Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 16. szám

Szomory Dezső: Egy levél alkalmából

Szomory Dezsőnek, A Sapho üdvözlése című, minap a Nyugatban megjelent tanulmányára a következő levelet vettük:

Levél Szomory Dezsőhöz, a Nyugat 1917. júl. 16-i számában megjelent, «A SAPHO üdvözlése» cikke miatt.

Igen tisztelt Uram,

ha az egyén meghal, cselekedeteinek összessége mint «Karma» addig lebeg a földön, míg róla megemlékeznek. A «Karma» individuum ugyan, de már nem védheti magát. Azoknak kötelessége őt oltalmazni, kikkel az elköltözött jót tett.

Én is négy évig Maywaldtól tanultam a piaristáknál. Ön nem emlékezik tisztán Maywald alakjára, mert Maywald kitűnő tanár volt, pontos, kötelességtudó és rendre szoktatott bennünket. Sokat, szépet és hasznosat tanultam tőle, azért szívem parancsolja, hogy Karmáját megvédjem Önnek azon két állítása ellen, hogy Maywald antiszemita volt és ütötte a fiúkat. A kegyesrendieknél ez a két hiba sohasem fordult elő.

Persze elhiszem, hogy Maywald a görög nyelv pedáns tanára zsörtölődött a Szomory fiúval, mert hiszen Szomory Dezső, a geniális és sebesen dolgozó író, Sappho nevét még most is egy «p»-vel írja!

Kitűnő tisztelettel hű olvasója: Dr. Hültl Hümér

Szomory a levélre a következőket feleli:

De hiszen én nem bánom és csakugyan mit jelent az, hogy egy obskurus szerzetes, aki azóta meg is halt szegény, csakugyan rosszul bánt-e vagy sem elepedt zsidókamaszokkal, akik otthoni rejtekhelyeken a Jean Jacques Rousseau finom kis darabját, a «Narcisse ou l'Amant de luimčme» címűt szánták maguknak vigasztalásképpen, amiért nem tudom micsoda véletlen vagy szülői ambíció, rituális cédrusfának ültette el őket egy nagy erdő katolikus lombakác közé, éppen a piaristák iskolájába.

Biztos, hogy ezek nem hajtottak ki itten, szerencsétlen távoli pálmák, hogy jósággal, irgalommal, megértéssel és szeretettel nem fordult feléjük a szerzetesi lélek melege, s csak úgy öntözgette őket fanyar iróniákkal és csípős gúnyolódásokkal, mint ahogy olykor a vándorember üdíti föl a rét virágait egy nem oda való csőből. Mind szenvedtek szegény zsidókölykök, kettő-három, aki volt e ragyogó keresztények között és korán szenvedtek, ami súlyos, az életük legelején, áprilisi virágzásukban, a gyermekléleknek azzal az elfúlt zokogásával, mely belül fölszánt mindent és olthatatlan nyomokat hagy. Sok keserűség, számos megaláztatások - kár bolygatni ezt... De bizonyos, hogy már tudták mi a szenvedés még mielőtt az életet ismerték volna meg, megbélyegezett zsidófiúk. [*] Az iskola mindenesetre kitűnő volt. S azóta nyilván meg is javult. A világért sem akarok általánosítani. Különben is mindez, sajnos, már olyan régen volt!

És mégegyszer, nem is fontos. Elmúlt idők világos éjszakája, meggyötrött gyermekkor a piaristáknál - hátha azoknak a jó papoknak volt igazuk! Vannak rettenetesen ellenszenves zsidófiúk, a fajbeli nyilvánvalóság oly elriasztó plaszticitásával, olyan leszármazott fülekkel, orrokkal és lábakkal, az egész jelenség és figura oly ijesztő megkészítésével, hogy csakugyan nem Michel-Angelo faragta őket, becsületszavamra nem! És a rejtély az, a kifürkészhetetlen rejtély, hogy éppen ezek és mindig csak ezek kerülnek az élet majdnem minden változatában, döntő és elfogult tényezők elé, papok, grófnők és királyok elé.

Aztán vannak mások, vannak szépek, gyönyörűek vannak, provokálóan bájos zsidófiú-fejek vannak, és ez még rettenetesebb. Ilyen volt az a «Szomory fiú» is, ahogyan ez a ritka, kiváló és nagyszerű dr. Hültl Hümér mondja, azzal a szellemes finomsággal és csakugyan keresztényi elnézéssel, amit bizonnyal nem Maywaldtól tanult.

