Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 17. szám · / · Cholnoky László: Prikk mennyei útja
Prikk köhécsel, majd mesterséges bátorsággal kirántja a széket és esetlen-hanyagul rádobja magát. Ekkor a szemközt függő óra félelmes, tüdővészes huhogással kettőt üt.
- Ejnye, öregem - mondja neki Prikk -, hová tetted a tüdődet?... Hja persze, a gazdád bizonyosan felszolgálta savanyú-tüdőnek?... (Hallod Prikk!? Hallod ezt? Hiszen ez te vagy, a régi Prikk!)
Prikk, amikor ott ült már az asztalnál, tiszta tudatára jutott annak, hogy ezt a ritka, szép alkalmat semmi olyan ügyetlen gyengeséggel sem szabad megmérgeznie, amire majd kínos lesz visszagondolnia. Ehhez képest felvette a kését és erélyesen csengetett a poharán. Az éles hang ide-oda rebbent a teremben, mint a megriadt denevér, a füstös falon összezúzta magát és így, letörten bemenekült Prikk szívébe és aggodalommal töltötte be azt. Az emberek megint feltekintettek, csodálkozva, kissé bosszúsan nézték a különös embert, a tulajdonos pedig tétova léptekkel ment hozzá, mert nem tudta mihez tartani magát. Végül abban állapodott meg, hogy odamegy a furcsa emberhez és nem szól semmit.
Prikket az előtte álló néma, mozdulatlan ember dühbe hozta és ez most némileg szerencséje is volt, mert egyébként talán szólni sem tudott volna.
- No, mi van? - kérdezte dacosan, de iparkodva, hogy a hangjába könnyedség is vegyüljön.
A vendéglős azonban most már észrevette, hogy mindez csak csinált dolog. Elmosolyodott és impertinens nyugalommal mondta:
- Ott az étlap! Nem látja?
- Ez rosszul sikerült! - gondolta Prikk. - Kellemetlen dolog, hogy mindenre figyelni, vigyázni kell!
Hanem azért szép percek voltak ezek, bearanyozva az édes türelmetlenségtől, ami az eljövendő szépségek teljes kiélését sürgeti. Valójában romboló érzés ez, mert halomra dönti a jelen pillanat gyönyöreit, de akit elfog, az elfelejt visszatekintgetni a romokra.
Az ajtó most betaszítódott és egy hórihorgas, ronda ember lépett be rajta. Fekete kemény-kalapja hátra volt csapva a fején, jóformán csak az elálló fülei tartották, és alóla kiviláglott a jövevény vörös, bortól felfúvódott, hülye arca, ijedt, vizes, réveteg szeme. Odaállt a söntés elé és mély, rekedt hangon kért bort.
- Mi újság, Szoszics úr? Van-e sok munka? - kérdezte a kocsmáros maliciózusan mosolyogva.
- Azt az asszonytól kérdezze! - mondta az ember, pimaszul visszanevetve a kérdezőre. - De úgy látszik: akad, akad,... mert...
Belenyúlt a zsebébe és egy összehajtogatott húszkoronást villantott elő. Aztán megint vigyorgott és a pohárral kezében forgolódni kezdett, helyet keresve, ahol megülepedhetnék.
Ez a ronda úr Szoszics borbélymester volt, aki már évek óta beszűntette szőrellenes tevékenységét. Amióta a házi közgazdaság vezetését a felesége vette át. A szép, erős szőke asszony eleinte, akkor még kényszerűségből, mert a férje a szőrjövedék minden gyümölcsét a kocsmába hordta - csak a környékbeli kisebb számlákat egyenlítette ki puszta megjelenésével, csak a végrehajtói rohamokat hárította el ezen a módon, utóbb azonban egy szak-vénasszony tanácsára kiterjesztette az összeköttetéseit. Rövidesen tekintélyes keresetre tett szert, és akkor már bizonyos, hallgatagon megállapított apanázst adott a férjének, amivel szemben az köteles volt a nap bizonyos szakaiban elvonulni hazulról.
