Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 17. szám
A fák közt mentem én egyszer és könyvet emeltem a kezemben arcom előtt és olvastam. Reggel volt. Mentem, de nem tudtam hogy megyek, csak múltak sétalépéseim egyik a másik után. Amit olvastam magamban, vers volt, idegen nyelven. Azon a nyelven értettem és beszéltem, de soha nem éltem azon a nyelven és érintetlen ültek szavai lelkemen, mint a tavon a virágok. És hunytam és hunytam a szemem, és visszamondtam a sorokat oly halkan, hogy alig hallottam. Ajkaim a szívről felhúzott sóhaj húrján tapogatták a szókat. És hunyva felejtettem a két szemem és próbáltam, tudok-e behunyt szemmel egyenesen menni. Mikor így mentem, piros sötétséget láttam és éreztem, hogy a szívem kinyílik, és egy hegedű játszik benne s a hegedűn ifjúságom hegedül, ifjúságom: a remények szeretője s a bánat vőlegénye. Egyszer csak kinyitottam a szemem, mert úgy sejtettem hogy egy fának megyek neki. És körülnéztem és bámultam a szerteszét álló néma zöld fákat. A fák úgy tűntek föl, mintha abban a pillanatban állottak volna meg ők is és egyszerre gyökeret eresztettek volna. S a fák közt egy folton rózsafák bújtak össze körbe, s a rózsák olyanok voltak, mintha ott édes álmodozás futott volna egymásra. S ragyogóan füttyentett egy ágon a sárga rigó s elszállott, és az ág utána gyengéden hajolgatott. És az ég az út fölött fehér és kék és aranyos volt. Úgy csodálkoztam mindenen, mintha legelőször látnám az életben. És tovább sétáltam, a fejem lehajlott és éreztem, hogy a szívem becsukódik és oly nehéz egyszerre, mintha márványkövet fektettek volna belé. S megint kinyitottam a szemem és néztem a fasorban előre, s láttam az út milyen hosszú, s azt mondtam magamban: nem bírok a végéig menni boldogtalanságommal.
Egyszer csak, mintha szó rebbent volna el a fák közt. Fülemben úgy volt, mintha nevemen szólítottak volna. S tüneményt láttam, egy kék leányfélét, aki a füvön előlebbent és rögtön fordult és elszökött, mint a szellő, s haja fátyolaival illant utána. Orcáját egy pillanatig láttam s mintha emlékeztem volna erre a női fejre a holdból, templomból, álmomból, a múzeumból, a tengerről, mindenhonnan. A meglepődésben fölhasadtak zárt ajkaim és hallottam a leheletemet és a szívem nyilallott és rázkódott. Egy fa mögé futott a leányalak, eltűnt újra, s így menekült fától fához, és úgy látszott, hogy elrejtett lábacskáit a rugalmas fű emeli s hintálja maga fölött tova. Habozva indultam utána. Alig léptem egyet-kettőt, ő megint elveszett. Hallgatóztam, de csak a szívemet hallottam zúgni, mint a kagylót. És hátra akartam fordulni, de megint megláttam: átillant két fa között.
Megszólítottam, mintha távol idegenben volnék:
- Halló! - s nyílt ajkakkal és tág szemmel vártam.
Nem felelt és nem láttam. Elnéztem és arra, mintha nevetése csengett volna felém:
- Jaj - szóltam olyan hangon, amilyet adni jól esik és fáj, és arra néztem tovább, ahol eltűnt.
Egyszer csak elődugta fejét a fa mögül. Így csinált:
- Kukukk - és visszakapta fejét. Oda akartam szaladni. De alig futottam három lépést, a fák elkezdtek körbe menni, mintha forgó színpadon lennék, és én nem tudtam merre forduljak. Megállottam:
- Hol vagy? Hát hol vagy?
- Itt vagyok, itt vagyok - felelt máshonnan és máshonnan. Úgy jött a hangja, mintha arany tű szúrná szívemet.
- Ott van, ott lesz - lelkendeztem és egy fát néztem erősen a tovaúszó fák közt és annak a fának tartottam és elértem azt a fát és a fa mögé néztem. Akkor futott el onnan és az elkeveredő fák közé szökött. Minden pillanatban eltakarta egy-egy fa az ő alakját. Nagyon fájt, hogy a fák így bánnak velem, aki annyira szerettem és tiszteltem mindig a fákat. Hátul egy rózsaszín tisztáson virágágyak kerengéltek egymás körül méla gyöngéd ívekkel, és tetejükben a virágok álomszínekbe mosódtak össze szédülésükben. Én csak őt kerestem tovább és a tenyeremet a szemem fölé tartottam, úgy néztem mindenfelé a hallgatva bolygó fák közé s mindig azt hittem, látom őt és mindig tudtam, hogy nem látom. Éreztem, hogy a fák szédítenek és egy kicsit betettem a szememet, hogy el ne szédüljek és mikor felnyitottam a szemem, a bájoló alak sétált felém és a karjait előnyújtotta s mosolygott.
