Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 24. szám · / · Moly Tamás: A jöttment

Moly Tamás: A jöttment
IV.

Mint minden nap, Immánuél másnap is már korán reggel lenn volt a kertben és gondosan végignézte az egyes veteményes ágyakat. Nézte, hogy mi történt velük az éjjel és hogyan fejlődnek az egyes fajták.

Amikor eljutott az eper-ágyhoz, megdöbbenve látta, hogy az eper levelei mind fonnyadtak. Lehajolt; letérdelt, hogy jól megnézze, mi itt a baj s fölvette sorra a növényeket. Nem tudta elhinni: valaki sorra kihúzta volt őket a földből... csak azért, hogy tönkremenjenek? Ez a gyönyörű, zamatos, finom eper! Ki tette ezt? A csavargó? Az az ember, akit szívesen befogadott volt, akivel megosztotta a mindennapi életét, mintha a testvére lett volna, még több: kipróbált régi jó barátja... s aki hozzámenekült volt, hogy nyugalmat találjon könyörtelen szerencsétlensége elől, s aki itt élt csöndesen, gondtalanul, aki az ő ételét ette, az ő ruháját hordta, az ő házában lakott... nem, ezt nem lehet megérteni! Miért tette? De nem, ezt nem ő tette, Theodosius, Isten ajándéka.

Milyen gonosz az ember! Mikor tette? Amikor ő benn beszélt Hannáhval s a szavuk talán kihallatszott? Mert a csavargó ott ült az ablak alatt, a padon. És erre az ember rögtön lement a kertbe, az eper-ágyhoz, melyet reá bíztam volt s elpusztította? Vagy... de hiszen ő onnan jött, a veteményes földről, ahol átöltözködni volt, s ehhez idő kellett! Igen, hallotta az asszonyt kérni: küldd el ezt az embert... és ő már ment is, fölszedte magára régi piszkos rongyait és távozott. Nem ért rá előbb bosszút állani. Mert ez bosszú.

Vagy talán visszajött, amikor ők aludtak s éjjel gyilkolta sorra ezt a szegény epret? Lehetséges ez? Elvégre Immánuél jó volt hozzá addig- ameddig, de nem köteles tovább is jónak lenni, ha ezzel valamely okból betelt. Nem tudta elhinni, hogy a befogadott, megszánt ember tette volna ezt. Azonban minden lehetséges.

Immánuél ott ült az eper-ágy szélén s tehetetlenül bámult maga elé. Most mit csináljon. Próbálja meg s dugja vissza a bágyadt gyökereket a földbe, hátha a növények magukhoz térnek? Igen, ez lesz a legjobb. Még akkor is, ha ennek, ami valószínű, nem lesz valami nagyobb eredménye. Mert így egész egyszerűen nem fogja tudni, hogy ezt a szegény epret mi lelte, ha majd az asszony kérdezi: mi van az eperrel? És azt fogja mondani, hogy az epret valami betegség érhette.

Hannah szomorú lesz, bánkódni fog, de jobb így, mintha megtudná, hogy ez a rongyos csavargó... mert az asszony egy pillanatig sem kételkednék, hogy ő tette, a gaz... úgy látszik, elfogult vele szemben, az bizonyos, hogy nem szereti.

Gyorsan, dugjuk vissza a földbe az epret, szegény agyonkínozott növényt, mielőtt az asszony kijön, mielőtt a nap forrón rátűz a kertre, gyorsan! Immánuél buzgón dolgozott. Néha megkérdezte a szegény növényeket: mondjátok már, hogy ki bántott titeket?... És figyelt, vajon Hannah nem jön-e még.

Hannah már ébren volt, amikor Immánuél kisurrant a szobából, de nem mozdult, úgy tett, mintha aludnék. Szeretett volna aludni, mert az éjjel sokszor felriadt. Furcsa álmok zaklatták. Mintha kézen fogta volna valaki, aki vonszolta, húzta; szaladnia kellett vele árkon-bokron keresztül. Hamar, hamar, mondotta, talán az az ember, akinek az arcát nem látta, mert mindig elfordította tőle, de sejtette, tudta, hogy ez ő, a csavargó. Hamar, hamar, mondotta egy hang, az ő hangja? Igen, az ő hangja, szaladj, szaladj, mert különben hiába éltél, s hiába minden! Siess, siess, mert most kell boldoggá tenned. Fáradt vagy? Nem bír el a lábad? Csak gyere, gyere gyorsan! A boldogságodról van szó! Tudod, hogy eddig úgy éltél, mint az állat a réten. Volt mindened. Dolgoztál reggeltől estig; nem esett köztetek egyetlen hangos szó; a ti házatok volt a béke. Igazán azt hiszed, hogy ez a boldogság? Vajon ez a boldogság? Gyere, gyere gyorsan, mert már nincsen sok időd. Eddig hiába éltél! Szaladj, szaladj!...

És akkor mintha megbotlott volna egy nagy kőbe, Hannah hirtelen fölriadt. A szíve hevesen dobogott s a lábai mintha kővé váltak volna, mint súlyos teher húzták a testét a kimerülésbe. Nem tudta az éj sötétjében: hol van?! S ijedt kézzel kereste a helyét. Megérintette Immánuél karját. Most már tudta, hogy ő Hannah, aki eddig csöndes, békés boldogságban élt. A keze hálásan simított végig az alvó férfi karján: Immánuél! Megnyugodott. Újra elaludt.

És megint jöttek álmok. Mennie kellett ismeretlen utakon. Nem látta, hogy mi fenyegeti, de érezte, hogy ezek az utak veszedelmesek. Félt; szeretett volna megállani, szeretett volna megfordulni, visszamenni, szabadulni attól, aki kényszeríti, hogy elhagyja... hogy elhagyja... kiáltani szeretett volna... egy nevet akart elmondani hangosan, mert akkor megszűnik ez a gonosz varázs... Immánuél: Isten velünk van!... de nem jutott eszébe ez a név... s ő szenvedett... két kar nyúlt feléje, nem: két kígyó! És ő nem tud védekezni, bántják, és ő nem tud védekezni... a szája... a nyelve olyan mint a kő... kiáltani, nagyot kiáltani... nem tud... ó, milyen förtelmes... zuhanás, sötétség, miért?... miért?! S újra fölébredt.

