Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 23. szám · / · Móricz Zsigmond: A fáklya

Móricz Zsigmond: A fáklya
Regény
VII.

Három napig nem tudott magáról. Jeges tömlő volt folyton a tüdeje fölött s a fején.

Két óránként port kellett beadni, óránként kanalas orvosságot. Az anyjának elég gond volt pontosan jegyezni az adagolás percét s naponta háromszor a hőmérőt. Dékányné küldte át a dadát, régi cselédjét, aki valaha ápolóné volt a kórházban; az úgy végezte a dolgot, oly hivatással és megelégedéssel, nagyon szeretett ilyen nagy beteget ápolni. Az orvos minden órában bejött, most úgyis itt volt a faluban éjjel-nappal. Öt orvos volt itt; a betegek közül már elszállították, akiket lehetett, a városba, de sok volt a teljesen összeégett roncs, akin segíteni nem lehet, csak enyhíteni a fájdalmát.

A kis öreg orvos, a kiborotvált állát kapargatta, napok óta nem volt ideje magára gondolni s ott üldögélt egy-egy félórát örökös fehérvászon kabátjában a betegágy mellett.

- Bennégett 262 - mondta -, megsérült 60, kik közül eddig meghalt 24. Összes halálozás mai napig:... - Nagyobb bizonyosság kedvéért elővett egy kis noteszt s abban nézte meg: - 286. Ezek közül 238 helybeli a többi a környékbeli falvakból való.

Az anya egy-egy pillantást vetett egyre hörgő, fúvó, izzó betegére s egészen megsemmisülve és némán kuporgott az ágy mellett. Az orvos egyre jobban szíveskedett, udvariaskodott vele s nyugodt, tárgyilagos hangján folyton beszélt, bár különben a világ legszótlanabb emberei közé tartozott.

- Ma már eltemették az utolsó halottat is. Tizenegy óra tájban két leánytestvért földeltek el egy közös sírba, ez volt az utolsó temetés. A község képe meglehetősen nyugodt. A boldogtalan emberek már nem járkálnak az utcán, hanem szépen odahaza maradnak és átadják magukat a néma kétségbeesésnek, bár ez még sokkal borzasztóbb hatást tesz a szemlélőre, mint a jajveszéklés. Az utcákon már jóformán csak a szomszéd községekből érkező látogatók járnak, de ezek is sokkal kevesebben vannak, mint eddig voltak. Még legtöbben a katasztrófa színhelyén csoportosulnak, ahol a pernyével összegyűlten megszenesedett emberi testrészek hevernek. Ezeket a maradványokat most összegyűjtik és a temetőben elföldelik. Ma délelőtt érkezett meg Dömötör közegészségügyi felügyelő, akit a belügyminiszter küldött ki ide a helyszínére. Már jelentette is a miniszternek, hogy a hatósági intézkedések minden irányban kielégítők. Segélyről és gyógyszerekről gondoskodás történt.

Az anya egyszer sem szólt rá szokott rideg módján, kissé sértette, profánnak találta ezt a rideg, hivatalos modort, de a kis öreges orvos lényében volt valami rendíthetetlen komolyság, az orvos abszolút tekintélye a beteg ágya mellett. Ez az isteni félelmetesség; még gondolni sem lehetett arra, amit tesz, mond, gondol, azt kritikával lehessen illetni. Különben is az ő lénye valamennyire hasonlított ehhez: imponált neki és ez kellett neki, a tudós alapossága és komolysága, széles látköre avatatlanok előtt ismeretlen kincsei, a tudomány titkai...

Hirtelen rémülten meredt az ágyra. Miklós nyugodt barna szemeivel rájuk nézett és mintha még mosoly is lett volna az arcán.

- Ah, már jobban van a mi betegünk! - kiáltott fel vidáman az orvos és megragadta a Miklós kezét.

Az anya, aki úgy érezte, hogy megérinteni sem szabad a betegét, mint valami törékeny holmit, mindig megrémült az orvos példátlan egyszerűségétől, ahogy a beteg testet nem tisztelte, most is elijedt. De az orvos még hangosabban kiáltott, mintha a beteg nagyot hallana.

- Ugye, jobban, jobban?

- Job-ban - szólt Miklós.

