Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 14. szám

Szomory Dezső: A Sapho üdvözlése

Most megjelent magyar fordításban Daudet Alphonse híres regénye a Sapho. Nagyon melegen kívánom üdvözölni. Ez egy nagy öröm. De vajon még mit lehet mondani erről a csodálatos könyvről? Hiszen mindenki ismeri. Még azok is ismerik, akik sohasem olvasták. Mindenki ismeri hallomásból. És mindenki benne van, aki szeretett és szenvedett. Mindenki ismeri úgyszólván ösztönszerűleg és öntudatlanul. Olyan permanens kapcsolata van e könyvnek a mi életünkkel és sorsunkkal, mint a törvénykönyvnek. Az ember benne él a törvényekben és a törvények között él az ember, még ha a színét se látta soha egy büntető-kódexnek, és a törvények is benne élnek az emberben. A Sapho a mi életünk és a mi életünk a Sapho. Olthatatlan vonatkozásokkal vagyunk lekötve minden egyes lapjához és minden egyes lapja a mi szívünktől véres. Ez egy fájdalmas könyv, még ha, amint föntebb mondtam, öröm is nekünk! Ez egy kegyetlen könyv. Ez a biblia. Ez az Ádám és Éva igazi regénye. Ez az első és utolsó emberpár autentikus regénye. Ez a mi életünk phanérogame virágzása - aki tudja, hogy ez mit jelent! A nőhöz való hajlandóságunk, vonzalmunk és csatlakozásunk egész nagy és igaz sebhordozása ez a könyv, ragyogóan feldíszítve szomorú nemiségünk nyomorával. Még sokat tudnék mondani erről a könyvről. Ez a szerelmi élet mártírológiája, ezt is mondhatnám. Fordította Kéri Pál.

Kéri Pál kitűnően tud franciául. Ez egy igen finom, ízléses és választékos zsurnaliszta, kellőképen nervózus, álmatlan és elegáns, s nekem barátom. Ösztönös franciasága van, ami fontos. Mert bizonyos hajlandóságok nélkül, mondhatnám születés és szenzibilitás nélkül nem is lehet franciául tudni, a szónak művészi értelmében, és úgyszólván vér és idegbeli asszimilálás szükséges, hogy az ember megértsen és fölérezzen egy olyan szöveget, mint a Sapho. Vannak kivételes és kiválasztott lelkek, akik nemcsak hogy vonzódnak a franciához és a francia értelmek, érzések és árnyalatok metafizikájához, de akiket maga a francia értelem is vonz magához, és vonz maga a nyelv, mint egy nő. Ilyen kivételes lélek Kéri Pál, merem mondani. Egészen biztos, hogy nemcsak fordította, de fordítás közben át is élvezte ezt a szöveget, azzal a rejtélyes és gyönyörű örömmel, amit a dolgok közeli megismerése okoz. A nagy nyelvi ellentét dacára, mindent átszűrt és áthozott finoman, micsoda távoli partokról mégis! Az úgynevezett faktúráját is megtartotta e remeknek, egész atmoszféráját vissza tudta adni, boldog ember!

Holott franciából magyarra fordítani, valljuk be, nem tartozik az elyseumi gyönyörök közé, még ha Daudet-t is fordítja az ember és az Athenaeumnak! Magam is fordítottam e gavallér vállalatnak hajdan, sötét Párizsom éjszakáiban jó öreg hülye Theuriet Andrást, egy egész vaskos Paternité-t 5 forint 50 krajcárért, de sőt, ha jól emlékszem a Bourget Pál Duchesse Bleue-jét is én cifráltam át magyarra, de már ezért kaptam annyit, amennyit ma a cigánynak adok, ha távolabbról muzsikál.

Paternité! La Duchesse Bleue! Krisztusi emlékeim és soha meg nem mertem mondani Daudetnak, hogy ilyen töviskoszorúkból élek. Ő nyilván azt kérdezte volna, amilyen drága finom ember volt, s amilyen finom embernek ismert engem, hogy miért nem inkább jachtozom a Marne folyón, vagy lovagolok az Avenue des Acacias virághullásában?

