Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 19. szám · / · Kortsák Jenő: Két elbeszélés

Kortsák Jenő: Két elbeszélés
Éjszaka a töltésen

A visszavonuló csapatok megindultak a töltésen. A tisztek az élen hosszú, gyors léptekkel diktálták a tempót, a legénység meggörnyedt derékkal, fáradtan, de igyekezve lépett a nyomukba. Két éjszaka nem aludtak s most a harmadik közeledett föléjük. Arcukon a halálos fáradtság, az előretörekvés, a menekülni vágyás merev kifejezése ült. Mintha minden arc ugyanaz az arc lett volna. Némelyek a töltés két partja felé forgatták a fejüket, s iszonyodva mérték végig a szemükkel a látóhatár végéig terjedő mocsár sötét vizét, hullámzó, kákás zsombikjait. - Csak itt ne szorítsanak bennünket - mormogták aggódva s mind gyorsabban lépve lesték a nap bíborvörös korongját, amint mind sietősebben, szinte zuhanva közeledett a mocsár sötét zöld szintjéhez.

Mögöttük kormos, vöröslő lángok nyaldosták az égboltot, sok falu égett, állatbőgés, elmosódó emberi kiáltások hangzottak, morajló, sustorgó, álomszerű zsongással volt tele a levegő, a gépfegyverek halkan, de szakadatlan kelepeltek a lángban álló falvak körül, a nagy gránátok mély, tompa és fülledt zuhanással vágódtak mögöttük a földbe.

A brigadéros a töltés bejárójánál állott s elgondolkozva nézte az előtte elvonuló csapatokat. Alacsony termetű ember volt, kék gyerekszeme idegesen mozgott jobbra, balra, vékony keretű arany cvikkere mögött.

- A szekerekre vigyázni! Ha valamelyik fölfordul, lelökni a töltésről - parancsolta mellette álló segédtisztjének.

Szakadatlan sorban vonult előtte a brigád. Nyikorgó szekerek, mellükre lógó fejű kocsisokkal a bakon, tépett ruhájú, poros arcú, savanyú izzadtság szagot terjesztő emberek, köztük elvétve egy-egy hetyke tartású izmos altiszttel, aki bátran, szinte vidáman tekintett a brigadéros szeme közé. Mintha ezt mondta volna:

- Ne félj, öreg, amíg engem látsz!

A brigadéros vékony szájaszéle ilyenkor finom mosolyra görbült, s pecsétgyűrűs kezét a sipkájához emelte.

- Jól van, fiaim. Most az egyszer hátra, de reggel szemközt fordulunk velük.

Aztán hirtelen elkomorodott s az óráját nézte.

- A töltés nyolc kilométer. Hosszú. Csak torlódás ne legyen - mondta halkan a mellette álló vezérkari századosnak.

A százados cigarettára gyújtott, hátratolta a fején magas tetejű vezérkari sipkáját, s a látcsövét a szeme elé illesztve a háttérben égő falvakat kémlelte.

- Csak a hátvéd tartson ki - mondotta. Aztán nyersen rárivallt egy arra vonuló üteg parancsnokára.

- Az ágyúk a kocsiút jobboldalán, százados úr! Ezek a tüzérek foglalják el a legtöbb helyet!

A brigadéros idegesen a bajuszához nyúlt s egy nagyon fiatal huszárhadnagyhoz fordult.

- Végy, fiam, magadhoz két embert, s lovagolj előre! Ahol zavart látsz, csinálj rendet! Energikusan! Sietnünk kell!

Majd sarkon fordult, s egy gyalogos közemberhez sietett, akit két bajtársa támogatott.

- Szedd össze magad, fiam. Holnap pihenő lesz - mondta neki s a közember hálásan a tábornokra emelte a szemét.

- Bírom még, tábornok úr - felelte, s kihúzva magát, eleresztette a bajtársai karját.

Aztán sok sebesült, fáradt, elmaradt katona vonult előtte rendetlen tömegben. Lehajtott fővel, szemlesütve haladtak el a kis vezérkari csoport előtt. Néhányan nagy igyekvéssel ismét a vállukra vetették a puskájukat, amelyet addig mankó gyanánt használtak.

