Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 14. szám · / · Elek Artúr: Nevelőapám

Elek Artúr: Nevelőapám
II.

Harmadnapra megérkezett a vendég. Az állomástól falunkig a döcögős, hosszú út megviselte; fáradtan szállt le a kocsiról és lassan bontakozott ki szürke porköpenyéből.

- Olyan, mint egy királynő! - gondoltam szótlan elcsodálkozással, mikor a gyűrött szürke lebernyeg egy magas, fehér jelenségről fejlett le, fejének tartása, a járása, minden mozdulata csupa nyugodt és magától értetődő méltóság volt.

Benn a szobában az asztalvégről loppal egész este figyeltem és megbámultam rajta mindent külön-külön, teli, éráttetszető arcát, melyen az élet nyara gömbölyűvé és lággyá érlelt minden domborúságot és melyen a szem aljába, az orr cimpái köré, az ajak gyöngéd párnái fölé finom árnyékokat rajzoltak - mint magamnak mondogattam - az uralkodás gondjai. Ámulva figyeltem, hogy finoman kígyózó keskeny szemöldöke, még finomabb vonalú szája lelkének minden picike indulatát mily gyöngéden kanyargó, alig látható mozdulattal követgette. Akkor este nagyon bágyadt volt, nem igen beszélt, inkább hallgatott és ha belé is kezdett valamibe, félúton abbahagyta, s arca olyankor mintha azt fejezte volna ki: «Nem érdemes végigmondani.» De a mások mondanivalójáról is azt gondolhatta, mert nem éppen érdeklődve, inkább valami leereszkedő szórakozottsággal hallgatta az asztali beszélgetést.

Röviden felelgetett apámék kérdéseire. Hogy az anyja fürdőbe utazott, de ő nem bírta volna elviselni a fürdőhely sokadalmát, mert fáradtnak érzi magát, igazában maga sem tudja miért, s ide, falura azért jött, hogy a csöndesség megnyugtassa; ugye csöndes hely a falunk?

- Nincsen nála csöndesebb - felelte az apám. - Magunkra élünk egészen, itt bizony társasággal sem szolgálhatunk mással, mint magunkkal. Még három nappal ezelőtt volt ugyan egy kedves vendégünk, annak alighanem jó hasznát vettük volna most, de hát átment lakni a telepre. Páry Barna... ismeri talán?... mondom, be kell érnie a mi szerény társaságunkkal. Ihol ni különben a szolgálattevő kamarása - azzal tréfás hódolattal felém mutatott.

Dorottya mosolyogva rámbiccentett. A mosolygás csodálatosan megelevenítette arcát.

Másnap nagyon későn kelt, és én csak ebédnél láthattam. Néhány szíves szóval megkért, hogy alkonyat felé vigyem majd el egy kis sétára. Szeretné megnézni a falut, egy kicsit azt is, ami rajta túl van, úgy hallotta, szép a vidék.

Nekem a legszebb volt a világon. Minden zegét-zugát ismertem, füveivel, madaraival nevelkedtem. Száz kedves rejtekhelyem volt benne, titkos zugaim, amikről senki sem tudott, s amikben gyermekkorom álmait őriztem. Minden mondáját tudtam, magam is szereztem hozzájuk. Rendszerint nehéz nyelvem megkönnyült, mihelyt róla kezdtem beszélni, és ki nem fogytam olyankor a szóból. Nagyon büszke voltam erre a tudományomra, és előre örült a lelkem, hogy a kényes és unott nagyvilági dámát milyen álmélkodásba ejtem majd.

Még javában sütött a sárgára érett színű, lelket átható nap, amikor fölkerekedtünk. A falu még csupa vakító fényesség és nehéz porszag volt. Siettünk ki belőle, át a nagy fahídon, s azon túl a rét üde zöld füvében kísérgettük a patakot. Dorottya el-elmaradt mögöttem; mikor visszafordultam feléje, olyankor láttam, hogyan szíjja lassan - félig lebocsátott szemhéjjal - a jószagú levegőt. Mert a bársonyos járású árnyék már egyre széjjelebb terült, már csalogatta a fű, lomb, virág illatát. Lesve vártam, hogyan fejeződik ki rajta a tájék szépsége; minden kedves helyem előtt vártam kérdését. De hiába. Már jókora ideje ballagtunk szótalan, akkor Dorottya megállt egy keskeny gyalogösvény előtt, amely meredeken vitt föl a hegyoldalon, egyenest neki az erdőnek.

- Hová visz ez? - kérdezte egyszerre.

- A telepre - feleltem mohón, és már a nyelvemen volt Barna neve, de még idején visszakaptam. Abban a pillanatban meg is bántam, mert hisz magam szakítottam meg véle a beszélgetést, még minekelőtte nekiindulhatott volna. Pedig annyi volt a mondanivalóm.

Szerencsére megint fölébresztette valami Dorottya figyelmét. A patak azon a helyen megszélesedett és széjjelterült. Olyan volt ott, mint egy tó, sima tükrű vize állni, lustán zöldelleni látszott.

