Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 16. szám
Négy hónap van még hátra ebből az évből, s ezalatt el kellene intézniök a parlamenteknek, nálunk is, Bécsben is, a kiegyezést. A régi kiegyezés az év végén lejár; az újat nem ismerjük, de készen kell lennie, hiszen az előző magyar kormány szándéka az volt, hogy idejekorán elfogadtatja, s meggyőződése, hogy valamilyen ideiglenes, átmeneti, háborús megoldás valóságos szerencsétlenség volna. A Tisza-kormány azonban, mely a kiegyezésre nézve az osztrák Stürgkh-kormánnyal megállapodott, távozott, kiegyezési programjának beváltása előtt. Nemrégiben egy rövid újsághír, melynek forrása ismeretlen, azt közölte, hogy a teljes új kiegyezés helyett mégis csak rövid időre szóló provizórium kerül a parlamentek elé. S ha ez a hír nem is teljesen megbízható, ha csak feltevés is: ez az a feltevés, mely holnap valósággá fog válni. Minden politikai érzékkel rendelkező embernek tudnia kell, hogy a parlament ma nem tud gazdasági kiegyezést tárgyalni; hiányzik hozzá kellő diszpozíciója, hiányzik nyugalma, hiányzik az előkészítés; még a jelszavak is hiányoznak; ez a képviselőház nem készült erre a feladatra, nem tett ígéreteket sem és nem érdeklődött a választók és az ország meggyőződése felől. Az ország számára a legnagyobb meglepetés volt, hogy a kiegyezési határidő a háború ellenére valóban a kiegyezés revíziójának időhöz kötött kötelezettségét jelenti. A természetes ösztön abban a hitben tartotta az egész közvéleményt, hogy a háború alatt majd lebonyolítjuk valahogyan dolgainkat Ausztriával a régi alapon, s új megegyezésről a háború után gondoskodunk. A háborús gazdálkodást vad hajsza, pénzcsinálás óriási mértékben, bizonytalanság, nagy keresetek csekély kockázattal, a viharosan tomboló tőzsdejáték láza jellemzi. Menjünk most oda a játékosokhoz - s ma, a maga piacán, mindenki játékos: aki termel, aki gyárt, aki vesz s aki elad - s indítványozzuk nekik, hogy üljenek le, s gondolják meg, hogyan kellene a jövő, békés években a vámkérdéseket, a vasúti tarifapolitikát, a fogyasztói adókat, az annabergi csatlakozást, az állategészségügyi egyezményt s a kiegyezési megállapodások egész sor hasonló részletét szabályozni? Milyen legyen a megállapodás formája: szerződést kötünk-e megint, mint 1908-ban, vagy vámszövetséget, mint régebben? A szerződéses formán belül megmaradjon-e a vámszövetség lényege, a szabad forgalom, közkeletű nyelven a közös vámterület? S ez a közös, vagy szerződéses, vagy szövetséges vámterület a külfölddel szemben, Nyugattal és Kelettel, barátokkal és mai ellenségekkel szemben milyen vámpolitikát folytasson? Elzárkózzék-e előlük, leeressze-e a sorompókat Keleten a mezőgazdasági termékek, s Nyugaton az iparcikkek előtt, vagy a világkereskedelem szabadabb forgalma érdekében szálljon síkra?
Bizonyos, hogy a háborús közgazdaság egyetlen nagy hajszában élő embereinek, a muníciós ipar vezetőinek, a nyersanyagokat hajszoló bankoknak, kereskedőknek és ügynököknek s a gazdáknak, kik szintén egészen más tételekhez, kalkulációhoz, differenciákhoz szoktak ma, mint a béke pénzben szűkebb, de kevésbé idegtépő idejében: - kedvük, nyugalmuk, idejük igen kevés ma akár csak a kiegyezési fő probléma átgondolására is. Ez a fő probléma: annak eldöntése, hogyan kellene akkor is, ha bármilyen formában megmarad a közös vámterület - mert gyakorlatilag fel kell tenni, hogy megmarad - Ausztria-Magyarország együttes, közös vámpolitikájában Magyarország teljességének - tehát nem egyes csoportoknak és osztályoknak, nem csakis ipari termelőknek s nem kizárólag birtokosoknak - érdekeit megóvni; hogyan lehet a közös akción át, melyhez tehát másnak is van szava, melyben politikai és gazdasági súlyunk jelöli ki helyünket - egy magyar vámpolitikát érvényesíteni?
