Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 17. szám · / · Cholnoky László: Prikk mennyei útja

Cholnoky László: Prikk mennyei útja
3. Prikk mennyei útja.

Tudod, mi a megbánás?

Tudtad, de elfelejtetted.

Mindenki tudta már, de mindenki elfelejtette. Ez a csúf, beteg, sárga legény időnként el tudja magát felejtetni. Halovány arca egyre haloványabb lesz, nyurga teste egyre fogy, rekedt hangja egyre gyengül és ő egyszer csak - eltűnik. - Elfelejted.

Azután derűs, szép napok járnak feletted, békében élsz a tegnapokkal, a szíved nyugalmas áriákat kalapál, de egyszer megint zavaros, fekete tegnap lopózik orvul a hátad mögé, a szíved táncolni kezd, szűköl és remeg, mint az eb, futnál már, de késő: a sárgaképű, beteg legény hátulról megkapja a nyakadat, odahajol hozzád, hogy érzed a bűzös leheletét és a füledbe súgja:

- Hopp, komám, itt vagyok!

Keserű méreg rágja a szívedet és ösztökél, hogy csináld vissza, amit tettél. - Megteszem! - mondod, és már akkor le is csapott rád a halálos erőtlenség és torkodon izzó nyál folydogál alá.

Hanem nincs senki. Egyedül vagy. Teljesen egyedül.

*

Prikk felébredt.

Legelső pillantása elzsibbadt, megaludt vértől mocskos kezére és a mellette heverő véres késre esett. Szemére szürke köd ereszkedett, a lába remegett, amikor talpra állt. Hajszálai tövéből forró verejtékcseppek fakadtak, végigfolytak az arcán és amire véres kezére estek, jéghideggé váltak. Megindult, eleinte lassan, aztán egyre sebesebben, utóbb szinte rohant valahová. Szennyes zsebkendőjét véres arcára szorította, szemét a földre szegezte és ment. Az emberek megfordultak utána, de ő nem tekintett fel, csak ment.

Nagy, nehéz út volt ez; lábai a fáradtságtól fává keményedtek. - Az újpesti rakpart felett állt meg először, ott pillantott fel először. Ott körülnézett: a vidék teljesen elhagyott volt. Dél már elmúlt: a munkások hűvös helyre bújtak ebédelni. Ledobta ruháit, arcát, kezét mohón belemerítette a Duna hullámaiba és lemosta róluk a vért. A kését is tisztára mosta. Aztán megint feljebb ment pár száz lépéssel és ott leült.

Az megmaradt az emlékezetében, hogy a tegnapelőtti éjszakán valahogyan váratlan pénzhez jutott. Ennek a pénznek - az öt darab egyforintosnak a roncsait meg is találta a nadrágzsebében.

A második éjszaka úgy élt a tudatában, hogy ő holtrészegen bandukolt kifelé fekvőhelyet keresni, amikor felbukkant vele szemben az ismerősarcú, berúgott ember, akit ő leszúrt és kirabolt. Ez iránt semmi kétség: ott a véres kés. A megtámadott ember védekezett, őt valószínűleg arculütötte az öklével, aminek a véres nyoma most is ott van az arcán. Mindketten elestek, de az idegen ott is maradt, ő azonban felkelt és kirabolta. Kutatni kezdett zsebében a rabolt pénz után és meg is találta az összegyűrt bankjegyet. Valami kísértetiesen halvány emlék derengett az elméjében, hogy talán azt is úgy kapta, de mindez csak egy pillanatig tartott, aztán eltűnt végképpen.

Nézte az összegyűrt bankót mozdulatlanul, sokáig, amíg a merő nézéstől könnybe borult a szeme. Odafent, a magas égen fekete felhő úszott a nap elé, beárnyékolta Prikket és nem is mozdult el a feje fölül többé.

*

Prikk ezt a napot átbujkálta. Maga sem tudta, én sem tudom, hol járt, mit evett egész estig. Csak akkor jött be a városba, amikor már alkonyodni kezdett.

Kétségtelen, hogy bujkálásai közben nehéz küzdelme volt önmagával, mert becsületes lelke arra ösztönözte volna, hogy vallja be, amit tett, de minduntalan visszacsendült emlékezetében a két szép, üde leány mondása, és ilyenkor az életösztön megkapta hátulról a rongyos kabátját. Legjobbnak vélte végül, hogy nem jelentkezik ugyan, de útját sem állja az eseményeknek. Lesz minden úgy, ahogy lesz.

Beérve a városba, benyitott egy patikába és flastromot kért. Akkor nagyon reszketett a szíve, a nyelve elnehezedett és mégis különös vágyat érzett a fontos titok elmondására. Várta is, hogy majd gyanúsan néznek rá, majd faggatják. De a patikuslegény vidáman mosolygott és negédesen mondta:

- Ezt jól elintézte, öregem! Szabad kérdeznem, vajon Rosztopcsin generális hagyta a névjegyét az arcán, avagy talán a jarzsebinkával volt némi megbeszélnivalója?

Prikk csak félig értette meg a tréfás kérdést, lesütötte a szemét és zavartan hebegett. A kenőcsök testvére, a rebarbara barátja, a vidám és bohó patikuslegény pedig leültette és gondosan beraggatta.

Azután Prikk odakint állt ismét az utcán; lelkét a csüggedés szürke szárnya verte. Kényszert érzett, hogy elmenjen a pálinkás boltba, mert úgy gondolta, hogy ott megoldást nyer a szörnyű kérdés. Bizonyára tudnak már a gyilkosságról és ott majd lecsapnak rá, mint a héja.