- Ezek demoralizálják a többit - mormogta a tábornok és sötét arccal mustrálta őket.

A töltés megtelt a lassan hullámzó embertömeggel. A mocsár fölött fehér szárnyú sirályok keringtek, a sötét mocskos víz alattomosan, éhesen csillámlott elő a zsombik közül a porfelhőben gomolygó katonák felé, a nap vörös korongja mindinkább kisebbedve nyomult a víz alá. Esteli szürkeség terjengett a láp fölött, az égen nehéz imbolygással sötét felhők gyülekeztek, messziről éles pirossággal rajzolódtak az égre az égő falvak lángnyelvei, nagyobb lett a csönd, az ágyúk most élesebb csattanással ontották magukból a lövedékeket.

Besötétedett. A tábornok még mindig a töltés elején állott a kíséretével. A cigaretta sziporkázva égett a szájában.

- A katonának könnyű - mondta a szőkebajuszú vezérkari századosnak. - Megy, amerre vezetik. - Elesik, vagy megél. De nem tudja, mi a felelősség.

A százados bólintott a fejével, s a sötétségbe fúrva a szemét, figyelni kezdett.

- Mintha nem mozognának - mondta, s a lábujja hegyére emelkedve, előre nézett. A tisztek mind a brigadéros köré csoportosultak, s hang nélkül figyelték. Ekkor egy sötét lovas alak bontakozott ki a katonák sűrű tömegéből. Nemsokára a fiatal huszárhadnagyot ismerték fel benne, akit a tábornok rendcsinálás végett előreküldött. A huszártiszt megállt a tábornok előtt, s fáradt hangon jelentette.

- A töltés közepén felfordult egy szekér. Keresztben zárja el az utat. Messze elől is történhetett valami, mert az egész brigád áll. - Aztán naiv csodálkozó hangon hozzátette.

- Tulajdonképpen nem értem az egészet. Egy-két szekér felborulása nem akadályozhatja meg egy brigád mozgását és mégis nem mozdulnak. Örülnek, ha valami látszólagos akadályt fedeznek fel. Leülnek, vagy körülállják a földőlt kocsit és egy óra hosszat is elvesződnek vele. A legtöbb lefekszik a földre és alszik. A tisztek képtelenek rendet csinálni.

A brigadéros kiegyenesedett, s toporzékolva dobbantott a lábával. - Aki megáll, azt agyon kell lőni. Aki megáll az súlyosabb bűnt követ el, mintha megfut az ellenség elől. Agyonlőni mindenkit, aki nem mozog.

A kezét fenyegetőleg kinyújtotta, s dühödt hangon rákiáltott a megijedt hadnagyra.

- Azonnal vissza! Rendet csinálni. Különben itt fulladunk mindnyájan. A közelében álló lovászának intett, nehézkes, fáradt zöttyenéssel nyeregbe szállott, és indulni akart. Ekkor egy gyalogos hadnagy furakodott hozzája. A kerekarcú fiatal tiszt ijedt mozdulattal megragadta az indulni készülő ló kantárát, s rikoltó idegességtől vibráló hangon jelentette.

- Kónya százados erősítést kér, mert a hátvéd nem bírja föltartani az oroszokat.

A brigadéros hátrafelé fordította a fejét. Háta mögött, a szárazföld felől éles fegyverropogás hallatszott, s az ellenséges tüzérség rövid szüneteket tartó sortüzelése.

A brigadéros a vezérkari századoshoz fordult.

- Százados úr! Két század a hátvéd segítségére megy. Helytállni az utolsó emberig!

A százados feszesen kihúzta magát, s éles hangon ismételte:

- Az utolsó emberig!

Aztán futva elindult az ezred közelben álló osztagjai felé.

A kiszemelt századok a töltés szélén állottak. A katonák a földön fekve, torniszterükre támasztott fejjel aludtak. Néhány altiszt a puskájára támaszkodva álló helyzetben bóbiskolt.

A vezérkari tiszt messziről kiáltozta a parancsnok nevét, aki gyors léptekkel elébe sietett.

- Két század futólépésben a hátvéd segítségére megy - kiáltotta a százados. - Kitartani az utolsó emberig!