*

A Szomory fiú! Meg tudom érteni azt a kéjelgő gyűlölséget, amit tizennégy esztendős tüneményes virulásom, egy hófehér arc titánvörös fürtökkel leöntve, ki tud váltani egy olyan ember lelkéből, aki egy bizonyos fajtának mindent megtagad, s akit kérlelhetetlen ridegségek, átöröklések, rejtélyes benső fagyok és romantikák, s micsoda átszármazott titkai a rendi múltaknak és heroizmusoknak és kiátkozási tradícióknak, a klastromi pályára utalt! Micsoda múltja van ennek a pályának, micsoda zord freskói, pokoli harcai vannak, micsoda öldöklései egyetlenegy szóért olykor, egy dogmáért, egy gondolatért, egy hitért, mely a más hite volt! Micsoda véres panorámák nyílnak itten, a kereszténység első ideje óta a XV. század hullahegyein át, s micsoda szuggesztív erővel, micsoda megejtő varázzsal bűvölik el az embert, mint az a vakító szikratömeg, ami egy tűzhányóból száll. Az exorcista fanatizmusok, az inkvizíció minden színes tragédiái, a középkori szerzetesek minden szívfacsaró romantikája, fagyos kegyetlensége és dühös erotikája, az Unigenitus és Coena Domini bullák, jezsuiták és Janseniták, Molinusok és Armeniusok minden ádáz harca és vérivása, szomjas kis vágyakká szelídültek át évszázadokon keresztül, de múlhatatlan tengerzúgásukkal még mindég csábítják az új funkcionáriusokat. Végre is nem akarok elmélyedni itten, bár köteteket tudnék írni róla, amilyen sebesen dolgozó író vagyok, mégsem akarok elmélyedni bizonyos pályaválasztások pszichológiájába, azokba a sajátságos és rejtélyes áhítatokba, vonzalmakba s megihletettségekbe, melyekkel az ember a maga egész lelki organizmusát veti bele bizonyos hivatásokba, s úgyszólván megvilágítja azt az örökké homályos okot és célt, hogy mért jött a világra...

Egészen biztos, hogy az ifjú Hültl (én nem merem mondani, a Hültl fiú) sohasem érezte e rendkívüli Maywald fajgyűlölő gyöngéit, aminthogy nem érezte ezt még vagy harminc-negyven iskolatársam az osztályban, hát persze, hogy ezek nem! De amikor engem kiüldözött az iskolából, drága jó szüleim bánatára (mert csak ezért haragszom rá), mikor engem hazaküldött s kiparancsolt a padból a szégyen mártíromságában, egy gyereket!, s mikor a terem küszöbén megállva, mégegyszer visszanéztem egy sereg fölhevült kölyökpofára, mely mind rám szegezte a fiatal szemek villanását, mint egy bélpoklosra, egészen ösztönszerűleg azt kérdeztem magamtól, miért csak épp engem a sok közül? Mikor lacedemoniai Pédarétos a háromszázak tanácsa előtt fölvételre jelentkezett, az urak szívtelenül kidobták. Ámulva jött el s ment haza ez a kitűnő ember, de, sőt, ez boldogan is, hogy akadt Spártában háromszáz férfi, aki mind többet ér mint ő. [*]

Ahhoz mindenekelőtt zsidógyereknek kell lenni, hogy papi tanárok rosszul bánjanak az emberrel. Csak próbálta volna meg a fiatal Hültl átjönni erre a hitre, úgy huszonnégy órára! Egy igen kitűnő barátom mondta igen ötletesen: csak zsidó érzi az antiszemitaságot. Mert ezt a figyelmet speciálisan az ő számára kreálták. Mint a nő számára a szerelmet. Valószínű továbbá, hogy az a fiatal Hültl, aki Maywald előtt ott ült a padsorban, s akiből Dr. Hültl Hümér lett, már gyermekkorában volt olyan kivételes lélek, hogy gyűlölségek iránt kevés fogékonysággal bírt és tiszta érzületét még a megértés mételye sem érte. Abban a közvetlen viszonylatban a tanárral, mint nagyrészt minden tanuló normális körülmények között, sőt élvezve a tanár szimpátiáit s elbűvölten fölényes borotválatlansága előtt, nyilván csak az kötötte le, ami kettőjükre tartozott, s a diverziók és szomszéd sorsok iránt nem volt sem érdeklődése, sem kíváncsisága, hogy azt ne mondjam részvéte. Másokban s talán ő benne is azokban a régi időkben, mikor tanuló volt, a keresztény szolidarizmus, az ösztönös együttérzés felekezeti dolgokban, nyilvánvalóan eltompított megfigyelést és ítéletet, s hogy kissé pittoreszkebben lássunk: a spanyol prokurátorok és inkvizítorok egymás közt mindig mint üdvözítő kegyet tárgyalták meg fantasztikus kínzásaikat, melyekkel egy-egy eretneket láttak el és váltottak meg. A gyermekagy primitív. Szereti készen kapni a dolgokat. S ha ezek a maga érzésével harmonizálnak, nemcsak hogy föl nem tűnnek neki, de úgy szívja föl magába őket észrevétlenül és természetesen, mint a föld az esőt. Erről is sokat tudnék írni, a keresztény iskolásfiú antiszemitizmusáról, ami gyönyörű és megkapó, mert ez csakugyan valami rejtélyes átöröklést jelent, valami korai kegyetlenséget, ez az elvetett mag virulását jelenti, a hagyományok továbbplántálását nemzedékről nemzedékre, a környezet, iskola, egész társadalmi szisztémánk visszhangjával. És ez magát az uralkodó fajt jelenti, első hangjaiban és ez nagyszerű.