Kéjes szomorúság, édes szenvedésvágy űzte.

Ahogy az üvegajtót benyitotta, mindenki rátekintett vizsgálódva és egy pillanatra halálos csend támadt.

- Vártam ezt! - gondolta. - Tudtam...

Aztán kiabálás keletkezett:

- Itt van! Itt van Prikk. Itt a nagy Prikk!

Zűrzavaros nevetés és gúnyolódás hangjai folytak össze a fülében. Tétován, zavarosan bámult az emberekre és gyötrelmes zavarában odasietett a rendes helyére, a rumos hordóhoz és leült rá.

A pálinkás-zsidó akkorra már oda is állította eléje a szilvóriumot és elővillantva hófehér fogát, nevetve szólt:

- Kezdődik a második felvonás!

Prikk lehajtotta a fejét és hallgatott. Gondolatai őrült sebességgel kergették egymást, végül felderült előtte a dolog. Tegnap este bizonyára itt volt utoljára, már holtrészegen, innét indult neki a nagy éjszakának, és ezek most azt hiszik, hogy valahol elesett és összezúzta magát. Szomorúság ült a szívére, hogy íme: a fontos, a nagy titok idétlen nevetésbe fulladt, hogy sehol sem néznek ki belőle egyebet, mint a haszontalan, részeges csavargót.

Később beszélni kezdett, halkan, remegő ajakkal, lassan-lassan vádolni kezdte önmagát, de oly tekervényes szavakkal, annyira fennkölten és keverve valamelyik füzetes regényből az emlékezetében maradt mondatokkal, hogy maga is érezte, mily sötét zűrzavar burkolózik köréje. Remegő kezével néha belenyúlt a belső zsebébe, kihúzta az összegyűrt bankót, megmutatta, de csak a csücskét és ismét visszadugta.

Az emberek csodálkozva nézték vergődését és tétován nevettek.

- Utoljára nevettek! - suttogta Prikk -, mert majd, a vörös palástos a pribékjeivel...

- Nini, hisz ez most is részeg! - kiáltotta valaki. - Eredj haza, Prikk, mert majd megint baj lesz!

Prikk szomorúan kullogott el, bele a csillagos éjszakába.

Igen, úgy volt; Prikk akkor belement az éjszakába. A hosszú nagy éjszakába, amely egy hónapig tartott. Felvirradt azután is naponként, úgy mint azelőtt, de egyik virradat sem volt a valódi. A nagy éjszaka egy hónapig tartott és a végül felderülő hajnal csodálatos, rendkívüli helyzetben találta Prikket.

Prikk azon az estén nem ment ki a csikágóba. Feléje sem nézett. Kiballagott a fasorba, kikeresett egy padot, amelyet jól elfedtek a fák, arra leült és sokáig semmire sem tudott gondolni, hanem régi áriákat fütyörészett.

Amikor az emberek már hazamentek és csak a részeg nyári szellő járkált a fák között, elővette a kését és a pad támlájába belevéste:

IT LAKIK PRIK.

Szeretetteljesen nézte tréfás művét és várta a kedves, jótékony derűt, a régi ismerőst, aki el szokta űzni a sötét gondokat.

De a régi, kedves ismerős nem jött el.

Akkor elpusztította a felírást és ezt véste helyére:

IT LAKOT PRIK.

Így jobb volt. Jobb így: ha az ember ránéz, a szívét bú fogja el és ha a kedves derű nem jött el, majd eljön az édes szomorúság. És igazabb is így. Most már csak napok kérdése lehet az egész. A hullát már megtalálták, őt most már ezer éles szem keresi, kutatja.

A kedves, drága vágy: a pompás Prikk, a szép ruha - az is csodálatos változáson ment át. Nagy, szép álommá szublimálódott, amelynek az ember nem is kívánja a megtestesülését. Szebb az úgy, mint álom. Az ötvenkoronás bankó sorsa tehát ebből a szempontból meg volt pecsételve. Egyébként is úgy határozott Prikk, hogy nem váltja fel. Hanem emögött az elhatározás mögött még ott bujkált a kedves tudat:

- Kemény elhatározás, de megváltoztatom, amikor akarom!

A lámpaoltogató kopogása elhalt az utcasarkon. Prikk akkor hanyatt feküdt a padon és elaludt.

Alig virradt azonban, már felébredt, lement a Duna-partra és leült az alsó rakodópart lépcsőjére. Nyomasztó, félelmes józanság nehezedett rá. A régi napszámos munka, amiből még három nap előtt is élt, úgy tűnt fel előtte, mint az előbbi élet gyötrelmes emléke. Szó sem lehetett arról, hogy visszatérjen hozzá.

A nap felbukkant a budai hegyek mögül és piros arcával kíváncsian nézett bele Prikk fehér arcába.

- Szervusz, Prikk! Hogy vagy és mi a szándékod?

Prikk úgy tett, mintha észre sem vette volna a bíborpiros mennyei csavargót, lenézett a lépcsőre és töprengeni kezdett.

Annyi most már tisztán állt előtte, hogy az életének véget kell vetni. Csakhogy a tegnapi egyetlenegy szép nap szörnyű rombolást vitt véghez a lelkében. Azelőtt, ha az öngyilkosságon jártatta az eszét, úgy tűnt az fel előtte, mint a biztos, a töprengésektől ment, akadálytalan megnyugvás. Ma pedig már szigorú, merev aggályok álltak eléje.