Szoszics szíve az első elvonulások alkalmával még megremegett, a torka összeszorult. Elhitette magával, hogy azért jár éppen ebbe a kocsmába, mert innét át lehet látni a házukra, leskelődhetik és majd egy alkalommal lecsaphat a feleségére és a besurranó üzletfélre.
Utóbb észrevette, hogy a szíve és a torka már sokkal könnyebben veszi a dolgot, sőt idővel bizonyos ellenőrzési jog érzése lopózott a lelkébe, és felébresztette a borbélymester szemtelen, rabiátus természetét. Szoszics most már minden lehető alkalommal, minél nagyobb nyilvánosság előtt vad szitkokat dobált minden feslett életű nőre, különösen pedig a feleségére.
Így volt ez később.
Egyszer a kocsmában egy züllött kis asztalosmester az arcába lottyantotta a bort, amivel megkínálta és egészen nyíltan megmondta, hogy ő olyan pénzből nem iszik, meg hogy mindig felkeveredik a gyomra, ha Alfonz nevű emberrel kerül össze.
Fontos percek voltak ezek ott a kocsmában, a régi ismerősök körében, mert mindenki bizonyosra vette, hogy a rabiátus Szoszics szörnyűségeket fog művelni. A szőrfelügyelő lelkét el is borította a tehetetlen düh, szeme előtt tüzes karikák ugrándoztak, de nem tehetett egyebet, mint hogy azt mondta:
- Hát... igen! Igen! De nem is iszom másnak a borát, mint maga, piszkos potyándi, és a lábam ujja sem lóg ki a cipőmből, mint a magáé!
Pár pillanatig gyötrelmes csend volt. És ezalatt a csendesség alatt a kis asztalosmester szomorúan és jóvátehetetlenül elvesztette az ütközetet. A többiek ugyanis, akik már nem egyszer bosszankodtak a potyák miatt, az első pillanatban csak úgy magukban, de mindjárt azután egészen nyíltan is helyeselni kezdték Szoszics úr kijelentését. A diadal zárkövét pedig a kocsmáros tette le.
- Mindegy, hogy honnét van a pénz, de van! Aki adja, önként adja, a Szoszics úr sem nem rabol, sem nem gyilkol! Igaz-e, urak?
Az urak lelkesen helyeseltek és ezzel az ügy akkor elsimult. Ezen az éjszakán Szoszics úr kellemetlen álmot látott. Árokparton állt, amely árokban sötétbarna moslék folydogált, de a túlsó partján pompás, hatalmas szőlőtőke virult, óriási fürtökkel és az egyik fürt megrepedt, opálhalvány bogyóiból szép aranysárga bor csepeget. Ő sírt nagy bajában, sírt a förtelemtől, de azért mégis nekivágott az ároknak és csak akkor ébredt fel, a mikor a moslék éppen a szívéig ért.
De ennek az álomnak a keserű ízét reggel egyszerűen leöblítette fél liter sashegyivel, és így ez az ügy is elsimult. Sőt, a szőrvadász - visszaemlékezve a kocsmáros meggyőző érvelésére - ettől fogva kínos gondot fordított arra, hogy közös üzletük a legkisebb megcsappanást se mutassa és ezért villantotta elő ma is a húszkoronást.
Szoszics úr eközben befejezte töprengő forgolódását és most egyenesen afelé az asztal felé tartott, amelyiknél Prikk ült. Ott azonban, már közvetlenül az asztal előtt, valami juthatott az eszébe, mert megint habozni kezdett.
Prikk jóindulatú, fölényes mosollyal szólt oda neki:
- No csak rajta, barátom, csak bátran! Nem harapom én le senkinek az orrát!
