Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 18. szám · / · Dr. Hesslein József: A köztisztviselő-probléma

Dr. Hesslein József: A köztisztviselő-probléma
IV.

A miniszter nemcsak tisztviselője, de bizonyos fokig megszemélyesítője is az államhatalomnak, egyszóval maga az állam. Ugyanez áll az állam valamennyi alkalmazottjára is. Az államhatalmat az állam tisztviselőinek összessége személyesíti meg, tehát minden alkalmazott egy-egy atomja, szerves része az államnak.

Mi volna, ha a miniszter éheznék. Milyen volna például a magyar igazságszolgáltatás, ha az igazságügyminiszternek olyan kevés volna a jövedelme, hogy nyomorogni volna kénytelen? A miniszter nyomorúságát kétségtelenül az állam igazságügye sínylené meg.

Amilyen groteszk és közveszedelmet jelentő az éhező miniszter paradoxonja, épp olyan tűrhetetlen és épp olyan, sőt még sokkal nagyobb veszedelem a közérdek szempontjából az éhező tisztviselő. És a magyar tisztviselő mégis valóban éhezik.

Nem lehet kétség aziránt, hogy a magyar tisztviselők erkölcsi és anyagi csődje szükségképp magával hozza az állami adminisztráció erkölcsi és anyagi csődjét is. A tisztviselőnyomor máris érezteti romboló hatását a közigazgatásra. Mindenki tudja, mennyit romlott a magyar posta, mely pedig a háború előtt az elsők között állt a világon. A magyar vasutak nívójának nagyfokú süllyedése szintén közismert. Úgyszintén a közigazgatás minden ágában tudjuk, milyen nagy a destrukció. És mind e szomorú jelenségeknek előidézésében nem utolsó szerepe van a tisztviselők nyomorának. És ha hozzávesszük, hogy a tisztviselőnyomor csak később fogja igazi hatását éreztetni, akkor nagy aggodalommal kell a magyar állam adminisztrációjának jövője felé tekintenünk.

Semmi sem egyszerűbb, semmi sem bizonyosabb, mint az a tétel, hogy a rosszul táplálkozó, rosszul öltözködő, egészségtelen lakásban lakó, szórakozásától, pihenésétől megfosztott tisztviselő munkája nem lehet értékes, nem lehet hasznos és eredményes. Amily mértékben romlik a magyar tisztviselő anyagi helyzete, olyan mértékben romlik a magyar közigazgatás. Nyomtató lónak nem lehet bekötni a száját.

De a magyar közigazgatást a tisztviselőnyomorral kapcsolatban még egy másik, sokkal közvetlenebb veszedelem is fenyegeti.

A háború előtt az állami tisztviselő helyzete elég tűrhetőnek volt mondható, mert a munkaerő fölösleg következtében az állás biztossága ellenében szívesen megelégedett a tisztviselő valamivel kevesebb díjazással. A másik tényező, ami a tisztviselői állás értékét emelte: a nyugdíj. Szerény igényű, komoly, nem nagykoncepciójú, de nagyszorgalmú férfiak szívesen léptek az állandó, biztos és nyugdíjas államhivatalnoki pályára, amely nagyszabású karrierrel, meggazdagodással, hírnévvel, sikerrel nem kecsegtetett ugyan, de szerény és nyugodt megélhetést biztosított. Az államhivatalnoki pálya biztos kenyér volt, ha a hús nem is volt biztos a kenyér mellé.

A háború három esztendeje után ez az állapot teljesen megváltozott. A köztisztviselő állása nem lett ugyan bizonytalanabb, de a magánalkalmazottak állása lett sokkal biztosabb. A munkaerők hadba vonulása átmenetileg nagy munkáshiányt eredményezett, és a munkáskínálat e csökkenése egyrészt a munkabér emelését, másrészt az alkalmazás állandósulását eredményezte. Ma már nincs állásnélküli tisztviselő, sőt a magánvállalatok egymásra kénytelenek licitálni a tisztviselő-munkások díjazásával, hogy maguknak a szükséges munkaerőket biztosítsák.

Ez az állapot előreláthatólag a háború után sem fog megváltozni. A munkaerők jelentékeny része elpusztul vagy munkaképtelenné válik a háborúban. Azonkívül az évtizedek óta tartó háborús feszültség által tétlenségre kényszerített tőke, vállalkozási készség a háború után föl fog szabadulni a nyomás alól, és hatalmas lendülettel fog arra törekedni, hogy az évtizedes mulasztást kipótolja. A háború pusztításainak helyreállítása s a háború utáni idők kétségtelenül legnagyobb jelszava: a mindenirányú többtermelés: mind e körülmények oda fognak vezetni, hogy a munkaerőkben még a mostaninál is nagyobb lesz a kereslet.

