Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 20. szám · / · Móricz Zsigmond: A fáklya

Móricz Zsigmond: A fáklya
Regény
VII.

Avagy nem tudjátok-é, hogy az angyalokat is megítéljük.

Pál apostolnak ezek a szavai számtalanszor eszébe jutottak Miklósnak ezekben a napokban. De miért? Mért ítéljük meg az angyalokat is és hol vesszük az ítéletnek mértékét?

Mindenkor erkölcsös, illedelmes, tisztességes embernek ismerte magát s a szerelem a legszentebb és legideálisabb lelkiállapotnak tűnt fel előtte, de ami vele történt, most, az egészen csodálatos és érthetetlen volt. Estétől reggelig és reggeltől estig folyton a legbujább gondolatok jártak a fejében. Még sohasem ismert nőt, aki ennyire tisztának, érintetlennek, liliomszerűen ártatlannak s erényesnek tűnt volna fel előtte, mint Margit, s a vére folyton rakétázott és a legocsmányabb gondolatokkal gondolt rá. De mik voltak ezek az ocsmány gondolatok? Nem volt egyéb, csak az, hogy minden pillanatban eszébe jutott a lány szépsége, s nemcsak a szemei s az arca, hanem a cipője, a kivillanó harisnyája, a testének körvonalai, a mozgása, a ritmusa, s folyton ölelte gondolatban és csókolta és a legforróbb karolással fonta magához, hogy egy pillanatra el nem lehetett tépni tőle legalább képzelt s álmodott fizikumát, s a vére állandóan bizsergett és pezsgett és forrt, s valami szakadatlan kéjes érzés volt benne úgy, hogy a szeme attól egyre homályos volt, a keze állandóan remegett, sem ülni, sem állni, sem olvasni, sem beszélni, sem gondolkozni nem tudott, s ahelyett, hogy erőszakkal elcsitította volna magát, ha már egy árnyalatra megállott ez a szakadatlan zuborgása vérének, fantáziájában azonnal készen volt egy erős emlékképzet, amely ismét a végtelenségig felizgatta. S ez annyira jól esett neki, hogy ezért az érzésért kész volt mindent föláldozni. Igyekezett egyedül maradni, hogy senki ábrándjaiban meg ne zavarhassa, leült, s egy helyre nézett, mintha még arra sem volna szüksége, hogy a tárgyak betolakodjanak a lelkébe, tisztán s kizárólag arra az egy lányra gondolt, lehunyt szemmel, maga elé idézte, minden szavát igyekezett újra hallani s minden mozdulatát újra érezni. Az ajka égett s folyton csókot érzett, negyedórákat töltött így mozdulatlanul, kimeredt testtel, kinyílt s remegő ajakkal, a távolba szimatolva, s egész testében a mohó testi kívánságot érezve. Olykor egy-egy szót suttogott. Margit... kicsim... szent... s mindjárt utána egy aljas szót, amelytől ismét fellobbant a vére, mintha a már kialvó tűzre rőzsét hintenek.

Hosszú órák teltek el, míg annyira csillapodott, hogy valami más gondolat tudott erőre kapni benne. Egy ilyen szünetnek a terméke volt az az emlék Pál leveleiből, hogy «még az angyalokat is megítéljük!» Remegő száraz ujjaival elővette a diákkori rongyos kis bibliáját, s megkereste ezt a helyet. Idegesen kereste, meg is találta, de amint egyet fordított, mohó szemekkel olvasta a parányi betűket, a fejezet rekapitulálását: «A házasságról, szüzességről, özvegységről tanít.» Csak attól a szótól, hogy «szüzességről», elállott a szíve dobogása, mint valami tűzzuhatag, úgy futott rá a betű, s mohón, és könnyes szemekkel habzsolta a szókat:

«...Jó a férfiúnak asszonyt nem illetni. De a paráznaságnak eltávoztatásáért minden férfinak tulajdon felesége legyen és minden asszonynak tulajdon férje. A férj aminemű jóval tartozik az ő feleségének, azt megadja annak, hasonlóképp a feleség is az ő férjének. A feleség nem bír az ő saját testével, hanem a férje... és a férj sem bír a saját testével, hanem a felesége...»

Hosszú ideig tartott, míg úgy ahogy megértett valamit abból, amit olvasott, mert minden mondat, amely nemi izgalmával összefüggésben volt, úgy felzavarta, hogy egészen vak és lázbeteg lett, s tökéletesen megszűnt benne minden asszociálási lehetőség.

Felugrott s kirázta magát ebből a bámulatra méltó kábultságból. Mintha alkoholmérgezés ütött volna ki rajta, vagy ópium, vagy valamely mérgező szernek a fizikumát egészen megbontó hatása uralkodott volna rajta, olyan volt ez a szerelem. Félelmes és ismeretlen állapot volt rajta, s koronként megdöbbenve gondolt magára, hogy talán megőrült.

A bibliát is félredobta, minden könyvet s minden gondolatot, alapjában véve szerencsétlennek érezte magát, valami rendkívüli kielégítetlenség volt a keblében, harag volt ott s nyers és komor akarat, amely fájdalmat okozott, hogy annyira kielégítetlenül kellett maradnia. Pillanatonként tűrhetetlen volt már neki ez az állapot, fel akart állani, kalapot tenni, bundát venni s nekiindulni a távoli útnak a sötét hajnalban, hogy elérje, amit akar. Nem akarta tűrni többé azokat a korlátokat, amelyek vágyai elé tornyosodtak, s meggyűlölte s megvetette a törvényeket, amelyek minden vasbilincsnél vasabb erővel akadályozzák meg természeti erejű vágyának teljesedését. Mindazt a szenvedélyt, amit már eddig életében többször érzett magán, most hatványozva érezte minden idegében, sőt minden izmában. Fojtani tudott volna, harapni és sírni, de nem oszlott fel érzése külön érzésekké, egy tompa kábultság volt benne, amelyben benne rejtőzött minden lehetőség, a Szépség, a Jóság, a Sötétség s a Gonosz.