Mért nem inkább! Viszont azt sohasem inszinuálta volna, hogy talán az ő műveiből fordítanék, ha már ilyen silányságokkal töltöm el gyönyörű fiatal időmet!

Daudet nagyon szerette, ha bőven írtak róla az idegen újságokban, s e tekintetben még azt a régi Visy-Jókai féle Nemzet-et se vetette meg, sőt abonálni akarta e szomorú papirost, amelyben szinte nap-nap után az ő dicsérete ragyogott friss nyomdafestékben és gyermeki tollam rajongásában. Nagyon élvezte, pokolian élvezte, isteni komédiás, mikor végtelen tárcasorozataimból a paroxizmusig szédüldöző szemelvényeket olvastam fel neki, gondosan elkészített fordításokban s csak most, két évtized múltán, gondolok arra, elrémülve, micsoda őrültnek tarthatott! De azt sohasem tapasztaltam, hogy írásainak idegen nyelvű kiadásaiért lelkesedett volna. Gyönyörű és szinte misztikus művésziessége, aggódón őrizte írásmodorának, a hangjainak, a színeinek, tipikus rövid mondatainak, befejezetlen kiszólásainak elbűvölő eredetiségét, amelyen a legkiválóbb fordítás is csak ronthatott. Másrészt, művészi egységének külső és belső polifóniáját az idegen kéz és szellem csak megbonthatta, sőt profanizálta és szükségképpen kivetkőztette abból az impekábilis tökéletességből, ami e rendkívüli művész mámoros törekvése volt. Elkínlódva, ahogy a mondatain dolgozgatott, ataxiás kezének reszketegségével és rövidlátó legörnyedéssel szorosan a papírja fölé: egy remegő alkimista benyomását tette titkos dörzscsészék fölött, ami a tintatartója volt. Valósággal a szívét kavargatta itten, aminthogy a jóság és irgalom volt művészi és emberi egyéniségének legjellemzőbb tulajdonsága. És volt itt egy mélye a dolgoknak, amit nem lehetett megfogni, amiről csak álmodni lehetett. És még sok mindent lehetne mondani erről az elepedt és gyémántcsiszoló munkáról, mely egy mondatról azt hitte, hogy az egy épület, egyetlenegy szóról, hogy egy korona, s az egész nagy világot úgy látta átszűrve tintákon és írásokon, mint a jó isten egy pazar adományát, kertekkel, hegyekkel, vizekkel, városokkal és emberekkel, az írók számára. Nem lehet megérteni, hogy ez a nagy művész, aki nyilván megismerhette e földönvaló létezésünknek minden hívságait és nyomorát, hogyan hihetett ennyire egy bizonnyal múlandó művészetben, s hogy tűzhetett föl magának, fölborult egekre, egy ilyen eltikkasztó ideált! A regény! Hogy ez lehetett az ő számára az élet, az egész élet!

Ebből csakugyan nem engedett. Lerogyva a munkához, csenddel, függönyökkel és szőnyeggel körülbástyázottan kereste azokat a titkos kontaktusokat önmagával, melyből művészi megihletettsége kigyúrta a formákat. Elveszve és elmerülten imádta a sort, amint elkanyargott előtte, s kis oldalak sűrű szövegévé nőtt, mint egy selyemdrapéria, amit ismerős szívekből szőne. Olyan gyötrelmei, örömei és ünnepei lehettek a papírja fölé hajolva, amit emberi szó ki nem fejezhet. Kéjelgő munkájának apró, mámoros krízisei, titkos kis viharok egy toll és egy szál papír között, túl vannak minden analízisen. Már itt nem lehet követni az embert s itt van egy rejtély ami kifürkészhetetlen.