Most ébren feküdt, nem mozdult, nem akart, nem mert a förtelmes álmokra gondolni. Nem, ó, Hannah, ó, békében, csöndben, meg nem zavart, egyhangú, igen egyhangú boldogságban, egyforma, unalmas, elfakult boldogságban akar élni ezzel az emberrel... Csöndes, békés, derék ember, nem akar az élettől semmit, megelégedett, szereti a kis házat, mert kettőjüké, a kis kertet, ők szerezték ketten, Immánuél meg Hannah, ezért éltek, és ezért fognak élni, elég ez... nincsen pompa, nagyszerű palota, ragyogó termek, szolgahad, zene... ó, az a kis dal, azt sem énekli már ezután... Nem tett ő semmi rosszat, nem bántott senkit, nem gondolt, nem akart... miért? miért van ez... de igen! el kellett volna mondani mindent Immánuélnek!

Itt hibázott! El kellett volna mondani, hogy ez az ember mit beszélt neki, csábította... miért hallgatta ezt el? Ó, milyen buta a férfi, nem találta ki, hogy miért kérte: küldd el ezt az embert! Küldd el ezt az embert! Nyomorult gazember, csalogatta, sértette, bántotta!... Nem, nem akar elaludni, ezek az álmok... Immánuél már künn van, már munkálkodik... Jó lesz fölkelni és a dolga után látni. Minden nap ugyanazt kell elvégezni, minden nap elölről kell kezdeni, jó munka, nagyszerű munka... és nem tudni semmi másról... áldáshozó egyforma munka!

Immánuél elkészült az eper-ágy rendezésével: csak meg ne lássa az asszony, észre ne vegye, nagyon bánkódnék szegény. - - Gondozta, ápolta az epret, úgy, hogy alig maradt nyoma a hitvány garázdálkodásnak.

Hannah még nagyobb buzgalommal dolgozott, mint eddig. Nem tudott betelni a munkával. A napnak minden percében akadt valami elvégezni valója. Mire lefeküdt, fáradtan, már félig aludt is. Ezt akarta, az álom nélkül való mély alvást. Félt az álomtól. De Immánuélnek nem mondotta el, hogy mi történt akkor délután; ne tudja meg, minek? Nagyon bánkódnék, haragudnék, szegény. S talán még azt hinné, hogy én is oka vagyok ennek... Majd csak elfelejtem.

Az eper-ágy nem termett olyan gazdagon, mint máskor.

- Nem értem, mi baja lehet, mi lelte - hazudta Immánuél -, jövőre átteszem az epret máshová, itt már nem szeret lenni - mondotta Hannáhnak s alig evett a zamatos gyümölcsből.

Ősszel learatták a kert termését. Berendezkedtek télire. Sorra nézték a holmijukat, mi kell majd téli hideg időben, s amikor megtanácskozták és összeírták, mi mindenre lesz szükség, Immánuél bíztatta az asszonyt, hogy jöjjön vele a városba bevásárolni. Hannah kijelentette, hogy semmi kedve sincsen a városba menni, itt érzi magát a legjobban, az ő otthonában. Immánuél menjen csak maga.

- Mit csinálsz majd itthon egyedül? Hosszú a délután, ha az ember maga van! - mondotta Immánuél, aki nem szeretett magában járni és unta egyedül az utat. Úgy jó, ha az asszony is vele van.

- Van mit csinálni, itthon mindig akad dolog - felelte mosolyogva az asszony. - Menj csak, kisapa, végezz el mindent, azután siess haza. Tudod, hogy várlak.

- Éppen azért jer velem, akkor nem kell várnod, nekem meg nem kell sietnem - nógatta Immánuél.

- Ne haragudj, kisapa, - könyörgött az asszony és megsimogatta az ura szakállas képét - én inkább itthon maradok; nem szeretek a városban lenni.

- Hát jó - dörmögte Immánuél -, én is jobban szeretek itthon matatni - és bosszankodott egy kicsit, de nem mutatta. Vette a kabátját, kalapját, botját, megcsókolta Hannáht s indult a városba.

Hannah elkísérte őt a kertajtóig. Utána nézett. Immánuél visszapillantott. Intettek egymásnak. Immánuél nekilendült, s amikor az út kanyarodott, eltűnt Hannah szeme elől.

Az asszony bement a házba. Kár volt itthon maradni, mégis csak vele kellett volna mennem, gondolta; de nem... hátha találkoztam volna azzal az emberrel, aki ott hintón jár... Milyen üres a ház, ha Immánuél nincsen itt!

Hannah lesietett, bezárta, bereteszelte a kertajtót, azután bezárta a ház két ajtaját. Milyen hosszú lesz ez a délután! Máskor is magam vagyok itt e házban, tavasztól egészen őszig, Immánuél folyton künn van a kertben, ott dolgozik... de most elment... Keresett magának munkát, s míg fürge ujjai serényen jártatták a tűt, képzeletében az urát kísérte.

Immánuél azzal tarkította útját, hogy gondolatban sorra vette, hogyan fogja elintézni a mindenféle bevásárlást. De erre hamar ráunt, s inkább nézte a fákat meg bokrokat, a földeket, a tájat, melyén útja elvezetett. Ismerte a képet, melyet a vidék nyújtott; fa, bokor, a kiserdő, az elhagyott kavicsbánya az erdő mögött, mind jó ismerőse.

Az égen szürkés fekete felhőket űzött a szél; s amelyik a földön nyargalt, kezdte leszedni fáról, bokorról a vörös és sárga tarka leveleket. Hűvös, barátságtalan volt az idő.

Immánuél derekasan kilépett, hogy minél előbb a városba érjen. Csúnya idő, jó hogy az asszony nem jött velem; nem jó neki szeles időben künn járni, s hogy rosszkedvét, melyet az időjárás keltett benne, lebírja, kezdte az asszony nótáját dúdolni, a malomról, melynek nincsen vitorlája, meg a vacsoráról, mellyel a leány a rózsáját várja este. Most persze már a hazajövetelére gondolt s jókedve lett; odaszólt egy-egy fának: - Pajtás, hé, nemsokára visszajövök erre, megvársz addig, igaz-e? - és fütyölt meg dalolt s ettől rövid lett az út. Azt sem bánta, hogy az eső megeredt. Már közel volt a város. - Nagyon okos ez a Hannah! - mondotta elégedetten egy bokornak, melynek már alig, volt levele. - Szegény, ha velem jön, most megázik, és ez nem jó. Néki nem árt, de az asszony már kényesebb teremtés.

