tájra. Tücskök muzsikáltak. Valahol messze kutya csaholt. Ettől még nagyobb lett a csönd. Új nesz szövődött bele a csöndbe: futó lépések zaja.

Valaki szaladt, közeledett, a házhoz szaladt. Fölrántotta a kertajtót. A lugashoz szaladt. A lámpa sárgás fénye keresztülszűrődött az indalevelek sűrűjén. Sárga fénysáv terült el a kerti út végében, a lugas előtt.

Az ajtókeretben felbukkant egy leány. Csinos, egyszerű kis nyári ruha volt rajta. Az arca piros volt, az ajaka nyitva, a leány lihegett, el-elfulladt; a lábai roskadoztak, gyöngeség fogta el; a leány nekitámaszkodott az ajtófélfának. Csinos szőke leány volt, a szeme ijedt, zavaros a rémülettől.

Immánuél meg Hannah csodálkozva, kissé meghökkenve nézték e váratlan jelenséget. Ki ez? Mit akar? Szaladt? Menekül? Idemenekül?! Miért? Nem tudták.

A leány lihegő keblére szorította két kezét s nézett hol a férfira, hol az asszonyra, levegő után kapkodott, beszélt volna már, de nem tudott. Hannah felhúzta sűrű szemöldökét s készen volt a rövid kérdéssel: mit akar? Immánuél észrevette a Hannah arcára kiülő, barátságtalan vonást és így szólt:

- Látod, kisszívem, hogy a kisasszony nagyon szaladt s alig tud lélegzeni, talán üldözték. Tessék, üljön le, pihenjen, csak nyugodtan, ne aggódjék, itt nem esik baja, itt nem bánthatja senki. Ha jobban lesz, ha megnyugodott, el fogja mondani, hogy mi történt magával és hogy miért szaladt ide hozzánk.

A leány hálásan bólogatott, leült a padra, kapkodott a szó után:

- Nagyon sza... szaladtam...

- Előbb pihenjen, azután beszéljen.

Vártak. A leány kisvártatva beszélni kezdett. A lélegzete még elakadt, hangjában reszketett az ijedtség, a félelem.

- Ön, ugyebár, Immánuél? - kérdezte.

- Az vagyok - s Immánuél még bólogatott is a fejével.

- Idetaláltam! - sóhajtott fel megkönnyebbülten a lány. - A sötétben is idetaláltam.

- Kicsoda ön? - kérdezte Hannah.

- Cecília vagyok, a piactéri kocsmáros leánya.

Immánuél a fejét rázta: nem ismeri a kocsmárost, a leányt sem látta eddig, s nem tudja, miről lesz szó.

- Nem ismerem - mondotta.

- Hozzánk járt, nem mesélte el maguknak, hogy hozzánk járt... udvarolt nekem. Nem szólt itt erről semmit? Hozzánk járt az öccse, és feleségül akart engem venni - és Cecília belepirult.

- Az öcsém? - nyújtotta kérdőn, csodálkozva Immánuél a szót; nem volt se bátyja, se öccse, senkije rokon.

- Theodosius - magyarázta a leány. - Ő mondta, hogy ő az ön öccse, hogy maguk egyedül vannak, gyermekük nincsen, és ő fogja örökölni ezt a házat meg ezt a kertet, mely már most is jóformán az övé.

Immánuél kacagott és bólogatott. Hannah belesápadt.

- Elmondta, hogy ő sokat tanult, sokat utazott, sokat látott és most hazajött, most itthon fog dolgozni, írni. Mesélt az utazásairól, elmondta, hogy merre járt, mit látott. Akkor szeretett beszélni, ha hozzá ültem, s két kezembe vettem a kezét s ölemben tartottam. Apa is nagyon szerette hallgatni s nem volt kifogása ellene, hogy a felesége legyek. Van egy kis vagyonunk, s én egyetlen gyermeke vagyok szüleimnek. Az öccse nem járt volna rosszul.

Hannah tágra nyílt szemmel nézte a csinos leányt s keskenyre szorította a száját. Immánuél meg jóakarón mondotta:

- Én is elismerem, hogy ő jól jár, ha maga elmegy hozzá feleségül. De vajon maga járna-e jól vele?

- Nem, nem! - kiáltott fel a leány s két kezével eltakarta arcát, melyen hirtelen pirosság lángolt végig. - Nem! Ne is mondjon ilyet! Gonosz ember, a leggonoszabb ember! Ó, ha tudná!...

- Gonosz? Mit tett? Mit vétett? - kérdezte nyugodtan Immánuél, de kíváncsi volt, hogy ebből mi lesz.