Odalenn az ablaka alatt, Párizs élt, virult és várt. Mint a nagy francia írókat általában, mint Zolát főleg, Párizs őt is lenyűgözte, hipnotizálta, elszédítette, Párizs! Aki tudja, hogy ez mit jelent. Mást nem is akart, mit is akarhatott!? Párizs volt az első hang, az első harangkongás. A többi jött utána.

És ő is csak beérte, mint a nagy francia írók általában, a munkáinak hazai kiadásával kivált, hogy ezeket a kiadásokat mindenféle formákban és mindenféle kiállításban variálták és megismételték képekkel és metszetekkel és akvarellekkel és sűrű és ritka szedésekkel, és füzetekre osztva, és kötetekre csoportosítva, néhány százezerszer. A francia nyelv gőgje és szuverenitása még Batáviában is a francia olvasót kereste és a mű becsét csak hangsúlyozta az a rengeteg francia példányszám, mely Párizsból a külföldre ment. A fordítás már csak utánzat. De a Sapho megmaradt hamisítatlanul. És páratlan presztízse és illata a nyomtatványok rengetegében talán egy kicsit onnan is származik, hogy évekig csak az eredeti példány forgott a világban, a daudet-i hang és modor, és minden olthatatlan varázslatával és a maga érintetlen szépségében. Én emlékszem például, kedves kicsi eset, hogy Jászai Mari is franciául olvasta és majdnem betéve tudta. De vajon hányan lehettek még effajta kivételes lények? Holott én is franciául olvastam, már gyermekkoromban, még kisebb eset, de milyen döntő szegény extáziás életemben! Pedig rá van írva, ennek a könyvnek első belső oldalára: «Pour mes fils quand ils auront vingt ans!» Én alig voltam, uram bocsáss, tizennégy esztendős és Maywaldhoz jártam iskolába, a piaristákhoz.

*

Ez a Maywald nem értett engem. Zord és kegyetlen pap, amint alattomosan felém sandított, aki csöndesen ültem a padsorban: az ereimben megfagyott a vér. S amikor egy-egy középkori tekintete mint egy rossz villám csapott le rám, s elferdült szája a váratlan kérdések özönét köpködte felém: úgy megzavart, megfélemlített és elsepert és tönkretett, hogy csakugyan az az idióta állott előtte, akinek tartott engem. Hát van fogalmuk a tanároknak azokról a szegény kölykökről, akiket nevelni vannak hivatva? Mit mond Gautier, kérem, a tanárokról, mit mond? A tanárok, mondja Gautier, Baudelaire-ről írt életrajzában, soha meg se pillantják azt az igazi embert, aki az álmatag vagy éppen lusta iskolásfiú lelkéből szép csöndesen kiformálja magát. Mit látott bennem ez a Maywald, micsoda halvány és lefegyverzett és romlott gyermekét egy dísztelen fajtának a világban: Bevallom nem szeretett, - szeretni! Egy pap! Májbajos és gyűlölködő és misztikusan elfogult felekezetiség tekintetében, szinte kéjes üldözgetéssel uralkodott némi igen gyér zsidófiúk fölött, akik bágyadtan hordozták korai szenvedésüket jellegzetes orrvégeken, a faji tűrés atavizmusában. Feketén előttük, Maywald mint egy exorcista páter lebegett csuhásan, s az ördögöt kergette ki belőlük, sűrű pofonokkal. Oh tűrték mondom, hogyne, mi mindent tűrtek, micsoda iróniákat, szerzetesi dühöket és célzásokat és megaláztatásokat, az inferioritásuk kiélvezését keresztény társaik előtt, a zsidóságuk örök átkát szelíden és panasz nélkül, azzal a gyönyörű szenvedni tudással, amelyben a héber lírikussá válik.