- Oh - elébe akartam menni s hirtelen köd esett le, sűrű, göndörödő, nehéz köd és megálltam benne, mintha fehér tenger fenekén állanék. Nem láttam már őtet és a fákat is inkább sejteni lehetett, mint látni.
- Jöjj, jöjj, jöjj - hívott a hangja, mint a bántott hárfahúr.
- Merre menjek, merre? - könyörögtem.
- Nyújtsad a kezed - hallott közelébb.
Kinyújtottam a jobbkezemet és kinyújtva tartottam és jártattam jobbra-balra karomat és ujjaim külön-külön remegtek az érintés felé. Tejszínű köd volt köröskörül és halvány rózsaszín is derengett benne.
- Nem érhetlek el - szólottam.
- Én hozzád jöttem - válaszolt olyan szépen, amilyen szépen muzsikálni nem szoktak.
- Te vagy, akiért a világon vagyok?
- Én - zengte, s az é elvonult úgy, mint arany szárny szívemen, úgy mint édes égés a fájdalom felett.
- Hát élsz?
- Itt vagyok.
- Oh hol, sohase látlak - panaszoltam és botorkáltam előre, s nyújtottam magam előtt a kezem, mint a sötétben az özvegy, akinek a gyertyáját a szél eloltotta.
- Maradj, várj, beszélj - kért.
- Mért nem jöttél régen - esengtem - mióta várok, mióta.
- Messziről indultam én - mondta.
- A tengerről jössz?
- Tengerről.
- A holdból szállottál?
- Holdból.
- A virágokból keltél föl?
- Virágokból.
- Annyit csókoltam virágokat, hogy téged csókoljalak. Annyit néztem a holdat, hogy gyönyörködjem benned. Annyit figyeltem a tengert, hogy siettesselek. Soha nem mertem mondani senkinek: szeretlek, mert tudtam meghallanád és duzzognál. Szívem elfogy már. Tudod mennyit szenvedtem?
- Én mind tudom.
- Ismered a felhőket?
- Ismerem mind.
- A csillagot mind tudod?
- Tudom mind.
- Tudod, hogy én vagyok a legeslegszegényebb és a legnyomorultabb, én vagyok, mikor a nap süt és könnyekkel lopózok az emberek közt.
- Utánad néztem én.
- Tudod, hogy minden a világon az enyém.
- Minden.
- Tudod, hogy én találtam ki a folyót, hogy folyjon és a tiszta városokat én tettem a rétek közé s a tornyokat én hívtam fel, hogy nyúljanak és ragyogjanak és én ajánlottam az erkélyeket a szöglétekre, virág és emlék és óhaj és bánat ott legyenek az erkélyen. Én akartam a dalt, hogy édesded hév lengése legyen és a fejet a nyakon elhintálja s a szemek az álmot óvni pilláikat leengedjék. Én halásztam a könnyet a mély sötétből és én rajzoltam utat az orcákra néki, hogy elszökhessen. Emlékszel én kívántam ölelést a hidak fölé, hallottad a hattyúkért, én könyörögtem, hogy fehérek legyenek és hallgatagok és a nyakuk olyan legyen és úgy hajoljon a vízre. Tudod, hogy az én pillantásaim nyújtották a tűnő madarakat. Hallottad, ugye, hogy a széllel összebeszéltem, hogy a búcsú kendői repessenek. Tudod, hogy én választottam a színeket a virágoknak és az alkonyatnak és gyönyörködésemben én kacagtam a drágakövek ragyogását. Tudod, hogy az én sóhajom a hullámok pásztora tengeren és az én lelkemből van éjszaka. Tudod, hogy én fohászkodtam az őszért, hogy a levelek iramoljanak az ágról és aranyba balzsamozódjanak és a kertekben a nyers szirmok válságos színei s ájuló szép szagai halvány és langy álmokban elszentelődjenek és túlboldoguljanak. A tiszta havat én esedeztem a földekre végtelen, ugye megismerni?
- Ismerlek - üzente s az i-re könnycseppet ejtett pontnak, úgy neszeltem.