A város utcáin alig járt ember, aki járt, az is sietett, hogy minél előbb fedél alá jusson. Elvétve bérkocsi baktatott szomorúan zörögve a hepehupás kövezeten, búsan lógó fejjel húzta a ló a csúnya, kopott járművet. Utcasarkon a szél az ember arcába vágta az esőt.

Immánuél jókedvén ez nem rontott. Nagyokat lépett s dúdolgatott. Az asszony most bizonyosan sopánkodik, hogy ilyen rossz időben járok künn; majd megmagyarázom neki, hogy ez a kedvemre való idő, mert ilyenkor az utcák üresek, nem nyüzsög bennök a mindenféle ember egymás hegyin-hátán. Így szeretem a várost! A boltok is üresek, nem tolong bennök a mohó vásárló sereg, ilyenkor lehet a kereskedővel megegyezni. Így jó!

És Immánuél járta a boltokat, s nézte a néki szükséges holmit vizsgálgatta, drágállotta, alkudozott, azon volt, hogy Hannah meg legyen elégedve a hazahozott portékával, meg az árával is. Vásárlás közben egy boltba igyekezett, amint befordult egy utcába, kicsiny ház kapuja alól kéregető hang szállott reszketve föl hozzá, és egy kékes-vörös sovány kéz elnyűtt rongyos kalapot nyújtott alázatosan feléje.

A kalapja! gyulladt ki a felismerés Immánuél agyában. És a tekintete végigszaladt a sovány kézen, remegő karon, föl, a kéregető koldus arcába. Nem lehetett jól látni, mint piszkos fátyol: a kapu homálya takarta ezt az arcot. Immánuél lehajolt - miért tesz ilyet az ember? - hogy belenézzen ebbe az arcba - talán azért, mert a kéregető keze már visszabújt a nyomorgó testhez? - és látott egy keskeny, erősen ívezett orrt, mely ápolatlan szakáll meg bajusz fekete bozontjából meredt ki, s látott egy feketén csillogó szempárt, melyet sűrű, fekete hajfürtök árnyaltak... és ez a szempár barátságosan mosolygott reá.

És Immánuél is mosolygott és barátságosan felkiáltott:

- Theodosius!

És a szánalom lángba borította a szívét, és ő már nem gondolt senkire, semmire. Nézte a rongyost, és most hangosan nevetett és a nevetése szebb volt, mint minden vigasztalás.

- Nem való nekünk a város, Theodosius! - mondotta.

-Tudja-e, hogy már régen nem gondoltam magára? A kalapját rögtön megismertem. Furcsa, hogy mi tapad meg az ember agyában! Kár volt ide visszakerülni. És itt ül a kapu alatt és koldul! Ember, aki ennyi mindenfélét tud! Így élni ostobaság!

- Igaz, ostobaság, de mitévő legyek? - felelte a megszánt ember, nem állt fel, nem is mozdult a helyéről, ott maradt ülve, mintha nem menne el onnan egyhamar. - Ilyenkor már igazán nem érdemes koldulni. Hideg van, az emberek már nagyon felöltözködtek, s az erszényüket valamelyik belső zsebükben hordják. Ha meg is sajnálnak, ha adnának is egy-két fillért, nem teszik; magukban bocsánatot kérnek tőlem, de hát hideg van, meg kellene állani, a kabátot kigombolni, az erszényt előkaparászni, ezt igazán nem lehet kívánni az emberektől. - Felkacagott: - Ilyenkor koldulni szamárság, de mit tegyek?!

Miért ment el tőlünk? - kérdezte Immánuél, és most bántotta, hogy Hannah akkor olyan határozottan kívánta volt: küldd el ezt az embert!

- Nem bírom ki soká egy helyen - és a megszánt ember hangjában benne volt: bocsánatot kérek. - A véremben van valami, ami nem hagy megnyugodni.

- Nem unt még rá erre a rossz életre?

- De igen, csakhogy ráunok én a jólétre is, ez a baj! Ön jó volt hozzám, és mégis, megvallom, akkor este, amikor megint útra keltem, vidám és boldog voltam, és a szívem tele volt gyönyörűséggel. Ez kell nékem, ez a piszkos, rongyos ruha, ez a hitvány kalap, ez a felemás cipő... és talán ez a bizonytalanság, amikor senkinek sincsen köze hozzám, és nékem sincsen közöm senkihez, és magam vagyok, erős vagyok.

- Éhes vagyok, csontig-velőkig átfázott hajléktalan, ápolatlan, piszkos, rongyos, hitvány csavargó vagyok! - fejezte be vidáman Immánuél. - Ha már egymásra bukkantunk, megint kezdjük elölről. Mert tudja-e, hogy az ember, a felnőtt, eszes, okos meg gondolkodó meg bölcs ember mindig, de mindig ugyanazt csinálja? Nem vette még észre? Én mindig ugyanazt az okosságot, és ha úgy tetszik: mindig ugyanazt az, ostobaságot csinálom. És így van ez magával és mindenkivel. Jöjjön, Isten ajándéka! Ott a sarkon a borbély. Hozassa rendbe a haját, s beretváltassa le a szakállát-bajuszát, ahogyan járni szokott, ha pénze van. Én ezalatt még elintézek egyet és mást... Menjünk! nem érek rá.

A borbélynál:

- Hozzák, kérem, rendbe a barátom fejét! - s Immánuél nagyot nevetett az ötletén. - De ne engedjék el, tartsák itt, eljövök érte, kiváltom.

Ami dolga még volt, sietett elvégezni. Már nem nagyon alkudozott a kereskedőkkel. Nagyszerű jókedv kerekedett benne, és sokat gondolt a megszánt emberre.

Meglátni rajta, hogy hónapokig csavargott, állapította meg, nagyon rossz bőrben van, mégis csak érthetetlen, miért kéreget, miért koldul az olyan ember, aki tanult és tud. Bizonyosan sokat tud. Hogy mit? Mindegy, akármit; de más ember hasznát venné ennek a tudásnak s megélne belőle. Ez meg koldul, a kezét nyújtogatja idegen emberek felé. Nem tudná vajon más úton-módon megszerezni a mindennapi kenyerét? Rest.