Szoszics, a szemtelen haramia, aki egyáltalán nem Prikk engedelme felett habozott, csudálkozva nézett az új alakra és szörnyű válaszra készült. De az első kifejezést, amelyik a nyelvére jött volna, nem találta eléggé lesújtónak és újabb, szörnyűbb után kutatott. De ez lett a veszte. Prikk ugyanis, ösztönszerűen megérezve a helyzet kritikus voltát, hirtelen odaszólt megint:
- Üljön le már, no! Hiszen mondom, hogy nem a felebarátaim orrával szoktam jóllakni ebédre!
Szoszics, bámulatában, szótlanul leült. Vérrel teleszaladt agyveleje lázasan kutatott valami megtorlás után, közben azonban elérkezett az elválasztó pillanat, amely után már annál nevetségesebb minden válasz, minél energikusabb akar lenni. Szoszics megérezte a dolgot és kínosan hallgatott. Mialatt lelkét a düh tépdeste.
Prikknek, a kocsmahősök ismerőjének helyes ösztöne azonban ismét suttogni kezdett, és ezúttal azt mondta, hogy egy olyan kiemelkedő őslakónak a legyőzése, amilyen a nyakig-kalap szőrvadász, fontos és diadalmas dolog, és hogy az első nagy sikert nem szabad kiaknázatlanul hagynia, mert néhány pillanat alatt visszacsinálódhatik minden. Ezért azonnal beszélni kezdett, talán akaratlanul is úgy fogalmazva meg a mondatokat, hogy azoknak minden szavából az ő szuperioritását lehessen kiérezni.
Így álltak a dolgok, amikor az ajtót ismét nyitogatni kezdték és három új őslakó nyomult be a kocsmába, akik Szoszics úr kegyét hajhászva, odaültek az asztalhoz. A jövevényeknek Prikk is, a borbély is megörült; érkezésük jó alkalom volt a szóváltás elkerülésére, amitől most már mindegyikük tartott kissé. - És a helyzet egyre javult. Az érkezettek egyike, egy vajszívű pipametsző, valahogy megorrontotta a Prikk, meg a szőrtüszők ellenőre között való hangtalan viszály csíráit és mivel lágy, ijedős szíve visszarettent minden egyenetlenségtől, ravaszul folyton olyan mondatokat hozott össze, amelyek kapcsán feltétlenül össze kellett kerülniök, de ezúttal már barátilag, mert hiszen a szíve mélyén most már mindegyik vonzódott a másikhoz. - A kocsmaasztal jó villanyvezető, főként ha piros abrosszal van leterítve.
Történt, hogy a jövevények egyike, aki eddig, a hetibérét számolgatta egy szutykos noteszkönyvben, egyszer indulatosan így szólalt meg:
- A Krisztus tud eligazodni ezeken az ákombákomokon! Pedig magam írtam őket! De így van az, ha az ember gyermekkorában elmulasztja az oskolát!
A jövevények harmadika, egy nyúlszájú, sovány ember megcsóválta gyér szőke hajjal borított fejét, amire az előbbi felfortyant.
Már megint csóválgatod a fejedet?
- Bár a tiedet csóválná meg a hóhér! - mondta kenetesen a nyúlszájú. - Mérmer azér hogy mindétig a Krisztus urunk nevének híjába ne vegyed csúf bűnére nyílik az ajakid!
A nyúlszájú a tekervényes, a művelt mondatok barátja volt.
Prikk, attól fogva, hogy a Szosziccsal való feszültség megtágult, nem igen figyelt rájuk. Evett. Nemcsak a szájával, hanem az eszével is, minden falatot körülburkolva színes édes gondolatokkal. És ivott. Nemcsak a torkával, hanem a szívével is. A leöntött pompás jó bor talán egyenesen a szívébe szaladt ezúttal.
De amikor Krisztus urunk nevét hallotta említeni, felfigyelt. Prikk lelkében az évek folyamán bizonyos öntudat, szinte a kizárólagossági jog érzése rakódott le ezt a kérdést illetőleg. Szinte azt mondhatnám, hogy Prikk bizonyos állandó, bensőbb nexust vélt fenntartani az Üdvözítővel, amelyben pedig bizony-bizony alighanem ő a fontosabb személy, aki az elégedetlenségét akkor fejezi ki, amikor akarja, holott megfordítva még sohasem történt a dolog.
