Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 23. szám · / · Móricz Zsigmond: A fáklya

Móricz Zsigmond: A fáklya
Regény
IV.

Nagy léptekkel járkált a szobájában, a prédikációján gondolkozott. Annyi dolga, terve, tűnődése volt tegnap óta, hogy most a prédikációra volt a legkevesebb gondolata. Eddig ez volt legfőbb munkája. Egész héten a vasárnapi beszéden gondolkozott. Abba öntötte ki magát, abba fojtotta minden keservét, abba adta ki egész erejét, amely az élet gátjától leszorítva sehol másutt ki nem buggyanhatott belőle. Nagyon meg is tanult beszélni az utóbbi időben, s amennyire elszokott attól, hogy társaságban s emberek között közvetlen és csevegő és pláne szórakoztató legyen, amint a szószékre lépett, megtalálta a maga formáját: itt az egyházi beszéd megkötött formájában az ő lenyűgözött lelki élete szabadon törhetett ki. Már ő érezte az eljövendő szónokot magában, csak még mindig nem volt készen. Még mindig nem találta meg a maga tiszta stílusát, nagyon uralkodott rajta az abszolút színek debreceni stílusa s félt belőle kibontakozni, mert a profánság lebeg minden nyers hang felett. De már régen túl volt azon, hogy az árvák gyámolának, özvegyek vigasztalójának, a könnyek letörlőjének, a szegények pártfogójának nevezze magát, hogy üres életprogramokat dobjon a levegőbe, átgondolás nélkül frázis zuhatagban. Egy év alatt minden vasárnap beszélni: ötven-hatvan beszédet mondani egy esztendőben: egész korszakok voltak már is. Mint ásatag múltra gondolt vissza arra az időre, mikor még tiszta régi taposású témákon tépelődött, mikor még a beszédnek a formája maga nagy gyötrelmet adott neki. Ma már nagyon megtisztult a beszédfantáziája, könnyen uralkodott a témán s egyre rejtettebben és egyre művésziebb titokzatossággal oldódott fel elméleti fejtegetésében, egyéni élményeinek nyers anyaga.

Ma nem tudott sokat gondolkozni, túlságosan is kiélte magát az utolsó huszonnégy órában, valahogy nem érezte szükségét, mint máskor, hogy a szószéken csapolja le lelke feszültségének fölös részét.

Szórakozottan állott a nyitott ablaknál s bent idegesen kapkodta szavakba a gondolatait, hogy fogja a délutáni presbiteri gyűlésen kivinni az akaratát.

Egy amolyan tanyai öreg ember jött be a kapun. Amint meglátta a papot, nagyot köszönt s alázatoskodva jött közelebb. Miklós alig fogadta, inkább csak egy szemintéssel, nagyon magasan volt most az emberek feje fölött, az egyházi beszéd kiforrásának bizonyos kis láza emelte föl s üzleti terve tartotta fenn, azon a határozatlan magasságon, ahonnan észre sem vette a pillanatokra szemébe tolakodó kis jelenségeket.

- Szerencsés jó reggelt kívánok tiszteletes úrnak - köszönt túlzóan alázatosan a tarisznyás ember s ott mindjárt hozzá fogott a tornácról, kunyorálni egy bizonyos egyházi bizonyítvány miatt. Nagy mesét mondott el a feleségéről, gyerekeiről, a hosszú útról amit megtett s ami még előtte van, hajnali egy órakor indult s ma még vissza kell mennie egy igen távoli tanyára s aziránt esedezik, ha azt a kis írást rögtön megkaphatná, hogy ne kelljen a nagyidőt elfecsérelni.

Miklós szórakozottan nézett rá, hallotta is, nem is, más gondolattal volt tele.

- Mikor született? - kérdezte -, év nap...

Az ember megmondta.

Elővette a nagy anyakönyvet s pár perc alatt megírta az egész kis bizonyítványt.

Az ember a kezébe vette a papírt, forgatta, nézte, nagy szemeket meresztett.

- Mi a fizetség? - kérdezte aztán.