Jó dolog az, egész nap, késő estig, amíg csak járókelő van az utcán, valamelyik utcasarkon alázatosan kéregetni, könyörögni? Hiszen ez is munka, ezt is meg kell csinálni, ezt is el kell végezni? Aki nem kér, az nem kap, sokszor még az sem, aki koldul. A gondolkodásában van a hiba, persze. Most másképpen kell majd hozzáfogni, hogy ebből a lehetetlen életből kimentsük. Miért szeretném kimenteni? Jó lenne erre felelni... nem tudom. Szeretem? Szeretem azt az embert? Nem mentem utána akkor este, amikor elköszönt; talán föllélegzettem s örültem, hogy már nincsen a házamnál. De még haragudtam is reá... nem, nem, az eper-ágyat nem ő tette tönkre.

Nem mert volna a szemem közé nézni, félt volna a közelembe jutni... hiszen az egészen rá volt bízva! Most már bizonyos, hogy nem ő tette tönkre.

Örültünk egymásnak, a rongyos is örült most, amikor meglátott. Nem tudom elhinni, hogy az ilyen élet örömet szerezzen akárkinek is. Jó lenne tudni, hogy mi fűz bennünket egymáshoz. Volt idő, kerek harminchat esztendő, amikor nem tudtam, még csak nem is sejtettem, hogy ez a szerencsétlen a világon van. És minden rendben volt. Vágy, kívánság, óhaj? Elment és nem volt nehéz ebbe is belenyugodnom. De most, ez az öröm, amikor egészen váratlanul rábukkantam - mit jelent ez? Hiába, van az emberben sok olyan érzés, melynek nem tud a végire járni. Ha most nem mennék el érte... Nem lehet ott hagyni a borbélynál; elvernék, kirúgnák, talán rendőrt hívatnának, lecsuknák... először? Lehet, hogy nem is hagyta lenyírni a haját, leberetválni a szakállát, hanem odébb állott. Bosszantana. Valószínű, hogy elinalt; csavargó. Nem, nem mutatta, hogy ez a váratlan találkozás nincsen ínyére.

Immánuél benyitott a borbélyhoz. A rongyos a sarokban ült egy kopott pamlagon; szépen meg volt fésülve, szakállnak, bajusznak nyoma se volt, lágy kékes színfokozat borította orcáit, ajakát; nagyon jól hatott így. Figyelmesen olvasta az újságot. Finom, keskeny, okos arcához sehogy sem illett a rongyos öltözet, Immánuél kifizette a borbélyt s vitte a megszánt embert magával.

- Azt hitte, hogy már nem jövök el érte? - kérdezte az utcán.

- Tudtam, hogy eljön - felelte vidáman a másik.

- Ezt most mondja. Mit tett volna, ha nem jövök?

- Mindenesetre vártam volna még... s ha nem jön, kifizetem a borbélyt s megyek. Láthatja, hogy reám nézve a helyzet egy csöppet sem volt aggasztó.

- Van pénze? - kérdezte Immánuél s elcsodálkozott.

- Van. Aki kér, az kap. Én néha még akkor is kapok, ha nem kérek.

- Van pénze! Nagyszerű! Jó hasznát vesszük! Így nem jöhet velem. A ruhát, melyet akkor a madárriasztóra akasztott, azt otthagytam. Elmegyünk most egy ócskáshoz ruhát meg cipőt meg kalapot venni. Hadd legyen megint olyan, mint a rendes ember. Siessünk.

- Hová nem mehetek így önnel? - kérdezte a megszánt ember valóban elcsodálkozva. - Minek öltözzem rendes embernek?

- Mit kérdi?! Úgyis tudja: ki hozzánk, haza.

- Nem való vagyok rendes életre - mondotta a csavargó.

- Azt csak bízza rám! - atyáskodott Immánuél.

A megszánt ember kissé elgondolkodott, azután így szólt:

- Bementem a borbélyhoz, mert láttam, hogy ez önnek örömet okoz. Úgy gondoltam, ennyivel föltétlenül tartozom önnek. Olyannak akart látni, amilyen akkor voltam, az ön házánál... ezt meg tudom érteni. Láthatja, az arcom megint keskeny lett, megint csak kéregető vagyok. Ön el akar vinni magával. Újra a házába akar fogadni. Úgy bánik velem, mintha az édes testvére lennék. - Olyan ember, mint ön: dolgos, nemes, jóravaló, derék ember. Itt a hiba!

A csavargó megállt, megfogta Immánuélt a karjánál és ez is megállt. A megszánt ember most Immánuél szemébe nézett és nagyon komolyan így szólt:

- A legalázatosabban kérem, ne vigyen magával, ne fogadjon a házába, ne akarjon belőlem jóravaló derék embert csinálni!

És amikor ezt elmondotta volt, mosolygott.

Immánuél komoly maradt.

- Igaza van - szólt csöndesen -, már gondolkodtam ezen. Nem tudom, hogy mit akarok magától. Nem tudom, hogy miért hívtam a házamba, amikor felbukkant a portám előtt. Nem tudom, hogy most, amikor ott láttam gubbasztani a kapu alatt, miért éreztem, mintha egy titkolt kívánságom teljesednék váratlanul. Nem tudom, miért támadt bennem rögtön a gondolat, hogy magammal viszem. Hogy felöltöztetem, mintha tisztességes ember lenne, aki dolgozik. Miért akarok atyáskodni maga fölött? Nem tudom. Érzem, elismerem, igaza van: az egyetlen okos, helyes dolog önt magára hagyni, ott vesszen, pusztuljon, ahol önnek jól esik. És mégis, én önt magammal viszem. Talán azért, mert hozzám idegen.

A csavargó bólogatott. És mert most nem szólt, Immánuél előresietett, ő meg utána lépkedett s mentek az ócskáshoz használható ruhát venni. A boltos mindjárt talált is egy öltözetet, mely nagyszerűen illett a rongyosnak. Divatos volt a szabása, színe, formája, s a megszánt ember olyan volt benne, mint valami nagyúr. Jó cipő is került egy pompás felöltő és kifogástalan kalap. Immánuél meg volt elégedve. S amikor kérdezte az árát és a boltos megcsinálta a számadást és Immánuél elővette a tárcáját, hogy fizessen, a megszánt ember így szólt szelíden, alázatosan:

- Hagyd csak, kedves bátyám! - pénz volt a kezében, egy csomó bankjegy, és ő fizetett: - Még csak arra kérem - mondotta a boltosnak -, szedje össze és csomagolja egybe ezt a rongyos holmit és tegye el. Majd eljövök érte, vagy elküldök érte, hogy mikor, azt még nem tudom. De hogy megjegyezze, melyik az én csomagom, írja rá most: «Isten ajándéka». Így fogom kérni, ez lesz az ismertető. Megfizetek, amiért elteszi, nem kívánom ingyen.