- Hogy mit vétett?! Istenem, édes jó Istenem! Most, most... az imént... Ma délután a városba kellett mennem. Apám a városba küldött, hogy hozzak el hatszáz koronát, mellyel egy városi vendéglős tartozott apának. Ő velem jött. A városban egy cukrászboltba vitt, süteménnyel kínált, jól tartott. Beszélgettünk, sok mindenfélét mesélt s azt mondta, nem kell sietni, ráérünk. Késő lett, mire hazafelé indultunk. Esteledett. A kis erdő előtt kavicsbánya van, elhagyott kavicsbánya. Ő belém karolt s beszélt mindenfélét - a leány elpirult - s egyszerre észre se vettem, már letértünk az útról s ott álltunk a mély kavicsbánya szélén. Ő most így szólt: «Add ide a pénzt!» Elcsodálkozva feleltem: «Nem adhatom, az édes apám pénze.» Megszorította a karomat, fájt, fölsikoltottam. Ő rám szólt: «Ha nem adod ide a pénzt, belöklek a bányába és ott pusztulsz?» Kihallottam a hangjából, hogy nem tréfál. Nagyon féltem. Odaadtam a pénzt. Tovább akartam sietni. De ő nem hagyott. «Maradj!» - mondotta. - A leány most elhallgatott, látszott, hogy nehezére esik elmondani a következő szavakat, ezek fojtogatták, könnyes lett tőle a szeme; ránézett az asszonyra könyörgőn és csak aztán folytatta halkan, bágyadtan, erőtlenül lihegve: - «Vetkőzz le?» - mondotta. Megijedtem; mit akar ez a gonosz ember?! «Vetkőzz le mezítelenre?» - parancsolta. «Mit akar?» - kérdeztem sírva. «Miért bánt? Miért vetkőzzem le?» Megmondta: «Ne félj, nem bántlak. A ruhádat fogom a bányába dobni. Ha nem bújsz ki belőle rögtön, téged doblak bele?» Sírtam. «Ne sírj, vetkőzz, rögtön!» Hirtelen gondoltam egyet, jóságos Isten? és kértem: «Jó, megteszem, de amíg levetkőzöm, forduljon el, mert szégyellem magam! Még ma délelőtt azt mondta, hogy szeret, ma délután, amikor erre jártunk, azt mondta, hogy szeret, a cukrászboltban a fülembe súgta, hogy szeret! Kérem szépen, kérem szépen, forduljon el, hiszen már megteszem, levetkőzöm!» Elfordult, arccal a bánya szélén állott. Ó, ezt akartam! A kétségbeesés meg a düh elöntött. Engem akart megalázni, engem akart a bányába lökni, engem, akinek az imént szerelmes szavakat mondott s én hittem neki, bíztam benne... Kifeszített két karommal rárontottam, hátba löktem s ő eltűnt a mély gödör sötétjében. Hallottam, amint végigvágódott a gödör fenekén. Azután csend volt. Csend volt. - A leány most elhallgatott. Hallgatódzott, mintha lesné, nem jön-e valaki, az az ember, utána. Felsóhajtott, tovább mondta: - Egyszerre csak szaladni kezdtem. Szaladtam, ideszaladtam. Úgy éreztem, mintha ő a nyomomban volna, mintha most, most a sarkamra gázolna, most nyakon ragadna?... Ideszaladtam, ahol sohasem jártam volt azelőtt. Az öccse ott fekszik a bánya fenekén. Nála az apám hatszáz koronája. Istenem, mit fogok otthon mondani? Az apám agyonüt! Mit csináljak? Mit csináljak?

- Ne sírjon - mondotta Immánuél. - Sajnálom, hogy ez történt. Ő nem az öcsém, nem a rokonom. Csavargó, idegen ember, akit a házamba fogadtam volt jó szívvel. Nem hittem, hogy ilyen veszedelmes ember, hogy ilyet mer tenni! Menjen most haza, de ne mondjon el még semmit. Csak azt, hogy az adós még nem fizetett, holnap újra be kell mennie a pénzért.

- Nem merek hazudni.

- Mit akar csinálni? Itt akar maradni? Az atyja még az éjjel elindul magát keresni. Ha megmondja, hogy mi történt, elviszi magát a bányához és le kell szállania a pénzért a mélységbe. Ki tudja, ő ott lesz-e még. Menjen haza s nyugtassa meg az atyját, ahogyan mondtam. Én majd reggel elhozom a pénzt s akkor elmondhatja a szülőjének, hogy mi történt.

- Nem merek hazamenni! - A leány halkan zokogott.