Már most a tanár nem ront ezeken a predesztinációkon, elfogultságokon és előítéleteken, csak észrevétlen fejleszti őket, s annál hatásosabban, hogy itt minden eszköze természetes, s a rousseaui oktatás és nevelés mennyei szellemében van: nem ellentmondani, nem a lélek ellen menni, nem legyűrni és lefokozni, de harmonizálni vele, s kihozni belőle, ami benne van mind gazdagabb virulásban. [*] Én nem hiszem, hogy Maywald olvasta volna valaha a Plato Respublikáját s a Jean-Jaques «Emile»-jét, amit kimondhatatlanul sajnálok. Nem szabad könyvek tekintetében a címek után menni. Ki tudja, ha előkelőbb lelki bebútorzás mellett nem-e fordult volna felém is azzal a gyönyörű metódusával, mely a szabad fejlődés tekintetében csak a gyűlölséget ápolgatta. Ki tudja, ha nem hozta volna ki belőlem az irgalommal, amit csak sok szenvedés és sok könny mosott elő gyermeki lelkem homokjából, ha nem lehettem volna én is olyan szerencsés mint Hültl Hümér, hogy gyermekéveim virulásában boldogan ülhessek egy padban az életem legelején, s hogy már ott az iskolában bonthassam ki ami szép és jó van bennem, mert esküszöm, bennem is van... Nagy elfúlásaimat, gyermeki hisztériáimat, remegéseimet és keserveimet talán nem is az a mód és modor okozta mellyel Maywald bánt velem, mint inkább a megnemértés fájdalma, a fölkínzott hiúság kábulata, valami felüvöltés riadalma: ha megismerne engemet! Effajta hangulatokban kínlódhatott az a többi is nyilván, aki egy hitben vérzett velem e kérlelhetetlen papi csuha előtt, a Hatvany fiú, a Bálint fiú, mert nem voltunk sokkal többen, s még valami fiú akire már csak úgy emlékszem, hogy Márton volt a másik neve (nem merem mondani, hogy a keresztneve), s aki ezt hallotta folyton: «Márkus leszel te, nem Márton, mert Márton az nincs zsidógyerekbe!...» És micsoda rendi alkotmány, szabályzat és államjog engedte meg e kegyesrendieknek, hogy bizonyítványainkon, mint egy külön nemzet fiait jelöljön meg, és szegény befogadott vallásunkban héber-nek mondjon bennünket? Tudtommal nincs magyar törvény, mely a zsidókat és az izraelitákat ezzel az elegáns és mondhatnám feudális disztinkcióval tűntesse ki. Mert a héber még az a nép, mely bírái és első királyai alatt élt. Ijesztő volt ezt olvasnunk I. Ferenc József uralkodása alatt! Ijesztő és fájdalmas is. Mert az igazi antiszemitizmus nem az, mely fönntartja, fölszítja és ápolja ezt a finom érzést a keresztény lélekben, de amelyik szüntelenül érezteti a zsidóval, minden formában s minden alkalommal, már a gyermekkel is, hogy egy más fajta és kivetett. De mit tudhatott erről a fiatal Hültl, mit érezhetett ebből, mit tapasztalhatott!? Ő nem volt héber. Héber! Mintha mindjárt azt mondták volna, némi célzással egy késpengére: túrósmetélt! Hát nem?

Tiszteletben szeretem tartani a holtak emlékét, ha éppen erről van szó, bár e kegyeletes erényt én sem e kegyeseknél tanultam, akik még bennem is kínozták ama drága halottaimat, akik egykor a Sínai hegy körül tolongtak Mózes báró körül, még bennem is, aki egy csodálatosan elfinomult, egy Velazquez-szerű Red Boy, egy fiatal Londonderry voltam! Oh istenem, ha én is azzal a hálás meghatottsággal gondolhatnék vissza iskolai éveimre, mint ez a kivételes, ez a nagyszerű Hültl tanár! Ő boldog volt, én boldogtalan. Ő fejlődhetett, élhetett, virulhatott, engem elnyomtak. Őt szerették, engem üldöztek. De különben is, a magam lázas életével szemben, küzdelmeimmel és magányosságaimmal szemben és gyönyörű kifejlődésem mögött minden Maywaldok dacára, a hálán is túl vagyok már... Ez egy üres szó. Herzen azt mondja a háláról, hogy a szolgaság felé hajlítja az embert, hogy lefokozza s egyenlőtlenné teszi egymással. [*] Én mindenesetre szeretném, ha nem kellene megvárnom, míg valaki elporhad a földben, hogy kitűnő dolgokat mondhassak róla. II. József császár, Habsburg és római apostoli katolikus és minden, ezt írta Nagy Frigyes elhunytakor: «A porosz király meghalt, s nem maradt utána csak az a sajnálattal teli érzés, hogy ilyen soká élt!» [*]

Holott II. József is volt olyan finom ember, mint én, ha Maywald nem is volt Nagy Frigyes.