- Egy forint nyolcvan krajcár - mondta Miklós.

Az ember éktelen soká kaparászott a tarisznyájába, ötször annyi időbe került, mint a bizonyítvány megírása, míg előguberálta a pénzt s leolvasta az ablakpárkányra.

Mikor letette s a papírt berakta a tarisznyába, így szólt:

- No, hajja az úr, most má kifizettem, de mömmondom: hogy én ezér az írásért nyóc óra hosszát gyalogoltam ide, nyócat megyek vissza, osztán egy forint nyócvan krajcárért öt napot dógozok én, úgy, hogy a verejték csak úgy szakad rullam, míg a kapával vágom a fődet. Az úr meg itt áll az ablakba, osztán civaroz, osztán lefirkant két sort, osztán mögfizetteti magát istenesen. Tuggya!

Miklós még mindig szórakozottan nézte az ember borostás vad képét, a vedlett császárszakállát, amit öreg königréces katonák szoktak viselni a tanyákon, toldott vastag bajszát s aztán felrebbenve maznaságából, amit a rá váró benső izgalmak okoztak, hirtelen így szólt:

- Adja csak azt az ívet, még a pecsétje nincs rendben. Az ember gyanútlan odaadta.

Ő pedig fogta és ketté hasította.

Az ember nagy szemet meresztett.

- Hallja - szólt keményen neki -, most vasárnap délelőtt van, nekem most a maga számára egy perc időm sincs. Nem adok bizonyítványt. Menjen be, ott vannak a könyvek, csinálja meg magának. Nézze meg az ember. Így lenézi maga az én tudományomat. Ha megcsinálja, nem kell fizetnie semmit. Én fizetek magának tíz pengőt.

Ezzel bezárta az ablakot s otthagyta az embert.

Az leforrázva állott ott sokáig, hümgetett, hogy ejnye, ez kuruc egy pap, aztán elbúsulta magát, elment az udvar hátuljába s leült egy tuskóra. Búnak eresztett fejjel s mind csak azon tűnődött, milyen nagy szamár volt ő, hogy kimondta az igazat, most már mehetne visszafelé, így meg az isten tudja meddig kell itt tüsténkednie, míg megjuhászítja ezt a bolond papot.

Miklósban azonban nagyon jó érzések cikáztak. Nem félt ő már az emberektől: megálljatok, mondta magában, ha ti tudtok ugatni, én majd harapni is fogok.

Megkondult a harangszó s nemsokára jött a kurátor a perselyekért. Az egyház ládája ott állott az írószobában az ablak alatt, s az egyik kulcs a kurátornál volt, a másik a pap fiókjában.

Miklós háttal állott az ajtónak, az utcai ablaknál, mikor bejött a kurátor, vissza sem nézett, tudta, hogy ő jön, látta az ablakon át.

A kurátor várta a kulcsot. Jóreggelére semmi választ nem kapott, s ott kellett maradnia, várni, míg a pap nem mozdul. Egy darabig csak tűrte, aztán elkezdett fészkelődni! Derogált neki, hogy kérje a kulcsot, tudja a pap, hogy szükség van rá. Kínosan sokáig tartott ez a csönd. A paraszt mozdulatlanul állott, úgy gondolta, a pap a prédikációra készül, látszott is a tartásán, hogy nagyon el van merülve.

De megszólalt.

- Tiszteletes uram, a kulcsot.

Miklós megfordult s keményen nézett rá.

- Magában legalább lehetne annyi emberség - szólott rá olyan keményen, ahogy még soha -, nem zavar ki a gondolataimból... Itt a kulcs.

Mikor a kurátor kinyitotta az üres ládát s kivette az ólomtányért, meg a két faperselyt, amit a templom ajtaiban neki kellett elhelyeznie s visszaadta a kulcsot, így szólt, de igen hosszú belső tűnődés után.

- Hát engedelmet, tiszteletes úr, nem gondótam, hogy...

Miklós ránézett.