- Na, hát akkor hamar egy kis meleg levest; dadus! Az istenért maga nem ad egy kis meleg levest a mi tiszteletesünknek?

Az ápolóné kirohant suhogó szoknyáival szőrpapucsában, bent pedig egyszerre valami megkönnyebbült édes érzés támadt.

Miklós egyszerre úgy viselte magát, mintha nem is volna beteg. - Sokat beszélni nem szabad, prédikálni még kevésbé. Legfeljebb egész rövid prédikációt - úgy félóra körül, mire az a sok szó - tréfált az orvos és fogta a kalapját.

Az anya jobban megijedt, most, hogy elmegy, mint mikor élettelen feküdt a fia, Miklós megmozdult, hogy kezet nyújtson s erősen kezdett köhögni.

- Á, á, jönnek a jó köhögések végre. No ideje, oldódik a slejm - mondta az orvos vidáman és megfogta a pulzust.

Az anya erősen nézte az arcát, de azon nem látott semmit.

- Csak szorgalmasan szedni azt a kanalast, a por most elmaradhat egyszer. Éjjelre majd bevesszük.

- Írom, dr. úr - kínálta az anya szegény, buzgó táblázatát, de az orvos rá sem nézett. Még egyszer köszönt s elment.

Dékányné jött; Margittal és Jolánnal.

- Kezét csókolom - köszönt nekik hangosan a tornácon az orvos. Az anya erősen figyelt, mit mond a betegről, de csak ezt hallotta: - Vilmos császár táviratozott a mi királyunknak; a következő táviratot küldte: A rettenetes szerencsétlenség alkalmával, melynek szeretett Magyarországod egyik községének lakossága legnagyobb részében áldozatul esett, szükségét érzem annak, hogy neked legbensőbb részvétemet fejezzem ki. S a király a német császár táviratáért meleghangú táviratban mondott köszönetet.

Most egy kis csönd van, halk beszéd, most, biztosan most mondja meg az igazat.

A nők bejöttek, bizony fel sem állott, ki sem ment elébük. Mért jönnek folyton, mindennap, ah... Fagyos arccal fordult feléjük.

- De hiszen már jól van, Manya, Manyus, nézd csak, már semmi baja - lármázott Jolánka s kacagva és sírva nézett Miklósra -, és látod, te már milyen rémségeket gondoltál te csacsi, csacsi.

Miklós kitágult szemmel nézett az így csevegő nőre, lányra, aki széles kalapjában, fekete ruhájában csakúgy virított s barátnőjét átölelve lengett fölötte.

Eldermedt, ahogy ezt a kicsattanó életet nézte s az arcán most először jelent meg a halál félelme és gondolata: te már miket gondoltál, csacsi, csacsi... halál! a halál?

- Ugye, jól van, jól van - hajlott elé Jolánka s csókos mosollyal csucsorította a száját.

- Jól.

- Nézd csak, hisz megszólalt: Jól. Ne olyan ünnepélyesen, nézd csak, ne olyan tisztelettel, kikérjük magunknak ezt a nagy respektust, ez gorombaság - csevegett, csacsogott szokása szerint.

Odahajlott a Margit füléhez, súgta.

- Isten bizony, semmi baja. Egész más, mint tegnap volt. Nem veszed észre. No ugye?

Margit könnyein át mosolygott. Miklós úgy nézett rá, olyan áthatóan, forróan, olyan kimondhatatlanul.

Dékányné elfordította a szemét.

- Ki vagy merülve, szívem? - szólt Matolcsynéhoz.

Ez nyersen akart felelni, mégis elhallgatta a szót s csak vállat vont, hogy maga sem tudja.

- Evett valamit?

- Most melegítik a levest.

Csönd volt azután.

Miklós felnézett a levegőbe; még eddig soha életében nem gondolt a halálra. Komolyan; mint valóságra. Csak az elmúlás vágya élt benne, elalvásul, észrevétlen. De meghalni. Megfagyni. Felbomlani. Atomokra. A temető borostyánja szíjja föl a molekuláit... Most tudta, hogy meg fog halni... Még ma... Nem volt semmi erő testében, az ujját sem bírta mozdítani. A szeme kimeredt: most meg fog halni... És ilyen végzetlenül...

- Hogy aludt az éjjel? - kérdezte halkan Dékányné.