*

No de harmadszor is, mindez nem fontos. Nem is tértem volna vissza ezzel a dús hangszereléssel e gyermekkori tragédiákhoz s letűnt sziluettekhez, mert hiszen nem is annyira bennük van a dolgok reliefje, csengése és színe, mint inkább bennem, aki még mindig visszhangzom utánuk. Nem tértem volna vissza, ha véletlenül nem éppen Hültl Hümér írja e cikk élén világló sorokat. Mert itt aztán el vagyok ragadtatva! Amint az ifjú Hültl, az iskola padjában, a maga serkedő kiválóságával el tudta zárni a lelkét hatások és befolyások elől, melyek az átlag számára és a gyöngébbek számára végzetesek egy életen át, azonképpen Dr. Hültl Hümér ma ott tűnik föl emberbaráti nagyságában, ahová semmi nyomor föl nem ér. Nem lehetek olyan sebesen dolgozó író, ahogyan kissé tájékozatlanul, bár megtisztelő szubjektivitásból nevezni méltóztatott engemet, aki köztudomás szerint heteken át ellihegek egy szó, egy szín, egy árnyalat után, aki úgy hangolok föl két szónyi csengést egy mondatban olykor, mint egy hangoló egy egész zongorát, nem lehetek olyan zebragyors, fölületes és grafomán, hogy föl ne fedezzem rövid levelében azt a gyönyörű naivitást, mely a Pasteur-ök, a Roux-k, a Brouardel-ek, a Charcot-k, a Pean-ok, a Mackenzie-k naivitása volt, a szentek és embermegváltók naivitása és zárkózottsága, kis emberi harcok, gyűlölségek és hülyeségek, elfogultságok s előítéletek előtt. Ezek orvosprofesszorok, kutatók, munkások, sebészek, óriások! Ezek előtt ott van fölhasadva igazi nyomorában az emberiség, ezek ott vannak egy izzó gondolattal egy kis üvegcső, vagy egy kis vékony kés előtt, emberi istenek nagy keservek előtt, a hús és vér, az egész embertömeg csontmonumentalitása előtt, elborultan és reménykedőn, hogy segítsenek és jókedvűen, ha segíteni tudtak! Ezek nem érnek rá leszállani, mert magosan vannak odafönn. Ezeknek nincs idejök elfogultságokhoz, faji disztinkciókhoz, előítéletekhez, haragokhoz és gyűlölségekhez, szociális kínlódásunk százféle szemetéhez, nincs is érzékük iránta, meg se látják, meg se szagolják, mert az emberiség folyton sodorja elébök azt az igazi sebét, hogy él! Ezek azt a félelmetes, primitív és nyers Életet látják, a gyarló és nagyszerű életet és vagy megcsodálják a Természetet mint egy pokoli művészt, vagy kijavítják mint egy kontárt. És az embert úgy nézik, mint egy szegény férget. És igazuk van. Én ismertem Oxfordban egy híres orvostanárt, aki a gyönyörű kutyáját kezelve azt mondta: «He is a man!»

Vajon a kutyák is antiszemiták? Valószínű. Én ismertem Leányfalun egy udvarban egy kis kutyát, aki egy csirkébe volt szerelmes. Biztos, hogy a kutyák is antiszemiták. Egy másik igen kitűnő barátomnak van egy kövér, igen előkelő törpe vizslája, amelyik ha azt kérdezik tőle: «Hol a zsidó?» olyan kísérteties morgásba kezd a fogait mutatva, hogy az emberben megfagy a vér. Bizonyos kastélyparkokban a vidéken, intelligens komondorok csak zsidónak mennek neki, ha ilyen átjön a küszöbön. Be vannak tanítva, kétségtelen. De hiszen éppen ez! Közoktatásügy! Holott az ösztönük sem téved soha.

Az antiszemitizmus ősi érzése, legrégibb érzése minden civilizációnak, tessék nekem elhinni ezt. Az antiszemitizmus főúri érzés, s a legelőkelőbb lelki szimptómák egyike. Lord Devonshire okvetlen antiszemita kell hogy legyen, mert világ- és emberszemlélete egy feudális szögből fakad, mely korlátolt ugyan, de szép, s ha nincs is a francia forradalom szellemében, viszont igen alkalmas egy finom s körülbástyázott magánélet számára. Minden finom ember jól teszi, ha antiszemita, a szónak művészi értelmében. A franciák kitaláltak egy tudományos antiszemitizmust. De ez nem zárja ki, hogy egy-egy ember azért kedves legyen, és egy szegény zsidó tanuló tehetséges az iskolában. Daudet azt mondta nekem, amikor egy magyar írótársam beárult előtte faji tekintetben: «Hát most már magát ne szerethessem többé! Hát lehet az? Hát nem rettenetes föltételezni rólam, hogy rögtön elfordulok valakitől, mert zsidó? Gyűlölöm a zsidókat. De Vandčrem a legjobb barátom.»

Kik antiszemiták? Antiszemiták az igazgatók, a bankárok, a katonák, a szobafestők és karmesterek, a jockeyk és a pápák, a bíbornokoktól kezdve az összes kanonokokon végig le, egészen a sekrestyésig, egyházszolgáig, halottkémig és templom egeréig mindenki, akiben csak egy csöpp jó érzés van. Antiszemita Hódl Józsi, antiszemita vagyok például én, mint minden művész, akinek ez nagyon hasznos, mert annál jobban betölti és fölgazdagítja a lélek tartalmát, hogy elfödi az ürességeket. Antiszemita Benvenuto Cellini, Da Vinci, az egész eredeti gótika s az egész reneszánsz. Antiszemita Vercingetorix, Moličre és XIV. Lajos. Antiszemita Hans Memling és Voltaire, Balzac és Wagner Richard. Antiszemita az egész állatvilág, a sertéseket kivéve, amint Voltaire megfigyelte ezt. Ez mind antiszemita. És ez mind rendben van. Ez mind helyes, kedves, észszerű és nagyszerű. De nem lehet antiszemita senki a világon gyerekekkel szemben. Mindent szabad és mindent lehet, csak ezt nem. «Sinite parvulos ad me!» És végre van valami, ami fontos.