Jó, jó, Prikk, öngyilkos leszel! - mondta az egyik. - Rendben van! De csak nem akarod, hogy ilyen pocsékul, kopottan találjanak meg valahol? És csak nem kívánhatja senki, hogy valahol az árokparton akadjanak rád? Hiszen az ilyesmit szépen, úri módon kell csinálni! Hogy a revolver durranására összefussanak az emberek, hogy sajnáljanak, hogy legalább a halálod pillanatában fontos légy! Nem?... No persze, de az ilyesmihez pénz kellene!

Nyomban utána előállt a második aggály.

- Igen, Prikk, igen. Értem! Öngyilkos akarsz lenni. Értem. De előbb szép, fontos búcsút kellene venned a régiektől; a pálinka-zsidónak, a felvilágosult nőknek és mindazoknak, akik szörnyű tudatlanságukban úgy megbántottak, meg kellene bocsátanod, hogy azután könnyezve beszéljenek majd rólad. Csak nem akarod, hogy majd hónapok múlva úgy találomra kérdezze valaki: hát az a félnótás Prikk ugyan hol lehet? - És mindjárt másról kezdjen beszélni? Csak nem akarod ezt?

- Ej, mit kínlódsz ezekkel a buta aggályokkal?! - szólt ki ekkor a zsebéből az ötvenkoronás. - Itt vagyok én, válts fel engem és minden rendben van!

Prikk szívét erre édes megnyugvás szállta meg. És a túlvilági élet mibenlétéről kezdett töprengeni, mert hiszen ehhez most már bizonyos tulajdonjogot érzett. Töprengéseit azonban nem tudta határozott formákba foglalni; úgy peregtek le azok előtte, mint a hajnali álom kaleidoszkóp-képei. Lehunyta a szemét és látni vélte a millió színben tündöklő pókhálót, amely a halál birodalmának kifelé vezető ajtajára fonódik. Arra, amelyiket nem nyitnak ki soha... Visszaidézett az emlékezetébe elmúlt, ködös őszi estéket, amelyeken itt vagy ott ülve oly sokáig elnézegette az előtte elhaladó embereket, a finom urakat, a szép asszonyokat és amikor az alakjuk összefolyt a köddel, ő úgy képzelte, hogy a kedves emberek nem térnek vissza már soha, mert szép lassan átlépkedtek a túlvilágra. Most azután úgy gondolta, hogy ha öngyilkos lenne, nem tenne mást mint hogy egy merész kanyarodóval odakerülne elibük és hogy milyen kellemes volna ez! És hátha ott szembejönne vele a meggyilkolt ember is és mondogatná neki: No Prikk mester, engem ugyan csúffá tettél, de azért legyünk jóbarátok!... Aminthogy odaát bizonyára mindenki jóbarátja a másiknak!

- - - - - -

Múltak a napok és Prikk koldulni kezdett.

Eleinte gyötrelmesen, dugva történt a dolog, de utóbb belészokott. És lám, a bankót nem váltotta fel. Pedig éjszakánként, amikor a fasorbeli padon aludt, gyakran virradt fel arra, hogy a bankó, amit a szíve felett levő zsebében hordott, nyomja, gyötri, sanyargatja a szívét. És kétségtelenül a bankó, a néma tanú volt az oka annak is, hagy álmában gyakran felkereste a riadt, szörnyű, ismerős arc, a megölt ember arca. És mégsem váltotta fel.

Nem. Mert elszokott a tudattól, hogy pénze van. Valami olyan sejtelme is volt, hogy beteg, agyonzaklatott szíve nem is bírná el a váltás nagy pillanatát.

A napok lassan vánszorogtak. Prikk összeesett, megvénült és lesoványodott, mint a gazdátlan kutya.

Különös remeteségének harmincadik napján Prikk lelke összezsugorodott. Összetöpörödött, valósággal összeaszalódott. Ez pedig azért volt, mert meghalt a lakója. Ezen a napon meghalt Prikk akarata. Hajnalban kapta a halálos döfést, amikor egy rendőr a padon alvó Prikket durván felrázta. Amióta ott lakott a padon, még soha senki sem háborgatta.

Prikk felpillantott és ahogy az egyenruhát felismerte, felült. Gondolataiban régen megszokta már ezt a pillanatot, de az arca most mégis verejtékes lett.

- Készen vagyok, mehetünk... rebegte alázatosan.

- Még most is részeg vagy, bitang! - mordult rá a rendőr. - Eredj a dolgodra és ne találjalak itt többé!

A rendőr meg sem várta, amíg Prikk elkotródik, hanem nyugodtan tovább ment. Prikk remegve bámult utána és érezte, hogy valami változás történik vele. De nem tudta, mi az.

Ekkor kezdődött meg Prikk akaratának agóniája.

Szilaj öröm közeledett feléje mosolygós arccal, kitárt karokkal, hogy a nyakába borulhasson és együtt ujjonghassanak, hogy íme, nem történt baj, a gyilkost nem keresi senki! - De Prikk csak bámult rá bután és közönyösen. Az öröm pedig fanyarul, csalódottan távozott.

Prikk érezte, tudta, hogy el kellene sietnie a padról, mert a rendőr visszajöhet és akkor bizonyára baj lesz. De nem mozdult. Órákig ült ott még és bámult a levegőbe. Amikor a testét már összetörte a kemény fapad, végül felállt. Be akart menni a városba koldulni, de a lábai kifelé vitték. Kivánszorgott a liget külső részébe és ott csavargott egész nap. Nem is evett semmit. Estefelé egy munkásember jött vele szembe, és anélkül, hogy Prikk kérte volna, két hatost adott neki. Prikk nagyon éhes volt, de azért csak lassan, lomhán ténfergett befelé a városba, nem törődve azzal sem, hogy lekésik a boltból és nem vehet semmi ennivalót.