Magyarország mindig hajlott arra, hogy közömbös legyen olyan kérdésekkel szemben, melyekről elhitették vele, hogy túlságosan komplikáltak, melyekről egy bizonyos zsargon ismerete nélkül nem mer beszélni az, aki csupán a saját érdekeit ismeri, bár ezeket az érdekeket jól ismeri, s termelő, vagy gyáros, vagy kereskedő létére, ha helyesen kérdezik, helyesen meg tudja mondani, hogy mi a teendő. Ezek a feleletek, ezek az érdekbevallások természetesen erősen ellentmondóak, s összeegyeztetésük valóban már bizonyos tájékozottságot kíván. A magyar közvélemény vámpolitikai közömbösségének egyik oka, hogy ez általános tájékozottság hiányában elszokott a részletkérdésekhez való hozzászólástól is, vagy valóban nem is szokott hozzá még 1867 óta, mióta ezt a jogát gyakorolni módja lett volna. A közömbösségből néha fel lehetett rázni az önálló vámterület jelszavával. Ez a jelszó ma sem volna kevésbé hatásos, mint volt negyven évvel ezelőtt, annak ellenére, hogy a mezőgazdasági termelőknek, akik igen érthető módon a kiegyezés és a vámpolitika kérdéseivel szemben öntudatosan viselkedtek, s tudatos akcióval, bár nem egészen a saját erejükkel, értek el nagy eredményeket, nincs okuk túlságosan lelkesedni a gazdasági függetlenségért. Az önálló vámterület követelését azonban sohasem lesz lehetséges pusztán azzal visszaszorítani, levétetni a napirendről, hogy valaki még oly világosan s még oly érthető számokkal mutatja ki, hogy mennyivel hasznosabb a vámközösség az őstermelő Magyarországnak. Mondottuk, hogy az önálló vámterület politikai jelszó; ezzel a megjelöléssel nem akarjuk értékét redukálni, ellenkezőleg, a politikai tartalom ad agitatív erőt a gazdasági kívánságnak, s egy egyébként egészséges politikai idea hatékony voltán nem változtat az, hogy számszerűen nem mutatkozik hasznosnak. Hiszen mi csak vitatkozhatunk még arról, vajon az önálló vámterület mellett megtalálnók-e számításunkat; egészen vitán felüli azonban - például -, hogy Csehország, ha valamely elképzelhetetlen véletlen fordulat következtében teljes mértékben elérné önállóságát, akkor gazdaságilag igen rosszul járna, elveszítené erősen fejlődött export-iparának vámmentes fogyasztóterületeit: az osztrák tartományokat és Magyarországot. S bár ebben a nagyszabású csehországi iparban, mint munkás, mint hivatalnok vagy vállalkozó úgyszólván az egész cseh nép érdekelve van; s bár ez a nép elég értelmes és művelt arra, hogy politikai törekvéseinek végső konzekvenciáit megértse: azért a számok által a különválás fantomjától mégsem térítteti el magát. Inkább korrekciót keres az önállósítás gazdasági hátrányaival szemben, s nem nehéz rájönni, mily nagy szerepet játszik a magyar vármegyék gyengéd és tapintatos követelésében az a gondolat, hogy ha ezekkel a területekkel nem is kapna teljes kárpótlást a fantázia alkotta jövendő Csehország tőle elzárt piacaiért, de kapna legalább őstermelő területeket, agrárius Hinterlandot, mely az iparos-vidék olcsó ellátásáról gondoskodnék.