*

És még az is fontos, hogy dr. Hültl Hümér a görög nyelvben való ingadozásaimnak tulajdonítja e néhai Maywald zsörtölődéseit velem, ahogy magát oly kedvesen kifejezi.

Hát nem. Bevallom kínosan hat reám, hogy dr. Hültl Hümér még az ő mai magaslatából is komolyan veszi a Maywald görög-tudását, holott rég túl kellene hogy legyen iskolai pedantériákon, szerzetes-néptanítók röghöz kötöttségén, szegényes fantáziátlanságán, egy Hültl Hümér micsoda Olympusokon! Mennyire nem volna szabad föltételeznie, hogy én Maywalddal szemben csak egy pillanatig is inferiorius lehettem, bár még mint gyermek is! Már a «Saphó üdvözleté»-ben voltam bátor jelezni a tőlem telhető licenciákkal, hogy «az ó-görög világ égszínkék bordélya az én számomra végzetessé vált» és ami még súlyosabb az effajta látogatásokban, hogy «enerváló pézsmaszagát e gyönyörűségnek a bódulásig szíttam föl magamba». Holott akkor még csak nem is sejthettem, hogy egy ilyen kiváló közbeszóláshoz lesz szerencsém és alkalmam némi dokumentálásokhoz.

Az igazság az, hogy már V. gimnazista koromban, ha nem is esküdtem meg görög suntaViV-okra azzal a szellemtelen áhítattal, mint Maywald, de tudtam színesebb, üdébb és ragyogóbb dolgokat a görög bódulat panteizmusából, egész nagy rózsaszínű fellegeket és végtelenségeket tudtam, melyekhez ő föl sem emelhette a szemét, minden szerelmek minden muzsikáját, melyeket ő a maga iskolai nyomorából, az elfogultsága, az előítéletei, a gyűlölsége, a maga zsidótleső pókháló világából meg se hallhatott! Gazdag szülők gyermeke, az apám teletömte pénzzel a zsebemet, hogy bizonyos idősebb és biztos nőkhöz, akik mellesleg nagynénéim is voltak, kellőképpen gavallér lehessek dús kegyeikkel szemben. De mivel ezen úrinők, megértvén ez apai iróniákat, hanyagul elhárították a jutalmakat, s különben is csak ama röpke pillanatokig érdekeltek, ameddig ifjú lírizmusom rafinériák nélkül érte el velök a mennyeket, nagy pénzbeli fölöslegeimmel, mint egy részeg dőltem be könyvesboltokba, s megvettem ami csak föl volt raktározva itten képzeletemet izgató latin és görög, ami csak folyt tej és méz antikváriusok polcairól, mohó és regényes gyermeklelkem számára. A latinokról most nem beszélek. De mind, ami volt Orpheus, Thamyris, Anthčs és Pamphus, kis mellékutcák rejtett odvaiban, mind fölkutattam s fölszívtam magamba, a panaszaik, az áldozataik, a szent himnuszaik remegő hangjaival, s éjjeleken át vakító szótárszövegek fölött, betűztem ki a Titánok harcát, s követtem az Argonautákat, Hesiodust és Homért! Elbűvölve szállottam le a görög színpadok visszhangzó vasbögréihez, melyekről Vitrivius beszél, s kis vidám és obszcén tréfákat fedeztem föl syrakusai Sophronosban, még jóval Aristophanes ama drága figurája előtt, aki fogja magát vidáman, és az égből leszáll! Euripides elégiáját szép szomorú Andromeához, aki hazaszállíttatván, a Thétis szobrához ledől és Hermionét bevádolja, betéve tudtam, s még ma is tudom. A tyrteusi ódákat is és főleg a szerelmeseket mind ismertem és ismertem azt a finom költőt, akit Philetásnak hívtak, s oly vékony, sovány, törékeny és szinte légies volt, hogy Cos utcáin, ahol e világra született, ólomtalpak dörejével járt s vasgolyókkal a koturnusain, hogy az esti szellő el ne fújja! S mi volt itt még, micsoda mámorom a kicsi Daphnis pásztordalaival, Ibycussal, Bacchylidiussal, Anacreonnal és Pindarussal, akiket mint egy ifjú ciklop bevágtam és énekeltem! És a fantáziákat, ötleteket, rejtélyeket és akrosztikákat, a griphákat és logogriphákat mind ismertem, mind megtanultam összes kis rajzaikkal, a tojásokkal és a szerelem szárnyával, hogy alkalmazni tudjam! És drága kis scythám, ifjú Anacharsisom után, négy teljes kötetben jöttem egész Helláson át abban a páratlan időpontban, mely a Pericles századát a Sándoréval kötötte össze, és mint egy peplumos, szandálos vagy kothurnusos riporter ültem Sophocles, Euripides, Aristophanes, Thucydides és Socrates előtt, s hogy ne csupa es végzetű úr legyen, Zeuxist és Parrhasiust is fölkerestem, láttam Praxiteles, Euphranor és Pamphilius remekeit, s hallottam, amint egy szomszéd oszlopcsarnokban, virágok, amforák, kőmaszkok és ökörszarvakból alkotott lírák mögött valami üdvrivalgás támadt egy rózsákkal behintett fekhely körül, amelyen egy sápadt nő, igen finoman és diszkréten, éppen Epicurt hozta a világra!

