Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 19. szám · / · Réti Ödön: A dinnyeföldön

Réti Ödön: A dinnyeföldön
II.

Marica talpra ugrott, leverte szoknyájáról a hozzá tapadt giz-gazt, izmos keze végigsuhant a haján s a mellét takaró vászoning ráncain.

Egy kukorica tábla mögött, porfelhőbe temetkezve, kocogott feléjük egy kocsi.

- Hol a botom? - keresgélt Stévó.

Marica megszánta s a kezébe adta.

A kunyhó mögül egy púpos ember lépett elő. Balkarjával egy óriási görögdinnyét szorított az oldalához, a másik kezében kést lógatott, mely jártában a földet érte.

Marica szikrázó szemekkel mérte végig, de a púpos nem látta ezt, gyanútlanul, negédes mozdulattal megállt az asszony előtt, felnézett rá, a szája egyenes vonalban széjjel húzódott, apró vakondok szemei, bizalmasan csillogtak: mosolygott.

- Hallja - kiáltott Marica öklével hadonászva -, mit mondott maga a Stévónak?

A púpos összerezzent. Elsápadt. Mosolygó torzarcára egy pillanat alatt a megdöbbenés torz álarca borult. Ránézett Stévóra, aki látszólag egykedvűen pipázott és hebegve, alázatosan szólt.

- Én? Mondtam én valamit?

- Maga azt hazudta, hogy maga az én szeretőm. Pfuj! Egy ilyen utálatos, elől púp, hátul púp, nem is ember, kutyámnak se kellene, kutyának is csúf... pfuj, pfuj...

Többször kiköpött, aztán sarkon fordult s bement a kunyhójába.

A púpos fehér volt mint a fal; remegett s a dinnye kopogva ütődött szögben kiugró melléhez. Sokáig állt így, aztán a dinnyét kicsúsztatta karja alól; fújva, toporzékolva rugdalta, aztán fáradtan feje fölé emelte a kését és inkább szemrehányó, mint haragos hangon kiáltott Stévóra:

- Teveled pedig majd leszámolok.

Stévó tele tüdővel szívta a pipáját, s olyan arcot vágott, mintha nem is sejtené, hogy ez a fenyegetés őt illeti.

A kocsi megállt. Sovány, őszbeborult, rövidre nyírt szakállú ember szállt le róla, félénk, szerény mozdulatokkal közeledett, kalapját mélyen megemelte; megállt Stévó előtt, s barátságos mosollyal nézett rá.

- Nem ismer? - szólt és hangjában csalódottság borongott. Stévó szimatolt, szemhéjai mint a megriasztott madár szárnyai rebbentek, vergődtek.

- A hang - motyogta szégyenlősen.

A púpos a saját szemeire mutatott, integetett, hunyorítgatott. Az idegen észbe kapott.

- Én vagyok a Samuka, a Samu bácsi...

- Persze - vágott közbe élénken Stévó -, a hang mindjárt olyan ismerős volt.

Kezét nyújtotta.

- Rég járt nálunk, Samuka. Hogy van?

- Köszönöm - felelt Samuka. Régen, nagyon régen, nagyon-nagyon régen.

Csendesen integetett a fejével.

- No nem is olyan régen - szólt Stévó -, öt év, nem igaz?

- Annyi - mondta Samuka, s megismételte:

- Régen, nagyon régen.

Stévó végigpergette ujjait Samuka kabátjának gombjain.

- Akkor még én is jól láttam. Most bizony csak fölfelé látok, de fölfelé aztán jól. Látom a Göncölszekeret, a Tündércsillagot, a Kotlóstyúkot a csibéivel...

Samuka részvéttel nézett a megrokkant ember fagyos hideget sugárzó, kialudt szemeibe.

- Sok minden történik ezen a világon - szólt -, most én is megint dinnyével kereskedem, mint régen.

A kocsira mutatott.

- Az anyám - mondta halkan.

Elhallgatott. Marica jött egy dinnyeszelő késsel.

Samuka mandulametszésű, szomorú szemeiben kicsi mécsek lobbantak fel. Meghajolt az asszony előtt, s megemelte kalapját.

- Sok változás - szólt -, ez a szép leány sem volt akkor itten.

Marica mosolygott.

- Asszony - szólt élénken -, régen volt az...

- Asszony - ismételte Stévó -, az ura orosz fogságban van.

Samuka összerezzent, s a kocsi felé nézett.

- Minden épkézláb embert elvittek katonának - szólt, s szórakozottan tekintgetett körül. - Szépek a dinnyék?

- Hála Istennek - felelt Marica -, de még kevés az érett.

