Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 19. szám

Bálint Aladár: Tatai emlék
- 1917. július végén -

Fél kettő délután. A messzire nyúló mozdulatlan tó tükrén szinte csattog a rajta végigperdülő szikrazuhatag. A nap már kissé oldalt vonult, a jobb kéz felé eső Esterházy-kastély szórja a millió meg millió fényszilánkra tördelt sugarait. Fölöttem sűrű lombok, hátam mögött a vár. Kőtuskók, faragott lépcsőkorlátok, mint kővé meredt alabárdosok őrködnek a parton. A tó közepén sok száz fekete pont, úgy hiszem kacsák. Tunyán szundítanak sűrű rajokba verődve. Közülök mint eleven tiltakozás, szabályos időközben fehér sirályok rebbennek fel, de azok is hamar alászállnak. Nyilván céltalannak találják a felesleges mozgást, hulló papiros módjára lágyan, lankadt keringéssel aláereszkednek. A tóban töméntelen sok hal bizsereg, de a sirályok oda se hederítenek. Úgy vélem, csupán azért szállnak fel időnként, hogy lássák vajon rend van-e a halak körül; csőszökké szelídülnek a fürge kalózok.

Fülledt meleg, sűrűnek foghatónak érzik a levegő. Csend. Érzem, hogy megállt az idő, múlt jövő emlékezés köddé foszlott, tompa kábulat kárpitja borul az agyra, lefojtja az eszmélet szárnyait.

Talán nem is dörögnek távol az ágyúk és békességben élnek az emberek. A napsütéses tavon, sirályokon, az öreg várfalakon, az ég ragyogó kékségén kívül mi lehet a világon...

Pedig iparkodó eleven város kellős közepén vagyok, a tó túlsó felén emelkedő hegyek mögött bányák, gyárak. De a város is bágyadt, mozdulatlan, körülöttem senki.

*

Reggel óta bolyongok e kettős városban és este már vonatra szállok. Ha idegen Tatára kerül, az első dolga, hogy megtekinti a híres Esterházy parkot. Az már Tata testvérvárosában Tóvároson van. A kertbe csupán vasárnap és csütörtökön szabad a bejárás. Ma szerda van, de az nem tesz semmit. Egyedül botorkáltam az ősi platánok, tölgyek alatt. Némelyik fa lombja a földet söpri. Két tó van e parkban. Egy nagyobb - a hattyutó - és egy kisebb, melynek meleg a vize. Sápadt lótusz virágok fúródnak a sűrű kövér hínárral átszőtt meleg tó vizébe. A hattyúk a nagy tó túlsó sarkába húzódtak. Merev zárkózottsággal ülnek a vízen. Titkos tanácskozást sejtető módon emelgetik nyakuk, szárnyuk. Nyugtalanító miszticizmus árad ki e néma madarakból. Valami csodát, nagyszerű megmozdulást, hangot vár az ember. Egyszerre megindul az egész tábor, úgy siklanak, oly egyenletesen, mintha kulisszát tologatnának a színpadon.

A park közepén elegáns kis barokk kastély. Lakatlan. Vele szemben szikkadt fekete épület a «mecset». Nem valószínű, hogy mecset lett volna e félholddal díszelgő szögletes kis házikó. A formája legalább ellene vall. Mindegyik falán ajtó. A zárt ajtók hasadékain keresztül egymás tetejére hajigált padok látszanak. Ha jól láttam, alul valami kút vagy pince sötétedik. A park egyik szegletében gótikus épület romjai. Egy omladozó termen keresztül patakot vezetett a romantikus utókor. Az egyik falba római sírkövet illesztettek. A tábla középső mezején három domborművű mellkép látható, nyilván az apa, anya és fiú képe. Intelligens fejek és öntudatosak. A romokat sűrű bokrok, fák takarják el. Őz bukkan ki a bokrok közül. Gyönyörű park. A gazdája, úgy hallom, nemrég múlt huszonegy éves.