- Menjünk már, menjünk! - sürgette a boltajtóból Immánuél, aki már erősen gondolt haza, az asszonyra.

Az utcán kérdezte:

- Hány éves?

- Azért kérdi, mert a boltban bátyámnak szólítottam. Nagyon szépen kérem, ne vegye rossz néven. El akartam hitetni a boltossal, hogy igazán összetartozunk, bocsánatot kérek. Harminchat éves vagyok.

- Hm - dörmögte Immánuél -, egyidősek vagyunk. Siessünk. Már régen otthon kellene lennem!

És nekiindult az útnak hazafelé. Nagyokat lépett és a megszánt embernek igyekeznie kellett, hogy el ne maradjon.

Nem is tudom, hogy miért megyek utána, gondolta; legokosabban tenném, ha most elmaradnék; nem venné mindjárt észre. Azután keresne kissé, nem találna, káromkodnék egyet s tovább baktatna hazafelé, egyedül. Ez lenne a legokosabb.

És most odaszólt Immánuélhez:

- Tudok egy sokkal rövidebb utat, mely egyenesen hazavisz; igaz, hogy a nagyobbik része «tilos út» - ennek jelzi egy tábla, de azzal nem kell törődni. Nincsen tilos út. Ez csak olyan kitalálás hiszékeny emberek számára. Jöjjön, vezetem.

- Nem szeretem az ismeretlen utakat - mondotta Immánuél -, ezen már sokszor jártam, tudom, hol és merre vagyok. Ha azt írták ki «tilos út», hadd legyen tilos út. Eljutok én haza ezen az úton is, melyet jól ismerek.

És tovább sietett.

Mégis csak elmaradok, gondolta a csavargó, buta dolog megint beállítani hozzájuk. És az asszony... milyen arcot fog vágni az asszony! Vajon elmondta-e Immánuélnek, hogy akkor délután miket beszéltem neki? Ah, dehogyis mondta el, hiszen a derék fiú már akkor belém rúgott volna. Nem szólt az asszony semmit ki tudja, talán vár, talán örül, ha ma este benyitok hozzájuk... Nem szép nő, és nem is kedves... vajon szereti-e ezt az embert? Jó asszony, dolgos és szorgalmas, ki kellene emelni ebből az egyhangú békességből... Vajon milyen lenne akkor? Engem utál, gyűlöl, nem bízik bennem, érzi, hogy gonosz vagyok, fél tőlem, ez az: fél tőlem: Nagyszerű mulatság lesz, ha ma este benyitok hozzá. Ezt nem várja, nem ezért küldte az urát a városba. Megpróbálom, hátha el tudom onnan vinni, ha csak egy pár hónapra, vagy csak egy pár hétre is... elég ebből ennyi. A kis házikó megvan, a kis kert megvan, visszamehet, ha nálam nem tetszenék neki... vagy nekem nem tetszik vele tovább együtt élni. Immánuél nagyon jó ember. Ekkor szólt hátra Immánuél:

- Ránk sötétedett. Vigyázzon, nehogy nekimenjen fatörzsnek vagy szikladarabnak. És itt, tőlünk balra van egy elhagyott kavicsbánya, kerüljön jobbra, mert még belegurul.

- Nagyon szépen köszönöm a szíves figyelmeztetést, vigyázok, kérem, nem lesz semmi bajom! - hálálkodott a megszánt ember és megnyugtatta jóakaróját. Vajon mérgelődnél, ha megmondanám, hogy sokkal, de sokkal jobban látok a sötétben, mint te, kitűnő barátom, világos nappal? vetette föl gondolatban a kérdést.

Immánuél sajnálta Hannáht, aki már bizonyosan aggódik és nyugtalanul megy egyik szobából a másikba és lemegy a kertajtó elé, nézni, vajon kisapa jön-e már? Aki tízszer is kezébe veszi a munkát, hogy rákényszerítse a figyelmét és megint félredobja, mert rémképeket lát. Azt hiszi, hogy valami baja történt, hogy a városban elütötte egy kocsi, vagy talán az úton érte valami baj. Asszony képzelete ilyenekben ki nem fogy. És persze, haragudni fog, ha meglátja ezt a szegény naplopót, aki váratlanul felbukkant megint. Mit mondjon? Mivel békítse ki? Érdekes: még csak nem is említette azóta, hogy ez itt elment... nini, ezt csak most veszem észre... Hannah, szegény kis asszonyom, mérgelődni fogsz... s nem fogod elhinni, hogy a fiú a maga pénzén öltözködött ki ilyen előkelően... hohó, nem fogom megmondani, hogy koldult! Érdekes, honnan van ennek pénze? - Hé, jöjjön csak ide! - szólt hátra Immánuél.

Most kellene elmaradnom, gondolta a megszánt ember, s odament Immánuél mellé: - Mit parancsol?

- Nézze csak, nem kell az asszonynak elmondani, hogy én magát egy kapu alatt találtam, mint reménytelen koldust, és hogy most öltözködött ki... Asszonyok nem szeretik az ilyet. Ők a rendes, jóravaló, komoly embereket szeretik, megértette?

- Igenis; majd csak elmesélgetünk valamit, ha parancsolja, kérem szeretettel.

- Na jól van - mondotta Immánuél. - Itt a kanyarulat. Már látjuk is a házat. Tíz perc múlva otthon vagyunk.

Hogy elhessegesse a kellemetlen gondolatokat, Immánuél halkán dúdolgatta az asszony nótáját. Bosszantotta már, hogy magával hozta volt ezt az embert és most úgy érezte, mintha kénytelen lett volna ezt megtenni, de ennek nem tudja a magyarázatát. Szeretett volna már túl lenni az első perceken. És ha az asszony nem akarja a visszatért vendéget, inkább kiteszi, sétáljon vissza a városba... igaz, nem kellemes, már egészen sötét este lesz; ad majd neki néhány koronát, nem baj, no... elvégre, mi tudjuk, csavargó!