Amikor meghallotta, hogy esetleg vita készül, elégedetten mosolygott befelé, jókedvűen hörpintgetve borából, és elhatározta, hogy nem engedi elaludni a dolgot és ha kell, majd olajat önt a hunyó tűzre.
De erre nem került a sor.
A leintett ember ugyanis maga sem hagyta annyiban a dolgot, keményen odafelelgetett az istenes nyúlszájúnak, sőt utóbb, amikor az makacsul folytatta korholó és védőbeszédjét, ráripakodott:
- Talán prókátora vagy nékije, mi? Prikk szívét melegség öntötte el.
A jóllakottság, a biztonság érzése, meg a jó bor fölényes hangulatba ringatta és elhatározta, hogy beleelegyedik a disputába, de nem komolyan, csak könnyed, játszi humorral és csak annyira, amennyire azt egy szakértő megengedheti magának a laikusokkal szemben. Érezte azt is, hogy nagyon disztingvált, úri hangon kell beszélnie, mert ezzel tarthatja magát leginkább távol tőlük. Megköszörülte tehát a torkát, és ajkán finom mosollyal beszélni kezdett az Üdvözítőről. Kedves, kegyesen jóindulatú tréfákat mondott el, helyenként közéjük vegyítve egy-egy komoly, fontos értesülést, aminővel csak beavatott ember bírhatott. Mindezt pedig úgy, mesélősen, tempósan, mint ahogy a jó nagybácsi mesél a kis öccseinek, ha nem maszatolták be a ruhájukat.
Az emberek csodálkozva néztek rá, akinek piszkos, durva keze meg az öltözéke elárulták a napszámost, és aki ennek ellenére ilyen választékosan beszélt és ilyen rendkívüli dolgokat mondott. Szoszics úr, aki nemrégiben kezdte meg a csuklást, merőn bámult rá bárgyú, vizes szemével. Prikk lopva megfigyelte a hatást és rejtett vidámsággal sütkérezett annak melegében.
Azonban váratlan dolog történt.
A nyúlszájú, aki pedig úgy szemre egyike volt a világ legbutább embereinek, valami egészen szokatlan, meglepő módon talpraesett választ adott neki, amiből méghozzá az is tisztán kiérezhető volt, hogy észrevette Prikk fölényeskedését és most komoly mérkőzésre hívja fel.
Prikket eleinte kellemetlenül érintette, hogy kimozdították kedves hangulatából, és az első pillanatban úgy gondolta, hogy kitér az ügy elől. De a megivott jó borok már a fejébe nyomták a vért: nem tágított.
De ezt vesztére tette.
Ezáltal ugyanis különös helyzetbe került. Egyik oldalról annak a kényszernek a nyomását érezte, hogy valami nagyot, valami abszolút nagyjelentőségűt mondjon, ami egyetlen pillanat alatt összemorzsolja a tökfilkókat, másrészt azonban állandóan maga előtt látta, szinte megszemélyesedve a választékos beszédet; amint halovány, úri arcával hozzáhajol és suttogva kérdezgeti: nem feledkezel meg rólam, ugye?
A suttogástól megzavarodva Prikk gyámoltalanul makogni kezdett, kínjában tekervényes, választékos és fölényes célzásfélét is téve arra, hogy ő lényegesen közelebb áll az Üdvözítőhöz, mint ők, sőt, hogy bizonyos hallgatag kapocs... igen... igen... vagyis nem éppen... de mégis...
De amikor ezen a kijelentésen rajtakapta magát, a dühe csak fokozódott, bár úgy látszott, hogy a dodonai stílusú kijelentést nem értették meg, mert nem felelt rá senki. Ez a körülmény azonban csak mérsékelte a dolog horderejét; a gyötrő tudat, hogy ilyen méltatlan környezetben, ilyen bután és könnyelműen túladott féltve-őrzött, rejtegetett titkán, kincsén, az befészkelte magát Prikk szívébe. Befészkelte, és sok más, kedves, régi lakót üldözött ki onnét. Ezeknek helyén űr támadt, és Prikk később, magános pillanataiban, gyakran érezte a vágyat, hogy ezt az űrt betöltse.