- Megájjon csak. Magának meg akarom mondani előre, hogy aztán ne legyen meglepve, miért hívtam össze ma délutánra a presbiteri gyűlést. Megmondom kereken, vegye tudomásul: A fődbérletet ősztől fogva ezennel felmondom s a presbitériumnak lesz a kötelessége, hogy jegyzőkönyvbe vegye, hogy énnekem ezért az egész esztendőért még kártérítés is jár.

A kurátor felemelte a fejét s szinte fává lett.

- Senkire sem kötelező - folytatta Miklós paposan s nagy hanggal -, hivatali elődjének szerződése, hacsak azt az összes felettes hatóságok nem szentesítik. Én pedig átnéztem az egyházi jegyzőkönyveket, itt semminemű nyoma nincsen annak, hogy a papi földek tényleg, öt esztendőre, bérbe lettek adva, s hogy ehhez a bérbeadáshoz hozzájárult első fokon ez egyházközség, másodfokon az egyházmegye, harmadfokon az egyházkerület.

- Majd még a császárhoz megyünk, hogy ő is írja oda nevit - mondta a kurátor.

Miklós gorombán, villogó szemmel nézett rá.

- Ezt megmondhatja majd a gyűlésen, most pedig hagyjon magamra, mert készülnöm kell a prédikációra.

Az ember, csak ne lett volna olyan hirtelen zavarban, hogy hogy is áll a dolog, majd mondott volna valamit. De így mégis azt hitte, szüksége van a pap jóakaratára; szóval nem mert kihívó lenni. Komor képpel, sötét nézéssel elkotródott a meg-megcsördülő perselyekkel.

Miklós hosszú léptekkel mérte végig, végig a szobát. Erős láza volt, úgy érezte, mintha most kihívta volna harcra maga ellen a világot, csak azon csodálkozott, hogy ma már kétszer győzött. Eddig sejtelme sem volt róla, mekkora hatalom van a kezében. A szíve hízott, valami kevélység dagasztotta, hiszen minden jól megy, csak bátorság.

Olyan sokáig járt-kelt a szobájában, folyton a fellépése hatásán mulatva, hogy egyszer csak ijedten nyitott be az édesanyja.

- Fiam, elhúzták a harmadikat is.

Miklós először megijedt, hogy elkésik a templomból s a gyülekezet vár, aztán így szólt.

- Hadd várjanak. Tanulják meg, hogy nekik várniok kell.

Az anyja bámulva nézett rá, a fia arcán egy új kifejezés jelent meg, amit még eddig nem ismert rajta: az a magával, hatalmával eltelt gőg, ami mindenkinek ott van az arcán, aki tudja magáról, hogy másoknak a sorsát a kezében tartja. S az anya maga úgy nézett a fiára, ahogy csak anyák, tűrő, elnyomott öreg anyák tudják tisztelni fiukat, a hatalmasat.

A prédikáció úgy elment, mintha kukoricát darálnak, egy darabig szól, szól a forgó kő, aztán megáll s kész a liszt. Miklós még soha ennyi kevés gonddal nem beszélt. Valahogy úgy utólag vette észre, hogy ma mondta az első beszédet, amelyen kellett, hogy a hallgatóság szunnyadjon, mert hiszen az ő lelke is szunnyadt beszéd közben.

Mikor bent volt újra a dolgozószobájában, s letette a palástot, nagyon furcsán érezte magát. Éhes volt. Rossz volt a gyomra már a tél óta s ma éhes volt, ma olyan könnyű ember volt, mintha kicserélték volna. Könnyű fajsúlyú ember. Első s legfontosabb vágya az volt, hogy jó ebédet kapjon.

Mikor a kurátor jött, leült a díványra, keresztbe vetette a lábát s kalandozó szemekkel nézte, hogy rakosgatja el a pár krajcárral gazdagabb perselyeket a fanyar, kedvetlen ember.

- Mi lesz avval a gyűjtőívvel, tiszteletes úr? - kérdezte aztán a kurátor.

- Két gyerekkel küldje el, házról-házra. De mondja meg, hogy ez fontos dolog; hogy mindenkinek kötelessége adakozni rá. Valami értelmes gyereket válasszon ki.