Mert aztán, mikor eljött az este a szabadulás harangszavával, isteni hang, megváltó zengés a boltíves folyosókon át, minden könny elapadt rögtön, s mi volt ez a padsorok közt, micsoda kéjes nyújtózkodás s micsoda üde rivalgás s tolongás az udvaron, a téren, az utcákon s otthon végre, mi volt! Micsoda kies vigasz ébredt, micsoda kedves felejtés szállt le a szívekre, s elbűvölő hangulat borult a szívekre azokban a kábult nárcizmusokban, melyekben a kamaszkor hajnalhasadása mintegy önönmagát ünnepelte, a fajbeli bölcs érzékiség diadalmasságával...

*

Egy ilyen nagy délután, mikor az iskolai rabság s egy gonosz szerzetes után minden olyan tágas, levegős, felfrissült és üde volt, mint egy nagy kert felhőszakadás után, szinte mámorosan jöttem a Kossuth Lajos utcán, szabadon és fiatalon a tizennégy évemmel és a könyvestáskámmal a hátamon. Aztán nem is tudom micsoda nervozitás lehetett, micsoda bolondsága annak az illuzórius önállóságnak és szabadon-rendelkezésnek, ami az igazi fiatalság legnagyobb gyönyöre, én nem tudom, én nem tudom. De egy könyvesbolt kirakatából rögtön magamhoz váltottam azt a félmeztelen női alakot, aki a Sagpho címlapján mutatta aranyalma kebleit. El kellene merülnöm az életem ijesztő predesztináltságaiba, kis párizsi szobák mélyibe, ahol a függönyös ágy állott, londoni éjszakák fenekére, ahol csak egy rendőr állott, hogy megértsem fiatal ösztöneimet, rejtélyes megsejtéseimet érzelmi nyomorokról és a gyönyörű szeretőmről, aki lesz! A csillagzatom egy jaguár-szem aranyfénylését jelenti.

Mit tudtam akkor, vagy mit nem tudtam már? A legszebb fiú, aki volt valaha, a richmondi herceg nem lehetett szebb a Christ Church College-ben és hibátlan mint egy Velasquez! A legszebb fiú, aki voltam és sima veres fejem az iskolai pad fölött lehajlott előadás közben, a térdem irányában, finoman és titkon, mint egy görög pásztorbojtár, aki önmagát szemlélné legbecsesebb helyeken, holott csak olvastam abban a kéjes kínban, amit a veszélyes s tiltott dolgok zamatja ad. Keserű megfigyelő, fekete Maywald vibrálón lesett a szeme végéről, mint a halász a horgát, úgy lesett, de a fonalat még nem rántotta ki. Még nem volt ott a hal neki, egészen, fölakadva! Még várt és őrködött nagy ferdéket pillantva, valami ínyenc óvatossággal, kegyesrendi jezsuitasággal, hogy majd csak akkor, ha egészen elvesztem már. Aztán, csakugyan megfogott és lecsapott rám, azokkal a papi kezekkel, melyeknél nincs irtóztatóbb.

A könyvben ilyen följegyzéseim voltak, mint tudományos kutatásom eredményei:

«A szemérmetlenség négy fő istene: Phallus, Priapus, Bacchus és Merkur.»

«A szemérmetlenség istennői már többen vannak. Ezek: Venus, Cottyto, Perfica, Préma, Pertunda, Lubentia, Volupia stb.»

«Sapho Lesbos szigetén született. Gyönyörű leány volt és Phaont imádta.»

«Én vagyok Phaon.»

Látnivaló, micsoda ártatlan dolgok ezek. Egy okos s finom tanár ajkon csókolt volna értök. Mert mi volt ez? Egy nyugtalan s regényes gyermeklélek kíváncsiságai, hogy megmagyarázzam, remegő vonzalmai nagy zárt világok poéziséhez, mint kis törpe házak betámasztott kapuihoz, ahol egy női őrszem hív és vár. Az ó-görög világ égszínkék bordélya az én számomra csakugyan végzetessé vált. Enerváló pézsmaszagát a bódulásig szívtam föl magamba. Az iskolából kitiltottak, mint egy mételyt, örökre. Már rég eltűntem onnan, de a nevemet se volt szabad kiejteni, nem volt szabad, az én nevemet! Mégis, Maywald, meg kellett, hogy tanulja. Húsz év múltán, egyszer jött felém az utcán, valami ijesztő sietségben, a házak falát súrolva, amint a belső bajok az epéjét marcangolták.