De mindez csak mint elementáris lehetőség, s teljesen hiányzott a Gondolat, a Filozófia, a Társadalom, az Emberiség. Csak őt akarta, az egyet, s kész lett volna ezért meggyilkolni mindenkit, ha útban áll. Csak ölelni akart, csak elomlani, beolvadni, csak termékenyíteni s aztán meghalni, mint azok a pillangók, akik azonnal elmúlnak, amint hímkötelességüket teljesítették. Mi volt neki most, mind a jövő, mi történhetett még ezután vele?... Hogy prédikációkat mond? Hogy könyveket ír? Hogy a papi fizetéseket rendezi? Hogy a társaságban ünnepelt férfi lesz? Hogy megvénül s esperes lesz, püspök?... Ez mind annyira semmiség és értéktelen függeléke volt jövőjének, mindent, mindent odaadott volna, ha most az egy kívánsága teljesedhetik, s a lányt alkimista erők behozzák a szobájába. S még a lányt is, még azt is leegyszerűsítette az egy tényre: mi lehet abban, ami neki kell még azontúl. A kedves szavai, a gondos mozdulatai, a hajlékony sugárzása, vagy hogy jó feleség lesz, okos beosztója a férj jövedelmének? Rendbentartója a családi lakásnak, reprezentáló párja a társaságban, nagy rokonság által az ő jövőjének elősegítője, nemes magyar vérének értékesítése a jövendő generáció vérében... Mind, mind, mind semmiség, talán mind benne van az első ölelés isteni extázisában, de csak egy percig tartson s legyen vége, szeretni, meghalni, aki hátul marad, tegye be az ajtót...

S kajánul elmosolyodott, mélyet sóhajtott, levetkőzött, elfújta a lámpát s megpróbált aludni.

Napok múlva jött rá, hogy mennyire üres és szegény ez a gyötrődése. Más korok ezt a gyilkosan fizikai kínt kitöltötték szellemi tartalommal, a platonizmus művészi szemléletté alakította, szépséggé, amely átvitte a felzúdított energiákat, s átalakította bizonyos cselekvő erővé, költészetté, művészetté. A romantikus korok nagy érzéseket váltottak ki az ifjú lelkek nemi gerjedelméből, hősi tetteket s nagy cselekvéseket, a szentimentalizmus abstrakt világfájdalmat: a mi korunk szegény fiainak már megint nem maradt egyéb, csak a leplezetlen, a cicomázatlan, a mindennél gyötrőbb kéjvágy. Mi már készen vagyunk mindennel, szégyelljük a hosszú századokat, amikor áldolgokkal voltak kitöltve a lelkek, röstelljük apáink, anyáink ábrándozását s érzelgését, mi már mindent tudunk, mi már isten s mankó nélkül járunk, mi már egészen individuumokká lettünk, elveszítve az összefüggést ezzel a hideg, liberális világgal, amelynek nincs más dolga, csakhogy melegágya legyen a mi egyéniségünk kivirágzásának. Itt végre a species egészen species marad, magára bízva s magában élve s magától várva mindent: ah, hörgött fel Miklós, ez elviselhetetlen, ez nem élet tovább! Hogy legyen mindenki maga a maga világában a nagy Én, hogy bírja el a vállaira szakadó Glóbust minden egyes... Mért fosztottatok ki minden illúziómból, mért nem hagytatok meg gyereknek s tudatlannak s az anyám kötényébe kapaszkodó kisfiúnak. Nekem már az az abstrakt életöröm sem maradt meg: amit a világ fájdalmától zengő szívek tudtak tombolni. Én nem helyeslem az életet, anélkül, hogy örömem volna abban, hogy ezt a titokban nagyszerűnek sejtett valamit úgy leböcsmölöm, én már ebben a kontrasztban sem találom meg azt a felemelő érzést, amit naiv apáink élvezni tudtak.

Ah, mindegy az, csak nő legyen, mondta végül, s mohó vággyal gondolt a városi kisnőkre elkeseredve s betyáros szilajsággal, s eszébe jutott sok éjszakai álmatlan fantazmagóriája, mikor mesebeli lehetetlenségek útján tette magáévá az összes nőt, aki csak az emlékében feltűnt, vagy akit megsejtett, sőt, akiket nem is sejtett, csak megérzett valamerre a föld hátán, ahogy a varázsvessző megérzi a forrás kútfejét.

Végre eljutott benne az ember arra a fokra, mikor minden mindegy, mikor az egyéni lét véges-végig elvesztette hatását s varázsát, s már nincs hátra ezen az úton semmi, semmi többé, semmi.

Legalább megszabadultam a balítéletektől, mondta vigasztalóul, keserűen s akasztófagúnnyal: meghalt az isten, meghalt az erkölcs, meghalt az emberi jóság, meghalt a társadalom segítségében való remény, meghalt az állam üdvösségében való babona, meghalt a szerelem, meghalt minden: minden ami elkápráztatta eddig az emberek szemét, minden hazugság, ami az emberi lélekben feltornyosodott, felhalmozódott, s nem maradt más csak a meztelen, puszta, nyers állati lét.

Az vagyok, ami a kutyám: falánk, csaholó, párzó dög.

Csak ez ne duzzadt volna ekkorára, morogta s ököllel vágott a homlokára.

(Folyt. köv.)