A gazdasági önállóság a mérlegek és számok alapján ítélő vámpolitikus számára talán elhibázott jelszó. De mindenesetre politikai gondolat, mely alkalmas egy országot fölrázni a gazdasági közömbösségből - legalább normális időkben, legalább akkor, midőn a megszokott gazdasági világrendet is felfordító világháború le nem foglalt a maga számára minden érdeklődést. Politikai jelszó és politikai gondolat az önálló vámterület, de arra a célra, hogy a kiegyezésben és a monarchiának kifelé való magatartásában egy magyar vámpolitika érvényesüljön: az önálló vámterület, mint izgató, mint gondolatokat, vitát, ellentmondást keltő anyag, mint ellenőrzésre sarkaló eszme sokkal alkalmasabb, mint a jólakottságnak az az érzése, melyet a magyar mezőgazdaság, helyesebben a birtokosság számszerű érdekeinek a monarchia határozottan agrárvédővámos politikájában történt kielégítése kelt.
Magyarország valóban agrárius állam, s húsz millió lakosából valóban néhány milliónak - latifundiumokon kívül kisebb birtokosoknak is - érdeke az, hogy a magyar föld termékei nemcsak hogy vámmentesen keljenek el az osztrák piacon - mert mi magunk jóval többet termelünk, mint amennyit elfogyasztunk -, hanem az is, hogy ezeken az osztrák piacokon s idehaza is a termékek mindenkori árához még a vámot is hozzá lehessen számítani, mely határozottan védővám, sőt tiltóvám, olyan magas, hogy agrárius szomszédaink hasonló cikkeinek behozatalát normális időkben kizárja. Agrárius jellegünk azonban nem új keletű, s régebben sem akadályozta meg Magyarország fogékonyságát gazdaságpolitikai jelszavak és agitációk iránt. Csakhogy a védővámok, s még inkább a háború kiadós táplálékán jóllakott, kielégített agráriusok nagyon természetesen sokkal nehezebben mozdulnak, mint azok, akiknek még vágyaik és kívánságaik lehetnek a kiegyezéssel és a kiegyezésben megszabott vámpolitikai tendenciával szemben. Az agrárius Magyarországnak az az érzése, hogy őt nagyobb baj nem érheti, hogy az irányzat nem fog változni, hogy a 6,30 koronás búzavámot, mely normális időkben 25 és 30 százalékos védelmet jelentett, nem fogják leszállítani, a Balkán állatállományát nem fogják beengedni. Az az érzése, hogy a monarchia állásfoglalásában a magyar vámpolitika máris érvényesült, s apróbb részletkérdésekkel nem kell sokat törődnie.
Ez a mai vámpolitika azonban nem olyan mértékben magyar, mint amilyen mértékben a közhír tartja, s mint amilyen mértékben támadnak érte bennünket itt-ott azok, akik kizárólag a magyar feudalizmus érvényesülését látják a magyar mezőgazdaság vámvédelmében. Darányi Ignácnak kevesebb része van a «magyar» vámpolitika érvényesítésében, mint annak a védővámos, mégpedig iparilag és mezőgazdaságilag egyformán védővámos irányzatnak, melynek Németország körülbelül a birodalmi egység megteremtése óta hódol. Amikor a háború előtt, 1912-ben egy megkötendő kereskedelmi szerződésről tárgyaltunk Bulgáriával, akkor ennek az országnak egyetlen lényeges kívánsága volt, melyért aztán sok mindent adott volna cserébe: hogy állat exportját engedjük be. A kívánságot igen határozottan visszautasítottuk. Hivatkoztunk rá, hogy sem Szerbiának, sem Romániának hasonló kívánságát nem teljesítettük. Igaz, keményen védővámos agráriusok voltunk, mindezekkel a balkáni szomszédainkkal s még igen jó barátunkkal, Bulgáriával szemben is. De hát mit is csináltunk volna a bolgár állatexporttal? Magunk is állattenyésztő ország vagyunk exporttendenciákkal és a saját fölöslegeinket még inkább nyomta volna kifelé a Kelet felől beözönlő áru. Nyugaton azonban zárva voltak a kapuk előttünk; mi nem szállíthattunk élő állatokat Németországba és legkitűnőbb hústermékeink, mint amilyen a kolbász, szalámi, amelyek olcsó termelésére a Keletről érkező árut igen jól felhasználhattuk volna, nem védővámmal voltak Németországból kizárva, hanem egyenes tilalommal. Nem akarjuk kisebbíteni a magyar agráriusok érdemeit azon a téren, hogy tőlük telhetőleg hozzájárultak keleti szomszédainkkal való viszonyunk elmérgesítéséhez; de meg kell állapítani, azaz csak hangsúlyozni kell ismét azt az ismert tényt, hogy ez a magyar vámpolitika a németnek csupán függvénye, s egy szabadkereskedő Németország mellett a magyar agráriusok sem a minimális búzavámokat, még kevésbé az állatzárlatot nem érték volna el.