- Jaj nincsen szegénység, ugye nem igaz? Ugye, nem lehet éhség. Ugye, hazugság, mikor a kórházról beszélnek. Ugye, sánták és vakok és púposak és kezetlenek és törpék és eskórosak és háborodottak nem élnek. Ugye, próba rajtam hogy a valóság őket fitogtatja. Ugye, csalódás. Ugye, színház. Ugye, túl szép a világ, elmámorosodtunk, ugye, s édes agyunk habarodásaiba rémek nyilallanak. Ugye, semmi nem igaz ami van az embernek. Ugye, láz ez, ugye tréfa, ugye minden szépség kiderül. Andalodott városok a temetők, ugye?
De megborzadtam egyszerre s elhallgattam, és úgy volt, mintha letörtem és elrogytam volna, s vak sötétség lett a szemem előtt a köd és azután rögtön aranyosság ragyogott körül, ott állottam és a dicsőséget százszorozta szemem ámulatával és fogóztam a két kezemmel a szédülésbe, mint nádlevelek a szélbe fogózkodnak. És hallottam, mintha beszélne, s mintha csak fényt hallottam volna zengedezni.
- Meghalunk - gondoltam én, és ájulva sikoltott az élet bennem. És kimondtam:
- Meghalok - és éreztem, hogy nem a magam szavát mondom, és nem hiszem és nem értem, amit hallok a magam hangján ajkamról. És éreztem, hogy nem érzek semmit sem. És nem volt közöm a fájdalomhoz, amíg azt mondtam: meghalok.
Kacagott ő, mintha kortyolna ezüst forrást és ellankadt lejtve kacaja, s édes pihenéssel múlt el, mintha mondaná: ó, te bolond.
- Az emberek meghalnak - ostromoltam. - Mind tudják, hogy meg fognak halni. Elhiszik. Állanak és összebámulnak. Hallgatnak és zenekarok riadoznak fel. Énekelnek és elnémulnak és borzalomban acsarkodnak. Szemeik elmerednek és idegenek a felhőktől. Tántorodnak, előrenyújtják a karokat és hátraszédülnek és megint előrohannak és a partról a szakadékba omlanak. Ellepik a földeket és elhervadnak. Záporoznak és felszikkadnak. Jaaaaaj - hallani tőlük, és egyetlen hangjukon zokogás, hahota, sóhaj, nyögés, kéj és kín és ámulat és ájulat kígyózik el. Élnek és elmúlnak, mondd hogy van ez, hogy van ez, mondd meg, én nem tudom ezt. Jaj. Hadd lássalak, semmit sem akarok tudni, hadd lássalak már, hisz van két szemem. Itt vagyok, fuss a mellemre, koszorúzd a két karoddal a vállamat, itt vagyok előtted, itt vagyok.
Közelébb indultam, térdeim oly gyengék lettek mintha sűrű vízben akarnék előre gázolni, s meg kellett állanom az érthetetlen, nehéz fehérségben. A kezem nyújtogattam magam előtt, a jobbat is, a balt is, és a két kezem úgy hajladozott előttem a ködben, mintha elbabonázott virágszárak lennének a tenger fenekén. Ő nem jött közelebb, a hangja távolabb és távolabb zendült és a szívemet újra sötétség nyomta össze. Fájt. A fejem balfelé hajlott a szívfájdalomtól. Hallani kezdtem:
- Erdőbe jössz, zöldbe, zöldbe, tévedni borulat alatt, tovább, amerre bujdokol a derengés, éj a csend, a nyugalom ünnepély, zúg örökösen a jó, melled a szabadság emeli, zamat zápor után, hajadat üdv csapdossa, nyelveden isten íze, leheleted hajnal és hajnal, inaidban bizserge iram húz előre, siettet és combod húsa vágyva vágy előbbre hűs fuvalmak ellen és két karod leng erővel versenyezve, dacolva bal a jobbal, jobb a ballal, ujjaid az úszó széllel zengve érezed, és a két szemed zöld közt néz és fejed fölött zöld és két oldalad mellett zöld az utad, és a tekinteted kékségbe megy, mert kék, ami messze, kék, ami jő, kék a vége, kék a tenger, a tenger el nem fárad és meg nem áll, és kéken árad kék után és hullám után hullámon át érsz hullámon túl és jő, s a tiéd és újra tiéd és új tenger az, és újra új, mert özön és tenger száll tengerre s egyenes út előtted, és meg nem állít fallal az ég, homlokodon és orcáidon a felhők virulása változik örvendezve, s az álmokat eljátssza két orcádon és a világokat képezi homlokodon, és alant a tiszta kék özön átússza lelked végtelen és fehér vidámságot habar untalan, és hozza halháton benned örökké a különb és különb szépséget, és futnak el sorba mosolygó gyöngyei, gyönyörűségek és mind a szívedhez érnek, és eltűnnek a szívedben és a vágyak vágyai, az óhajok óhajai nyújtóznak a hullámok sodrába fölfelé szívedhez, és illangó szárakkal epedik körül és legyezik és simogatják és átallehelik illatjaikkal örökösen és örökké s örökké...