Mit mondjak még, hogy Hültl tanár némi bepillantást nyerjen görög felkészültségembe s belássa tévedését? Hol van készen és fölszerelve egyszer végre, egész zenekarom?! Mondjam, hogy mindent tudtam, mindent láttam, mindent beutaztam szédült fejemmel egészen röviden? Hogy átjöttem a tráciai bosporuson, talán négyszáz évvel Krisztus előtt, egész Bizáncig, egymagam, s loholtam tovább innen, a hellespont-i szoroson át a lesbosi flora pinea és ciprus erdeiig, ahol Pittacust, Alceust s Saphót üdvözöltem s a többi összes hölgyeket, s bejárván velük Mytilénát, Pyrrhát, Méthymniát, Arisbét, Eressust és Antissát, végre Thébába értem, ahol meglátott Epaminondas! csekélység! Athénben rohantam mind a három városon át, istenem fiatal voltam! A citadellát egy szikla tetejében, a várost e szikla körül s a kikötőket, Phalért, Munychiát és Piréát mind tanulmányoztam, s besurrantam az Akadémiába, s résztvettem egy felejthetetlen ülésen, miután átjöttem Dipylián! Megcsodáltam a kerteket és a tornatereket itten, amit Académus ajándékozott és Amor templomát e szokatlan helyen, s itt pillantottam meg egy kis szomszéd csarnok mélyén, melyet a múzsáknak szentelt, jó öreg Plátó elnököt, aki csakugyan itt lakott, hogy mindig közel legyen, s most éppen a verseit égette el, mert Homért elolvasta volt... Mit mondjak? Mit mondjak még? Hogy elfúlt lélekkel élveztem végig azt a szenzációs pillanatot, mikor Diogenes, mint egy őrült, lobogó hajjal s félmeztelen, csak egy nagy bottal s egy kis tarisznyával berohant a kertekbe, ide, s egy élő, de bőrig kopasztott kakast lecsapva Plátó elé, fölkiáltott: «Ez a te embered!». [*] Rögtön megértettem, hogy ez az ülés tárgya. Mondjam-e, hogy döbbentek meg az elnök körül akadémikusok és tanítványok mind, köztük stagirai Aristotéles, Nicomachus fia, s hogy pattant fel chalcedoniai Xenocrates, «holott ez máskor mozdulni is lusta», súgta a fülembe Apollodorus rózsakoszorús fejét a nyakamra hajtva, míg a fiatal Démosthénes tüdővészes vállait rángatta és Eschinos és Lycurgus nagy dühbe gurultak s egy gyönyörű árcádiai leány, isteni Lasténia, aki Speusipposért jött ide akit imádott, s egy másik leány is, aki Axiotha volt s Plátóért mindent föláldozott, sőt férfivé lett, bár Plátó nyilván jobb szerette volna ha nőnek megmarad; mondjam-e, hogy ez mind sikongott s dörgött magánkívül: «Botrány!» «Botrány!», s csak Plátó mosolygott szelíden, dadogván, míg a kakas elkábultan fölporoszkált előtte: «Mert azt voltam bátor mondani, hogy az ember egy kétlábú állat, akinek nincs tolla.»

Oh diogénesi érvek, szédületes világ, égszínkék és pézsmaszagos, mit tudok még, mit mondjak még és mire emlékszem még, hová is mentem Corinthuson át, Xenophon és Timoleon után, micsoda delphi jóslatokhoz, vérfertőzésekhez és gyantaillatokhoz, s micsoda márványpadokon ültem az amphitheatrumokban, s figyeltem megborzongva, vajon Sophoclés megnyeri-e a díjakat, s vajon intenek-e feléje az úri nők, s a tüneményes kéjkisasszonyok, akik egymástól olyan messze helyezkedtek el! Micsoda görög zenéket hallottam, micsoda Olympiádokon remegtem Beotiában, micsoda mágusokat követtem ájuldozva thessaliai utamon, hogy jöttem végre Ácárnánián s Etolián át el egészen Lacedemoniába!

És én voltam az uram, akivel Maywald a görögben zsörtölődhetett! És én voltam az uram, akit Maywald úgy állított oda vagy ötven társam elé, aki mind különb volt mint én, csak éppen engem mint egy tökfilkót! Én voltam az, akit ki nem állhatott, akit gyűlölt, akit kicsapott, uram, én!