Lelkészárvák számára alapítandó intézet céljára szólt a gyűjtőív s a templomban hirdette ki.

A kurátor szórakozottan nézte az ívet. A kezében tartotta, Miklós mulatott rajta, tudta, hogy ennek most valami fő a fejében.

- Nézze, tiszteletes úr - mondta a kurátor -, hát a tiszteletes úr, eccóval kevesli az árendát.

A pap nem szólt, csak nézte az embert.

- Pedig az nagyon becsületesen meg van fizetve - mondta ez, mintha erőszakkal tépné ki magából a szót. - Három forint. Ez a földbér nálunk. Három forint az ára. Annak úgy meg van az ára, mint a zsemlyének.

Nagyon meresztette a szemét, Miklós még mindig nem szólt. Nyugodtan nézett rá, nem akart szólani, már rájött, hogy az a legokosabb, ha ő nem beszél.

- Hát lehet, hogy vóna, aki többet ad. De az kiuzsorázza a fődet. Mert én azt komendálom, inkább adja tiszteletes úr a fődet becsületes, tisztességes embernek, jógazdának, aki szeret jól szántani, nem sajnálja a trágyát, mer az a fő... Én felőlem ráígérhetnek, énnekem szerződésem van, írásom, én nekem a nem sokat ityeg-fityeg, akárki akármit ígér rá.

Elhallgatott mámoros szemmel, mintha részeg volna.

- Hét koronát ígérnek? Nyóc koronát? Mán ezér a tiszteletes úr el akarja venni? Nem úgy megy az tiszteletes uram. Nem azér csinál az ember egyességet, öt esztendőre. Mennyi befektetés kell oda... Fizessék akkor vissza nekem... Amit én befektettem... Még ha kilenc koronát adnak is a tiszteletes úrnak... De hun van az én sok fáradságom, töredelmem, hogy megszakítottam magamat abba a kegyetlen fődekbe... Ekém szakadt, boronám törött, hogy megdógoztam én aztat a fődeket: most jön nekem valaki, hogy az én kezemből kiüsse? Tudhatja azt akárki, ha semmit nem ért is a gazdaságho, hogy nem lehet egy fődön az árendát bevenni se egy, se két esztendő alatt, mer eccer aszály van, másszor árvíz van, most az egerek nagyon gyünnek, aután meg a jégverés, nem úgy megy a tiszteletes uram, mint a prédikálás, mert a tiszteletes úr minden esztendőben beprédikálja a rendes fizetését, azt nem veri el a jég... De a szegény szántóvető ember, annak a legaljasabb, mer annak kell verekedni, kínlódani az egész teremtett világgal!...

S hogy a pap még mindig egy szót se szólt, újra elkezdte.

- Én a jussomat nem hagyom. Én azt hittem, ha pappal szerződök, mintha az istennel szerződnék: annak foga van. Azt hittem, annak nagy foga van, annak a szerződésnek. És én nem hagyom magamat kiforgatni, tiszteletes úr. Nem. Én nem. Nem az az ember vagyok.

Miklós felállott, szárazon mondta, hidegen, indulat nélkül. Mért jöjjön indulatba, ha ilyen jól megy.

- No, jól van, kurátor úr, hát majd ezt mind adja elő a gyűlésen.

A paraszt megindult, újra megállt.

- Nézze, tiszteletes úr. Én magának mindig jóakarója voltam. Azt meggondolhatja mindenki ebbe a faluba. Hogy én mit tettem magáér. Maga aztat nem is tuggya, de nem is fogja megtudni. Hát amit más ad, én is megadom. Nyóc korona?...

Miklós elmosolyodott. A győzelmes gyerek leplezett széles nevetése tört ki az arcán.

A kurátor annál jobban elködlött szemmel mondta. - Kilenc korona?