- Sok úgy sem fér el - mondta Samuka -, a mamám fekszik a kocsin.

Közelebb mentek és látszott a tollas vánkosokból vetett ágy. Samuka halkított a hangján.

- Nagyon beteg a mamám, benn voltam vele a városban, az orvos azt mondja: tífusz, vigyem kórházba...

Vékony, gyermekhang rítt le a kocsiról.

- Nem akarok kórházba menni.

- Nem, nem, mamuskám - szólt Samuka gyengéd, becéző hangon. - Isten ments', de nem ám; eszemben sincs; felrakunk néhány dinnyét és szépen hazamegyünk.

Most hangosan, üzleti hangon kezdett tárgyalni a dinnyékről, ki mennyit ad, milyen áron... sárga,... görög,... turkesztán...

Stévó félreállt s kérdezés nélkül folyton ezt hajtogatta:

- Sajnálom, Samukám, nincs az a pénz, amennyiért egy dinnyémet odaadnám, inkább a húsomat vágatom ki, ebből élek, dinnye, dinnye, dinnye...

- Vau, vau...

Samuka ijedten ugrott félre.

- Kutya... félek - siránkozott a beteg.

Stévó a hasát fogta nevettében.

- Ez ugat itt - szólt Marica, s megbékélve mutatott a púposra, ki láthatólag meg volt elégedve a hatással, melyet ugató művészetével keltett.

- Félek - nyögdécselte a beteg.

- Ne féljen mamuskám, nincs itt kutya, s ha volna is, nem hagyom én magát - csitította Samuka.

- Ne féljen, nyanya - biztatta Marica is -, mi fáj magának, nyanya?

Csend volt. Samuka felelt az anyja helyett.

- Mindenét fájlalja, forróság gyötri.

- Biztosan megfázott - mondta Marica.

- Csakis - szólt Stévó -, minden betegség a megfázástól jön, a szemem is úgy fázott meg.

Samuka a fejét rázta.

- Nem megfázás - szólt halkan -, a bánat...

- A bánat - hangzott a kocsiról.

Samuka összehúzta magát.

- Pszt - suttogta -, meghallotta... a bánat, az, az tette beteggé... az unokái. Azok után búsul... elestek... mind a kettő... az Artúr meg a kisebbik, a Józsi. Mind a kettő. - Mélyeket lélegzett. - Nagyon szerette az unokáit. Az Artúr ügyvéd volt, főhadnagy, minden hónapban száz forintot küldött haza. A Józsit is ő taníttatta. Az orosz fronton esett el. Meghalt. A Józsi fiam orvos lett volna, ha életben marad, medikus... de meghalt a Doberdón. Egyik itt, a másik ott. Meghalt mind a kettő, s most itt állok... szegény mama... csak ez a két unokája volt neki.

- Szomjas vagyok - nyögdécselt a beteg.

- Egy kis dinnyét adjunk neki - indítványozta Marica -, az oltja a szomjúságot.

Keresett egy tetszésére valót, gyakorlott, ügyes kézzel kivágott belőle egy cikket, késhegyre szúrta, fellépett a tengelyre, s odahajolt a beteg fölé.

- Egyék, nyanya, ettől meggyógyul.

A beteg szétnyitotta fogatlan ínyeit, s cuppantgatva szívta magába az édes nedvet.

Samuka gyönyörködve figyelt oda.

- Ízlik, mama?

- Elég, elég volt - szólt az öregasszony s összeszorította száját.

- Óh - mondta Marica -, hisz csak alig hogy megnyalogatta, pedig olyan ez, hogy a király is megehetné.

Hegyes kis fogaival jókorát harapott a dinnyéből. A leve vékony erekben végig csorgott az állán, s ő kacagva törülte le tenyerével. Elporzott a kis kocsi, magukra maradtak. Stévó elgondolkozva bólintgatott.

- A hangja mindjárt olyan ismerős volt... te Marica, mennyiért is adtad a mézest?

Marica nem felelt, pénzét számolgatta tenyerén, s fel sem pillantva ment a kunyhója felé. A púpos utána fordult, bánatos arccal nézte, s magáról megfeledkezve, egyhelyében mozdulatlan sokáig bámult a kunyhóra, mely elnyelte az asszony hajlékony, izmos alakját.

Mikor felocsúdott, egyedül találta magát. Szúnyogok raja táncolt körülötte, dalolt a fülébe, s ő sóhajtozott. De hirtelen felvidult. Gyönyörködve nézett maga elé... testének árnyékát pillantotta meg, mely hosszúra elnyúltan, szépen, simán rajzolódott az avarra és semmiben sem különbözött a jónövésű, ép testű ember árnyékától.

Lemenőben volt a nap.