- Ejh, az attól függ - mondta végre, leküzdve magát, hogy az ember hisz-e az ilyen komédiákban, vagy sem?... - Igaz, ugyan - tette hozzá könnyed, szarkasztikus mosollyal -, hogy a biblia szerint boldogok, akik hisznek, de... azonban...
- Ez való igaz, uram, ez teljességgel az igazság útján megyen eme dolog, uraim! - mondta kenetesen a nyúlszájú. - Valójában boldoggá tevén a hit és, sőt, tisztelt uram, a szentírás szavai szerint hinni kell is, ez isteni parancsolat lévén, tisztelt úr!
- Kulimász! - pattant fel indulatosan Prikk. - Kell hinni... kell! Nem parancsszóra megyen az, akármilyen kenetesen mondja is, nyúlszájú barátom!
- Tegyen cso - hüpp!... cso - hüpp!... csodát! Mint régen! - hüpp! Akkor hiszek! - bődült bele bikahangon, csuklástól meg-megszakítva Szoszics úr, aki a vita alatt minden feltűnés nélkül szakadatlanul ivott. - Hát én velem miért nem tesz csodát a Krisztus, mi?? - hüpp!
- Hát nem elég csoda légyen az, tisztelt Szoszics úr, hogy kegyedet még nem ütötte meg a guta? - kérdezte fontoskodva a nyúlszájú.
Szoszics urat éktelen düh lepte el. Rá akart bődülni a nyúlszájúra, de dühében csak három rettentő nagyot csuklott.
- Hüpp! - hüpp! - hüpp!
- Hurrá! - kiáltotta a nyúlszájú.
Szoszics úr nyakán kidagadtak az erek, de nem tudott szólni. Az emberek nevettek és a nevetésbe belevegyült a kocsmáros leányának hangja is, aki már pár perce ott állt Prikk háta mögött. De Prikk csak most vette észre. Érezte, hogy ő többé nem elegyedhetik bele az elsekélyesedett vitába és hogy a leány előtt valami okos, kedves, szellemes átmenetet, könnyed kibúvót kellene mondania. Szerencsére eszébe jutott egy mondás, amit valaha valami rémregényben mondott egy többszörös őrgróf, és amit ő jól betanulva már régen tartogatott egy ilyen alkalomra, amikor jól, úri módon evett.
- Egész szimfóniát ettem végig! - mondta, meghitten pillogva a leányra.
A leány bámulva nézett rá, majd a buták diadalmaskodásával így szólt:
- Az úr talán muzsikus? Én nem is tudtam, hogy a szimfóniát meg is lehet enni!... Hallod, papa, ez az úr tévedésből szimfóniát evett marhahús helyett!
Odalibbent az apjához, zsebkendőjét a szájára szorította, amint azt bizonyára az ősanyja is tette, abban a meggyőződésben, hogy a helyességnek és tűzrőlpattantságnak olyan fokát produkálja, amelynek nyomán kizárólag csak forró imádat teremhet.
Prikk őszinte utálattal nézett utána, majd a társasághoz hajolva, csendesen azt mondta:
- Valóságos kínszenvedés, ha az embernek tűrnie kell, hogy a hülyék kigúnyolják!
- Lássa, kérem, mondta ismét komolykodva a nyúlszájú, miközben görbe mutatóujjával Prikk felé döfött -, felvéve az előbb elejtett fonalat, figyelmeztetnem kell a tisztelt urat, hogy a... hogy úgy mondjam... a tisztelt ismerőse, Krisztus urunk is eltűrte, hogy az ostobák gúnyolják!
Prikket ez a teljesen inkonzekvens orvtámadás ismét felingerelte.