- Megállt a víz? - kérdezte.

- Csak úgy látszik - siettem a magyarázattal. - Ez a legmélyebb helye a pataknak, hosszú, mély gödör itt az ágya, a falubeliek azt mondják, hogy feneketlen. Veszedelmes hely.

- Ugyan?

- Mondják, hogy valami köpölyös kacsú hínár az alja. Akit az megfog, többé el nem ereszti. Régebben itt fürödtek az emberek, de most már nem szabad, mert többen benne vesztek. Két éve is...

Dorottya felém fordult, arcán váratlan érdeklődés látszott.

- Igen, folytattam akadozva - ketten estek bele két éve is. Azt hiszik, beleugrottak, mondják, hogy az egyik belelökte a másikat, aztán utána ugrott ő maga is. Nem idevalósiak voltak. Messziről jöttek... egy fiatalember, meg egy nő... két napig nem láttuk őket a faluban, azután eltűntek. Négy nap múlva vetette fel őket a víz.

Amíg beszéltem, Dorottya merően nézte a vizet. Egyszerre megborzongott.

- Gyerünk - mondta halkan.

Csakhamar benn jártunk a sűrűben. A kis völgy mindjobban összeszorult a patak mentében, a gyalogösvény egyre keskenyebbé lett, A hegyek kétfelől annyira összehajoltak, hogy szinte egymáshoz értek, oldalukon koronájukkal a fák összeborultak. A sűrű lombon, mint sok pici kék csillag tetszett át az ég színe. A békés kis patakra ott már rá nem ismert volna az ember. Egyre nagyobb szikladarabok álltak ki a medréből, s a félhomályban szinte fekete víz zajongva, habot túrva, rontott nekik. Már hallatszott a vízesés morajlása, permetező vízporzójától már nedves volt a levegő. Valami régi vihar keresztbedöntött rajta egyszer egy hatalmas bükkfatörzset, azt moha fogta be és odvaiból sötét levelű növények hajtottak ki. A hegyoldalakról, mint valami zöld zuhatag öntötték el a patak két partját legyezős levelű buja nagy páfrányok. S mint a hajnali harmat csillogott minden levélen, minden fűszálon a lehelet módjára füstölgő vízpor.

Lassan lépkedve ment a félhomályba beljebb Dorottya.

- Mi zúg arra olyan hangosan? - kérdezte egyszerre.

- A vízesés.

Hangomban sok benne lehetett abból, amit a hosszú sétán magamba kellett fojtanom, mert Dorottya meglepetten fordult reá vissza, kissé csodálkozva nézett rám, elmosolyodott, de menten félre is fordította fejét.

A vízesés előtt voltunk. Nekem addig az a harsogva zuhogó kis patak volt a leghatalmasabb élményem. Borzasztó és fenséges, mindig új és mindig szebb látvány. Előre elkészültem Dorottya meglepődésére. Ilyet - gondoltam - még ő sem látott. De Dorottya nem nagyon látszott meglepettnek, inkább szórakozottan nézett végig rajta, szemlátomást jobban érdekelte nála egy sárgavirágos rekettyebokor, mely fönnebb, a hegyoldalon, egy tenyérnyi tisztáson hajtott ki. Visszament hozzá az ösvényen és letépett belőle egy virágos gallyat. Néhány lépéssel odább hidalta át a patakot a keresztbe terült fatörzs. Dorottya egy pillanatig tétovázva állt meg előtte, azután hirtelen elhatározta magát, föllépett reá, és óvatosan, lábujjheggyel tapogatózva a közepéig sietett, ott leült egy elkorhadt ágnak a csonkjára. A rekettye-gally ölében és bal karján nyugodott, jobb keze, mintha húrokat pengetve, csipegette róla lassan a virágokat. Mikor megtelt velök a keze, egyenként pergette el őket a kavargó vízbe. Szemhéja mélyen leereszkedett: mint mélázó gyöngyszem, félig kinyílt kagylójában, fénylett ki alóla sötét szeme fátyolos fénnyel és nézett az elrohanó sárga virágocskák után. Nyaka előrenyúlt, mélyen kihajolt habos szövetű zubbonyából és lassan ingva, mintha nesztelen zenére járna, követte a szirmocskák mozgását. Megtöretlen büszke nyak volt, fehér és gyöngyházfényű, csak mozgás közben tűntek elő rajta leheletnyi finom gyűrődések ott, hol a formák egymásba simultak. Ajka lassan megmozdult, de oly gyöngén, hogy csak néhány szavát értettem meg:

Kis patak, kis patak
Nagy tenger, nagy tenger.
- - - - - - - - - - - - - -

Majd felém fordult, de mintha még mindig magával beszélne, mondta:

- Volt egyszer egy nagy kék tó, akkora, mint a tenger. Hegy nőtt ki a közepéből, a tetejére csodás kertet ültetett egy őrült herceg. Szúrós testű, emberfejű növényekét nevelt benne, nyolc hónapig tejjel, mézes-vízzel ápolta, a kilencedikben pallossal levagdalta őket.

