Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 14. szám · / · Elek Artúr: Nevelőapám

Elek Artúr: Nevelőapám
I.

- Két vakációm közben épült meg a gróf vasöntője a falunkkal szomszédos keskeny völgyben, melynek földjét a mi patakunk öntözte. Mikor nyár elején hazakerültem a városból, csodának tetszett, ami abban a csöndes kis völgyben, majálisaink kedves helyén, elém tárult. A kohóknak és kürtőknek dohogó és köhögő, füstölgő és prüszkölő életével volt tele a völgy.

Aki ezt a csodát úgy szólva egy lábdobbantással előteremtette, az akaratot, ki az ásóval, baltával, kalapáccsal sürgő-forgó munkáshadat akkora erőfeszítésre bírta, még az elmúlt nyárról jól ismertem. Páry Barna volt az, az épülő gyár mérnöke. Amerikából hítta haza a gróf. Ő tervezte, ő építette meg a gyárat, az igazgató széke is reá várt benne. Az apám házában lakott, emeleti kis vendégszobánkban. A falunkból járt át a telepre, reggelenként szívesen vette, ha hozzácsatlakoztam és elkísértem. Olyankor ott is tartott, megmutatott, megmagyarázott a telepen mindent, ami csak érdekelt. Első perctől fogva jó szívvel volt hozzám, és úgy bánt velem, mint magához hasonlóval. Szép szikár, barnaképű férfiú volt, nyugodt természetű, de nyugalma mögött, akárcsak arcának simasága alatt a kemény csontszerkezet, elszánt erélyesség vonult meg. Inkább kevésbeszédű volt és hallgatagon figyelő; csak ha az ember bizonyos gondolataihoz ért, amelyek mindig erősen foglalkoztatták, olyankor lett beszédessé.

A telepről együtt szoktunk hazaindulni. A készülő gyár völgyét a miénktől egy széles hátú, hármastetejű hegy választotta el, azt kerülte meg kanyarogva a patakunk. Kígyózó kocsiút vitt a hegyre föl, onnan meg le, mi azonban inkább a kecskepásztorok csapáját választottuk; az fáradságosabb volt, de rövidebb és fák között vitt, cseren, bükkön át. Kettőnk között a beszélő olyankor rendszerint én voltam. A falunkbeli emberekről beszélgettem, magamról, városbeli tapasztalataimról, vágyaimról és reményeimről. Figyelmesen hallgatta beszédemet, olykor egy-egy kérdésével a maga érdeklődésének irányába igazította. Gyanútlanul, sejtelmetlenül követtem oda, mert ugyan a kamaszkorból már fél lábbal kinn voltam, de lelkem olyan volt még, mint a gyermeké, fogékony, de nem cselekvő kedvű, hívő, bízó, nem kutató. Még úgyszólva semmit sem tudtam a szerelemről. Maga a szó tartalmatlannak és közönséges hangzásúnak tetszett. Valahol találkoztam vele addig, vigyorgó és csúfondáros ábrázatok vették körül, s azok az arcok és a hozzájuk fűződő képzetek mindig megjelentek a szónak hallatára. Úgy tértem ki előle, mint valami csúf és visszatetsző elől. De Páry Barna, ahogy egyszer a közelébe csalt, megragadott és el nem eresztett.

- Mindent meg kell ismerni és érteni ezen a világon - mondta - ami emberi. S mi emberek vagyunk, kik holtig verekszünk magunkban az állattal. Az állat a meghunyászkodás, a gyávaság, a félénkség. Az ember a méltóság, ki magát méltóságnak érzi. Az igazi ember nem félénk, az mindenbe belenyit, mindent megismerni kíván és sohasem nyugszik bele abba, hogy alul maradjon. Inkább félrerúgja az életet. Hitvány és haszontalan az olyan élet, amelyben fölül nem érzi magát az ember.

Azok közé a gondolatai közé tartozott ez is, amelyek régtől foglalkoztatták. Szívesen fűzte tovább és alkalmazta reám.

- A méltóság az első az emberben - mondta egyszer. - Azt kell kinevelni magadban. Még félig gyerek vagy, de már meg kell kezdened a munkát. Nem olvasással, otthonkuksolással. Attól csak elsatnyul az ember, fejlődésében úgy elkésik, mint te. Erőt kell magadba gyűjtened. Előbb a kemény izom, azután a kemény lélek.