- No, ha maga is a gúnyolódók között lett volna - mondta izgatottan -, azt már bizonyára ő sem állhatta volna tovább! Azt pedig ne felejtse el, nyúlszájú barátom, hogy Krisztus urunk akarta tűrni a gúnyolódást, az embernek pedig néha muszáj és ez óriási különbség!
- No már, tisztelt uram - mondta a nyúlszájú, kezével csavaros gesztusokat csinálva -, jóllehet kegyed a barátjának minősíti is őt, mégis, tisztelettel légyen mondva és bocsánatot kérek őtőle, hogy ezt kell mondanom: de már oly ügyefogyott ő mégis csak nem volt, hogy éppen nagyon akarta volna!
Prikket epeömlés kerülgette dühében. Hatalmas tenyerével az asztalra csapott és dühösen kiabált:
- Hallja-e, maga nyúlszájú, hát miért nem mondta meg mindjárt őszintén, hogy maga barom? Hiszen ezt minden elemi iskolás kisdiák is tudja már, hogy ő akart szenvedni! És ha ezt nem tudja is, jegyezze meg magának, hogy akkor, amikor ő a szenvedést akarta, igen okos dolgot művelt. Önként szenvedni, az pompás, az nagyszerű dolog, már magam is próbáltam néhányszor, és én mondhatom magának, hogy akkor egészen úgy... izé úgy...
Prikk belezavarodott és elhallgatott. Nem tudta kifejezni magát és aggódott is, hogy nagy igyekezetében esetleg ismét túlontúl fennkölten találja magát kifejezni. Azt szerette volna a tudtukra adni, hogy valahányszor önként tűrt, mindannyiszor az az érzése volt, hogy egyre magasabbra emelkedik, hogy közeledik a megmérhetetlen nagysághoz, mert észrevette olyankor, hogy nem okozott neki semmi szomorúságot a tudat, hogy azok, akik megbántották, örülnek az ő szenvedésén. És most, amikor a buta, diadalmaskodó arcokat maga körül látta, eszébe jutott, hogy íme, éppen azoknak az édes pillanatoknak egyikét éli most és ez megnyugtatta.
Hallgatott. Várt. Amikor érezte, hogy a lelkében már nyoma sincs a haragnak, tempósan, kényeskedve megivott egy pohár bort, csettintett a nyelvével, mutató és középső ujjával megtörülte a bajuszát, fejét a kezére hajtotta és késével könnyed eleganciával játszadozva szónokolni kezdett.
- Nos barátaim, most majd én beszélek! Figyeljenek! Nem arról kell itt beszélni és egyáltalában nem az itt a fő, hogy ő akart-e vagy sem, meg ilyesmik! A fő itt az, hogy nem ér semmit az egész história! Mert nézzék csak! Mit tett ő mivelünk? Csak visszacsinálta, amit mi elrontottunk. De adni nem adott semmi újat. Ez pedig annyi, mint a semmi. Értik ezt? Várjanak csak! Ő éppen úgy tett, mintha én gazdag ember volnék, aztán eljönne hozzám egy rokonom, aki valaha ő is gazdag ember volt, aztán panaszkodnék, hogy nincsen nékije semmije, és már három napja nem is evett és akkor én kegyeskedve mondanám: jól van, te szegény rokon, majd én kifizetem minden adósságaidat és úgy is tennék, de készet nem adnék nékije semmit. Értik? Hogy semmi új jót én nem adnék nékije, csupán csak a régi rosszat, hogy elpusztítanám. Nohát! És akkor az a rokonom gondolná, hogy csapjon belém a ménkű, ettől bizony ő éhenhalhat! Vagy ha jobbeszű, furfangos ember volna, azt mondaná: így is jó és elmenne a régi pénzadókhoz és azt mondaná: adjatok megint, majd a gazdag rokonom megfizeti megint! És muszájna is így tennie, mert különben éhenhalna. És hát így én szinte küldeném őt vissza