Az utolsó virág is elúszott a vízzel. Dorottya föltekintett, majd felállott és óvatosan kinyújtott két karjával keresve az egyensúlyt, visszajött a partra.

- Kedves volt, hogy elhozott ide - mondta - szép hely ez.

Jó lehet itt a fürdés. Nem szoktak? Óh hiszen fürdőházikójuk is van...

Kár, hogy este már - mondta kisvártatva - az ember szinte fázik, nedves a levegő. Nem indulnánk?

Azzal meg is indult. Puha, hosszú léptei mögött mély hódolattal borult a porba sarkát verő szoknyája, s csípején alázatosan és boldogan törött száz ráncba fehér ruhájának finom, büszke kelméje. Alig tudtam követni, olyan nehéz volt a szívem. Koldusnak éreztem magamat és koldusnak mindent, ami körülöttem volt, a fákat, a hegyeket, a vízesést is.

Már a fákon túl, a szabad ég alatt is este volt. Már a tehéncsorda is, a nyáj is hazatért, a por, amit fölvertek, még a nehéz levegőben úszott. A falu felől gyöngén hallatszott az elkésett kolompok szava. A patak megint csöndesen és símán folydogált mellettünk, a madarak már elpihentek, csak a tücskök zizegő danája hangzott. Dorottya lassan lépegetett, fölvetett fejjel. Meglátszott rajta, hogy senkiről sem tud, hogy hegy, patak, hogy az éjszaka sötétje és benne egy remegő szív - semmi neki, semmi az ő büszkeségének és messzevágyódásának.

A falu felől hangos társaság közeledett. Apámék voltak, néhány falubéli úr, meg Barna. A hangokra Dorottya megállott, majd tétovázva újra megindult. A híd előtt hirtelen elhatározással meggyorsította lépteit, szinte sietősen ment egyenesen Barna felé, fennhangon köszöntötte és kezét nyújtotta feléje:

- Jó estét, Páry!

Barna halkan mondott valamit és könnyen meghajtotta fejét. Úgy viselkedett, mint régi ismerősök, nyugodtan és udvariasan felelgettek egymásnak. A hangos társaság közrefogta és magával vitte őket.

Vacsora után az egész kompánia kisétált a virágoskertbe, mely az utca felől házunk elé terült. Észrevétlenül menekülhettem forró fejemmel, nehéz szívemmel a szobámba. A hűvös ágy egyszeriben elnyelt, de elaltatni nem tudott. Dübörgő hangok rémítettek föl félszendergésemből. Nehéz pörölycsapásokkal dolgozott valami bennem. Riadtan ültem föl és kaptam mellemhez. Akkor tudtam meg, hogy a szívem az, ami olyan rettenetesen kalapál.

- Ez volna az? - kérdeztem magamtól ijedten.

Azzal kiugrottam az ágyból és lámpát gyújtottam. Meg akartam nézni a tükörben, hogy mit mutat az arcom. De abban a pillanatban elfutotta szememet a könny. Éreztem, hogyan fog el a reszketés.

- Ha Barna látná! - gondoltam hirtelen, és összeszorítottam fogamat.

Ám ekkor eszembe villant, hogy hiszen Barna egy szóval se mondta, hogy ismeri Dorottyát. Mért hallgatott róla?...

Váratlan nesz állított meg. Kívülről, a hegyoldalnak tartó gyümölcsösből beszélgető hangokat hallottam be. A vendégek már elmentek, ők nem lehettek. A két hangra ráismertem. Abban a szempillantásban elfúttam a lámpát, az ablakhoz futottam és óvatosan kihajoltam rajta. Benn, a fák között két sötét alak járkált, meg-megállt, újra megindult. Dorottya volt, meg Barna. Halkan beszélgettek, de mégis hevesen. Indulat volt minden mozdulatukban. Egyszerre csak elcsöndesedtek. Láttam, amint megfogják egymás kezét. Ablakom felé közeledtek éppen, be kellett kapnom a fejemet. Mire ismét kihajoltam, már eltűntek az árnyékban. Betettem az ablakot, és arccal ágyamra vetettem magamat. A sírás nagyon kerülgetett, de nem hagytam, hogy úrrá legyen rajtam. Heves és indulatos szókkal volt tele a szívem, de visszanyomtam őket. Megkönnyebbülés lett volna szabadulnom tőlük. Nem akartam. Csak szótlanul hajtogattam magamban:

- Nem, Barna, nem... nem járja. Így nem szabad. Mért teszel te vélem ilyent?

Éreztem, hogy valamit számon kell kérnem Barnától. És mindjárt holnap, minekelőtte elindulna a telepre. De mit? De hogyan?

- Nem, Barna, nem... Így nem szabad... Ilyet énvelem mért teszel? - hajtogattam még álmomban is.