Ez a helyzet aztán elveszi a közhivatalnoki pályák legfőbb előnyét a magánhivatalnoki pályák fölött: a biztosságot. A magántisztviselő állása legalább is olyan biztos lesz, mint a közhivatalnoké.

Megmarad még a köztisztviselők másik nagy előnye a magántisztviselők fölött: a nyugdíj. A háború után azonban ez az előny is meg fog szűnni. Egyrészt a magánvállalatok annyira jobban fogják fizetni alkalmazottaikat, hogy a többletből könnyen megszerezhetik maguknak az állami nyugdíjjal felérő életjáradékot bármely biztosító társaság útján. Másrészt, maguk a vállalatok nagymértékben lesznek kénytelenek támogatni a magántisztviselők nyugdíjintézetét, vagy - mint azt máris nagyon sok helyen láthatjuk - az egyes vállalatok külön nyugdíjintézetet létesítenek. És harmadsorban az is előrelátható, hogy a háború utáni nagy szociális átalakulás ki fogja kényszeríteni az államtól a magánalkalmazottak kötelező nyugdíjbiztosításáról szóló törvényt.

Így aztán meg fog szűnni a köztisztviselő pályák két nagy előnye: a biztosság és a nyugdíj, viszont azonban megmarad, sőt nagyobb lesz a hátránya a magántisztviselői pályákkal szemben: a rosszabbul fizetettség. Ebből aztán természetszerűen következik az az igazán nagy és egészen akut veszedelem, hogy az állam nem fog kapni munkaerőt az állami feladatok elvégzésére. De nemcsak az állami feladatok növekedésével járó újabb munkaerő-szükségletét nem lesz képes fedezni, hanem meglevő alkalmazottainak jelentékeny része is ki fog lépni az államszolgálatból, hogy a sokkal kedvezőbb magánhivatalokban keresse boldogulását. A fiatal még nyugdíjigényt amúgy sem szerzett köztisztviselők, feltétlenül fel fogják cserélni pályájukat, azonkívül még a régibb tisztviselők között is igen nagy azoknak a száma, kiket már most is csak a várható fizetésrendezés és a katonai felmentés köt az államhoz.

Ez a tömeges munkafelmondás nem labilis alapon álló hipotézis, nem kétes értékű jóslás csupán, hanem a megfigyelés, a tapasztalat szilárd bázisán alapuló előrelátás. A fiatalabb generáció 30-40 százalékának kilépésével feltétlenül számolni kell.

E körülménynek aztán igazán súlyos következményei lesznek munkaerő hiányában, nem lesz képes megfelelni a rá váró feladatoknak, ami pedig arra a szomorú eredményre fog vezetni, hogy az állam kénytelen lesz feladatának jelentékeny részét magánvállalatoknak átengedni. (Erre a tendenciára mutat már most Alföldi Ede kúriai bírónak a Világban nemrég megjelent cikke, melyben azt javasolja, hogy az igazságszolgáltatás körébe tartozó funkciók jelentékeny részét közjegyzőkre kellene bízni.)

Az állami funkcióknak a magánvállalkozáshoz való utalása pedig nagy szociális veszedelem. Hogy mik azok a feladatok, melyek az állam működési körébe tartoznak, azt elsősorban azok közérdekű, erkölcsi, gazdasági vagy szociális jelentősége állapítja meg. Amikor az állam a vasutat, a postát, s a többit monopolizálja, akkor ezt arra hivatkozva teszi, hogy a feladatok közérdekű volta megkívánja, hogy a magánvállalatok nyerészkedő törekvései helyett az altruisztikus szempontok érvényre jussanak. Ezekről az altruisztikus szempontokról való lemondást jelentené a feladatok magánvállalkozásra való rábízása. Azokat a feladatokat, melyeket az állam tisztán jövedelmezőségük miatt váltott magához, még kevésbé engedheti át másnak, mert hisz a háború után mind újabb jövedelmi forrásokról kell majd az államnak gondoskodnia, nemhogy lemondhatna jövedelmeiről. Különben pedig, mi sem mutatja jobban e megoldás veszedelmes voltát, mint az a körülmény, hogy ez a fejlődés törvényeivel ellentétben áll, mert hiszen a fejlődés tendenciája tudvalevőleg az államszocializmus felé mutat, ez a megoldás pedig az államszocializmusnak éppen az ellenkezője volna.