Azt követelte, hogy minden időmet a szabadban töltsem, hogy az erdőt járjam, a hegyet másszam, akár jó az idő, akár rossz. Nekem adta egyik lancasterét, hogy vándorlásaimon mindig puska legyen velem, mert a puskapor szagát hasznos megszokni. Sőt, kicsibe az ölést is meg kell tanulnia az embernek. A férfiúnak mindenhez értenie kell, ami fájdalmas és borzasztó. Hiszen sohasem tudhatja, mikor ront rá az egyik vagy a másik.

Legközlékenyebb ünnepnapi bódorgásainkon volt Barna. Meghívást sehova el nem fogadott, szórakozásnak beérte a vadászgatással, szerette a puskáját és a fárasztó cserkészést hegyen-völgyön. Nagy darab világot bejárt, sokféle embert megismert. Messziről nézett rájuk vissza, szenvedélytelenül, de valami elfojtott keserűséggel, amely néha kiszabadult belőle és olyankor indulattá fokozódott. Könyörtelen volt mindenféle emberi gyöngeség iránt. Elviselhetetlen gondolat volt neki minden megalkuvás, minden belenyugvás. A sorsot - mondta - nem imádkozva kell megvárni, - neki kell menni annak. S példákat idézett tapasztalatai közül, ismerős vagy ismeretlen emberek sorsát mondta el. Tragikus szerelmek eseteit, melyekben a győztes a nő volt, az áldozat a férfi.

- A nő - mondta egyszer - ami örök ellenségünk. A düh, ami feléje hajtja, hogy azután semmivé tegye, úgy születik a férfival, akár a gyümölccsel a féreg. De hát mért ember az ember? Azért, hogy láthatatlan fenevadaktól fölfalassa magát? Ki kell taposnia magából azt, ami rajta rágódik. Hány férfit láttam nő miatt elpusztulni. Hány idegent, hány barátot! Nem fájt a szívem miattok. Megérdemelték sorsukat. Nem férfi az, aki sírva terül el a nő előtt, aki össze nem verekszik nyomorult szenvedélyével és keresztül nem gázol rajta.

A szerelemről általán úgy beszélt Barna, mint valami nehéz akadályról - széles árokról, magas kőfalról - amin minden férfinak át kell vergődnie, hogy az igazi életbe juthasson. Történeteinek minden férfi szereplőjét ez elé az akadály elé vitte, átugratta, elbuktatta rajta embereit, s amelyik elbotlott benne, arra azt mondta, hogy úgy kellett neki.

Félelmetesnek éreztem ilyenkor a hangját és egész lényét. Nyugtalanság szállt meg, olyanféle szorongás fogott el, mint kicsiny koromban öreg cselédünk kísérteties történetei közben. Sokszor úgy tetszett, mintha messzevaló dolgokról beszélne egy idegen, valami más világról való érthetetlen nyelven. De az idegenkedés mindjárt elmúlott, amint Barna kiszabadította magát rá-rárontó gondolatainak kényszeréből. Arca olyankor földerült, hangja megszelídült. Reá terelte a beszélgetést és minden szavával megnyugtatni igyekezett. Hogy ne tartsak semmitől. Még nagyon fiatal vagyok, lélekben a velem egykorú ifjaknál is fiatalabb. Még sok idő elmúlik addig, mire a megpróbáltatások ideje elkövetkezik. Addigra majd megedződöm. Ő is segítségemre lesz. Mért ismerné olyan jól a férfilélek minden ellenségét? Minden veszedelem ellen ketten leszünk. S ő már messziről reá fog ismerni. Csak a kezemet fogja meg, csak a szemembe néz.

Olyan melegség áradt szavaiból, hogy bizalmam mindjárt visszatért. Ő volt az egyetlen ember, akivel feszengés és pirulás nélkül tudtam lelkemnek fájdalmas dolgokról beszélgetni. Érzékenységemet senki sem tudta annyira kímélni, mint ő. Akármilyen határozott volt is minden véleményében, soha elnémítani nem igyekezett bennem a félénken ki-kiütköző ellentmondást. Inkább segítette kifejleni, megerősödni, hogy azután egyszerűen melléje tegye a maga kész felfogását. A következtetést hallgatagon mindig rám bízta. Így nevelte bennem lassú munkával az önérzetet. S az én hálaérzetem és ragaszkodásom napról-napra nőtt iránta.