Beért mégis idejére és vett valami kis húscafrangot, meg egy darab kenyeret. Akkor még volt néhány krajcárja, ami az előző napról maradt.

Az alkonyattal együtt nyirkos hűvösség ereszkedett alá a földre. Prikk megpróbált gondolkozni, hogy talán mégis kellene tennie valamit: az éjszaka hideg lesz, az éhség is... talán a bankót mégis... De nem ment vele semmire. Csak rakta a lábait egymás elé, és maga is csak utóbb vette észre, hogy megint a régi pad felé közeledik. Azzal sem törődött. Akkor már sötét volt és a ligetben nem járt senki. Akinek lett volna is hozzávaló szándéka, azt is lebeszélte volna róla a lombzizegtető, hideg szél.

Prikk leült és megette, amit magával hozott.

Valami nagyon távoli hang mintha a régi napszámos munkáról dudorászott volna temetőien szomorú nótákat, de azt hamar elintézte.

- Senki sem bolond, hogy ilyen ványadt, félholt embert fogadjon! Egy-két elkésett ember sietett el mellette és a beszédfoszlányokból, amiket a szél odavitt hozzá, megtudta, hogy holnap sátoros ünnep lesz, valamelyik kerületben holnap van a búcsú. - Elhatározta, hogy reggel bemegy a templomba. Ott bizonyára sokan lesznek és jó meleg lesz. - Hanyatt feküdt a padon, két karját a feje alá tette és elhatározta, hogy alszik.

A szél egyre hűvösebb lett és Prikk egyetlen tagját sem mozdította egy hajszálnyira sem, nehogy még jobban fázzék. Ha mellét egy-egy sóhajtás meg nem emelte volna, ha szeméből a szél egy-két könnycseppet nem pottyantott volna a pad rőtbarna deszkájára, akárki azt hihette volna, hogy holt ember fekszik ott a didergő fák alatt.

Pedig a fekvő ember élt, csak az akarata halt meg. A teste mozgott, a szíve vágyódott valami ismeretlen dolog után.

Mielőtt elaludt, nagy, koromfekete szomorúság feküdt a szívére. - De végül mégis elaludt.

Reggel, amikor felébredt, bizonyosan tudta, hogy sok szépet, színeset álmodott. Hogy valaki valami igen dicsőt, pompásat ígért neki. De az álma körvonalait már nem tudta többé összeilleszteni; szétlopkodták azokat a megújuló élet színei, hangjai. De e szívében ott lappangott a makacs meggyőződés:

Jó lesz, nagyon jó lesz!

Csakhogy, amikor fel akart emelkedni, a gondolatai ijedten szétrebbentek, mert tudomásul kellett vennie, hogy a pad nem engedi, hogy valahányszor a fejét felemeli, az mindannyiszor visszaesik a barna, kemény deszkára. És ahogy végül mégis a lábára tudott állani, akkor meg az ég hírtelenül világospirosra vált. Nem igen értette a dolgot, mert arra már nem gondolt, hogy napok óta alig evett valamit. A régi időben, a szörnyű nyomorúságok napjaiban pedig volt már néha így, de arra már nem volt képes visszaemlékezni.

- Valami istencsodája kerülget! - gondolta. - Olyanformán érzem, mintha már nem kellene törődnöm azokkal a dolgokkal, amelyekkel azelőtt törődtem. A bankót is fel kellene váltanom, hiszen így meghalok. Most már úgyis egyre megy!

Kínos erőszakkal töprengésre kényszerítette az eszét és végül mégis abban állapodott meg, hogy nem váltja fel a pénzt, mert bűnhődnie kell a szörnyű gyilkosságért. - De ez az elhatározás csak torzszülött volt, amit Prikk vergődő lelke választott ki önmagából, hogy szembeállíthassa azzal az ébredező, ködszerűen halovány sejtelemmel, hogy most már félti az életét meg a szabadságát. Háromszor is eléje ment a bűnhődésnek, az mindannyiszor elkerülte. Most, hogy tegnap már a rendőr is otthagyta, csak most eszmélt rá, hogy milyen rettenetes lett volna, ha elviszi magával. Háromszor engedték futni, ha most ilyen toprongyosan előmutatja a bankót kétségtelenül lecsapnak rá.

Ezért nem váltotta fel a pénzt. De ennek nem volt tiszta tudatában maga sem.

. . . . . . . . . . . . . .

- Hogy kihűlt a testem az éjszaka! Most bemegyek a templomba!

*

A lába remegett, tüdeje égett és akkor már tudta, hogy mindez a gyengeségtől van, azért a nála maradt pár krajcárt beitta, hogy erőre kapjon. Ott a jó melegen erős kísértésben volt, hogy felváltsa a nagypénzt, néhányszor oda is nyúlt a zsebéhez, de mindannyiszor abbahagyta.

Elment.

- Annyira fáradt volt, hogy a fejét sem emelte fel. A kövezetet nézte és jóformán csak arra ment, ahonnét harangszót hallott.

A templomban még kevesen voltak. Néhány templomos vénasszony lapított itt-ott; hang sem volt egyéb a gyertyagyújtogató gyerekek csoszogásán kívül.

Prikk bevetette magát az egyik pad belső sarkába, közvetlenül az oszlop mellé, hogy ne háborgathassák. Két kezét a pad támlájára tette és ennek éppen ideje is volt, mert a feje lebiccent. A vénasszonyok odanéztek és összebólintottak.

- Jó ember,... derék, istenes ember!