- Nézze, barátom - mondta Miklós fontoskodva, mert annyira örült, hogy csak azzal tudta leplezni a jóérzését, hogy végre ő is nagyképet vágott életében először s fontoskodva hangsúlyozta a szókat -, nézze, kurátor uram: én addig semmit sem szólok s nem teszek, míg a szerződés meg nincsen semmisítve. Akkor nem bánom, ha öt korona is egy hold földnek az ára, vagy három korona: én rendelkezem a magam birtokával. Úgy adom, ahogy nekem tetszik.

A kurátor véreres szemmel, mint az űzött vad, nézett a szemébe - Tiszteletes úr, én mondok magának valamit. Én az az ember vagyok, hogy én magamat megcsúfolni nem hagyom. Én, ha beledöglök is, de én rajtam nem nevetnek az emberek. Tessék letenni erről az egész komédiárul: megadom a tíz koronát, kvitt a tapló...

Miklós mosolygott s igyekezett ezt a mosolyt eltüntetni, ami nagyon furcsán állt neki.

- Semmit, a gyűlés előtt semmit sem mondhatok.

A kurátor újra kezdte.

- Én tudom, hogy maga én rám haragszik. Haragszik én rám a tiszteletes úr, bárha pedig csalódik. Mer én tisztaszívű ember vótam mindig, tiszteletes uram, ami a szívemen, az a számon... Azt is tudom, ki biztatta fel ellenem a tiszteletes urat, de ismerni kell az embereket, tiszteletes úr. Amit én mondok, a nem szélfúvás: ugye, Debrecenbe is megmondtam... Na lássa!... Mer azér mondom, tiszteletes úr... Mit tartozik ez a presbitériumra... Magáé az a főd... azt csinál vele, amit akar... mit kell ezt a presbitereknek az orrára kötni... Tiszteletes úr: én magának most nagy szót mondok. Írjunk egy új szerződést: én magának megfizetem a dufláját... annak, amit most fizetek... maga meg arra kötelezi magát, hogy míg itt pap lesz, addig a főd az én kezembe van.

Miklós elnevette magát.

- Hátha nyolcvankét éves koromig leszek itt.

- Maga?... Nem lesz itt maga sokáig, tiszteletes úr!... Nem született maga falusi papnak. Városi papnak született maga, tiszteletes uram!... Na, egy esztendőre előre kifizetem azt a kétszáznegyven pengő forintot, ha maga hónap elmegy is. Gilt?...

Miklósnak megvillant a szeme.

- Nézze, kurátor úr: még egy igen fontos pontja van a délutáni gyűlésnek: az elődöm csekély pénzváltságért a természetbeli fizetést átengedte a községnek...

A kurátor intett. Jóakarattal figyelmeztetett.

- Arrúl jegyzőkönyv van! Az a traktuson vót, tiszteletes uram.

Miklós higgadt volt.

- Igen. Most aztán elmegy az egyházkerületre. A püspök elé.

- Hm. Tiszteletes úr, nagyon beletanult a mesterségbe.

Miklós elnevette magát.

- No, most csak menjen haza, kurátor uram, ebédeljen meg. Én is éhes vagyok.

- Azt tudom, hogy a papok mindig éhesek... - mondta a kurátor avval a vagdalkozó tréfával, ami olyan könnyen áll jókedvében nála. De most máris megbánta s szelídítve nézett a papra. - Tiszteletes úr, nem akarom az ebédjét elrontani, de mondanék még valamit... Sok lesz ez a két istória egy gyűlésre... Haggyuk el az egyiket...

Sokatjelentően nézett a Miklós szemébe.

- Melyiket, kurátor uram?

- Hát nézze: ha azt a szerződést nem pengeti többet... akkor én nem bánom, ha ezt a másikat elő is veszi...

Miklósban fellobbant a gonosz gondolat: a szavak köpönyegét felhasználni... Jó, csak legyen meg ez a másik... Majd amazt ősszel elővesszük... Ravasz ember lett, s hogy bele ne lássanak, elfordította a szemét... Ez fontosabb, az egyházi adót felemelni nehezebb is, jövedelmesebb is, mint a földbérletet...

A kurátor várt.

- Kezet ad rá?