Július vége volt az idő, a nappalok forrók, bágyasztók, egyhangúak. Július utolsó napján nevezetes hír kavarta föl nyári unalmunkat. Vendégünk ígérkezett Pestről: Lemhényi Dorka. Egyelőre csak levelet írt az édesanyja, apámnak szegről-végről atyafia, abban megkérdezte, hogy egy kis pihenőre leküldhetné-e hozzánk a leányát. Mindannyiunkat meglepett a váratlan jelentkezés, mert nem igen tartottuk Dorkáékkal a rokonságot. Lemhényiné gazdag özvegyasszony volt, nagylábon élt egyetlen gyermekével Pesten, sokat utazgatott is véle, s a nagy divatos külföldi városokban jóformán otthonabb volt, mint a hazájában. Szüleim, ha szó került rájuk, rendszerint mint gőgös népet emlegették őket, kiknek mi kicsi és szegény rokonok vagyunk. Ennél többet alig is tudtam róluk.

Este szóbahoztam a dolgot Barnának. Csúfondárosan mondtam, mértékre szedve a szót, mert egy idő óta gúnyosan szerettem beszélni a nőkről.

- Vendég jön ránk Pestről. Do-rottya-rottya kisasszony.

Barna hirtelen felém fordította fejét.

- Ki? - kérdezte gyorsan.

- Lemhényi Dorka - feleltem. - Tán hallottad hírét? Valamennyire rokonunk, de én még sohasem láttam.

Barna nem látszott kíváncsinak. Hallgatott. Olykor-olykor ha kibocsátott fogai közt egy-egy kérdést.

- Örülsz neki? - kérdezte egyszer, mert nagyon beszédes kedvemben voltam.

- Nem éppen - vetettem oda hetykén. - Azt hallom, kényes városi portéka, báli királynő, finnyás, fitymáló, gőgös, de majd elbánok vele, - Ti híttátok? - kérdezte kisvártatva Barna. - Vagy magától jön?

- Magától. Az anyja azt írta, hogy pihenni akar itt...

Rendes esti sétánk volt a patakmente. Barna kérdései elfogytak, én is elhallgattam, szótlanul ballagtunk mind a ketten. A falu elmaradt mögöttünk, a nyári éjszaka csöndjébe jutottunk, csak a patak gagyogott, csacsogott mellettünk, mint egy álomra térni nem akaró gyermek. Barna megállott és egy kavicsot vett föl az útról.

- Sokféle nőt láttam ezen a világon - kezdte egyszerre úgy, mint ki csak folytatja azt, amit félbehagyott - de a legveszedelmesebb fajtája az «érthetetlen» nő. Akivel senki sem tudja, hogy hányadán van, aki minden szeszélyétől más színű lesz, más képű, más lelkű. A férfiember ránéz, feléje hallgat és minduntalan mást lát, mást hall. S hiába igyekszik közelébe becsülettel. Ha kérdez, a válasz is csak olyan színjátszó. Lelkének színeivel játszik, mint némelyik állat a bőre színeivel, örül a tarkaságának és örül annak, hogy mi nem értjük, hogy rámeresztjük szemünket, és mint az őrült, tördeljük előtte kezünket. Nem szégyelli, hogy érthetetlen - örül neki. Mint hálójába a pók, úgy csalja bele az ő érthetetlenségébe a férfiembert, hogy ott összezavarja, megkötözze, lelkét kitapodja, szemétre vesse. Oh de nyomorult is az, ki nem inkább a halált választja!

A patak vize megcsobbant, Barna nagy erővel vágta belé a kavicsot. Azután rám nézett, és meglátta arcomon az értetlen csodálkozást.

- Csacsiság! - mondta és vállát vonta. - Jó lesz visszafordulni. Az alvégről hangos társaság közeledett; az apám már messziről szólítgatta Barnát:

- No mérnök úr, szép leányt kapunk, magát szántuk a gavallérjának.

Barna is tréfásan igyekezett felelni.

- Jaj, bíz a nagy baj. Éppen meg akartam köszönni bátyámuramék vendégszeretetét, mert holnap átköltözöm a telepre.

Váratlan és fájdalmas hír volt. Mindenki tiltakozott, az anyám minden jóval csábítgatta, apám érvekkel próbálta marasztalni:

- Pedig a szobájából se kellene kimenni. A pesti vendégnek alul szorítunk helyet. Kár megszökni egy szép lány elől. Igazán szép lány, elhiheti.

Barna csöndesen nevetett:

- Sietni kell most már nagyon a gyárral, és amíg reggel-este ezt a hegyet megmászom, odaát mindent félreigazítanak az embereim. A nyakukon kell lógjak szakadatlanul. Olyan úri módom, mint itt, igaz, nem lesz, de majd csak megélek az én deszkapalotámban is.