Amikor a templom harangja megkondult és a hang megrázta a tornyot és áthullámzott a belső csendességen, a nép elkezdett betódulni a padok közé. A levegő egyre nehezebb és sűrűbb lett, és amikor a pap kilépett, felment az oltár lépcsőjén és felmutatta a csillogó monstranciát, már nem volt egyetlen talpalatnyi szabad tér sem a kockás köveken.

Prikk körül mézédes hangok kergetőztek, de nem igen tudta, mi az a zengés, ami körülveszi. Ettől fogva általában nem sokat lehetett volna építeni a megfigyeléseire, mert például azt is, hogy a homloka nagyon tüzel, csak arról vette észre, hogy a keze viszont egyre hidegebb lett. Hanem, mindez most nem igen bántotta, mert egyébbel volt elfoglalva. Kedves, szép, üde leányfejecskék bókoltak körülötte, de még ennél is szokatlanabb volt, hogy a templompad kemény deszkájából, éppen az arca előtt csodaillatú virágok nőttek és beárnyékolták az arcát. Ezek után pedig úgy érezte, hogy az orgona szavából, amint feléje hullámzik, halványkék fátyol fonódik és lassan, lágyan a szemére borul, hogy ő se láthasson senkit és őt se láthassa senki. De ez mit sem ért, mert a szörnyű ember, a meggyilkolt, előbújt a pad alól, leszakította a fátyolt és üveges szemével belebámult Prikk szemébe.

Pápaszemes bácsika ült Prikk mellett. Ez gyakran nézett a mozdulatlan emberre, de mindannyiszor gyorsan vissza is kapta a tekintetét az oltárképre, és azt gondolta magában, hogy ő nem avatkozhatik bele senki dolgába és különben is jó lesz már, ha elmegy, mert a mise a vége felé jár, bizony még összenyomják a nagy tolongásban. - Ez a szemüveges emberke is azt gondolta, hogy Prikk meghalt. Hallotta valaha az édesapjától, hogy egy részeges csavargót megütött a szél a templomban, a nagy forróságban. Meg volt győződve, hogy Prikk, mint szabályszerű részeges csavargó, ragaszkodott a tradícióhoz és szintén meghalt.

Pedig Prikk nem volt halott. Az akarata, az meghalt már, az életösztön is egyre pusztult, kopott, de a szíve élt, betelt sejtelmekkel és dobogásával kedves, régi induló áriáját kalapálta. Prikk rejtve elmosolyodott és az induló vidám ütemeire megindult a virágok, meg a régi nyájas emberek közé.

- Mily szép, mily kedves mindez! - gondolta. - És én úgy érzem, hogy valaha már beszívtam ezeknek a pompás virágoknak az illatát és bizonyosan tudom, hogy ezek a nyájas, szép emberek azt mondogatnák, ha közéjük lépnék: Óh, óh, Prikk! Itt jön Prikk! Hozta isten, Prikk!... Most lehunyom erősen a szememet, odamegyek közéjük és átölelem a nyakukat!

Lehunyta erősen a szemét és az induló hangjára vidáman, délcegen közeledett feléjük. De ott, ott már egészen közel, amikor a virágok illata már a szívét érte, az induló lassan elhalt, Prikk lába ólommá nehezült; nem mozdulhatott többé. A meggyilkolt ember lelke állt előtte.

A mise akkor járt a vége felé és a pap ismét felmutatta a monstranciát, amelynek aranysugarain a nap behulló fénye a gyertyák fakó világával vérszínű derengéssé olvadt össze.

- Vér, vér... folyik a vér...

Prikk reszketett, a szeme könnybeborult, felnézett a Krisztus-képre. - Megbántam már keservesen, hogy annyiszor szidtalak, uram! Érzem, hogy a szívem nagyon reszket és a fejem szédül, most már bizonyosan meghalok, hanem hiszen jobb is lesz az! Csak azt a rettenetes ürességet töltsd be a szívemben, ami akkor keletkezett, amikor elárultalak! Mert én hallottam egy öreg csavargótól, akit már tavaly kivittek a temetőbe, hogy a haldoklók az utolsó percekben megbékülnek. Bizonyára belátnak már a régi otthonukba, ahonnét jöttek. Ezt a nyugodalmat szeretném még egyszer érezni, de addig nem érezhetem, amíg a szörnyű üresség ott tátong a szívemben... És a meggyilkolt embert hívd el mellőlem, uram Krisztus! Mily boldog voltam, amíg rám nem nézett fakó arcával! Ettől a szörnyű arctól ments meg uram, akkor hiszek benned és békességben halok meg!

Lehajtotta megint a fejét, akkor azonban valami ötlött az eszébe, aminek nyomán kedves verőfény hullt a lelkére. Titokban letörülte a könnyeit és most már pajtáskodva, szerető pajzánsággal nézett megint a Krisztus-képre.

- Visszajövök mindjárt, Krisztus uram, várj meg!

Izgatottan fúródott át a tömegen és kisietett. Odakint már felsütött a nap és fényes foltokat rajzolt a nyüzsgő emberek ünnepi ruhájára. Prikk boldog izgalommal bolyongott az ünnepi sátrak között, valami alkalmas tárgyat keresve, amit fogadalma emléke gyanánt ajándékul felajánlhatna Krisztusnak. Nagyon nyugtalan volt, de amikor a gyűrött bankót előkereste és a ragyogó napfényen kibontogatta, a félelme elröppent. Elmúlt, eltűnt. Prikk odament az egyik bábos-sátorhoz és megvásárolta a legnagyobb, a leghatalmasabb bábszívet, amelynek közepében pompás kis tükör díszeskedett. Amikor a pénzt átnyújtotta, a bábos szinte fel sem nézett, úgy adott vissza. És Prikk ezt akkor már éppen olyan természetesnek találta, mint azt, hogy az utcán bolyongók nem félnek, hogy felbotlanak egymás árnyékában. Hiszen egyezséget kötött Krisztussal, hogy az megvédelmezi őt, ő pedig ezért ajándékot visz neki. Krisztus már betartotta a magáét, most őrajta van a sor.