Az asszony ki fog dobni, állapította meg magában a megszánt ember, igaza van. Nem ellenkezem, mert még megmondja a medvéjének, hogyan csalogattam akkor délután, s ettől kitelik és félholtra ver. Jó ember, de nem szabad dühbe hozni; vigyázni kell. Amint az asszony haragosan reám néz, én máris búcsúzom, és megyek. Kár volt otthagyni a kapu zugát. Rá fogok fizetni erre a nem várt találkozásra és ez igazán nincsen kedvemre. Sötét éjjel visszabandukolni a városba... buta dolog!

Mint egy doboz tele csönddel, békességgel, úgy állott a kis ház az út szélén. Az ablakok függönyei le voltak eresztve, a lámpa világa a szöveten keresztül kiszűrődött az est sötétjébe.

Immánuél jókedvet fitogtatott.

- Hannah! Édesszív! Hazajöttem! Itt vagyok!!

Az asszony már az első hangra felugrott: vége a magános délután örökkévalóságának! Lesietett a kertajtóhoz. A szoba ajtaja, a nagyajtó, mind nyitva maradt utána s a lámpa nyomába küldte fényének egy sávját. Az asszony ott termett a kertajtónál. Szeme még nem látott az est homályában, talán azért kérdezte - reszkető ujja már fúrta a kulcsot a kertajtó zárjába - kérdezte mégis:

- Te vagy, kisapa?

- Persze hogy én vagyok, édesszív! Ki lenne más?! Nagyon vártál, szegény galambom? Mégis csak jobb lett volna, ha velem jössz. Hosszú a délután egyedül. Az ember a dolgát mégsem tudja elvégezni olyan egykettőre, ahogyan szeretné!

Így beszélt Immánuél, s nagy vidámság meg öröm bontakozott ki belőle, hogy végre hazaérkezett. Amint belépett a kertajtón, az asszony máris a nyakába borult, s hozzátapadt a széles, hatalmas emberhez. Csókolta az arcát, ahol érte, s odaszorította orcáját a férje tüskés szakállához.

- Már nagyon vártalak - panaszkodott halkan -, nagyon aggódtam érted; azt hittem, valami bajod esett. Már az járt a fejemben, hogy eléd megyek.

- Még csak az kellene! Tudod, hogy nékem nem esik bajom! Még csak az kellett volna, hogy itt hagyjad a házunkat s elindulj a sötétben! Eltévedsz, nem találunk egymásra, én meg itt állok a ház előtt és hiába hívlak. Bemászom a kertbe, betöröm az ajtót, szinte szétvet a gond! És itt találom az üres házat! Mit tegyek, merre rohanjak, hol keresselek?! Ilyen csacsiságot még elgondolni sem szabad, fiacskám! - mondotta Immánuél nagyon komolyan. - Néked mindig csak itthon kell lenned, itt a helyed. Tudnod kell, bárhol, bármerre járok: hazajövök.

És jeléül annak, hogy ő ezért nem haragszik, megcsókolta a párját. Azután hátranézett: hol van ez a szerencsétlen megszánt ember? Nem látta. Kinézett az útra, arra, ahonnan most jöttek volt.

- Mit nézel, kisapa? - kérdezte Hannah.

- Semmit. - Immánuél vállat vont, örült magában, hogy ez az ember odébb állt. Igaza van, nem való közénk, gondolta; és én is jobban szeretek az asszonnyal egyedül lenni. Barát? Van barát?...

Hannah bezárta a kertajtót.

A háznál állt valaki, odasimulva az ajtófélfához. S amikor elmentek mellette, és nem vették észre, halkan, egy kicsit kéregetőn:

- Szép jóestét kívánok! - mondotta alázatosan -, csókolom a kezét, asszonyom, a ruhája szegélyét. Mondjon, alázatosan kérem, egy jó szót ennek a szegény csavargó magános embernek, akinek a szívét a keserűség facsarta össze most, amikor - ne méltóztassék ezt rossz néven venni! - látta, mint fogadja a feleség a hazatérő férjet, és ez szebb és meghatóbb, nagyszerűbb mindennél, ami szép és jó az embert életében érheti. Fáj - mondotta, s a hangja érdes lett elfojtott könnyektől -, hogy nékem nincsen senkim, de senkim, aki vár...

Az asszony csak állt és nézte; nem igen hallotta, nem is értette, hogy a nem várt látogató mit mond. Nézte és gondolatban, némán kérdezte: Mit akar? Mit akar?! - és csak most érezte, hogy nem felejtette volt el őt.

- Itt van? - szólt rá nem nagyon barátságosan Immánuél s egy pillanatra fölbukkant benne a kérdés: miért zavar most ez az ember? - Azt hittem, visszament a városba - mondta hangosan.

- Ó, kérem, nem akarok zavarni, valóban sajnálnám, ha rosszkor jött látogató lennék, kérem, kérem - mondotta udvariasan, gyorsan, szolgálatkészen a megszánt ember. - Ha volna olyan kegyes és kibocsátana a kertajtón - tette hozzá, és már indult is.

- Ilyenkor visszamenni a városba azért mégsem kellemes - jegyezte meg Immánuél.

- Maradjon! - mondotta halkan, maga sem tudta miért, Hannah, szerette volna, ha ez az ember távoznék. De azért mégis marasztalta és csodálkozott, hogy ezt tette.

- Megengedi, asszonyom? Ó, nagyon hálás vagyok, el sem tudom mondani, milyen hálás vagyok, amiért nem küld el. Megvallom, nagyon-nagyon rosszul esett volna most elmennem. Ami nem történt meg velem már réges régen, azt hiszem, ez most megesett volna velem, ha nem olyan kegyes és nem mondja ezt az egy, nékem igazán megváltó szót: maradjon - - ha mennem kellett volna, szívemben a legnagyobb, legvigasztalanabb boldogtalanság érzetével mentem volna... és mentem volna (miért ne mondjam meg egészen őszintén?) egyenesen ki a világból.

- Nono! - jegyezte meg tréfás hangon Immánuél - ez talán mégis egy kicsit messze van! Ráérünk még oda elmenni!

- Az ember sohasem tudhatja, hogy milyen messze van - szólt a megszánt ember.