A katonák közt mozgolódás támadt. Néhányan hirtelen talpra ugrottak, s az álomtól s fáradtságtól bamba arccal néztek a sötétségbe. Az altisztek kiabálva futották végig a sorokat s erőteljes rúgásokkal ébresztették a még mindig tompa álomba merült, földön fekvő embereket.

Néhány perc múlva eleinte lassú, húzódó mozgással, aztán mind frissebb tempóban megindult a segítség.

A vezérkari százados egy ideig tanácstalanul nézett a sötétbe vesző, csörömpölve távolodó katonák felé. Aztán ellenkező irányban elindult a brigadéros után...

A brigadéros ezalatt lassú léptetéssel igyekezett előrefelé, oda, ahol a torlódást okozó szekér feküdt. A lova fülét hegyezve ijedt horkolással meg-megállt alatta. Katonák feküdtek homályos, sötét tömegben kinyújtózkodva a porban. Némelyik nyitott szájjal horkolt, mások lehajtott fővel bóbiskolva pipáztak, a bakancsuk szíjával babráltak, nyögések, mély dörmögő káromkodások hallatszottak, különös fülledt emberszag terjengett a levegőben, az ágyúk kocsiján a fejüket egymás mellére hajtva, összeölelkezve aludtak a tüzérek.

- Ha a hátvéd nem tart ki, mindnyájan itt veszünk - gondolta magában a tábornok, s egy pillanatra elállott a szíve verése.

A lova már alig tudott előbbre fúródni a mind sűrűbbé váló tömegben. A töltés szűkült ezen a helyen, s a katonáknak nem volt helyük lefeküdni. Szorosan egymás mellett állottak, s az álom és ébrenlét furcsa kábultságában a puskájukra támaszkodtak.

- Hogy mért nem mozdulnak? - kérdezte magától a tábornok. - Menekülniök kellene. Külön-külön mindegyik tudja, hogy az élete függ attól, hogy tovább menjen... s mégis...

A sötétségből szuszogó nyögések, sóhajtások, álomtól alélt emberek kéjes, boldog, egyenletes lélegzése volt rá a felelet.

A tábornok lova megállott. Már nem tudott előbbre jutni.

- S a felelősség... - nyögte a tábornok. A halántékához nyúlt, s a vaksötétségben úgy érezte, hogy a haja megőszült.

- Majd reggelre meglátjuk - mondta egész hangosan. Csak már reggel lenne!

Ekkor éles, fülhasító süvöltés metszette keresztül a levegőt. A töltésen szorongó embernyáj fölébredt.

A brigadéros felállott a kengyelében, s hátranézett. A feje fölött dühös vijjogással ismét felhangzott a közeledő lövedékek hangja.

- Óh, Istenem! Mi lesz ebből! - nyögte a tábornok s közvetlen utána éles, megdöbbentő világossággal keresztül villant az agyán, hogy ami most történni fog, mindezért őt fogják felelősségre vonni. Egy csodálatos gondolatkapcsolódás folytán egyik kadetiskolai tanárának az alakja jelent meg előtte, amint harminc év előtt rideg, kegyetlen hangon tanította az osztálynak.

- A haditörvényszéknek a vezéreket szigorúbban kell büntetni, mint a közembert.

- A karrierem, mindenem kockán forog - akarta mondani elakadó szóval.

A salvé felrobbant a feje fölött. A mérges, piros lángocskák közül süvöltve a tömegbe vágtak a töltelék golyócskák. - Óh jaj! Úristen! - hangzott a sötétségből egy mély férfi hang, s erre eszeveszett ordítás, sikoltás, tülekedés zaja vágtatott végig a töltésen.

- Nyugalom! Aki mozdulni mer, lelövöm! - ordította a tábornok teljes tüdővel, s a segédtisztjeivel együtt leszállva a lóról a tömeg közé nyomult. Rémült, villogó szemek fordultak szemközt velük, szitkokat ordító szájak meleg lehelete csapott feléjük.

- Meneküljön, aki tud - kiáltotta egy éles hang, s a töltésről lecsúszó lábak robaja, ordítás, a víz csobbanása hallatszott, amint a nehéz testek hanyatt-homlok beléje vágódtak.