a régi pénzadókhoz, szinte muszájjá tenném neki, hogy megint elmenjen hozzájuk. És hát a szegény rokon akkor megint nyakig belemászna az adósságba és megint eljönne hozzám és én mondanám: ha őszintén begyónod a fülembe, hogy megint eladósodtál, hát én megint kifizetem és így mindétig. És nem lennék én akkor gonosz? Mert, hogy miért kényszerítgetem én őt mindétig vissza a rosszba és miért könyörögtetem, hiszen a nyöszörgő, mindétig rimánkodó ember utóbb már nem is ember, az már nem is akar semmi szépet csinálni! És hát akkor szinte tisztább dolgot tennék én, hogyha valahogy kicsinálnám, hogy ha akar se mehessen vissza a régi pénzadókhoz. De nem, nem, én nem ezt teszem, hanem, sőt, azt mondom: eridj csak vissza, ha akarsz! És ezt azon a néven nevezik, hogy szabad akarat! Értik most már? Hát nem éppen, hogy így tesz ő, azaz, hogy hát az édesapjával, vagyis a nagy Istennel együtt nem így tesznek ők? Nohát: ezért nem ér semmit a dolog! Tudják? És ezért szidalmazom én őt! Visszacsinálja, ennyit tesz és ezért az a sok orgonaszó!
Prikk még sokáig beszélt. Most, hogy végül kimondta, ami a szívén feküdt, és azt kerekded formában látta maga előtt, megörült neki és még egyszer elmondta. Amikor másodszor is a végére ért, tenyerével az asztalra ütött és azt mondta:
- Igen!
És körülnézett diadalmasan.
De egyedül volt. Tejesen egyedül.
A társaság tagjai megszökdöstek. A korcsmáros bent ült az elhagyott, használatlan kasszában és szundikált. Kettőjükön kívül senki sem volt a teremben.
Prikk révetegen, bámulva nézett körül. Kissé zsongott is valami zűrzavar a fülében, gondolatvilágában káoszt érzett elhatalmasodni. Szakértőleg latolgatta a helyzetet és végül megállapította:
Azt hiszem, részeg kezdek lenni!
Megpróbálkozott, hogy nyomon kövesse önmagát reggeltől fogva, de az emlékezete ide-oda ugrándozott.
Most megint feltárult az ajtó és négy-öt vidám ember lépett be. Zajosan beszéltek; az egyik nemsokára felfedezte a villanyos-zongorát, beledobta a pénzdarabot, amire a masina rákezdte Don Juan mandolináriáját.
Prikk szívét édes melegség borította el a lágy, kedves, ismerős hangok hallatán. Ezt az áriát dúdolta délelőtt a két üde, szép leány, amikor már elmondták a varázserejű szókat és továbblebbentek a napfényes utcán. Prikk lehunyta a szemét és azonnal látta ismét a két leányt és hallotta a meleg női hangot: nézd, milyen pompás termete van annak az embernek! - És ennek a bűvös mondásnak a taktusára visszatáncolt hozzá a délelőtt minden bűbája, és kacér meztelenséggel fürdött a topáz-sárga borhullámokban. Prikk feje a kettős mámortól meg-meglódult, lecsuklott, tekintete végigsiklott a rongyos, kopott kabáton, a lyukas cipőn.
- Ruhát! Vadonatúj szép ruhát! - riadozott át a lelkén. Értelmetlenül, összefüggéstelenül dudorászni kezdett, mint mindég, amikor nagy elhatározás előtt állt. Azután megint nagyot ivott, szintén, mint minden nagy elhatározás előtt. Ez utóbbit illetőleg ugyan gyakoriak voltak az esetek, amikor a nagy iváshoz pótlólag varratott hozzá valami utóbb kigondolt nagy elhatározás, de ma igaz úton járt Prikk. A nagy elhatározás valóban megvolt már előbb is.
Prikk odaintette a kocsmárost és az apróforintokból kifizette.