Magyar jelleget ez a politika azáltal kap, hogy teljesen megköti kezünket a kiegyezéssel szemben, Ausztria ipari vámpolitikájának ellenőrzésénél befolyásunkat teljesen kimeríti.
Az agrár-védővámos Magyarország azt a hatalmat, melyet Ausztria-Magyarország, mint egységes nagy vámterület jelent, annyira kihasználja a gabonaárak, az állatzárlat s általában a mezőgazdasági termékek vámjainak fenntartására, hogy megszűnik befolyása azokra az ipari vámokra, melyeknek javarészt Ausztria veszi hasznát, mert a mi iparunknak csekély kivétellel Ausztria a konkurense, a magyar ipari behozatalnak alig több, mint tíz-húsz százaléka származik más külföldi országból, mint Ausztriából. Ausztriában sincs ugyan az egész lakosság az ipari termelésben érdekelve. Ott is a fogyasztók vannak többségben. De ott is a termelők, gyárosok, iparosok, kézművesek jól szervezett véleménye dönt, midőn arról van szó, hogy bizonyos iparcikket «megvédjenek-e», vagyis olyan adót, vámot vessenek-e a külföldről érkező hasonló árura, melyet ez az áru már nem bír el, mely behozatalát lehetetlenné teszi, de egyúttal a belföldi, az osztrák gyárosnak módot ad rá, hogy ezért az áruért a vám teljes, vagy csaknem teljes összegével magasabb árat szedhessen be az osztrák és a magyar fogyasztótól, mint amennyiért behozható volna az áru, ha vámmentes volna. Igaz, hogy nekünk is van iparunk; nem is olyan csekély, mint amilyen kicsinyléssel szokás, felületesen beszélni róla.
A magyar gyáripar termelésének értékét a háború előtt évi két és fél milliárdra becsülték - pontos statisztika nincs róla -, s ehhez jön még a kisipari, statisztikai felvételek számára csaknem teljesen hozzáférhetetlen produkció. Csakhogy egyedül a magyar búzatermelés durván számítva feleannyi, mint a gyáripar termelése. Az évi kukoricatermés sokszor nem sokkal kevesebbet ér, mint a búzatermés. A búza, rozs, árpa, zab, tengeri, szóval a főgabonafélék termése együtt ezt a két és fél milliárdra becsült ipari produkciót fél milliárddal is meghaladja közepes években; s hol vannak még a hüvelyesek, a cukorrépa, a takarmány, az állatok? A magyar föld gazdagságához képest az ipari termelés mégis csak kicsi, s főként kevés az, amit a magyar ipar előállít az osztrák ipar termeléséhez viszonyítva. Ausztriában mintegy kétszer annyi az ipari alkalmazott mint nálunk, az ipar koncentráltabb, nagyobb szabású, gyárszerűbb; amit előállít, legalább háromszor annyi értékű, mint amit mi produkálunk. A legtöbb ipari vámnál tehát mi csupán mint fogyasztók vagyunk érdekelve, kik ha nem is emelkedünk elvi gazdaságpolitikai magaslatra, ha nem is lobogtatjuk a szabadkereskedelem zászlaját, az ipari vámok legtöbbjénél azt mondhatjuk, hogy nincs szükségünk reá, hogy vámmentes, olcsó árut kívánunk, s bár a monarchiában gazdaságilag, pénzügyileg, a tradíció erejénél fogva, a hatalmi tényezők megoszlása, a történelmi távlatból nézve még nem oly régen és nem is végképp elmúlt centralizmus csökevényei következtében Ausztria az erősebb fél, azért egy ipari fogyasztó gyanánt fellépő Magyarország, egy szerződő fél, melynek a vámpolitikában szabad keze van, igen jelentős mértékben érvényesíthetné akaratát, a magyar vámpolitikát, úgyis, mint húszmillió fogyasztó képviselője, úgyis, mint az élelmiszerekre erősen rászorult