- Fél, hogy az úton ő magára les?

- Nem merek pénz nélkül hazamenni...

Immánuél vállat vont. Jól van, gondolta, ne menjen haza, üljön itt. Hannah, aki sápadt volt és dermedt, olyan, mint aki hirtelen kusza álomból ébredt s még nem tudja, hogy amit látott, bolondító álomkép volt-e vagy kegyetlen valóság, most így szólt:

- Ha pénz kell...

Immánuél csodálkozva tekintett reá: idegen volt előtte a Hannah hangja. Az asszony is megdöbbent a csengésétől s elhallgatott.

- Miért nem mondod? - kérdezte Immánuél kisvártatva.

- Hűvös az este, úgy látszik, meghűltem - mondotta Hannah. - Úgy gondolom, ha pénz kell a kisasszonynak, adhatunk. S akkor nem kell neki otthon elmondania, hogy mi történt vele.

- Én térítsem meg, amit az a gazember tőle elrabolt?! - szólt Immánuél. - Nem tehetek róla, hogy ez az ember útonálló.

A leány hangosan zokogott.

- Te meg elmégy a kavicsbányába, ott találod. Akit oda belöknek, nem mászik ki onnan egyhamar. Elveszed tőle az elrabolt pénzt. A kisasszony meg hazamegy.

- Miért kockáztassam a garasunkat? - kérdezte csöndes kíváncsisággal Immánuél. - Ő talán már nagy bölcsen odébb állott és semmi kedvem...

Hannah felállt, az ajka remegett, nehezen tudta mondani: - Tedd, amire kérlek!

Immánuél morgott.

- Amire kérsz, Hannah: ostobaság! Ha örömet szerzek néked vele, megteszem. Ha pórul jártunk, ne halljam a szemrehányás egyetlen szavát sem!

Bement a házba. Az asszony a lugasban némán állt és maga elé meredt. Elmerült a gondolataiba, elfelejtette, nem tudta, hogy van ott még valaki, ott ül vele szemben. A leány leküzdötte a fel-feltörő sírást, nem tudta, mitévő legyen; várta, hogy mi fog történni, fáradtan, fásultan.

Immánuél jött a pénzzel. Hannah felijedt, Cecília alig mozdult. Immánuél Hannahnak adta a bankjegyeket:

- Csinálj vele, amit akarsz.

Hannah a pénzt a leánynak nyújtotta oda:

- Siessen haza.

A leány elvette a pénzt bizonytalan mozdulattal. A kezében tartotta. Hannah rászólt:

- Tegye el a pénzt és siessen haza!

A leány a kebelébe rejtette a bankjegyeket. Elfelejtette a pénzt megköszönni. Ránézett Immánuélre.

- Ma még ne mondjon el otthon semmit, érti?! - mondotta Immánuél. Holnap reggel feljövök magukhoz, együtt fogjuk elmondani, hogy mi történt. Ma egy szót sem szól!

- Siessen haza! - mondotta Hannah.

A leány felsóhajtott, halkan jó éjt kívánt s elindult. Egyre gyorsabban lépett. Immánuél utána ment a kertajtóig. Hannah követte. A leány kiért az útra és szaladni kezdett. Eltűnt.

- Mi volt ez? - kérdezte Immánuél, inkább magától, nem Hannahtól. - Lehet, hogy ez az egész csak egy kis tolvajjáték volt. - Hannah könnyenhivő...

Hannah szeretett volna beszélni. Szerette volna elmondani, hogy az idegen mit tett vele; egyetlen szóval szerette volna elmondani, hogy Immánuél egyszerre, hirtelen tudjon meg mindent, egyszerre pattanjon fel előtte a titok, mint mikor vakító villám cikázik végig a sötétben s egy szempillantásra feltűnik az eddig nem látott mélység; egyetlen szót akart feléje kiáltani. Nem tudott mást, csak dadogta gyötrő fájdalommal:

- Immánuél!

És ez elég volt. A hang, ahogyan a nevét mondta, Immánuélben fölriasztotta a sejtést. Megdermedt benne a szerető részvét; hideg, fagyos hangon kérdezte, és ez a kérdés parancs volt:

- Elmondasz mindent?!

Hannah agya megzsibbadt: Immánuél tud mindent, már régen tud mindent; nem mutatta, magába fojtotta, nem éreztette vele. Talán nem is hitte... most hiszi... Mit mondjon ő, aki vádolni akart? Hitt talán a csábítónak? Mert aki csábít, az hazudik. Az igazsággal nem lehet csábítani.

Immánuél ránézett; nagy szürke szemében sárgás szín kezdett csillogni.