Miklós lassan, szó nélkül odaadta a kezét. A parasztmarok jól megragadta, megszorította. Miklós is tudta, az is tudta, hogy most a falu bőrére megy a vásár. A kurátor a maga hasznáért eladja a falut. A falu egy papnak kapzsisága miatt elérte azt, hogy az egyházi adó felére szállott le, most a kurátor a kapzsisága segítségével, a maga üzletéért hajlandó feladni ezt az eredményt: mért ne?... Az ember mindig szívesebben enged a máséból, mint a magáéból...

Mikor a kurátor elment, Miklós elővette a szerződés levelét, s hozzáfogott kiszámítani, melyik is ér neki többet: a község adójának a régire való visszaállítása, vagy pedig a földbérlet felemelése... Úgy látta, hogy ez csak kétszáznegyven korona plusz, de a másik legalább hat-hétszázat jelent.

Kaján és alattomos mosoly jelent meg a szája szélén, amint eszébe jutott, hogy mekkorát fog nézni a kurátor, ha egy őszi presbiteri gyűlésen egyszerűen, minden szó nélkül bejelenti, hogy a földbérleti szerződést is meg akarja semmisíteni... Hogy fog az toporzékolni, ordítani, dühöngeni... Az lesz csak a felfordulás... Már előre drukkolt tőle... Érezte, hogy erre ő nem lesz elég erős magában... Segítség után nézett. Ki fog akkor az oldala mellett állani s ki veszi le róla a szószegés terhét... Előbb a falubeli gazdákra gondolt, a kurátor haragosaira, melyiket kellene megválasztatni e helyett a télen kurátornak... Aztán hirtelen, mint egy szerencsés villanás jutott eszébe Arday.

Hát persze. Arday! Ez a legjobb s az egyetlen alapja a jövőnek... Nagyszerű találékonysággal már tudta is, mit kell csinálnia. Az iskola építésre rendezik a bált. A régi iskola vizenyős telken épült, náddal fedett alacsony, ősi zsellérház. Az egész újraépítés ideája úgy támadt, hogy Ardayval szembetalálkozott néhány hete az utcán s a nagyúr éppen jókedvében volt, szót vetett neki: «No, tiszteletes úr, mér nem építenek új iskolát!... Miből?... A mások zsebéből... Csinálni kell egy jó bált, mindjárt megvan az első ezer forint». Hát még ma fölkeresi az öreg urat: «Nagyságos úr, önnek, az ön őseinek telke volt az a hely, ahol most van az iskola. Ez egy egészségtelen, rossz hely, egész télen, tavaszon víz alatt áll a kert s nyárig pocsolya és békatanya, a gyerekeknek kész halál... Cserélje el ezt a felső zsellértelekkel... stb.» Már táncolt örömében: a falu is szívesebben megszavazhatja a fizetésemelést, ha ezt az ajándékot hozza... Kéz kezet mos. Most rögtön jelenti a presbiteri gyűlésnek s akkor kész az ürügy, hogy ma mindjárt vizitelhessen.

Kicsit fanyarul mosolygott, mintha a békát kellene lenyelnie: hát ő is?... S éppen most, ezután a kijátszás után, ahogy kihagyták az egész bál előkészületekből?... De aztán így szólt:

- Mit? Élnem kell... Magában az ember nem élhet meg, csak embertársai segítségével... Pap vagyok, nekem minden hívemet egyformán kell fölkeresnem, akár szegény akár gazdag... És pláne, most... most... És titokzatosan vidám boldogsággal suttogta magában: Házasodni akarok...

Édes és jó érzés hatalmasodott el rajta, boldog és meleg hangulat, láz és odaadás öntötte el a szívét: Margit, Margit, ezt mind te érted. Érted, szívem, érted dobom el az elveimet, érted alázom meg magam előtt magamat, érted harcolok, érted szenvedek, érted bűnözök... Hogy a te szent és drága és szűzi lényednek ne kelljen fölszedni az élet szemetét, hogy téged üvegházba és selyemágyba vigyelek... Édes kis angyalom... ... drágám... kedvesem...