- Hannah fázik, menjünk be, most már a szobában jobb lenni. - Immánuél bement Hannáhval a házba, és karját, mellyel a kertajtónál magához ölelte volt, még nem fűzte le róla.

A megszánt ember utánuk ment és alázatosan mosolygott.

A szobában, a lámpa világánál, most egymásra néztek, ez egy pillanatig tartott. A gazda vidám arcot vágott, a vendég bocsánatkérőn nézett az asszonyra s az asszony meghökkenve nézte hol az egyiket, hol a másikat. Immánuél örült a megoldásnak, érezte, hogy hamarosan rendbe fog jönni az asszonnyal; nem lesz baj; ennek fejében megígérte magának és neki, persze csak úgy gondolatban, hogy néhány nap múlva el fogja küldeni ezt a furcsa vendéget. A csomagokat a városban vett holmival az asztalra tette. Barátságosan, kedvesen mondotta Hannáhnak:

- Van-e vacsora, kisszívem? Mert mi nagyon éhesek vagyunk! Jöjjön már beljebb! - szólt a megszánt emberhez - úgy tesz, mintha ma először járna itt nálunk!

- Igazán röstellem... zavarok... mégsem való így beállítani... - szerénykedett ez.

Hannah kiment a konyhába.

- Az asszony nem szereti - mondotta Immánuél halkan a vendégének -, nem tudom, miért. Megbántotta? Vagy történt valami, csinált valamit, ami az asszonynak nem tetszett? Látom az asszony szemén, hogy nem szereti!

- Istenem, hát... hogyan is méltóztatik... én csak nem fogok... én igazán nem tudom... boldogtalan vagyok, hogy a ház asszonya, a ház úrnője nem lát szívesen! Engedje meg, hogy távozzam... alázatosan kérem, kegyeskedjék megengedni...

- De hiszen ő mondotta: maradjon! Különben sem kíván sürgős megoldást a helyzet. Ön ugyancsak ráér, nem mulaszt semmit, nem égeti a sok dolog, ha egy asszony, még a legjobb asszony gondolkodásán is néha bizony elég nehéz eligazodni. Hannah mondotta, hogy maradjon, tehát maradjon. Csak azt akartam megjegyezni, hogy ő, bizony nem szereti magát.

- Ha azt méltóztatik gondolni, hogy jobb, ha elmegyek... - kezdte a megszánt ember újra a nótáját.

- Majd talán holnap - felelte Immánuél. - Most már úgyis késő van.

Hannah három személynek terített. Vacsorához ültek. Az asszony nem evett a férjével egy tányérból, mint akkor este, amikor a rongyos váratlan vendég először ült asztalukhoz. Meglátszott az asszonyon, hogy rosszkedvű.

Immánuél iparkodott egy kis jókedvet szítani. Elmesélte, hogy milyen volt az útja a városba, hogy milyen szél kerekedett, azután jött az eső, elmondta hogy milyen volt a város: az utcák néptelenek, a boltok üresek, beszélt a bevásárlásairól. Vacsora után megnézik a holmit. Hannah dolga lesz kitalálni, melyik darab mibe kerül. Azután elmondta, hogyan találkozott az utcán a vendéggel.

- Zuhogott az eső. A házak mellett jártam, hogy ne ázzam meg nagyon. Kicsit lehajtottam a fejemet, hogy a szél ne csaphassa az esőt az arcomba. És ezúttal örültem annak, hogy az én kisszívem itthon maradt volt és nem jött velem. Nem néztem semerre, nagyokat léptem. Egyszerre csak nekimentem egy embernek, de ő is nekem jött, az sem vigyázott: «Hohó!» mondottam hirtelen méreggel, «vigyázzon! nem lát?!» A másik igen helyesen így felelt: «Ön is lát! Miért jön nekem? miért nem vigyáz?» Nem folytathattuk ezen a hangon, mert most megnéztük egymást. Kiderült, hogy mi ismerjük egymást. Amikor az a másik rám ismert, sejted, hogy ő volt? - és Immánuél a megszánt emberre mutatott - nagyon megörült. Elmondta, hogy amióta visszament a városba, elég jól megy a dolga. Meg is lehet látni rajta. Hivatalt kapott, ahol rendesen dolgozik, és most rendesen él. Hítt, hogy menjek vele a kávéházba, elbeszélgettünk egy órácskát. Ma kezdte meg egy kis szabadságát, mert az elmúlt hónapokban nagyon sokat dolgozott s ezért zuhog úgy az eső, mondotta, a szerencsés ember mindenben szerencsés. Mondtam, dehogy ülök a kávéházba, nem érek rá, sok a dolgom. Magam vagyok, sietek, máris szeretnék otthon lenni. Sokat gondolok reád, kisszívem. Látlak, tudom, milyen nehezen vársz, tudom, mennyire aggódol... hiába magyarázom, hogy ez ostobaság, mert engem nem érhet baj. Ezért mondottam neki, hogy jöjjön velem, ha ráér, kísérjen el, ha nincsen a városban egyéb dolga. Az úton elbeszélgetünk. Az éjszakát a padláson töltheti, ahol a tavasszal meg a nyáron hált. Így került ma este ide hozzánk az Isten áldása.

Immánuél hatalmas kezét rátette az asszony kis kezére s nagyon vidáman, élénken beszélt, pedig nem ez volt a szokása. Hannah szívesen hallgatta, örült a férje jókedvének, és azt gondolta: ha már ennyire földeríti nem várt találkozása azzal az emberrel, jó, belenyugszik ebbe, hadd maradjon itt, két-három napig... ő majd elkerüli s nem áll szóba vele. Elfelejtette, hogy ő mondotta volt neki az ajtó előtt: maradjon - és most is úgy fogta fel a helyzetet, hogy Immánuél az, aki itt tartja ezt az embert.

A váratlan vendég... csöndesen, szerényen, alázatosan ült a helyén, kedvesen mosolygott, nagyon figyelmes volt a házastársakkal szemben. Keveset evett, az étel jórészét a tányérján hagyta. Ha biztatták, hogy csak egyék - a nagy séta bizonyosan jókora étvágyat keltett benne is, ne röstellkedjék, szólt rá Immánuél - nagyon szépen megköszönte a kedves figyelmet, kijelentette, hogy az étel kitűnő és meg van róla győződve, hogy igen nagy urak díszesen terített asztalára nem kerül ilyen kiváló étel, mint amilyen ez a vacsora, és egyáltalában Hannah asszony konyhája elsőrangú.

