Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 21. szám · / · Babits Mihály: Drága élet

Babits Mihály: Drága élet
7.

A pusztulás órája közeledett, és madame van Leberghe úgy élt, egy névtelen kábulatban, mint aki süllyedő hajóra van kötve.

Éjjel azonban rettenetes álmok gyötörték. Azt álmodta, hogy férjével vasúton utaznak, száguldanak, s az ajtó előtt állnak, s az ajtó nyitva van. Egy gyenge ujjlökés, és férje kalimpálva bukik le véresen az útra, és ő egyszerre valami rettenetes megkönnyebbülést érez, ó, micsoda ijesztő, bűnös megkönnyebbülést! S ekkor úgy volt ebben az álomban, hogy ő csak a világ előtt, s a világ kedvéért tartotta fenn eddig férje életét, mert mintha a világ, az ő régi társasága, tudott volna mindent, s mit szóltak volna, ha férjét halni hagyja?

Máskor meg, mintha betörtek volna szobájába, betegeket hoztak volna hordágyakon, mint Lourdesba, és követelték volna rajta a titkos gyógyszert. Forradalom volt, csákányok forogtak a levegőben, s a sírokból kikeltek a sárga halottak, és követelték eltűnt életüket.

Eliszonyodva önmagától és az élettől riadt e lidércnyomásos álmokból van Leberghené. S az álmokat folytatta az élet; az egész élet lidércnyomás volt már, amelyhez egy halhatatlan beteg nyögései és átkai szolgáltatták az álom taktusát.

A szegény asszony valóságos apátiába esett, megszűntetett minden kísérletet újból pénzhez jutni, egész nap mozdulatlanul ült, majd meg szemrehányást tett magának tétlensége miatt, hallgatta a beteg tehetetlen átkozódását a másik szobából, bemenni hozzá nem mert már, de kimenni sem mert a lakásból, félt az emberi arcoktól.

Van Leberghe-et azonban fokozódó gyengesége az ágyhoz szögezte. Ott élt a halál árnyékában félelmeinek és átkozódásainak: egész családja félt tőle, mint ő félt egész családjától. Csak a kis Marcelinet tűrte ágya mellett, csak benne bízott, csak az ő általa - s szeme előtt - készített ételeket fogadta el. Marceline, mint egy gyengeszívű Cordélia, végtelenül megsajnálta atyját; de annál kevésbé sajnálta őt az atyja: s a szegény leány naponta vörösre kisírt szemmel és az izgalomtól lüktető pulzusú halántékkal távozott a beteg szobájából.

Borzasztó volt ez az emberi roncs, amint utolsó erejével kapaszkodott maradék életébe, s félt, könyörgött, gyanakodott és megalázta magát a megmentő Mammonért.

- Ölj meg! Látod, mindnyájan azt kívánják! Ölj meg! - nyögte néha fetrengései közt, s komédiázva hítta a halált; de a következő percben megint vadul és kétségbeesetten kiáltott életért.

- Marceline, te jó leány vagy, látod, meg akarnak gyilkolni, el hagynak pusztulni, ne engedd, ments meg, tégy valamit, az apád vagyok - rimánkodott, görcsösen fogdosva a leánya kezét. - Látod, a szegény apád itt könyörög a Halál előszobájában,

Marceline kétségbeesetten töprengett magában. Mit csináljon? Kihez forduljon? Végre egy napon elhatározta magát. Megtudta Nivedita herceg címét - akinek már hónapok óta hírét sem hallották - és végezve az iskolát, egy félórával a tanítás után becsöngetett az ázsiai theozófus nagy, előkelő palotájába, melynek lépcsőházában szent majmok guggoló szobrai s egy széles vigyorgású, meztelen köldökű Buddha-kép néztek rá.

A herceg azonban nem volt otthon: bizonytalan időre Indiába utazott, s címét sem hagyta hátra.