- Nem hittem neki, egy pillanatig se hittem neki! - mondotta gyorsan az asszony. - Kétszer szólott, amikor nem voltál itthon. Amikor először szólott s elmondta, hogy én értem jött el ide, mert engem szeret, elfutottam tőle, bezárkóztam a szobába s amikor este végre, végre hazajöttél, kértelek, emlékszel, ugye, hogy kértelek: küldd el ezt az embert! Másodszor akkor szólott, amikor ő visszajött, visszalopódzott ide, mint a tolvaj, pedig veled együtt ment a városba. Kért, könyörgött, hítt, csábított, hogy hagyjalak el, Immánuél, hagyjalak el és menjek vele. Megvallotta, hogy ő nem koldus, nem csavargó, nem rongyos éhező, hanem dúsgazdag nagy úr. Elvisz magával gyönyörű palotájába, mondotta, ott fogok ezután vele élni, boldogság, szerelem, pompa meg ragyogás fog ott körülvenni. Nem hallgattam reá, a lelkem süket volt. Ékszert meg drágaköveket adott, eltettem gonosz ajándékát, mert te jöttél, Immánuél s nem értem reá, kéretlen kincseit néki visszaadni, mert amikor jöttél, ő eltűnt s azóta nem láttam. Higgy nekem, jó uram, szerelmes kisapám, egy pillanatra sem tudott megingatni, egy pillanatra sem gondoltam arra, hogy másutt jobb lenne. Tudom, tudom, tudom, hogy nélküled nincsen boldogság, nincsen öröm, nincsen gyönyörűség! Miért bántott meg piszkos érzéseivel az az ember? Mit vétettem én, hogy ő ezt merte tenni? Miért hozol idegent a házadba? Miért tetszik néked annak a hitvány csavargónak a szava? Miért adod neki a te életed néhány óráját, okosságodat, figyelmedet, gondolataidat, jóságodat, beszéded csengését, érzéseid szépségét? Miért adod másnak, amit már régen nekem adtál csak? Miért hajlik szíved idegen bánatra? Miért akarsz segíteni máson, miért látod magadat egy másik emberben? Miért nyújtod ki dolgos kezedet, hogy renyhe kéznek légy istápolója? Miért hiszed, amit az idegen mond? Miért felejted el, hogy az idegen hazudik? Miért hagyod, hogy a kísértő engem meggyötörjön? Immánuél! Immánuél!

Immánuél pedig csöndesen felelt, a hangja zúgott széles mellkasában, mint az orgona hatalmas szava:

- Mert én hiszem, hogy aki sír, az szenved, aki kér, az szegény, aki koldul, az éhes. Mert én tudom, hogy aki mit tesz, magának teszi és senki másnak. Aki másnak ad, magának ad, aki másnak hisz, magának hisz, aki máson segít, magán segít. És íme, hiába minden jóság meg gonoszság, öröm meg bánat, sírás meg kacagás, hiába minden odaadás meg elzárkózás, iparkodás meg vergődés, gyöngék vagyunk és nem tudjuk tisztán, érintetlenül, törés meg repedés nélkül végigvinni életünk edényét életünk keserves útján. Bűnös a boldog, és hidd el asszony, hogy kisebb bűnös a boldogtalan ember, mint a boldog ember!

Hannah elbámulva nézett Immánuélre, elbámulva nézett Immánuél szemébe. Nem villant már benne a sárga fény, csöndes mély kékség sugárzott belőle. Erre az asszony szívét elöntötte a keserűség és ő maga is hitte, amikor így kiáltott:

- Immánuél! - s két gyönge asszonyi kezével megrázta a férfi két izmos karját. - Immánuél! Még nem mondottam el mindent. Amikor szerelméről suttogott, most legutóbb megölelt, magához ölelt és csókolt, és a fülembe súgta vágytól ittas, elfulladó hangon azokat a szavakat, melyekkel te dédelgetsz engem, amikor magadhoz ölelsz szerelmesen!

Immánuél hallgatott; nem szólt, csak bólintott. Sarkon fordult és elindult. Visszaszólt:

- Menj a házba, zárd magadra az ajtót. Ha visszajöttem, majd zörgetek.

Elment. Hannah utána nézett. Szólani akart. Kérdezni akarta: hová mégy? Bár tudta, hogy Immánuél hová ment. Utána akart menni, nem tudott, a lába remegett, nagy gyöngeség fogta el. Leroskadt a kis padra, és nézett Immánuél után. Látta eltűnni a férfi hatalmas alakját az est sötétjében. Felsóhajtott: áldd meg, jó Istenem, áldd meg minden lépését!