Kétségtelen tehát, hogy annak a versenynek, amely az állami és magánvállalatok között a háború után ki fog fejlődni, az államérdek fogja meginni a levét. És mindez azért, mert az osztályalapon álló kormányzat nem akarja belátni, hogy a tisztviselők munkáját érdeme szerint kell díjazni.

A tisztviselőnyomor további káros következménye a tisztviselők erkölcsi nívójának a süllyedése. A nélkülöző, az élet fenntartásának legelső feltételét: a táplálékot is nélkülöző tisztviselőnek természetesen leomlik erkölcsi érzéke. Csekély jövedelmének emelése céljából bármiféle mellékjövedelem szerzésére kénytelen törekedni. És ezen cél elérésére az eszközök megválasztásában elveszti az erkölcsi érzékenységét. Ajándékok, borravalók és vesztegetési pénzek elfogadására a nyomorúság hajlamosabbá teszi a tisztviselőt. Soha annyi tisztviselőt nem ítéltek el vesztegetettségért, mint mostanában és soha annyi áru nem veszett el a vasutakon szállítás közben, mint a háború utolsó éveiben.

A magyar tisztviselők nyomorának van még egy másik veszedelmes következménye is. Ez az a veszedelem, mely a magyar kultúrát fenyegeti. A magyar kultúrának mindig a magyar tisztviselők voltak a zászlóvivői, a fegyverhordozói, a vezérei és a katonái egyaránt. Ne felejtsük el, hogy a tanárok, tanítók és a lelkészek szintén köztisztviselők, akik szintén nyomorognak. A megélhetés küzdelmében ezeknek a tisztviselőknek nem marad erejük, sem idejük a kultúra fejlesztésére. A tanítóknak nincs pénzük könyvre, és nincs idejük elolvasásához.

A tudományos irodalom kultiválói és terjesztői a tanárok és a tanítók. Ezek a kultúra vezérei. De az irodalomnak, a tudományos és szépirodalomnak közkatonái, a hadserege, az olvasói elsősorban a magyar tisztviselők voltak. Hivatali munkájuk teljesítésén felül önként vállalták mindig a magyar kultúra terjesztésének nehéz feladatát. A tisztviselők anyagi helyzetének súlyosbodása miatt azonban a tisztviselők nem bírják cipelni tovább ezt az önkéntes terhet.

A tisztviselők helyzetének ily nagyfokú süllyedése, mint látjuk, nagyban érezteti destruktív hatását a közélet minden irányára. Az adminisztráció, posta, vasút, kultúra, igazságszolgáltatás, stb a válság felé halad. Kétségtelen, hogy a tisztviselő-probléma gyors és radikális megoldása elsőrangú sürgős állami feladat. Sajnos azonban arra, hogy a kormány bátor kézzel, merész reformmal, nagy koncepciójú pénzügyi politikával hozzáfogna ennek a kérdésnek a megoldásához, egyáltalában nincs semmi kilátás. A tisztviselők jövedelmének újabb 15-20 százalékos pótlékkal való megtoldása igazán nem tekinthető megoldásnak. Vagy a tisztviselők helyzetét kellene olyan magaslatra emelni, amelyen a többi társadalmi osztályok állanak, vagy a többiek jövedelmeit kellene leszorítani a tisztviselőkéhez hasonlóra az árak általános és nagyfokú leszorítása által.

Eszterházy miniszterelnök, mikor a parlamentben bemutatkozott, nagyszabású speciális, gazdasági, kulturális és többtermelési programot adott. (Ezt a programot Wekerle is átvette.) Ennek a programnak a megvalósulása elsőrangú államérdek volna, de hogy ez a program megvalósítható legyen, legelső feltétele az, hogy a nagyszerű reformok megcsinálására hatalmas, erőteljes, elégedett, képzett, munkabíró tisztviselőgárda álljon a kormány rendelkezésére. Ha tehát a kormány komolyan gondolt arra, hogy a reformtervek mind valóra is váljanak, akkor első dolga kellett volna hogy legyen a tisztviselőkérdés megoldása. Eszterházy miniszterelnök ennek valószínűleg teljes tudatában is volt, mert beszédjét azzal kezdte, hogy a tisztviselőkön akar segíteni, akik, mint mondotta, legsúlyosabban érzik a háború terheit. Akkor komolyan reméltük, hogy a tisztviselők ügyére gyökeres javulás következik, ámde a kormány azóta sem tett semmi olyan intézkedést, amely ezen reményünket igazolta volna. Sőt, azt kellett konstatálnunk, hogy az Eszterházy kormány a tisztviselő kérdésben egészen a régi kormány nyomdokain haladt. A tisztviselőnyomor maradt a régiben, de ebből az is következik, hogy a kormány reform tervei is csak tervek maradnak és - minden marad a régiben.