Ausztria szinte egyetlen szállítója. Ha szabad kezünk volna. Kezünket, vámpolitikai szabadságunkat azonban megkötik a mezőgazdasági vámtételek. Ha mi szükségesnek, jónak és elengedhetetlennek véljük, hogy egy métermázsa búza, melynek átlagos értéke a háborút megelőző években alig volt több mint 19 korona, 6,30 korona vámteherrel megdrágítva kerüljön piacra, akkor az osztrák ipari vámokkal szemben nincs mit szólnunk, mert ilyen, vagyis több mint harminc százalékos vámvédelemmel a nehéz ipar legmegátalkodottabb osztrák képviselői is meg vannak elégedve. Ők tűrik a mezőgazdasági árdrágítást, mi tűrjük az osztrák ipari monopóliumot. Csakhogy mi tűrünk még mást is. Az akcióképtelenségre kárhoztató, jóllakott, kielégített állapot következménye gyanánt alul maradunk a kiegyezés nem szorosan vámpolitikai természetű kérdéseiben is. Igen különböző közlekedésügyi, adóügyi s más szerződéses megállapodásra utalt forgalmi kérdések ezek, amilyenek nemcsak hogy vannak, de természetszerűen folyton szaporodnak ennyire egymásra utalt, vámhatárokkal el nem választott, egymással kölcsönösen évi két milliárdhoz közel járó árucserét lebonyolító országok között. Ezek a kérdések gyakran igen komplikáltak, s minél komplikáltabbak, annál inkább érvényesül elintézésükben a hatalmi elv, az: aki bírja az marja, jelszava. Az igazság más képet ölt ha Budapestről, s mást, ha Bécsből szemlélik. A mi igazságérzetünk például tiltakozik az ellen, hogy osztrák vásznat csikóst ábrázoló címkével, nemzetiszín szalaggal átkötve hozzanak elénk, mert ezzel a magyaros felszereléssel nyilvánvalóan azt a hitet akarják kelteni a jámbor magyar vevőben, hogy a honi ipar termékével van dolga; az osztrák észjárás az ilyen fogásra azt mondja, hogy az üzleti élelmességnek, reklámnak megengedett eszköze, s a mi tiltakozásunkkal szemben a kiegyezésben intézményes engedélyt akar szerezni az ilyen versenyhez, melyet mi egyszerűen tisztességtelennek mondunk. Hogy valamivel fontosabb példát idézzünk: ott van az annabergi csatlakozás ősrégi vitája. Lényege röviden az, hogy a kassa-oderbergi vasút csatlakozását a porosz vasúti hálózathoz egy kicsiny, néhány száz méter hosszú osztrák államvasúti vonal közvetíti, de e nevetséges kis síndarab révén Ausztriának döntő beleszólási joga van az egész Németországból Magyarország felé vagy Magyarországon át (a Balkánra) menő vasúti forgalomra nézve, forgalomelosztás, menetrend, sőt tarifakérdésekben is. Ezzel a jogával Ausztria, ellenünk, a legkiadósabb mértékben él, de nagyon természetesen nem a maga hatalmi túlsúlyára, hanem az igazságra hivatkozva. Az igazság így - képét egyre váltogatja - nagyon ingatagnak tetszik. De azért igazság mégis van; a gazdasági fejlődés természetes iránya, gyakran maga a földrajzi fekvés, a jogos és nem jogos eljárás megítélésére alkalmas ama fogékonyság, melyet hatalmi birkózásokban töltött gyakorlat még nem rontott meg: mindez legtöbbször megmutatja, hol, merre volna kereshető az igazság, ha valamely általános lojalitási klauzula arra kötelezné a kiegyezésben szerződő feleket, hogy megállapodásaikat úgy kössék meg, mint ahogyan megkötnék, ha megvolnának győződve arról, hogy igazságtalan, hatalmi túlsúllyal elért előnyöktől valamely ideális, elfogulatlan bíró azonnal megfosztaná őket.