Összekulcsolt kézzel ezt imádkozta.

Immánuél ment, egyforma nagy léptekkel. Nem szaladt, de nem is ment lassan.

Befogadtalak, énekelte szívében az indulat, befogadtalak a házamba, adtam néked a magaméból, nem volt hozzád egyetlen rossz érzésem, egyetlen rossz gondolatom sem. Nem bántam, hogy renyhe, lusta, tétlen, dologtalan vagy. Nem ítélkeztem feletted. Szerettem volna segíteni rajtad. Amikor először elmentél, tetszett nékem, ahogyan mentél. Ha eszembe jutottál, nem bántam, hogy egy darabig nálam éltél, az enyémből éltél. Miért tetted ezt? Miért tetted ezt!

Amikor a városban találkoztam veled s te hideg őszi délután egy hitvány házikó kapuja alatt lapultál s nyomorult kézzel a más ember garasát könyörögted, bennem kivirult a sajnálat együgyű virága, és mintha oka lennék a te rossz-sorsodnak, magammal vittelek és valóban úgy tartottalak, mint ahogyan a testvérét tartja a jó testvér. Magad is érezted. Miért tetted ezt?

Láttad: amim van, amiért dolgozom, amiért iparkodom; mindez Hannáhért van. Hannah nem szép, csak nekem az, nem csábító, csak nekem az, nem kívánatos, csak nekem az. Miért nyújtottad ki utána becstelen kezedet?! Miért suttogtál néki egy szebb boldogságról, mint amilyet én tudok neki adni? Miért szorítottad magadhoz az ő tiszta testét?, miért éreztetted vele a te gyalázatos életed melegét? Miért tetted ezt? Magadhoz szorítottad, csókoltad, csókoltad, csókoltad!

És az agy, a szív, a vér most ezt dobolta folyton: csókoltad, csókoltad! Így ment Immánuél a kavicsbányához.

Csöndes este volt. Sok ezer láthatatlan tücsök egymásba szőtte egyhangú cirpelését. Hűvös, terméketlen fényét a hold végigöntötte a békésen pihenő tájon.

Immánuél megállt a kavicsbánya mély tölcsérének szélén. Nagyot lélegzett, hallgatódzott. Várt, fájdalmas sóhajt, siránkozó nyöszörgést várt. Nem hallott semmit. Lenn van még? Eszméletlenül, összetörve fekszik? A nyakát szegte? Vagy nem történt semmi baja? Kimászott, s itt a bánya szélén nagyot fújt, nagyot nevetett és odébb állt? Vagy talán meghallotta egy véletlenül erre járó ember a mélységbe zuhant gazfickó jajgatását, és bátran lemászott érte, az idegenért, a szenvedőért, s felhozta, elvitte... megmentette? Csodálatos: a rossz embernek majdnem mindig akad egy jó embere, aki megsegíti.

Így rágódott Immánuél néhány percig. A vére, szíve, agya azonban megint csak rákezdte a dobolást. Erre Immánuél leszállt a bányatölcsér fenekére.

Lenn sötét volt. Oda már nem folyt le a hold világa.

Immánuél megállt; iparkodott a sötétben is látni. Hallgatódzott; úgy rémlett most neki: valaki lélegzik. Itt van! Lélegzik, él? Immánuél a zsebébe nyúlt, elővette a gyufát, meggyújtott egy szálat.

Tőle hét lépésnyire feküdt sápadtan, csöndesen az idegen. Csillogó szeme nyugodtan szegeződött Immánuélre. Ez nézte a sápadt arcot; megdöbbenve látta: mosolyog. Szégyellte magát; hozzálépett s így szólt az idegenhez:

- Mit csinálsz itt?

- Fekszem - felelte az idegen csöndesen. - Fekszem, láthatja, tehetetlenül. Erre jártam, eltévedtem, lebuktam, nem is olyan régen, egy órája, vagy talán egy örökkévalósága, nem tudom. Elmélyedtem gondolataimba, nem vigyáztam, hova-merre lépek. Az ember jobban teszi, ha nem gondolkodik. A holdat éppen sötét felhő takarta el. Hogy mire gondoltam? Mire... megmondom: A házára meg a kertjére gondoltam, mélyen tisztelt jó uram, meg arra a gyönyörű életre, mely ott virul... mert éppen önökhöz igyekeztem volt. Eltűntem, ugyebár, talán három hete, s nem méltóztatott tudni, hová lettem. Azelőtt is el-elmaradoztam néha... Dolgom volt, kérem szeretettel, a városban, meg másutt, elintézni való dolgom volt, s ebben kellett eljárnom. Hogy nem szóltam erről, kérem alázatosan, ne méltóztassék rossz néven venni. Azt hittem, hogy most, minden nap, most, már ma visszamehetek önökhöz, ahol olyan jó, olyan nagyszerű, olyan...