Az ötvenkoronásról akkor már megfeledkezett. Minden nagyobb ivás nyomán kiesett néhány képzet Prikk tudatából. Ezt a bankót meg annál is könnyebben elfeledhette, mert hiszen nem tudta az eredetét, és így nem volt a memóriáját mihez erősíteni.
Fizetett, de pótlólag akart még rendelni fél litert. A korcsmáros azonban azt tanácsolta, hogy menjen haza.
Prikk kissé ingatagon lépett ki.
- Ez a szamár azt mondja, menjek haza! De hol van az a haza? Ejh, mindegy! Csak ruhát, szép ruhát mindenáron! Mert még egyszer akarom hallani, de most már így: nézd, milyen elegánsan lépked ez az - úr! És... és... őhozzá is közelebb akarok jutni! Őhozzá, akire most olyan gyerekesen árulkodtam! Közelebb akarok lenni hozzá, mert érzem, hogy lesz még dolgunk egymással!
Prikk most ismét cikázni kezdett.
És cikázása közben, amíg ide beténferedett, amonnét kitaszították, itt halál-sárga szilvóriumot, amott törkölyszagú kotyvalékot ivott, fejében rettenetes, infernális bál zajlott le. Gondolatai táncoltak, ugráltak, mint az elszabadult őrültek, arra a csodás muzsikára, aminek a taktusát a beteg szíve dobolta és aminek üres hordó módjára kongó, döngő sírbolti akkordjai mögül időnkint kihallatszott, mint az elkárhozottak siralma:
- Szép új ruhát, akárhonnét, akárhogyan!...
Koromsötét éjszaka volt már, amikor az utolsó helyről is kitaszították. Akkor megállt az utcán, felnézett az égre, sóhajtozott és tántorogva nekiindult a külvárosoknak. Nem volt semmi határozott terve, vérrel túltömött agyvelejében csak az zengett, csattogott, mint a vert üllő sírása:
- Ruhát, szép új ruhát!
A csikágó egyik külső utcájának sarkán hatalmas termetű, tántorgó ember jött vele szemben. Egyébként az egész városrész kihalt volt, mint a temető.
Prikk önmagát pillantotta meg egy üres bolthelyiség üvegében. Vérben-fürdő agyvelején homályos sejtelem villant át, hogy ismeri valahonnét a gondosan beretvált, tétovaszemű, ittas embert.
- Ruhát, ruhát! - csapkodott az üllőre a láthatatlan pöröly. És a láthatatlan pöröly egyik csapása széttépte a kötelékeket, amelyek Prikket régi világához fűzték. Emlékezetébe visszaderengett a délelőtti egyezség, amelyet az Üdvözítővel kötött, de a pokolbeli zűrzavar, amely az agyában tombolt, egy pillanat alatt magába nyelt minden határozott hangot, minden tiszta körvonalat. És ahogy az üllő sírása lassan elhalt, a vibráló, kedves csengés mögül megint előbukkant az erkély-ária. Prikk lehunyta a szemét; úgy gondolta: most halotti csendesség következik. De a láthatatlan pöröly utoljára is lecsapott oly vad erővel, hogy Prikk úgy érezte: a dobhártyája kettéhasad a szörnyű csattanástól, a szíve pedig összezsugorodik, mintha tüzes vasat dugtak volna beléje.
- Ruhát, szép új ruhát!
Prikk megállt, elővette a kését és szilajon nekilódulva, nagy erővel beledöfte a jövevény szívébe. - A kirakatüveg csörömpölése vérfagyasztóan sírt át az éjszakán. Az üvegcserép összevérezte Prikk kezét, a késről is csöpögött a vér. Prikk a hatalmas lódulattól meg a részegségtől elvágódott és a kövezet felhasította a homlokát.
Messziről zavaros hangok, lépések visszhangos kopogása csapódott a fülébe. Remegve állt talpra és időnként a falhoz csapódva, futva, sietve, meg nem állva kifutott a ligetbe.
Befúródott a sűrű bokrok közé és ott ledobta magát a földre.