*

És még most is egy p-vel írom a Sapho nevét, de mennyire! és a nászéjszakámon, ha lesz időm rá s a halálos ágyamon is, ha nem leszek nagyon beteg egy p-vel fogom írni, főleg ha a Daudet Alfonz regényéről beszélek, aminthogy erről beszéltem a múltkor. Itt van a túlsó oldalon, csak tessék átlapozni, ennek a regénynek az eredeti címlapja, ahogy sok százezer példányban megjelent.

Már most kérdezem dr. Hültl Hümértől: lehet nekem, szabad nekem más címet adni egy világhírű munkának, mint amilyet maga a szerző, s egy ilyen szerző, Daudet Alfonz adott? Hát írhatom-e én másképp az ő hősnőjét, mint ő, kijavított ortográfiával, mint egy hamisító? Hiszen levágatnám a tíz ujjamat és nem Hültl tanárral, de egy fejszével lecsapnám mind a tíz ujjamat inkább! Ha Daudetnak elég jó volt a nő egy p-vel (ki az ördögnek kellene kettő?) ha Rousseaunak, [*] Marmontelnek, Voltaire-nek is, La Harpe-nak és Lamartine-nak és Leconte de Lisle-nek is, akiknek mind volt némi kis görögtudásuk és fonetikus érzésük, csak Sapho volt az a leszboszi hölgy, mért legyen más nekem?

*

A görög szövegek mind variálnak az írás formáiban. S ha az ember odamenne vissza egy betű autenticitásáért, ahol maga az írás, kis jelekben, képekben, allegorikus figurákban jelentkezett, mint például az egyiptomiaknál, vagy konvencionális formázatokban, szinte föstve a hangot s a szemekhez beszélve, mint a kínaiaknál, vagy az egész beszélő hang föltagoltságában és elemeire bontásában, mint például nálunk, vajon hova jutna az ember, s micsoda ősrengetegbe, micsoda éjszakába, micsoda örvény mélyére, ahonnan csak úgy jöhetne vissza mint egy őrült! Minél primitívebb s durvább az írás, annál régibb maga a nyelv. Ami hozzátapad a betűk maszatjában, azt már az idő okozta. Egy hangból, egy sikolyból, egy jelből, lettek betűk s lettek szavak, s egy szóból egy egész sor lett, s egy egész szöveg mint egy korálból egy sziget.

A görög betűsor igen valószínűleg föníciaiból származott, ami a világért sem jelenti azt, hogy maga a nyelv is egyazon forrásból eredt, isten ments. [*] De a görög beszéd már rég élt s virult, mikor még egy árva betűje se volt. S aki kutat, figyel, elmélyed és őrködik mint például Rousseau, csakugyan rájön arra, hogy a görög írás sokkal modernebb, mintsem gondolják az urak. Már az is kétséges, hogy maga Homér tudott-e írni, hogy csak ismert is egy árva betűt, de sőt, hogy egyáltalán írtak-e az ő gyönyörű idejében?... Homér csak énekelt. Ez az én impresszióm is, ha szabad bevallanom. [*]

Már most honnan veszi Hültl tanár azzal a nyugodt biztonsággal mint egy kést, ezt a két p-t, ha szabad kérdeznem? Hol látta ő valaha egy görög szövegben két p-vel írva a Sapho nevét? Hiszen még azon a szoborművön is, melyet dicső Silanion faragott s állított föl Szicíliában e leszboszi hölgy emlékének, Sapjio-nak van nevezve! [*] Hol van itt két p? Silanion kortársa volt a költőnőnek. A szobor néhány évvel Sapho halála után készült. Akkor talán még csak tudták leírni a nevét! Még csak emlékeztek a nevére? Hol van itt két p? Ezt még Maywald se taníthatta!

Drága jó Hültl tanárt talán a latin szövegek tévesztik meg. Talán az Ovid. metam. lib 11.-ben vagy Virg. lib. 4. 523-ik oldalon látta ezt a Sapphot, vagy bizonyosan a Sapph. ap. Athen. lib. 15. 687-ik oldalon látta, vagy az Athen. 1. 1. §. 21. Sapph. ap. Plut. conjug. praecept. 2-ik köt. 146-ik oldalon és apud Stob. de imprud. serm. 4. 52-ik oldalon látta, vagy éppen Ovid. heroid. ep. 15., I. 195-ik oldalon, vagy Fabr. biblioth. Graec. I. k. 590-ik oldalon, vagy Johan. Cristoph Wolf. vit. Sapph. 16, és 18-ik oldalon, vagy talán, hogy ne olyan messze keressünk, a Byron, Child Harold's Pilgrimage XXXIX. strófájában látta: «Dark Sappho! could not verse immortal save!» de hát mindezt láttam én is, tanultam én is, és mindez mégsem jelenti azt, hogy Sapjv-t két p-vel kellene írni, de mennyire nem!

A latin, egészen közel a görög nyelv hangzásbeli titkaihoz, a betűk és hangok és szólamok metafizikájához, árnyalatbeli rezgéseihez, fuvolázásokhoz és hehezetekhez, a görög j-t a maga miszteriozus lélegzetvételével csakugyan ph-nak hozta át, ami viszont a latin nyelv csengésével volt összhangzatos. Így megtartván a görögből ezt az egyetlenegy p-t, ami a Sapjv-ban van és volt, csak látszatra csatolt egy másodikat hozzá ebben a ph-ban, mely sohasem volt más, mint egy lágyabb f csengése, mely a görög úgynevezett hehezetet akarta visszaadni. Tehát még a latin Sappho-ban is csak egy p van ha ismerjük a betűket.