- Miért fekszel itt? - szólt rá haragosan Immánuél. - Miért nem másztál ki a tölcsérből, miért nem mentél el innen, miért nem menekültél?

- Nem tudok megmozdulni - felelte nagyon szelíden az idegen -, szívesen másztam volna fel, vissza a rétre, mert itt igazán nem jó lenni, de nem tudok. Azt hiszem, mind a két lábam eltörött, kérem alázatosan. - És mosolygott: - Mind a kettő! Kegyetlen dolog. Immánuél hallgatott.

- De méltóztassék elhinni, hogy én nagyon nyugodtan feküdtem, mert vártam. Önre vártam, kérem szeretettel, mert tudtam, hogy el fog jönni. Tudtam, hogy még az éj folyamán el fog ide értem jönni.

- Hazudsz? Nem tudtad, nem tudhattad!

- Miért bánt? Mit vétettem önnek? Igaza van: nem tudtam, hogy el fog jönni, de hittem, érti?! Hittem, hogy el fog jönni, mégpedig azért, mert elküldtem önhöz a gondolatomat, a könyörgésemet: Immánuél, jöjj és segíts! Akartam, hogy eljöjjön értem.

- Valóban azért jöttem? Mindegy, jól van, itt vagyok. És most mi történjék?

- Ön haragszik? Reám haragszik? Kérem szeretettel, ne haragudjék reám, nem adtam rá okot. Jó szívvel volt hozzám, amikor nem volt semmi bajom és most, amikor a legnagyobb csapás ért, mely csavargót érhet: amikor mind a két lábam eltörött, most haragszik reám! Miért? Mert tehetetlen vagyok? Ugye, nem azért? Hiszen önnek olyan nemesen érző szíve van! Segítsen most rajtam, kegyeskedjék, kérem! Vigyen innen!

- Igazad van, jó lesz, ha innen minél előbb eltűnünk! És Immánuél megfogta a lábatörött csavargót a gallérjánál s kezdte vonszolni fölfelé. Ez meg nyögött, jajgatott.

- Mit csinál?! Ne, ne cipeljen így! Ez borzasztóan fáj! - próbálta kiáltani; a hangja gyönge volt, elhalt; nagy fájdalmában a csavargó elájult.

Immánuél nem törődött vele. Cipelte fölfelé, mint gyermek a játékszerét, egy óriás fajankót, melyet egy másik lökött volt a gödörbe. Amikor fölért vele az erdő szélére, a fűre dobta az ájult embert. És amikor ott látta, bosszankodott: minek jöttem el érte? Mit csináljak most vele? Ha az a lány otthon elmondja, hogyan járt, a kocsmáros talán eljön ide rögtön és itt talál engem ezzel a... nem szeretném. Immánuél hallgatódzott, csönd volt. Nem jött senki.

Az idegen megmozdult. Immánuél összerezzent.

- Ön jó, ön nagyszerű ember - a hangja halk volt és siránkozó. - Alázatosan kérem, kegyeskedjék elvinni magához. Ne hagyjon itt feküdni, itt nékem nem jó lenni. Vigyen el, könyörögve kérem, vigyen el magához és hadd gyógyuljak fel ott... ámbár a törött láb, még ha a koldus csontja össze is forr, csak törött láb marad - - és mit ér egy csavargó törött lábakkal? De mindegy, most, most segítsen rajtam, alázatosan könyörgök, vigyen el magához!

- Nem félsz hozzám jönni? - kérdezte Immánuél s lekuporodott a fűben fekvő ember mellé. - Nem félsz hozzám jönni?

- Igazságos ember házában nyugodtan pihenek - felelte a csavargó alázatosan. - Nem tettem semmi olyat, amiért kerülnöm kellene az ön háza táját.

- A szavad még megtéveszt - mondotta Immánuél -, hadd lássam, hogy mit rejtegetsz bensődben - és belenyúlt a tehetetlen ember zsebébe. Nem kellett soká keresnie, megtalálta a bankjegyeket. - Mennyi pénzed van, no né! - s úgy tett, mintha nagyon elcsodálkoznék. Most már nyugodt volt és szerette ezt a játékot. - Nem akarom megkérdezni, honnan van ennyi pénzed. És nem akarom elvenni - s visszatette a bankjegyeket a csavargó zsebébe.