Ezzel elszakadt az utolsó szalmaszál. Marceline borzadva gondolt a hetekre, melyek a katasztrófáig következnek. Van Leberghe ettől a naptól fogva még rettenetesebb lett; majd mindent föladva zokogott s ordítozott, majd meg avval a képtelen reménnyel bíztatta magát, hogy talán csak ámítás mindez a kétségbeesett járáskelés: nem hiányzik a pénz, csakhogy elrejtették, hogy ne kelljen életéért föláldozni. Éjszaka fölkelt titkon és kutatott szerte a szobákban; aztán elhagyta ereje, végigesett a padlón. Feleségének feje alól kirántotta a vánkost, gyanakodva, nem őrzi-e az alatt a pénzét? Miután semmit sem talált, lázas és félőrült szavakban fakadt ki a pénz, a gazdagok, a társadalom, az egész világ szörnyű rendje ellen, s az egykori konzervatív író egy züllött forradalmár világnézetét ordította, nyögte és zokogta.

Elérkezett a nap, az utolsó terminus, amikor a gyógyszer új megrendelését postára kellett tenni, ha a beteg életét kockáztatni nem akarták. Van Leberghené az egész éjt számításokkal töltötte és reggel szikkadt sírás közt jelentette ki leányának, hogy a gyógyszert meg fogja rendelni. Volt egy értékes családi ékszere, melytől mindezideig nem akart megválni; kiszámította, hogy ha ezt és néhány maradék bútorukat eladja, s hozzávesz még egy nagyobb előleget, melyet Clairenek a bankban ígértek, a szükséges összegnek még éppen egyszer ki kell kerülnie. Igaz, hogy ezzel napi megélhetésük alól az utolsó alapot rántják el; de madame van Leberghe számított az önmegtagadás korlátlan képességére, melyet önmagában érzett.

Mint mikor azt hiszed, hogy mindenre elkészültél, a legrosszabbra is; s aztán történik valami váratlan, valami még rosszabb, s csak akkor riadsz rá, hogy a legrosszabbnál is van rosszabb, mikor már megtörtént: olyan érzéssel hallgatták a lányok anyjuk számítását. Nem mintha az újabb nélkülözésektől, az áldozatoktól féltek volna: erre edzve voltak: hanem most, hogy már megnyugodtak, hogy mindennek vége lesz, ha a legborzasztóbb módon is, de mindennek vége, vége: most újra érezni, hogy mindaz a rettenet, amit az utolsó hónapokban átéltek, mint egy sziszifuszi szenvedés újra fog kezdődni; az több volt mint elviselhető. Atyjukra gondoltak, rettenetes gyötrődésére, amely már életnek úgysem nevezhető; s anyjukra, erre a szentre, aki képes megint végigjárni ezt a gyümölcstelen Kálváriát. S mind a két lánynak ugyanaz jutott az eszébe, egy revolver, melyet van Leberghe éjjeli szekrényének fiókjában tartott s féltékenyen őrzött, hogy családját olykor öngyilkossággal fenyegethesse. Ó, mennyi oka volna öngyilkossá lenni! S ha egyszer holtan találnák ágyában, milyen könnyen elhinné mindenki, hogy az lett!

Másnap reggel - vasárnap volt, szép sugaras idő - a beteg, aki hosszú időn át úgyszólván semmit se aludt, megnyugodva kissé, hogy még egyszer megjő az Árkánum, hosszú, kábult álomba merült. Claire rávette anyját, hogy menjen le a napra, egy félórára, a szomszédos parkba. Ott, ráadva kendőjét, hogy meg ne fázzon, leültette egy padra, s aztán valami ürügy alatt hazafutott.

Óvatosan nyitott be a beteg szobájába. Van Leberghe aludt, Marceline ott ült az ágy mellett s ijedten, mint akit megleptek, dugdosott valamit a párna alá. Claire erőszakkal kihúzta azt onnan: a revolver csillant meg a gyönge kézben.

- Csak mert őt sajnáltam... nem tudtam nézni tovább... - zokogta Marceline -, de nem merem, Istenem, nem bírom megtenni...!

- Add ide - szólt Claire hidegen, és elvette a fegyvert.

Marceline kifutott a másik szobába, letérdelt és befogta a fülét.