Miklós ezt hallotta, megértette úgy láthatatlanul elmosolyodott. Az éjjel még aludt, jövő éjjel halott...

Végigremegett.

- Mar-git - mondta hangosan. Mind azt hitték, nem értik.

- Mi kell, fiacskám? - hajolt felé az édesanya.

- Mar-git - szólt újra Miklós.

Margit, szegény kislány, összetört virág, fölrezzent, felállott, közel hajolt.

- Íróasztal... bal fiók... aranybetűs skatulya... - tagolta Miklós a szókat.

- Hogy ott egy skatulya, azt vedd ki.

A kulcsok soká csörömpöltek, míg beletalált. Az anya rémülten nézte, hogy idegen nő turkál; Dékányné lehajtotta a fejét, sóhajtott.

- Az, az, vedd ki, vedd ki - mondta Jolán, de ő nem mert hozzányúlni.

Margit valami iszonyattal, mintha lopásra kényszerítenék, nyúlt az idegen holmihoz.

Odavitte az ágyhoz.

- Gyűrű... - szólt Miklós, türelmetlenül intett, hogy siessen már, hisz látja, nem bír beszélni.

Margit rápillantott, valahogy egy kis affektációnak érezte ezt, szinte sértette.

Kinyitotta a kicsi dobozt. Két karikagyűrű volt benne selyem bélés között.

- Jegygyűrű - suttogta Jolán. Mély csönd volt.

- Akarja? - kérdezte halkan, megrettenve vakmerőségétől Miklós.

Margit a kezébe adta. Mind a kettőt.

Miklós megfogta a kezét. Ott fogta. Nem várt ügyességgel vonta fel a leány ujjára az egyiket; tovább nem bírta, a magáét nem.

Jolán idegesen szólt.

- Húzd fel az ujjára, no de húzd fel, hisz nem bírja.

Miklósnak ellankadt pillája, felpattant, rádermedt a piros és szőke leányra, akiről virított az élet.

- Bí-rom - mondta s fölhúzta magának. Lehúzta a szemét, sóhajtott.

- Harag-szik? - kérdezte aztán Margitot.

A lányka elfakadt sírva s elfordította az arcát, kíméletlenségnek érezte ezt.

Miklós fölemelte a kezecskéjét, megcsókolta, akkor befordította a fejét s elaludt.

Vagy egy óra hosszáig aludt. S ők, hárman ott ültek, megzavarodva, egészen szótlanul; Margit egész idő alatt olyan piros volt, mint soha még egész életében.

A dadus behozta a levest, intettek neki, tegye le, hallgasson csönd, csönd. Ez ruhába csavarta a csücskös csészét, hogy meleg maradjon s várt.

Margit egyszerre nem bírta tovább, felállott és kiment, Jolán utána.

- Boldog vagy? - kérdezte -, ugye, boldog vagy, milyen jó, istenem, milyen jó lélek.

Margit hevesen sírt.

Miklós fölnézett, senki se volt mellette, csak Dékányné. Mosolyogva nézett rá.

- Elmegy?

Dékányné fölijedt ellankadt gondolatai közül. Ránézett Miklósra.

- Én?

- Hozzá?

- Ja? - s az asszony élesen elmosolyodott. - Óh nem.

- Ha szereti, menjen. Menjen csak.

- Szereti... Szeret - mondta csöndesen, leplezetlen őszinteséggel -, szeret, mert úgy gondolja, szüksége van rám. A lánya végrendeletet tett, hogy a Csehpuszta (ez az ő nevén volt) csak akkor száll az apjára, ha engem... feleségül vesz... Innen a szerelem...

Miklós összehúzta a szemöldökét. Sértette, bántotta, most nem akart az emberi önzésről hallani, az emberi dolgokról, most szép és jó és átszellemült akart lenni.

- Föl akarok kelni - mondta. - Kimenni a napra.

- Az nem lehet - suttogta Dékányné.

- Föl akarok... kelni! - szólt erélyesen a beteg. Szigorúan és keményen összevont szemmel.

- Dadus - szólt Dékányné.

A dada, aki valami ruhát hajtogatott a másik szobában, bejött.

- Fel akar kelni.

- Jó, akkor egy kicsit felöltöztetem.

Mindjárt leguggolt s az ágy alól a papucsot kihúzta.