Megindult vissza a templomba és gyönyörködve nézdelte a mézeskalácsos remekművet, a hatalmas szívet. Ide-oda forgatta és aközben a napsugár rávetődött a szív közepén levő tükörre, onnét pedig pajzánul továbbugorva, beleszúrt egyenesen Prikk szemébe.

Prikk fintorgatta az orrát, boldogan mosolygott, kezével hessegetve a napsugarat.

- Menj, te bolond! Nem tudsz magadnak különb arcot találni? Rálehelt a tükröcskére, letörülte a kabátja ujjával és belenézett. - A meggyilkolt ember fakó, elgyötört arca nézett vissza rá. Prikk torka összeszorult; rekedten kiabálni kezdett:

- Krisztus. Krisztus, megcsaltál! Azt ígérted, hogy megszabadítasz tőle!

Az emberek bámulva néztek rá, köréje csoportosultak, de ő szétlökdöste őket és céltalanul megindult. Hirtelen megállt ismét, felnézett az izzó napra, és akkor azt érezte, hogy a szívéről jéghideg szorítás siklik le. Akkor már tudott mindent. Tudta, hogy mi történt.

Köhécselve, remegve nevetgélt, megsimogatta a bábszívet és hirtelen odafordult a legközelebbi emberhez, egy hosszúfejű kis kalaposmesterhez, könnyedén a vállára ütött és azt mondta:

- Hosszúfejű úr, boszorkányok járnak az erdőn, nem hallja, hogy zörög az avar? Ők kuszálták össze a dolgomat, amiért nem köszöntem nekik, Borbála napján. De jött a mi urunk, Krisztus és rendet teremtett. Arra kértem, hogy tegyen csodát, hát megtette! Tudja kegyed, hogy mi az a visszacsinálás?... Mutassa csak a szemét!... Nem, nem tudja, nem is tudhatja, hiszen úgy látom, hogy kegyed szamár!... És tudja, ki tette a visszacsinálást? Hát a... a... hát nézze: ő! Ő tette! No, Isten vele, nekem most dolgom van!

A templomból akkor özönlöttek ki a búcsúsok; valamelyik szomszédos község emberei kiváltak a tömegből és énekelve megindultak, elül vörös lobogóval, amelyen apró kis Krisztus-szobor állt. Arra a kis szoborra mutatott Prikk.

A kalaposmester ijedten nézett Prikkre, az azonban csak mosolygott barátságosan, éppen csak azért, hogy nagyobb nyomatékot adjon az előbbi szavának. Szamárfület mutatott feléje, azzal kedves, finomkodó, szinte táncos lépésekkel megindult a búcsúsok után, közibük vegyült és megköszörülve a torkát, rekedt, hatalmas bikahangján együtt énekelt velük.

Szent Özséb - hitvalló

Könyörögj - érettünk!

....... érettünk!, -

tette hozzá diadalmasan mosolyogva és különösen, uraskodva dörzsölgette a kezét.

- Szép volt, mi? - Kérdezte hirtelen a jobb oldalán menő asszonytól. - Az szigorúan nézett rá, de nem felelt.

- Szép volt, mi? - fordult most a baloldalán lépegető emberhez. Az bólintott: igen. Ez az ember süket volt, mint a sírgödör.

- Bizony szép volt, de meg is érdemelte! - folytatta Prikk fontosan, egyre dörzsölgetve a kezét. Elégedetten nézdelt ide-oda, dudorászott, majd így folytatta, tudatában annak, hogy most a lelkét önti szavakba és hogy ennélfogva a szavaknak szépen, díszesen kell folyniok, mintha folyékony aranyból volnának.

- Tisztelt úr, én nagyon is szerfelett jól tudom, hogy ez alkalom, amelyben most az emberek általában tisztelik az urat, nem lévén alkalmas, hogy személyesen ösmerkedjünk, mégis, tisztelt úr, engemet általában csak Prikknek neveznek, és napszámosi aljas munkálatok keresetforrásim, bár az utóbbi időkben nem... nemigen... de azonban csak azt akarom kifejezni, hogy ezen emberek itten istentisztelést visznek véghez, bár nem tudják, hogy miért tisztelik azt, jobban mondva aki a zászlón áll, vagyis az urunk Krisztust. Mert a buzgólkodó emberek azt vizsgálják, hogy valóban az-e ő, ahogy mondotta, vagyis a nagy istennek fia-e? - és azért dicsőítik, ha az valóban. Hanem engem, szegény sorsú Prikket, alja napszámosi munkák emberét a sorsom fordulása rávezetett, hogy nem vizsgálom, hogy valóban az-e ő és mégis dicsőítem szép zsolozsmákkal, amint a tisztelt úr is hallotta az előbb. Mindezt és pediglen azért, mert ő szörnyű balsorsomat visszacsinálta és szegény, tévelygő eszemet felokosította, hogy az, hogy visszacsinálás, az nem semmi, amint én tévelyegve mondottam és balgán hívém, hanem az a minden és hogy az újjók, amiket hogy nem ád meg, panaszlottam, hogy azok nincsenek is és hogy abban, hogy: visszacsinálás, már benne foglaltatik minden jó. És ő valójában, a maga életében visszacsinált mindent a sírig, ami a sötét kapuja annak, ahonnét mindnyájan kiindultunk, tisztelt úr, mindnyájan, vagy ha jobban megért így - hát igen: a paradicsomnak, azaz a mennyországnak, ahol a visszacsinálásnak vége szakad, mert az az, amit elérni kell. Mert az az, ahonnét mindnyájan kiindultunk, ezt pedig a tisztelt úr is tudhatja...