Ilyen általános lojalitási klauzula, mint a kiegyezés minden vitás részlete szabályozásának kiinduló pontja, nem elképzelhetetlen. Ha arról beszélnek - Ausztriában -, hogy a kiegyezés időszakos megújítása folytonos rázkódtatásokkal jár, akkor van nekik igazuk, csak rossz helyen keresik a zökkenőt a kiegyezés rövid lejáratában. Tíz év nem is olyan rövid idő. S ha húsz évre kötnők le magunkat, annál hevesebben, annál több és nagyobb zökkenőt okozva ostromolnók idővel - kijutva a háborús és másfajta körülmények okozta közömbös periódusból - azokat a megállapodásokat, melyeket nyilvánvalóan nem a kölcsönös méltányosság, hanem a hatalom pillanatnyi eloszlása szabott meg.
Amíg egy megfelelően konstruált s nagyon jó garanciákkal ellátott szerződési alapmegállapodás minden egyes részlet ilyen lojális, méltányos kezelését nem biztosítja, addig is van, vagy volt, vagy lehet nekünk olyan fegyverünk, mely az áruminta-oltalomtól kezdve a vasúti csatlakozások kérdéséig a mi érdekünk, s a méltányosság, a jog kellő respektálására szoríthatja Ausztriát. Ez a fegyver: az a befolyás, amelyet az elhatározásaiban meg nem kötött Magyarország Ausztria ipari vámjaira gyakorolhat. Ha szabad kezünk van, akkor Magyarországtól függ, vajon a legfontosabb osztrák iparágak megkapják-e azt a vámvédelmet, amelyhez ragaszkodnak. S ha az osztrák ipari vámvédelem mértéke Magyarországtól függ, akkor ennek tűrésével szemben, mint rekompenzációt, esetről-esetre megkaphatjuk a kiegyezés ama részleteinek méltányos elintézését, melyek rendezésében mindeddig Ausztria hatalmi túlsúlya érvényesült.
Volt olyan kiegyezés, melyben meglehetős sikerrel használta fel a saját maga termékeinek protekcionizmusában még mérsékelt, tehát szabadabban mozgó Magyarország ezt a helyzeti energiáját, melynek forrása: désinteressement a túlzottan védővámos, a Hochschutzzoll-szisztémában. Az agrárvámokkal jóllakott Magyarország azonban nem lehet ilyen mozgékony. Gabonavámjai és állatzárlata kedvéért tűrnie kell azokat az ipari vámokat is, melyekben még az erősen iparosodó Magyarország sincs érdekelve. A kiegyezés egyéb kérdéseinek elintézésénél nincs fegyvere és nincs rekompenzációs objektuma; az elintézést mindinkább az osztrák kívánság szabja meg. S a kielégített Magyarországnak már - ami a legrosszabb - nem is fáj eléggé a fegyverek hiánya, nem fáj az igazságtalanság, hiányzik az érzékenység a morális és a megfogható kár iránt, melyet az a kiegyezés jelent, mely Magyarországnak ad ugyan mezőgazdasági vámokat, de Ausztriának, Hochschutzzollon felül, még minden egyebet, amit csak valaha kívánt.
Egyrészt a nehezen leplezett elteltség, másrészt a háború okozta közöny: nem ez az a levegő, melyben egy magyar vámpolitika megerősödhet, melynek révén Magyarország népe összességének érdekei szerint s elfoglalt helyzetének megfelelően irányíthatja a monarchia vámpolitikáját. Hiányzik az önálló vámterület izgató anyaga, mint érdeklődést és ellenőrzést felkeltő tényező, s hiányzik a vámközösség jóhiszemű magyar híveinek taktikai szabadsága, mely egy szabadkereskedelmi irányzat pressziójával tette lehetetlenné, hogy az ipari védővámokra rászorult Ausztria egyébként előnyös helyzetét a kiegyezés megkötésénél túlságosan kihasználja.