- Hú! az ördög! - kiáltottam, hisztériás fölrikkanásban.

- Hogy hívják? - lihegte fenyegetőn.

- Szomory! - feleltem.

*

Rég elmondtam volt Daudetnak kiűzetésem történetét a piaristák keserű paradicsomából.

- Én szenvedtem a maga könyvei miatt, nem is tudja mit szenvedtem. Főleg a Sapho-ért szenvedtem, fiatalon és többször is azóta, és végig az életemen, és nem tudom meddig fogok még szenvedni, nyilván öregen is fogok szenvedni, mint aggastyán is egy nő miatt! Mikor hazaküldtek az iskolából az anyám sírt, s azt mondta, elveszett gyermek vagyok. Mert igaz, az anyák ismerik legkevésbé a gyermekeiket. De az apám, aki melodikus ember volt, s a Massenet «Lahor királyá»-t szerette, titkon megcsókolt s azt mondta: nem baj, legyél zenész, ha a keresztények nem akarnak téged. Aztán később még zenész se lettem, s csak a «Pesti Napló»-nál zsurnaliszta voltam, mikor egy színésznő kínzott a Saphoval, mint egy szereppel ami a vérévé vált, egy ragyogó színésznő, aki a Sapho-ból a legkeserűbb sorokat mondta, mintha a saját szívéből mondaná. Nem tudja mit szenvedtem, nem tudja!

- Dehogynem - felelte a myop szeme elbűvölő tekintetével, mint egy öregleány. - Nők szeretnek regényekből idézni. Mintha ők mondanák, mintha ők! De az nem baj. A csillagot kell nézni, mely őrködik.

- A csillagot, igen. Én tudom mi az a csillag. A hét királyok is nézték. Azóta sok baj van ezzel a csillaggal. Én mind tudom ezt, és mind éreztem ezt. Ha lehetne primitíven élni és mindenkinek a maga rendeltetése szerint. Sok embernek nem lett volna szabad eljönnie Názáretből. Főleg nem Magyarországba és főleg nem a piaristákhoz. De aztán ott van a nagy szabad élet, s az se nyújt kárpótlást soha. Az ember nem lehet független önmagától. És a regények is komplikálják az életet. És az élet utánozza a regényeket. Az ellen kellene törvényt hozni, hogy egy nő ne írhasson olyan búcsúlevelet nekem, mint Fanny Legrand a babájának.

Daudet nem szerette, ha a Sapho-t dicsérték. Sőt, nem is szerette, ha beszéltek róla. Ez volt a legjobb könyve, s éppen ezért nem szerette, hogy túlragyogja a többit. Művészi jelentőségével nem akart leszögelve lenni hozzá, mint aki ez egyszer önmagát múlta felül. Egy kis novellájáról, melynek «L'Enterrement d'une Etoile» a címe, elragadtatással beszélt. Ezt is mondta egyszer: Én azt hiszem az a gyönyörű Wagnerben, hogy van benne egy páratlan egység. Minden műve egyforma; holott az egyik túlzengi a másikat. És mégsem lehet azt mondani, hogy ez vagy az a legzengőbb. Ha engem megkérdeznek, melyik munkámat szeretem a legjobban, azt mondom az «Immortel»-t.

Mégis visszatértem a Sapho-ra, más-más változatokkal, hirtelen fölmerülő emlékezésekkel, kis részletekkel s hangulatokkal, de mindig nagyon kedvesen és szerényen, hogy elrejtsem azt a kapcsot, mellyel a sorsomat némi romantikákhoz akartam fűzni, szegény magányos ember aki voltam.