Fellázadtam, mert emlékeztem az életre:
- Mit adsz a múltakért, mit adhatsz azért ami már nincsen? A napokért és napokért, amelyek világosak voltak és elfeketültek és az éjekért és éjekért, amelyet barna ábránddal elborultak és kéken ébredtek és oda vannak, oda vannak. Mit adsz azért, ami múlt és nem jó volt, a kilehelt leheletekért, az elpillantott pillantásokért, mit adsz az emlékek sebeiért, mit adsz azért, hogy hiába nézek a pokolba, melybe könnyeim belehullottak?
Ő mintha nem is hallotta volna, szólott tovább:
- Rózsából van a víz, vonulunk ketten alkonypiros ladikon. Pillangószárnyak terjesztenek mennyezetet mirajtunk. Elnyújtózol, a selyem eget simogatod tenyereddel. Egy édes sóhajod egy könnyű esztendő. Unod az édeset: ezerédessel keserítelek. Ha fáj már egyforma mosolyod orcáidon, fintorokra késztetlek a csúszós halak ügyetlen táncaival, hahotázni fogsz, olyan bolondokat dalolnak a zenész madarak felettünk. Ha nem lesz elég a hárfa szenvedésnek a füledben, az angyalok szívét tartom a füledhez, pszt, hallgatod és ríva fakadsz. Egy csókunk mind a csillag, ölelésünk a szivárvány. Pilláid nyílnak: mind a bál a világon és hunynak: mind az ábránd és nyílnak: a színek cserélnek a világon és hunynak: új földrész derül hallatlan vadakkal, idegen nappal. Ásítasz egyszer: a tavasz fűszerei mind a szádba tódulnak, ájuldozol és tüszkölsz utána, s ezen úgy nevetünk mint ha csengők összevesznek és hancúrozni kezdünk, mint a füvön a napsugarak egymáson és elbágyadunk és álmosan nézünk egymás szemébe, s néma tájon bolyongunk egymás szemében és ott eltűnünk és ajkainkon a szavak elalszanak és álmukban énekelnek, a szívünkön eláll a visszhang és a rózsa víz mindenfelől sötétül, és a szemünk elzárul, hogy mint hajnalban lássuk egymás arcát, és a vágy májusfuvalmai összehajoltatnak és egymáshoz illünk, mint a láng a lánggal és óceán a mennyel, és eláradunk és iramolunk az imádó cédrusokat, és az alélt íbiszeket és a gyulladt holdakat elhagyva, merülve s föllengve egek között és völgyek fölött, suhanva virágokon és csillagokat elragadva tűnünk tova, s fénylünk a déli hévben és a legszebb felhőnek látszunk együtt lengve forrón és forróbban és ragyogva gyönyörűbben és gyönyörűbben, mert vár a nap, langalló tükörnek jön szembe, nagy nagy nagy arany tűz és rózsázva bomol előttünk, a tűzben trombitaszájak nyílnak arany édes zúgással, és alattunk az erdők zendülve szédelegnek és a szigetek indulnak és jönnek a tengerben és a pirult havasok felrajonganak és rogyadoznak és a földek szélei felhajolnak epedve, s a hattyúk a tón elnyújtják utánunk sóvár nyakukat, és a milliom méhrajok méz zümmögéssel felrajzanak, és a szép madarak feláradnak felénk, és mint alkony, együtt virulnak és a szelek mind a tájakról felzúgnak ölelkezve, s tűz zengéssel zengnek, és a szárnyasok és mind az élő földek és vizek egy lázzal lázadnak, és egy álomhangja szól mindennek: szerelem.
Bámultam és hirtelen a köd leesett, üres homályosságban állottam. Hideg lett egyszerre, megreszkettem és a homályban a fák éledtek és úgy állottak megint, ahogy szoktak, és a fák mögött a keresztúton egy sovány fekete vénasszony tűnt átal. Megláttam csontsárga kicsi képét, és olyan volt a szemem előtt, mintha a halál lett volna az a vénasszony, aki a fák közt elment. És a nap sütött, és a könyvet a hónom alá vettem és indultam és a földre, néztem lefelé, s nehéz volt mennem, mert élek.
(1913-ból való kézirat.)