- Kérdezheti - mondotta a csavargó. - Ezért voltam most távol, ezt akartam megszerezni. Tudom, ön lenéz, azt hiszi, hogy én nem tudok dolgozni, hogy én nem tudok pénzt szerezni. Megvallom, bántott, hogy ilyen rossz véleménnyel van felőlem. Alkalmam volt most egy kis munkát elvégezni, persze nem nehéz testi munkát, csak egy kicsit kellett a fejemmel dolgoznom, de néha ezt is megfizetik. Önnek meddig kell dolgoznia, amíg megkeres hatszáz koronát? Mert én most ennyit kerestem meg. Tessék - és kivette zsebéből a pénzt -, tegye csak el, kérem, ezt a néhány garast, igazán önöknek szántam, ha nem méltóztatik rossz néven venni, mintegy hálám jeléül, mert olyan jók voltak hozzám. Fogadja szeretettel.

Az idegen szerényen, alázatosan, könyörgő hangon beszélt s szava megható volt. Immánuél iszonyodva hallgatta.

- Elég! - dörögte most Immánuél. - Ezután nem leszek a bolondod. Te vagy a hazugság, a gonoszság, az átok! Azt kívántad, hogy vigyelek magammal. Úgy lesz, elviszlek. Még valaki akar talán veled beszélni: Hannah. Csábítgattad, csalogattad. Elviszlek, a házamba viszlek, ezért jöttem el érted. Nos, nagyúr, jer!

Fölkelt. Megragadta az idegent, fölkapta a földről, a karjára vette, mint egy kis gyermeket. Az idegen nem tudta, mi ez, mit feleljen. Nagy fájdalmai voltak a rázástól, ölbe kapástól, nem tudott beszélni. Rosszul lett; feje ráhanyatlott Immánuél széles, hatalmas vállára; ott ringott csöndesen Immánuél lépéseinek ütemére.

Immánuél vitte hazafelé. Súlyos teher volt. Immánuél csak vitte, minden erejével vitte. A hűvös éjszakában homlokáról csurgott a verejték. Az ájuldozó ember két karját Immánuél nyaka köré fonta volt; néha úgy megszorította Immánuél nyakát, hogy ez indulatosan lehántotta magáról a fojtogató karokat.

- Hé, te! Meg akarsz fojtani?! Bitang! - rivallt rá dühösen. - Meg akarsz gyilkolni, amiért felhoztalak a gödörből, amiért hazaviszlek? Amiért még most is jó vagyok hozzád? Félsz tőlem? Mert mindent tudok?

Elfáradt, letette nagy terhét. A földre ültette, nekitámasztotta derekát egy vastag fatörzsnek. Eléje térdelt. Megvárta, míg magához tér.

- Mondd csak, miért akartad elcsalni tőlem a feleségemet? - kérdezte csöndesen.

Az idegen nem felelt, hallgatott, ránézett Immánuélra s a szeme kissé fölragyogott.

- Nem haragszom, nem tombolok, egészen csöndes vagyok. De azt igazán szeretném tudni, miért akartad elcsalni a feleségemet. Felelj, kérlek, felelj.

- A kezeid között vagyok, tehetetlen vagyok, Immánuél. Miért kérdezel? Hiszel nekem? Ha hiszel nekem, megmondom egészen őszintén, a lelkemre!... nem akartam elcsalni tőled a feleségedet!

- Hazudsz! - ordított fel Immánuél. - Mindig hazudsz!

- Nem hiszel nekem és mégis kérdezed, hogy miért tettem, vagy hogy igazán tettem-e ezt vagy amazt. Én nem akartam... de megmondom: a feleséged kért, hogy vigyem el...

- Hazudsz! - ordított rá Immánuél. Kisvártatva csöndesen folytatta: - De nem, nem így van... miért hazudnál? Neked már úgyis mindegy, elmondod még az igazat is. Tudod mit: ne mondj el nékem semmit. Mert ha olyat mondasz, ami nékem nem tetszik, azt felelem rá: hazudsz! Jer, kapaszkodj fel reám, haza viszlek. Otthon már egészen más a helyzet. Ott az asszony. Ő is meghallgatja, amit mondasz és majd kiigazítja, amit hamisan mondasz. Jer, gyorsan, gyorsan. Az asszony vár.

És felkapta az idegent és vitte.

És amint vitte, elgondolta: az asszony azt mondotta, hogy te ölelted, csókoltad őt... te meg azt mondod, hogy ő kért téged: vigyed el... csókoltad... vigyed el... csókoltad... vigyed el...