*

A gótikus építkezésnek több emléke maradt fenn a városban. A Mátyás korabeli vár is csúcsíves. Távolról velencei gótikus ablakívek csalogattak. Forró hullámzás fut át rajtam, oda sietek... Közelről nézve kiderült, hogy az ablakok ívét utólag rakták az erősen restaurált és eredeti formájából kivetkezett várra. A leomlott falak megmaradt íveiből külső díszt, pillértartó íveket formált az építőmester. A vár különben nagyon tekintélyes, öreg épület. Sáncárok veszi körül és nagy hídon vonul be a várudvarba az ott elszállásolt hajdú, cseh katona, amiből itt fölösen sok lézeng. A vár falán Esterházy címer, egy kissé távolabb eső öreg hídon is az ékeskedik, a templomok falán is. A híd oldalán búsongó Nepomuki János szobra előtt különösen szép vasrács és régi lámpás van. A kapucinusok temploma üres. Csupán egy mezítlábas tótarcú kis lány bámészkodik az oltár előtt. Sok régi kép függ a falakon. Érdemes lenne egynémelyikét alaposan szemügyre venni. Úgy tudom, Tatán sok öreg kép szunnyad. A lexikon szerint állítólag egy Lionardo is van az Esterházyak kastélyában. A templom előtt harangjaitól megfosztott, fából összerótt zömök harangláb szomorkodik. A tetejét is leszedték; nyilván a harangokkal együtt. A kolostor mellett terrasszerűen lejtősödő kert. Az útról lelátni a kertre. Csupán egy pap sétál a veteményes bokrok között. A kert alatt patak. Az egész olyan mint egy Schwind-kép.

*

A környéket gyötri a szárazság, kutak, patakok kiapadva, mezők leperzselve, a fákról összezsugorodott levelek lógnak tikkadtan, epedő szomjúságban. Tatát áldott patakok szelik át, üde, zöld vizük óriási malomkerekeket hajtanak, kerteket öntöznek. A tavak táplálják, duzzasztják a patakokat. A tó ez a város centruma. Helyesebben két városé, mert Tóváros, bár a határ egymásba folyik, külön igazgatott város. A közigazgatás szigorú elkülönültségét, úgy látszik, a tóvárosi utcalocsoló is hangsúlyozza. Ugyanis, mikor kocsija a tatai határjelzőoszlophoz ért, egy tapodtat se ment tovább és visszafordította lovait. Bosszúsan nézte a tatai földre szóródott vízcsöppeket, talán még vissza is szippantotta volna.

A tó a két város centruma. Az a kezdet, az eredet. Köréje épült, mint két karéj, Tata és Tóváros. Előbb volt a vár; a házak, a kertek, az utcák, a vár és a tó körül sokasodtak. A vár az Esterházyaké volt, a város is az Esterházy-nemzetség dicsőségét hirdeti. A házak, a kapuk a kastély előkelő díszét szeretnék legalább a cifraságokban megközelíteni. Sok szép öreg ház bukkan ki az utcasorokból. Házakon értékes, öreg ablakrácsok. A tanulatlan lakatosmesterek is a rokokó mintaképeket másolták sután, ügyetlenül. Némelyik házon összekuszált, furcsa homlokzatdísz árulja az egykori kőműves nagy erőlködését.

Jó lenne tudni, hogy a lelkekben, az agyak kanyarulataiban, a testi jólét akarásában mit jelentett és mit jelent a főúri família több százéves közelsége.

Tatán hosszú utca húzódik végig. Az utca képe olyan, mint bármelyik poros alföldi parasztvárosé. Tóváros valamivel frissebb. Megszokott háborús kép. Trafik előtt ácsorgó sokaság. A várakozókat szuronyos katonák őrzik.

Az egyik malom mellett két jól táplált, jól öltözött diák ődöng. A kövérebbik Kodakot lóbál a kezében. A korábbi generáció kisvárosi gimnazistái biciklivel kérkedtek, most Kodak járja.

A város végén a cigánysoron fülledt nyári csend. Egyszerre messziről egy szál hegedű cincogása közeledik, növekszik. Az apró házak mögül öklömnyi cigánygyerek bukkan elő. Jártában hegedül, majd egy feszület kerítésére kapaszkodik és úgy folytatja a muzsikálást. Néhány pillanat múlva újabb hegedűcincogás éled és közeledik, belefonódik a beérkezett gyerek játékába. Nemsokára ketten hegedülnek a feszület alatt. Mint a fuga egymást kergető szólamai bukkannak fel rövid időközökben a ballagva cincogó gyerekek, egymásután vagy tizenöt, tizenhat darab. Végül is egybegyűltek. Nagy hangtorlódás. Egy ideig nyugodtan űzik mesterségük, de felkerekednek, majd lassú hegedűszóval elindul és eltűnik a fák alatt a zenekar, a végső hangokat már elnyeli a szekerészkatonák hosszú sorban elvonuló harminc-negyven kocsijának csörgő, csikorgató lármája.

A hosszú út kivezet az állomásra. Utam a temető mellett vezet el. A temető kapujára egykor nagy betűkkel ki volt festve: Feltámadunk! Egy óvatos polgár átmázolta a biztató ígéretet.