A süket ember, aki eddig a földre bámulva kullogott, most kérdőleg és gyűlölséges bizalmatlansággal nézett a beszélőre. Nem értett, nem hallott meg Prikk beszédéből egyetlen szót sem, de a süketek ösztönével megérezte, hogy rendkívüli dolgokat mondanak neki.

Prikk lelkébe a vizsgálódó pillantás gyilkos mérget lopott: a haragot. Homályos, szörnyű sejtelmek árnyékvonalai jelentek meg előtte, orrcimpái remegni kezdtek, tétován nézett körül segítség után a rettentő démon, a pokolbeli düh ellen, mert érezte, hogy ha az egyszer átkaphatja a torkát, nem szabadulhat tőle többé. De akkor véletlenül a búcsúsok lobogójára esett a tekintete és a lelkét ismét nyugalom szállotta meg. Édes örömmel töltötte el a lelki békesség, mely leszállt rá, még inkább pedig a tudat, hogy az elkövetkező mondandókban szomorúságok foglaltatnak majd, amikhez mindég vonzódott a lelke. És már azt is érezte, hogy amit majd mond, az olyan lesz, hogy híjába néz rá gyanakodva bárki is, ő tudja, hogy az egyenes, tiszta, okos beszéd lesz, amitől nincs mit tartania és ha az történik is, hogy a buta szomszéd nem érti meg, majd megérti ő: Prikk, ő maga, aki mondja.

Így, folytatta:

- Amint mondtam, azon hely az, ahonnét mindnyájan kiindultunk. És ezt tudhatná a tisztelt úr is, mert tudom én, hogy maga is volt már néha úgy, hogy elszomorodott, ha nézte a kék eget, avagy a nyári éjszakán ragyogó gyönyörű csillagokat, mert a lelke odahúzódott, mintha valaha gazdag ember lett volna, de aztán utóbb szegénységében kitaszították volna a kastélyából és aztán egyszer csúnya, nedves éjszakán a hideg utcáról felnézne a kastély kivilágított ablakaira. Én legalább, én, csekély személyemben néha olyan igen szomorú voltam, különösen ha szép énekeket, vidám dalokat hallottam és azt gondoltam, hogy én már voltam nagy uraság, aki vidáman hallgathatta a szép dalokat, de pedig én alighanem mindétig ilyen cafatos csavargó voltam és csak onnét, a magasságos szép mennyországból emlékszem a dalokra és a szép, kedves urakra, akik majd mondogatják tán, hogy: Áh, áh, Prikk! Itt van Prikk! Hozta isten, Prikk! És hogy a szomorúságom attól van, hogy a kék égből néha visszacsöppenik a szívembe egy-egy olyan kedves, régi hang. És az is forgolódott már a fejemben, hogy azok a sok szépek, amiket úgy szomorúan gondoltam és mondogattam úgy magamban, hogy azok nem vesztek el a puszta semmiségbe, hanem felszálltak oda vissza és aztán ott majd megint megtalálom őket, de akkor már drágakövek lesznek belőlük és úgy csillognak majd pirosban, mint a rubin és a nagy isten odaadja őket és mondja: ez mind a tied, Prikk, lám: sok drágaköved van, gazdag vagy!... De, hanem, ez énrólam szólt, tisztelt úr, és hogy magáról szóljak megint, hát aztán máskor meg, ha valaki bántotta és megcsalták emberek vagy csalfa asszonyok és úgy aztán a szíve összefacsarodott és őszintén belátta, hogy mindezekhez, hogy segítsen rajtuk - maga gyenge, akkor is csak felnéz sírva az égre, mintha régen, nagyon régen otthagyott volna valakit, aki úgy meggyámolítja, aki után vágyódik, ha megtapossák a szívét, a lelkét. Érezi, hogy mintha odavalósi volna, hogy mintha szülőföldjét látná és ezt úgy is mondhatnám, hogy az ember lelkébe a paradicsomkert egy régi röge vagyon bedugva és az ösztökéli mindétig oda vissza a hordozóját. És hát, aki vissza tud oda jutni, az nem azt cselekedte-e, hogy visszacsinált mindent és hát ugyebár nemde hogy nem is lehet több? Ah, az a minden! Nincs is több!... Hát tisztelt úr, mostan, ha rám figyelt, immár tudhatja, hogy miért nem vizsgálom én, hogy az, aki mindezt megmutatta nékünk és most odafent áll a zászlón, hogy az kicsoda?... Nékem megmutatta mindezt egy tükörke által, amely itt van e! Nézze csak! Mert hogy én azt hittem, hogy megöltem egy embert, és ő megmutatta, hogy én, tisztelt úr, önmagamat öltem meg, és ez igaz is volt mindaddig, amíg aztán meg nem mutatta mindjárt a feltámadás útját is. Óh, az emberek bizony, úgy mint én, bizony önmagukat öldösik és nékem úgy fáj a lelkem, hogy mindétig őt szidalmaztam és ő ennek ellenében megmutatta az utat, hogyan kell visszamenni oda!... Oda, ami a minden!... Mindezekre pedig a legtöbb, ha azt kérdezhetné a tisztelt úr, hogy azonban hová lesznek a mérhetetlen sok keserűségek, amik az életben érik az embert, és hogy ezekben nem elég a visszacsinálás, hanem ezekért ugyanannyi jó is jár. De gondolja csak azt a tisztelt úr úgy, hogy az emberek sok keserű sóhajtása, sok mérges, dühös lehelete felszállna a magas, kék égre és sárgára festené azt, és akkor mi azt mondanánk, hogy jó ez így, erről majd a nagy isten megtudja, hogy követelésünk van - hja!, de csak eleinte örülnénk és utóbb mi magunk kérnénk, hogy pusztuljon a csúnya sárgaság és ne fedezze el a szép kék eget! És örülnénk, ha a sóhajtások, panaszok szertefoszlanának a semmiségbe!... Bár én magam is beösmerem, hogy nehéz kérdés uram, barátom, érezem, hogy a leszámolás nehéz, de hát a mi elménk, ugyebár, véges,... a mi elménk zavaros,... nemde?... zavaros és...