- Egyszerű étel, amilyen egyszerű embereknek való! - szólt rá Hannah s hangjából a vendég kihallhatta az elutasítást.

- Nagyszerű étel, mert önök nagyszerű emberek! kérem alázatosan - felelte rá végtelenül szelíden a megszánt ember és szemében a lelkesedés csillogott.

- Eh! - röffent rá Immánuél. - Megmondottam már azelőtt is, hogy nem szeretem az ilyen hízelkedő hangot! Tudjuk, hogy kifélék vagyunk, tudjuk, hogy milyenek vagyunk! Igaz-e, kisszívem?

Hannah bólintott, de nem nézett a férjére.

- Bocsánatot kérek és kegyeskedjék elhinni, hogy én csakis azt mondottam, amit gondolok. Igazán nem akartam megbántani.

Hannah kihúzta a kezét Immánuél hatalmas markából.

Vacsora után sorra került a bevásárolt holmi bemutatása. Immánuél Hannah elé rakott minden egyes darabot, utánozta a kereskedőt, dicsérte a portékát s az asszonynak ki kellett találnia, hogy melyiknek mi volt az ára. Ha kevesebbet mondott, mint amennyit a gazda fizetett volt érte, Immánuél gúnyolódott:

- Miért küldesz engem bevásárolni, ha jobban érted? Aki ilyen olcsón tud venni, kár annak itthon maradni.

Hannah erre azt mondta:

- Bizony, kisapa, nem tudsz te alkudni. Pedig a kereskedővel alkudni kell. Aki nem alkuszik vele, azt nem becsüli. Sokszor elmondtam ezt már néked, de hiába, nem akarsz reám hallgatni.

Ezen Immánuél bosszankodott:

- Nem is adtam a zsidónak amennyit kért érte, hanem vitézül nekiugrottam. - S kezdte elmondani, hogyan egyezkedtek s mennyiért vette ezt a portékát.

Ha meg Hannah többet mondott, mint amennyit Immánuél a holmiért fizetett volt, a gazda nagyon meg volt elégedve magával is, meg az asszonyával is.

Legvégül Immánuél egy szép nagy finom kendőt mutatott: meglepetés Hannáhnak. Az asszony örült az ajándéknak, de máris megjegyezte, hogy ez egészen fölösleges kiadás volt, mert neki van kendője, mely még nagyon jó; igaz, már hat esztendős, de azért pompás kendő, meleg, és nem volt rá semmi ok, hogy Immánuél ilyen fölösleges vásárlásra költse a pénzét.

- Tudod, hogy miért vettem? Mert örömet akartam vele néked szerezni - mondotta Immánuél, az asszony vállára tette a kendőt s elégedetten bólogatott.

A megszánt ember csöndesen, némán ült a szoba sarkában, nem moccant. Immánuél meg Hannah el is felejtették, hogy itt van. Amikor megszólalt, meglepetten néztek reá.

- Ha tudtam volna, hogy lesz szerencsém önnel találkozni - mondotta Immánuélnek -, és hogy önök olyan kegyesek lesznek, és engem itt tartanak, vagyis hogy nékem megszerzik azt a végtelen örömet, hogy estémet itt tölthetem, magammal hoztam volna egy kis... egy kis semmiséget, amelyet már hónapok óta tartogatok otthon, mert, kegyeskedjék megengedni: önnek szántam, szerény ajándéknak, asszonyom. Alázatosan bocsánatot kérek, nem akarom, dehogy is akarom ezzel megbántani, de kegyeskedjék megengedni, hogy elmagyarázzam, nem is: egész egyszerűen elmondjam...

- Egy kis ajándékot tartogat otthon? - furcsállotta a beszédet Immánuél, aki a kapualjra gondolt, ahol délután a rongyos gubbasztott volt.

- Igen, én most a városban lakom, és otthon, az ékszeres kazettában...

Erre Immánuél nagyot nevetett. Hannah komolyan hallgatta. A megszánt ember is nevetett.

- Kegyeskedjenek elhinni, hogy szeretettel gondoltam önökre mindig - folytatta vidáman. - Nem fogom elfelejteni soha, hogy voltak olyan szívesek és néhány hétig vendégül láttak. Egyedül élek, nincsen senkim, és így talán érthető, hogy a gondolatom bizony sokszor járt önöknél. Egy alkalommal, amikor egy szép nyakéket láttam, művészi aranymíves munka, megszereztem. Úgy gondoltam, lesz még alkalmam idejönni s akkor, ha a ház asszonya lesz olyan kegyes és megengedi s ha a ház urának sem lesz ellene kifogása, természetesen, bátorkodom majd átadni ezt a szerény kis ajándékot, hódolatomnak, hálámnak csekély jelét s boldog leszek, ha kegyesen el méltóztatik majd fogadni.

Hannah vállat vont, ránézett a hálálkodóra s így szólt:

- Idegen embertől nem fogadok el ajándékot. Ha ékszert szeretnék, megkérném az uramat, szívesen vesz ő nékem mindent, ha azt hiszi, hogy örömet okoz nékem vele. Késő van - mondotta -, jó éjt! - Fölállt s átment a hálószobába.

Immánuél elégedetten mosolygott, tetszett néki, hogy Hannah nem hitte el a csavargó beszédét, és hogy így felelt neki.

- Készítse el a fekhelyét s menjen aludni - mondotta. - Késő van, én is fáradt vagyok.

Lepihentek.

*

A megszánt ember ott maradt.

Jött a hűvös ősz. Jött a hideg tél. Ők a kis házban éltek, és mégis, a vendég nem volt terhére sem Immánuélnek, sem Hannáhnak. Úgy élt ott, hogy azt se tudták, van-e, nincs-e. Ha azt akarták, hogy velük egyék, hogy velük legyen, híni kellett őt. Megtörtént, hogy hiába keresték, nem volt otthon. Ha előkerült, nem kérdezték, hogy hol járt. Ő meg csak akkor beszélt, ha szóltak hozzá. Óvatos volt, nem fáradozott Hannah körül, nehogy ingerelje, és Immánuélt sem szórakoztatta elbeszéléseivel, aki pedig szívesen hallgatta volna - mert a csavargó tudta, hogy ez Hannáhnak nem tetszik.