Daudet átlátott minden intención. Nagyszerű megérzése, de rettenetes lelki technikája is úgy fölbontotta az embert, hogy itt nem maradt árnyéka a titoknak. Azon a látszólag komplikált rejtélyen, ami egy ember, s a rébuszokon, amit a lelke legmélyebb redőibe rejt, úgy pillantott át, mint egy ablaküvegen. A legnagyobb megfejtő volt. S mivel tündöklő képzelete, a művésziesség kedvéért gyakran túlröpült kicsinyes valóságokon, hihetetlen hallása volt, árnyalatokig menő muzikalitása egy hazug szó, egy hazug hang számára. Viszont legszélsőbb egzaltációimban, legvalószínűtlenebb bevallásaimban, úgy fölérezte a valót, hogy nem egyszer majdnem könnyes szemmel nézett rám.

- Éjszaka, mikor megyek, megyek és hazamegyek a Boulevard Saint-Germain-en - beszéltem neki -, fölnézek a világos ablakokra, a magasban ottan. Az út olyan csendes, tudja, s az olyan jelentős, hogy ott egy házon, egy világos ablak van. Akkor gondolom magamban: odafönn van egy nő, aki virraszt s akit nagyon tudnék szeretni, oh istenem, hogy tudnám szeretni! És megint egy ablak és egy másik ablak és egy selyemfüggönyös ablak és megint egy nő van ottan és megint csak az, oh istenem, hogy tudnám szeretni! És minden ilyen világos ablakhoz szinte fölragad a szívem.

Daudet mosolygott.

- Szegény drága - mondta. - Meg kellene nősülnie...

*

Elmerülve az emlékezéseimben, csak úgy tér vissza minden, hogy minden örökre elveszett, s a régi élmények virulens hevét úgy leőrli az idő, hogy legföllebb ha egy marék hamu marad... Emlékezni csakugyan annyit jelent, mint felejteni. A múltból nem lehet semmit visszavenni, s akárhogy élném újra, a jelenből való izzó elszármazással, hajdani időimet, csak olyan szertefoszlott ködöket találok, amelyek nem fednek semmit többé. Minden elmúlik, elapad, véget ér. S az elmosódó visszaemlékezésben csak azt a bánatát találja az ember, amit a dolgok mulandósága okoz.

De voltak egyszer nagyszerű percek, mikor lázas csengésüket közvetlenül a fülébe hallotta az ember, és voltak harsány díszletek s volt egy nagy mozgás is, amiben gyönyörű volt élni. Néhány francia regény, nem tudom micsoda színekkel föstötte föl Párizst a nagy szenvedélyek centrumává, és biztosan vannak még kis kedves utcák és terek a Parc Monceau s a Mediciek kútja körül a Luxemburg kertjében, melyek mintha téglák és kövek helyett a Sapho köteteiből épültek volna. A regény szuggesztív ereje, szerelmi hangja és egész melankóliája átszármazott erre a különös Szajna-partra, s ha talán belőle is fakadt, amit nem tudok, de azt tudom, hogy visszaomlott rája aranyporának poézisével. Azért nagyszerű Párizs, s azért egyetlen a világban, mert nagy művészek feldíszítették, betöltötték s fölhevítették izzó lelki tartalmakkal. Ezt a sejtélyes varázsát érzi mindenki öntudatlanul, ha nem is tudja így definiálni... Daudet is ott őrködött a folyó partján, a zárt szobájában s kavargatta ezt a forgatagot, amelynek ragyogó szemetében hányan gurultunk, hányan lihegtünk s terültünk el, vagy csókoltuk az utca sarát egy kiföstött lány léptei mögött, kicsapott diákok, megtébolyodottak, a vágyaink s az ifjúságunk bolondjai, akik csak úgy tudjuk egy nap, hogy késő, és akit szerettünk és amit csak szerettünk és az egész életünk elveszett!

Csak nagyon melegen akartam üdvözölni ezt a Sapho-t magyarban.