Bejött az anya és iszonyodva látta, mit csinálnak a fiával. Az fent ül s öltöztetik. Ridegen és eltaszítóan tiltakozott ellene.

- Ej, micsoda dolog ez, egy beteget megölni. Hogy tudna ő most kimenni. Feküdj csak le:

Miklós csodálkozva nézett az anyjára, vad láng lobbant meg a pillantásában, most mindenhez és mindenki máshoz gyöngéd és odaadó volt. - Édesanyám - börtönőr? - mondta azon az ismeretlen, zörgő hangon.

Az anya le volt sújtva. A sovány, mély barázdás arcán könnyek csorogtak le, míg kikísérte a fiát.

A lányok a tornác sarkába siettek, mikor megjelent földig érő fekete esőköpenyében. Rájuk se nézett, a kis kövér dadusra támaszkodott, ment az utca felé, a napra.

Ott megállott, nekitámaszkodott az oszlopnak, az asszonyok körülvették, széket hoztak, leültették, az íróasztali nagy karosszékébe. Ökrösszekér ment végig a ház előtt, töpörödött öreg vezette a kis ökröket, hogy a papot meglátta, megemelte a kalapját, valami csodálatos felzokogó csuklással szólt oda:

- Édes egy fiaim, ketten vótatok, de senkim se maradt... Továbbment, az inge ujjával törülve a szemét. Az asszonyok rémülve lesték a beteg arcát, milyen hatást tesz rá, rettegtek érte.

De ez fásultan, mereven nézett a szekér után.

Idegen asszonyok, más falubeliek jöttek, rémült arccal, előre bajolva.

A templomkerítésnél egy ember állott, öreg, fakó, mindjárt rákiáltott egy idegenbeli.

- Testvérem, Farkas Ida él-e még?

Az ember állt, gondolkodott, akkor azt mondta:

- Odalett; hullává lett... Csak a magas sarkú új cipőjét leltük meg. Meg egy darabot a lábából, ott fekszik a közös sírba...

Az idegen asszony a fejére kulcsolta a kezét s rettentő jajszóval ment végig a falun.

Az asszonyok sürgették a beteget, könyörögtek neki.

- Jöjjön be, Miklóska, jöjjön be. Miklóska, nem magának való ez a hely, jöjjön be. No Margit, hát szólj neki, ha te szólasz, bejön. Ugye, be, Miklóska - gügyögött, duruzsolt Jolán.

De Margit nem szólt s Miklós nem mozdult, fáradtan, fásultan nézett, mintha ez mind nem érdekelné, mintha mindebből szót sem értene. - Jaj, én drága pulyáim - süvít fel a távolban egy asszony, mert most ez itt a hang, ez a véletlen sóhaj.

Az öreg pedig, látva a papot, elindul lassan a templomkerítéstől feléje. Megáll, kalapja felé int, komolyan megáll.

Hiába intenek neki, hogy menjen innen, elmondja.

- Tiszteletes uram, tessék felvenni engem is mer má mind felveszik a népeket. Nevem Kisari Máté, a feleségem, két lányom, meg egy katonafiam lett oda. A kórházba, a városban haldoklik a testvérem...

Úgy diktálja, mint tűzesetnél a kárt, a boglya szénát, hogy idejébe legyen bejelentve, a kártérítés miatt.

- Menjen innen bácsi, menjen most innen - szól rá Jolán -, beteg most a tiszteletes úr.

Az ember nem törődik vele.

- Nevem Kisari Máté, feleségem, két lányom, meg a katonafiam - ismétli monotonul. - Mindenki nagy pénzeket kap most, csak én vagyok kitudva. Nem igazság: feleségem, két lányom, meg a katonafiam minek lett akkor oda!...

Miklós bágyadtan ül, a nap rásüt beteg arcára, az enyhe délutáni nap, barna szakállában, ami harmadnaposan verődött ki, vöröses fények csillannak meg. Köhög, minduntalan köhög.

- Élet - mondja. - Ez az élet... Nem a szeretet,... hanem ez... és nem a szeretet...

- Nem? - mondja halkan Margit.

Miklós ezt meghallja. Nem néz rá, fáradt, mosolyog.

Kajánul mosolyog, azt hiszi, most végre igazán sikerült... Most jegyezte el, mikor mindennek vége... lekötötte egy életre, mikor elválnak... szegény kicsim... legalább megsiratsz, azt hiszed, jó voltam...