Prikk itt megakadt és nem tudta többé összefüggő szavakba foglalni az agyában rajzó, zsibongó, izzó gondolatokat; félénken, révetegen nézett a süketre. Ez megérezte a nézést, visszanézett a beszélőre és zavart, hülye vigyorgással, süketségét leplezgetve motyogta:

- Igen,... igen,... mindenki csak magáért beszélhet!...

Prikk lelkét a gonosznak vélt vigyorgás láttára, a mondottak hallatára pokolbeli düh öntötte el. Megállt, kezét a szívére szorította, hogy az szét ne vethesse a mellét, a szemét lehunyta, mert azt kellett látnia, hogy a mezők, a szántóföldek, amelyek közt jártak, hatalmas, tarka kerék módjára forogni kezdtek körülötte. A füle zúgott; valami rettentően szomorú gyászinduló ütemeit vélte hallani... Prikk akaratának utolsó foszlánya szállt el akkor a verőfényes semmibe, mint valami színes, cifra rongy, amit a szellő felkapott. Azt siratta a siralmas induló.

Prikk rekedten, hörögve mondta ki azt, ami gonosz démonként ott szorongott szomorú lelkének valamelyik sötét pitvarában.

- Azt hiszi, hogy - bolond vagyok? Hogy - megőrültem?

Tenyerét az arcára szorította, hogy visszafojtsa a könnyeit, de azok kibújtak remegő ujjai közül és leperegtek a barna földre. Megállt, a fejét még jobban leszegte a földre és suttogva, hogy bujkáló zokogása fel ne törhessen, siránkozni kezdett:

- Óh, óh, földnek barmai, miért kell közöttetek élnem? De én megbocsátok nektek, mert én már ismerem az utat, amely visszavezet oda, ahonnét mindnyájan elindultunk!

Feltekintett. A búcsúsok már messze jártak, akkor fordultak be a rozvágyi dűlő régi temetője mögé. A napfényes messzeségben, az ingó-lengő lobogó ormáról a Krisztus-szobor már csak mint apró pontocska integetett feléje, a szellő el-elkapta a távozó népség énekének foszlányait és a meleg, illatos mindenségen át odahimbálta Prikkhez.

Messze a mezőségben hatalmas, magányos fa állt.

Amikor Prikk megpillantotta, nagy hangon felkiáltott:

- Odamegyek! És odaviszlek téged, te szív és téged, te csodatevő tükör, feltűzlek benneteket a fa legmagasabb sudarára, mondjátok meg minden élő léleknek, hogy én megtaláltam az utat, amely visszaviszen a paradicsomba!

Futni kezdett a fa felé, szívében az édes szorongással, a gyönyörteljes félelemmel, mert bizonyosan tudta, várta, hogy itt van már a pillanat, amelyben az azúrkék ég kettéhasad és amiközben a mindenséget diadalmas zsolozsmák harsogása tölti be, a mennyek lakói alátekintenek örvendező arccal a fényes hasadékon, hogy üdvözöljék azt, aki a szent, a mérhetetlen titkot ott hordozza szívében.

Egy pillanat volt hátra már csak, hogy meghasadjon az ég, hogy felharsanjanak a zsolozsmák, de akkor Prikk megbotlott egy kivágott fa törzsében, térdre bukott, a bábszív pedig odaesett éppen eléje, az izzó fűre, tükrös lapjával felfelé.

Prikk a tükör felé hajolt és belebámult.

A mennybolt azúrkék végtelensége ragyogott vissza rá változatlanul, egykedvűen, amint talán a vízözön hullámai fölé borult valamikor és a mindenséget csend, halálos csend töltötte be, csak messze, az erdő sötét boltozatai alatt sikongott a sárgarigó.

Prikk talpra állt, remegő inakkal újra futni kezdett a fa felé, hogy feljuthasson a paradicsomba, mielőtt a mennybolt félelmes, változatlan kéksége leereszkedne rá és lenyomná a földre, mielőtt a rettentő csendesség rácsüggeszkedhetnék ólomsúlyával és visszaránthatná.

Ott a hatalmas szilfánál Prikk lekapcsolta derekáról a szíjat és remegő kezével hurkot készített rá. Nemsokára aztán a két lába a levegőben kísérteties táncba kezdett, kimeredő szeme pedig már belátott oda, ahonnét mindnyájan kiindultunk.

Aki arra jár, nézze meg azt a pompás szilfát. Annak egyik ágáról röppent az égbe Prikk lelke fehéren, tisztán, mint valami hatalmas, hófehér sirály.