Mindez természetesen csak arra késztetheti Ausztriát, hogy annál inkább sürgesse a kiegyezés megkötését, parlamenti letárgyalását, minél kevésbé kedvezőek az idők egy magyar vámpolitika érvényesítésére. A jó szándék nem is hiányzik, s igen közel állottunk ahhoz, hogy az ország és a parlament legteljesebb közönye mellett letárgyaljuk és elfogadjunk az eddiginél sokkal hosszabb időre kötött, ismeretlen részleteket tartalmazó és ismeretlen viszonyokra szóló megállapodást. Segítségünkre jöttek e lehetőséggel szemben a tárgyalásoknak és a parlamenti elintézésnek bizonyos technikai nehézségei; kormányválságok, de legfőképpen az a teljes bizonytalanság, mely a világ kereskedelmi politikáját illetőleg természetes következménye a háborúnak.
A legfontosabb kiegyezést sürgető argumentum: hogy az év végén ugyancsak lejáró kereskedelmi szerződéseinket újra meg kell kötni, legelsősorban Németországgal. Bár kereskedelmi szerződéseket kötöttünk már kiegyezés nélkül: elismerjük, hogy ez nem nagyon ideális kiindulási alap; viszont valamely harmadik állammal, s főként ha az olyan barátságos hatalom, mint Németország, minden fennakadás nélkül köthetünk kereskedelempolitikai és vámügyi megállapodásokat, ha a kiegyezés dolgában csupán arra nézve egyezünk meg, hogy Magyarország és Ausztria között megmarad a szabad forgalom s a közösen intézett vámpolitika. Igaz, Magyarország egy jó kiegyezés megkötésére, egy magyar vámpolitika érvényesítésére nézve már azzal is hatásos fegyvert ad ki a kezéből, ha a vámközösség dolgában idő előtt leköti magát, s ezzel demonstrálja, hogy a gazdasági függetlenség jelszavát nem kell komolyan venni. Az önálló vámterületért folyó tartalmas országos és főként parlamenti agitációra a közös vámterület alapján álló kormánynak, mely a maga dolgát és meggyőződését komolyan veszi, épp olyan szüksége van, mint általában minden guvernementális politikai mozgalomnak a serkentő, forrongó, ellenőrző balszárnyra. Ezt a lekötöttséget azonban taktikai szempontból is nyugodtan vállalhatjuk, meggondolva azt, hogy éppen a háborús viszonyok, amint hosszú időre szóló megállapodásokat lehetetlenné tesznek, lehetetlenné tennék azt is, hogy Magyarország éppen most térjen át az önálló vámterületre, s lehetetlenné tennék akkor is, ha - amint arról ma szó sem lehet - a gazdasági függetlenséget az ország egyetemes közvéleménye követelné. Ha tehát a szintén igen bizonytalan kereskedelmi szerződések miatt szükség van rá, vállalhatunk bizonyos taktikai hátrányt, már most kötelezően megállapodunk abban az alapvető kérdésben, hogy a kiegyezés a szabad forgalom, a közös vámterületen fog felépülni. Még mindig sokkal kisebb tehertételt veszünk magunkra, mint hogyha teljes bizonytalanságban a jövő, s ennek minden gazdasági tényezője iránt, az egész kiegyezésre, minden részletére, minden tételére nézve lekötjük magunkat. Magán a közös vámterületen normális időkben magyar vámpolitika még érvényesíthető. De nem érvényesíthető, ha a kiegyezést időre, formára, tartalomra nézve egyaránt a mi közönyünk mellett Ausztria hatalmi súlya szabja meg, s az agrárvámokkal jóllakott magyar tehetetlenül kénytelen tűrni, hogy nagyon természetesen úgy szabja meg, ahogyan az ő érdekeinek megfelel.