- Széjjel szóródni, mert itt döglünk mindnyájan - kiáltotta tátott szájjal egy magas termetű katona a tábornok mellett, s fejjel leugrott a vízbe a töltésről.

Az orosz tüzérség kimért tempóban küldte feléjük a srapneljeit. Minden sortűz után felhangzott a sebesültek síró jajgatása, segítséget kérő nyögése. A zsombikok közül a menekülők, fuldoklók rémült vergődése, hosszú, elnyújtott kiáltásai, mint egy távoli kórus elhaló hangjai terjeszkedtek, szálltak a fölébredt mocsár fölött.

Aztán lassankint elcsöndesedett minden.

A tömeg megértette, hogy a menekülés lehetetlen, hogy a mocsár elnyeli azt, aki nála keresi az életet.

Várni kell.

A húszezer ember egymás mellé bújva, mint a zivatartól reszkető nyáj hangtalanul állott a töltésen s az ég felé nézve, fásultan követte a lövedékek süvöltését.

- Ott elől vágott le - mondták halkan, suttogva egymásnak, s nemsokára megszokta fülük a sebesültek jajgatását.

Az ólmos sötétség ráfeküdt az agyukra és zsibbadt, halálos fáradtság kúszott végig a testükön.

A brigád mint egy óriási test elnyúlva, élet nélkül feküdt a töltésen. Csak némelykor vonult végig rajta egy-egy alig érezhető villanyos rángás, amikor az égből hulló tüzes vasdarabok egy-egy apró, jelentéktelen darabot, egy emberi testet leszakítottak róla.

A tábornok ébren töltötte az éjszakát.

Szorosan a nyomába lépő kíséretével járta a töltést, s a hallgató szoboralakokat mozgásba igyekezett hozni.

- Induljatok, fiúk, már nincs előttünk akadály - könyörgött, s megrázta egy-egy mereven álló katona zubbonyát. Szemükbe világított a villanyos lámpájával: kifejezés nélküli, zavaros szemek néztek a szemébe, s lecsukódtak ismét, amint a világosság lesiklott az arcukról.

Senki se mozdult.

Néha halk nyögés, mély hörgő sóhajtás szállott végig a töltés fölött. Ezredek sóhajtottak.

Aztán ismét halotti csönd. Csak időnkint: az új lövedékek suhogása, a mocsárból felvágódó víz csobbanása, s az alászálló vízcsöppek permetezése.

A tábornok reszkető térdekkel megállt a vezérkari százados előtt, s elfojtott zokogástól megcsukló hangon ezt mondta.

- Vállalnom kell a felelősséget.

A brigád tovább aludt.

Várták a hajnalhasadást...

Mikor a nap piros gömbje ismét emelkedni kezdett a mocsárból, s a hajnali szellő meleg vízszagával végig szállott a fejük fölött, fölébredtek.

Az arcuk ólomszínű volt, de a szemük lázas örömtől csillogott.

A húszezer emberből álló egy test részeire oszlott. Húszezer élő, menekülni, élni vágyó ember állott egyszerre talpra. A puskákat a vállukra vetették, a sarkantyúk erős mozdulattal a lovak hasába vágódtak. Éles, friss kiáltások hangzottak föl.

A brigád lassú kígyózással, de energikus, föltarthatatlan mozgással megindult.

- Életem legszörnyűbb éjszakája - mondta a fiatal vezérkari kapitány.

A tábornok meggörnyedt háttal, lelógó karokkal állott a tisztjei előtt.

- A haditörvényszék... a felelősség... gyerekek... rebegte, s üvegesen maga elé meredő gyerekszeméből két fényes könnycsepp gördült alá csapzott bajuszára.

Az ezredorvos ijedt mozdulattal eléje lépett, s a tábornok arcát a két keze közé véve, figyelmesen a szeme közé nézett.

Aztán részvétteljes hangon így szólt az adjutánshoz.

- Egy automobilt a tábornok úrnak.

Mikor mellette ült a kocsiban, sajnálkozó kézlegyintéssel intett a meglepett tisztek felé.

- A felelősség... - tördelte a tábornok.

Más szó nem jutott az eszébe.