Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 22. szám · / · Figyelő

Rabinovsky Márius: Liebermann

Liebermann felől megoszlanak a vélemények nálunk, Magyarországon is, meg odaát a németeknél is. Éppen azért, festői jubileuma alkalmából, talán nem érdektelen reávilágítani e tevékeny művész sajátos művészetére. A berlini akadémia mutatta be az ősszel Liebermann félszázados működése folyamán alkotott legnevesebb képeit.

Liebermann impresszionista festő, azt mondják, a német impresszionizmus megalapítója. Valóságban azonban művészetével túlhaladt az impresszionizmus határain és ugyanabban a talajban vetett gyökeret, melyből a mai forradalmi ízű művészeti jelenségek táplálkoznak. Jó ezt megállapítani azért, mert Liebermann még mindig impresszionistának számít, aki Monet stílusának nyitott fiókot a német fővárosban és árult sok ésszel, csinnal és eréllyel a párizsinál valamivel fáradtabb, valamivel fakóbb, valamivel nehézkesebb portékát.

Vessünk egy pillantást fejlődésére. Első nevezetes műveit 1873-ban festi Párizsban Munkácsy hatása alatt. (Önmagában tökéletes festményt talán csak ezen korban alkotott.) Majd Barbizonban tanult meg pleinairül beszélni (1874-5); a 80-as években azonban már mutatkoznak nála olyan tendenciák, melyek, mint Degaséi, teljesen ellenkeznek az impresszionizmus lényegével. A munka, a mozdulat végtelen ritmusa a tömegemberi világfelfogás olyan megnyilvánulása, mellyel azelőtt sehol, mellette legföljebb Degasnál, utána Hodler, Marc és az expresszionisták, kubisták, futuristák műveiben találkozunk. Évekig küzd ugyanazon témával, pl.: tengerparton hálókat javító halászasszonyok (4-5 ily tárgyú képe látható). A véletlenül odavetett egyes alakból mindinkább csoport válik, tehát kompozíció, az egyes, ködben-színben elvesző mozdulatból mindinkább tömegmozgás, tömegakarat. Megoldás: a hamburgi Kunsthalle példányában (1889). Hasonló a tendencia a berlini «Lenfonók» képében, később a tengerparti lovasok sorozatában, stb; sőt, csírában hasonló a tendencia már legelső híres, annakidején forradalmi hatású festményében, a «Libafosztók»-ban (1872). - Az impresszionista festészet ezzel szemben minden ritmustól ment, mert a ritmus a művész pozitív akarati aktusát feltételezi, a ritmus apriori-forma, mellyel a művész tárgya elé lép, az impresszionizmus pedig a korlátlan odaadást, az egyéniség feloldódását az összben kívánja meg. Az volna tehát Liebermann képeinek az egyik fajtája, melyek témája: egy csoport ritmusa a formátlanul lüktető térben.

Képeinek másik kategóriája látszólag a végtelen ritmika minden elemétől ment, felületes szemléletnél legtisztább ízű impresszionizmus: portrék, tájak. A portréról most nem beszélünk; sajátságánál fogva megköti a művész kezét. Tájairól szeretnők megállapítani, hogy hiába járt Barbizonban, hiába keresünk nála igazi plein-air képet; mintha ólomsúly nehezednék ecsetére: a nap, a köd, a tűz, az eső mindent átlepő személytelen eleme sehol sem oldja fel teljesen az egyénit a végtelenben. Igaz: későbbi képeiben az egyes fát nem tudjuk élesen megkülönböztetni már a hegytől, a hegyet az égtől, vagy a fövenyt a hullámtól, hullámot a fellegtől. Közönyösséggel siklik tehát el az egyes figura, az egyes tárgy felett. Így nem is mondhatjuk az egyes tárgyról - bokorról, fáról, égről, hullámról -: ez itt egy fa, az bokor, idáig megy a hullám, az ottan az ég: a tárgy elveszti «egyéniségét» a képben. És mégsem egyénietlen egyes részeiben a létrehozott festmény, ha a «rész» alatt nem az egyes tárgyat, hanem a befestett sík egy darabját értjük. Mert az ecsetvonás önéletét éli, oly mértékben, mint senkinél ő előtte. Liebermannál az ecsetvonás e «fantáziája» öncél, a cél. Ez az ecsetvonás (ahogy a festő egyetlen lendületben keni vásznára a tubusból kinyomott festéket) nem törődik azzal, hol szűnt meg az egyik tárgy határa, hol kezdődik a másik. Színes barázdákba bontja a világot, festéksávokat lát bele a tárgyak összességébe, melyeket művészetével ekképpen átszellemít. Nem engedi át magát, mint Monet, korlátlanul, akarat nélkül a mindent elnyelő atmoszférának, hanem föléje kerekedik és reákényszeríti formáló akaratát, az ő «fantázia»-telt, tárggyal nem törődő ecsetét; hideg megfontolással boncol, metsz, oszt, megtagadva az egyes jelenségtől annak önállósági jogát, fa beleolvad az égbe, virág a fűbe, ruha arcba, csónak a vízbe, vak sorsként szántja át az ő világának képét az a teljesen «tárgytalan», «fantázia»-telt ecset.

Ez a «tárgytalanság» közös Liebermannál az impresszionistákkal; ez az ő tendenciájukban rejlett: a világ, melyben a lélek szétterjeszkedik számukra egy végtelen ugar. De Liebermann itt meg nem áll, tovább megy, új elemet visz az impresszionizmus passzivitásába, aktív elemet: az ecsetvonás önéletét, a színbarázdák ritmikus táncát. És ezt az impresszionizmus nem ismerte; a nagy, formátlan vibrálás náluk elnyelt mindent: színt is, alakot is, ecsetvonást is. Liebermann szántóföldet teremtett az ugarból. Ez az új benne. Ritmus!