És hogy jobban tudjon lépni, vér, szív, agy elkezdte dobolni benne: csókoltad! vigyed el! csókoltad! vigyed el!

Két hatalmas karjával magához szorította az idegen testét.

És anélkül, hogy észrevette volna, a jobb keze ujjai lassan átfogták az idegen nyakát és lassan, egyre erősebben szorították. A vére, szíve, agya dobolta: csókoltad! vigyed el! És így nem hallotta, amikor az idegen halkan, elveszően, gyöngén felsóhajtott:

- Kár értem, Immánuél, hidd el... - és nyomorultan utolsót sóhajtott.

Immánuél észre se vette, hogy akit visz: már halott.

Küldd el ezt az embert! - mondotta néki akkor az asszony és ő visszahozta. Miért hozta vissza? Erre nem tud felelni, furcsa. És most is hazaviszi. Bizonyos, hogy rossz ember. Csavargó, haszontalan, jöttment. Gaz, nem való az ő kis termőföldjükre. Ki kell irtani, ki kell tépni onnan. Mert az ilyen még magot hagy. Úgy tesz, mintha barát lenne. Hohó, ki a barát? Van barát? Van ember, aki megtesz a másikért mindent, önzetlenül, szeretettel, még jobban, még szívesebben, még nagyobb buzgalommal, mintha magáért tenné? Ostobaság! Aki ilyen lenne, az elpusztul már kicsiny korában. De a gazt mégis ki kell irtani.

Hazaért. Az asszonyt ott találta a padon.

- Mit csinálsz itt?

- Vártalak.

- Nem megmondottam neked, hogy menj a házba?! Miért nem engedelmeskedtél?!

- Vártalak.

- Engem-é? Igazán engem? Vagy talán ezt itt ni! - És Immánuél oda dobta az asszony elé a terhét.

- Immánuél! - kiáltott fel az asszony, és eltakarta az arcát.

- Ne kiabálj. Maradj csöndben. Nem bánt senki. A kavicsbányában feküdt, eltört mind a két lába. Arra kért, hogy hozzam el ide. Idehoztam.

- Nézd... nézd... nem mozdul...

- Majd mozdul. Nem hiszek neki. Hazug ember. Néha igazat is mond. De nem tudom, hogy mikor mond igazat és mikor hazudik. Hé! - szólt az idegenre. - Mi van veled?

Lehajolt hozzá, megnézte, megtapogatta, az arcába nézett. A halott szájából kilógott dagadt nyelve.

- Nana, csúfolódol? Kinevetsz? Mert elhoztalak? Hé, ne komédiázz! Most beszélj! Itt a feleségem, most mondd el, valóban ő kért arra, hogy te, te! Elvidd innen?! Hallod-e!

- Azt mondta? - Hannah remegő ajakáról alig tudott leválni a szó.

- Azt.

- Hazudott! Hazudott! - S Hannah a cipője sarkával a halott nyelvére gázolt.

Immánuél nézte.

- Dög! Gaz! - mondotta. - Jobb lett volna ott hagyni a bányában. Hová tegyem? Beledugom a trágyadombba, ott pusztuljon. Így még hasznát is veszem.

- Ha elásnók...

- Okosabb, igazad van, okosabb. Legalább nincsen vele többé dolgom. Odaföldelem a madárriasztó alá.

Eltemették, némán, szótlanul.

- Menj, Hannah, lefeküdni. Én még künn maradok. Ide ülök a padra. Úgysem tudnék most elaludni.

- Immánuél! - Az asszony kérőn, könyörgőn nézett reá, szép kék szeme tele volt bánattal. - Elhitted, hogy én arra kértem... hogy vigyen el engem innen?

- Az ékszereket mindjárt beledobhattad volna a sírgödörbe. Hozzad csak elő. Végezzük el ezt is. Ki tudja, hol szerezte, hogyan szerezte. A kocsmáros pénze is nála van, maradjon is. Nékem ugyan nem kell. Ha majd egyszer valaki megtalálja, hadd örüljön neki. Nékem csak bajom volt ezzel a gaz csavargóval.

Amikor ezzel is megvoltak, az asszony szótlanul, szívében nagy fájdalommal, a házba ment.

Immánuél a ház előtt a padon ült. Két hatalmas kezét a két térdén pihentette. Nézte a csöndes néma éjszakai tájat.

Nagyszerű csönd, gondolta s mélyen lélegzett; szeretnélek magamba szívni, hadd töltenél el teljesen.

Pihenni! pihenni!

S két vastag könnycsepp buggyant ki kemény, szürke szeméből s végiggördült szomorú arcán.

(Vége)