Már most a franciák, még közelebb a latinhoz, mint a latinok a göröghöz hajdan, ezt az egy p-t is elvetették, mint hangzásban fölöslegest, mint a nyelv muzsikájának idegen hangzatot, s csak a j-t tartották meg, úgy, hogy a Saphoban nemcsak hogy nincs két p, ahogy azt Hültl tanár szeretné, nemcsak hogy nincs egy p, hanem egyáltalában nincsen p.

No de akkor mi van? Egy rejtély van. Egy kínos, egy kegyetlen rejtély van. Én nem tudom ugyanis, bármennyire töröm rajta a fejem, bármennyire átkutattam Orczy Lőrincen, Révain, Ráth Mátyáson, Barcsayn, Bossányin, Dugonicson és Kazinczyn át minden jó magyar régi írást, én mégsem tudom micsoda magyar érzésnek, hangzásnak, szólamnak és kiejtésnek, micsoda fonetikának és csengésnek vagy csak egy csengés árnyalatának, legtávolabbi visszhangjának és hajszálnyi visszarezgésének felel meg, micsoda ősi hagyományainknak, márványba, gránitba s viaszba vésett szövegnek, írásoknak és papyrusoknak, párducbőröknek és kerecsenyszárnyaknak, micsoda ősi kultúránknak szent szabályai szerint van, hogy mi kényesebbek legyünk, mint a franciák, s ne írhassuk le nagyképűség nélkül egy régi görög költőnő nevét! Még ha ez Beniczkyné Bajza Lenke volna! De hol van az a magyar nyelv, amelynek régi görög hangvibrációkat őrző hármas latin betűk kellenek és hehezetek kellenek, hogy egy becsületes f-t kimondhasson? Ha számtalan görög és latin szót áthangoltunk a magunk ortográfiájára és filozófiát írunk például philosophia helyett, mért vagyunk ilyen nehézkesek éppen ezzel a görög hölggyel szemben, akinek nagyrészt ismeretlen ódáin túl egy francia regény adta meg az üde halhatatlanságot?! Mért vagyunk ilyen művészietlenek? Kinek tetszik ez a két pp e név vonalformájában, amint kettős rúdjával kinyúl, s megdagasztja s megtelíti a szó közepét, nehézkessé, németessé, grillparzeressé teszi, lesúlyosítja távoli lengések, görög fátyolszerűségek leszboszi könnyedségéből, finom mytilénákból vígasztalan nyelvészkedésekbe. Micsoda művészek és fölényesek a franciák, most megint megtanultam ezt, micsoda ösztönös művészek még egy görög név plasztikájában is, mikor egy Arisztotelesből egy Aristote-t, egy Homéroszból egy Homért, egy Sapphoból egy Saphot csinálnak. Oh szívem! szívem! Ez örökre csak Sapho marad.

 

[*] Il y a des professeurs qui répčtent "ŕ toute heure: «que tu es sot! que tu es niais! Mon Dieu que cet enfant est stupide! Est-il assez maladroit et gauche!»
Accordons que ces appreciations soient l'exacte vérité... Raison de plus pour qu'elles blessent et mortifient.
Or, pareil langage présente, "ŕ n'en pas douter, de trés serieux inconvénients: montrons le.
D'abord, en faisant remarquer l'inferiorieté de l'enfant, on va suggérer a tout le monde l'idée de lui adresser le męme reproche.
Dénoncé "ŕ tous comme un sot, se sentant ridicule au regard de chacun de ses condisciples, il n'a plus rien "ŕ ménager. Sa reputation est faite. - Les enfants mal élevés. Etude psychologique, par Fernand Nicolay.

[*] Plut. Dicts not des Lacéd. 560.

[*] Le sentiment est-il préferable a l'autorité dans l'éducation? - Les enfants mal élevés. Etude psychologique par Fernand Nicolay.

[*] Oiseaux de passage.

[*] «La mort du Roi de Prusse ne laisse que le regret de ce qu'il a vécu si longtemps.» - Arneth, Joseph II. und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel von 1781 bis 1790. II. k. 34. l.

[*] Diogen. Laert. lib. 6. §. 76. és 79.

[*] «La seule Sapho et une autre méritčrent d'ętre exeptées.» - J. J. Rousseau, Lettre "ŕ M. D'Alembert.

[*] J. J. Rousseau. De l'écriture.

[*] «Ce fut quand la Grčce commenca d'abonder en livres et en poésie écrite, que tout le charme de celle d'Homčre se fit sentir par comparaison. Les autres počtes écrivaient, Homčre seul avoit chanté: et ces chants n'ont cessé d'ętre écoutés avec ravissement, que quand l'Europe s'est couverte de barbares qui se sont męlés de juger ce qu'ils ne pouvoient sentir. - J. J. Rousseau. Essai sur l'origine des langues.

[*] Cicer. in Verr. Tatian ad Graec. 52. f. 113. l.