De nagyon gyönge. Úgy, székben viszik be, a dadus, Jolán s Margit. Hogy ágyba teszik, boldogan ereszti el magát.

- Szeret? - suttogja Margit felé, aki most egész közel van. - Azért szeret? - rebegi újra.

Margit merev, nem tudja, mit tegyen. Aztán megszánja. Igent int s erre elfakad sírva.

Miklós ellopja ezt a kínt s lehunyja rá a szemét. Aludni. De nem tud. Dékányné búcsúzik. Nagyon nincs rá szükség. Erre Jolán is, együtt jöttek.

- Aztán jó lenni, orvosságot bevenni, bizony.

Margit így szól:

- Én itt maradok.

Szegény kis lány, kis acél lélek, hősi feláldozással itt marad. Úgy nem tud ápolni, vigasztalni, beteget gyügyögni: de kötelességet érez a feje fölött, s marad, ide kötötte a gyűrű.

Éjjel a lámpa mellett ültek ketten szótlan, a két nő, az egy férfi két nője. Az anya s a menyasszony.

Azóta nem ébredt fel, s nem tért magához, oly kínos nézni, amint a szervezet gépiesen dolgozik, fúj, liheg, tüzel. Egyre váltják a jeges borogatást, az orvosságot beadni szinte lehetetlen, szétfolyik. S alig köhög, le kell törölni.

Margit úgy mered rá, folyton nézi, ijedt, rémült szívvel. Nem érti, hogy mit csinál. Mi ez. Mit akar. Mi történt. Hisz nem látszik rajta semmi. Mért nem akar? Mért nem szedi össze magát.

Elaludni nem bír, csak ül a széken, kemény, egyenes széken félve s a szüleire gondol, már haza kellett volna menni, a bál miatt maradt. Szegény kis anyjára gondol, az hogy tudná őt ápolni... nem úgy, mint ez itt a fiát, csak írja a perceket, ez is affektáció...

Éjféltájban, úgy látszik, elszundítottak. Valaki megfogta a kezét; milyen forró... Miklós.

- Jobb így...

Ráijedt.

- Hogy? Kedves? Mit akar mondani, szívem...

- Megmaradok a maga emlékében tisztán, jónak, szépnek, hűnek, engedelmes, jó kis fiú...

Margit zokogott.

- Ha megtörténik... ha megismer... akkor meg tudta volna, hogy rossz vagyok: gonosz.

- Nem, szívem, maga jó. Maga a legjobb a világon - sírta a kislány.

Miklós konokul megrázta a fejét:

- Nem; én nem vagyok jó: én ember vagyok.

Bejött az anya a neszre; a borogatást készítette.

- Feltegyük, fiacskám?

- Minek az?

- Mit mondasz?

- Minek már az?

- Tegyük fel, fiam. Feltegyük?

- Jó.

Margit is olyan révülve nézte. Már ő is leszámolt, tudta, belegyőződött: minek már az.

Egy óra múlva Miklós felállott.

Letette a lábát a földre és felállt.

Iszonyodva néztek rá, a dadus odafutott s derékon átölelte, tartotta.

Felemelte a karját.

- Mi hárman... Mi hárman.

S odanézett baljára; ott állott Jákob, a hosszú szakállú, csillogó szemű, ravasz öreg zsidó.

- Igen, én régen tudom: te elvesztetted a fétist és te adtad nekünk a Láthatatlant, ne tagadd!

És jobbjára nézett és ott állott Pál, a másik komoly, konok zsidó.

- És te csináltad meg az új üzletet, a Szeretettel... Magába merülten suttogta:

- Te vetítetted ki, Uram, a lélekből a Szeretetet a világra! De ez csak káprázat, óh, én Uram, és én édes szerelmem... Az élet más... Akkor az ujját feltartotta és a szoba felé üvöltötte:

- Emberek: figyelmeztetlek benneteket a természet örök törvényeire!...

Még beszélni akart, nem bírt, végigbukott a földön.

Mire feltették az ágyra, megkezdődött az agónia.

És a két nő ijedten nézett egymásra, a megszűnt férfiú két idegen asszonya.

Elvégeztetett: de semmi sem tisztáztatott.

(Vége.)