Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 13. szám · / · Móricz Zsigmond: A fáklya

Móricz Zsigmond: A fáklya
Regény
VII.

Márta szokott vidámságával, zajongva kísérte a kapuig s a papné megtörve és szomorúan nézett utána.

A bakon egy öreg kocsis ül, szíjas képű vén csont, volt a szemében valami gonoszság, szürke és éles szeme volt s a bajusza kacskaringósra pederve. A fején fekete pörge kalap, darutollal, a hátán fel volt dobva a mente zsinórja a gombbal, a lovakat kényesen és kackiásan tartotta s a lovak fiatalok voltak, izegtek, mozogtak, nyugtalanul.

Nem volt kedve belépni, beülni ebbe a hintóba, visszariadt még egyszer, mintha a börtönbe indulna rajta, aztán megállott meglepetve.

Fiatal lány jött, elegáns és egészen fiatal, komoly lány feléjük, azonnal kitalálta, hogy ez az a tanítónő, akit az este dicsőítettek.

Habozva várt, míg ideér, mert meg kellett vele ismerkednie.

Márta kissé később vette észre, de abban a pillanatban elsikította magát:

- Margit, Margit! - s aztán futott eléje.

A lánynak vékony metszésű szája volt, szinte feltűnően vékony s finoman rajzolt, de kicsit éles száj, a szemei szemöldöktelenül, kissé bent ültek, kreol arcán piros volt az egészség színe, de az egész lány valahogy nagyon is higgadt volt s okos, a szemei úgy csillogtak, mint egy okos kis iskolás lányé, aki mindent tud s éppen jelentkezni akar felelni... Miklós egész szívvel nézte ezt a kicsit torz arcot, a nagyocska orrot, finom kis állat, copfos felfésült hajat, ahogy jött feléje minden dísz és cicoma nélkül, s még a lépésében is volt valamelyest szokatlan, olyan hosszúkat lépett a harang alakú szoknyájában, ahogy a kisebb lányok tanulják meg tornaórán az egyenletes katonalépést...

De a mosolyában volt valami rendkívül szívhez szóló, valami példátlan kedvesség, ártatlanság és jószívűség s ő azonnal megszerette, teljesen és feleségnek szóló szerelemmel és már mikor a hangját hallotta, nagyon boldog volt, hogy ilyen kis édes, gyöngéd hangja van, mert semmitől sem rettegett jobban, mint azoktól az éles és üres női lármáktól.

- Matolcsy, Matolcsy! - kiabált Márta s a tanítónő a szemébe mosolygott, nem látszott a szemén, hogy meglepte volna, hogy örülne az ismeretségnek, hogy valami különösebb érzéseket okozott volna benne, inkább úgy lehetett érezni, hogy ismeri őt, és minden rendben van, nincs semmi kifogása ellene, tudja kicsoda s mit kell róla gondolni.

- Nézze, ne menjen el! - mondta szelesen Márta.

Miklósnak is ez volt a gondolata, de a kocsisra nézett, aki fölényesen ült a bakon s megérezte a papnét a tornácon... s mindenekfelett azt érezte, hogy maradnia kellene, de a tanítónővel kettesben kellene maradnia: az volna az egyetlen lehetőség...

- Nagyon sok dolgom van - mondta s mindjárt rá röstellte, hogy ezt mondta, mert a tanítónő olyan figyelmesen nézett rá, hogy tudta, hogy a füllentése nem múlt el nyom nélkül... röstellte, hogy ezt az ártatlan szemet félrevezette, mert ez tréfát nem ért s nem ismer: ez komolyan veszi, amit neki mondanak...

Félszegen hát mindjárt kezet fogtak s ő beült a kocsiba. A jobb-felőli ülésre ült, mintha valaki balról ülne mellette, nagyon uras volt, a két lány egybekarolva nézett utána a kiskapuból, Márta hangosan kacagott valamit, ő pedig furcsa értelmes mosolyával egyszerűen felfogta a fiatal pap kiválóságát...

Már nagyon messze jártak, Miklós még mindig lángoló arccal szégyellte, hogy előtte idegen színben tűntette fel magát: a kocsi, az előkelő beülés, hogy a falujabeli földesúr hintója várakozott rá, ez mind föltétlenül valami hamis beállítás, ez mind nemtelen hencegés az idegen lány előtt, aki semmiről sem tudhat semmit... Nem, ezzel a lánnyal többet nem szabad... találkoznia... s égett az arca: a testét sütötte a papné tekercs aranya...

Erre végleg elcsüggedt; nem bírta tovább energiával, összeroskadt s úgy elterült a kocsi puha ülésében, mint egy beteg... Magában maradt, árvábban és szegényebben, mint valaha, mert most már nem volt semmije... Még tegnap mikor gyalog jött ezen az úton a kutyájával, bátor volt és komor s kemény... Ma nyomorult volt, reménytelen és bánatos...

Egy kis híd jött s a lovak megcsöndesedtek, észrevette a kutyát, ahogy loholt a hintó után. Olyan gyöngéden nézett rá, még mindig a szívében volt, hogy hogy megörült neki reggel szegény kutya, az idegenben... Kis meghatott mosollyal nézett rá, s hajtott: nekem is ott volna a helyem kedves barátom: kilógó nyelvvel futni az ilyen kocsi után... de én olyan poltron vagyok, hogy én bent ülök s téged, aki jobb vagy nálam, hagylak ott a porban loholni...

Pattintott neki az ujjával, hogy vigasztalja. A kutya félreértette s egy merész vakkantással, felugrott mellé az ülésbe.

Elmosolyodott s a kocsisra lesett. Persze, szegény kutya... Megveregette a fejét s azért letessékelte az ülésből, csak úgy a lába mellé engedte ülni, a kutya kivetette a nyelvét, hevesen lihegett s folyton ránézett komoly barna szemével. Matolcsy hirtelen elkapta a szemét róla: ez a szem ugyanúgy néz, okosan, komolyan, figyelmes gyöngédséggel s valamire várva, mint a tanítónő...

A kocsis visszanézett a kutyára, de nem szólt.

- Maga hol volt? Az állomáson? - kérdezte tőle.

- Igen.

- Kit vitt be?

- A kisasszonyt.

A pap szeme összerándult. Egy s más pletykát hallott már Ardayról, hogy minden héten új kisasszonya van. Valami ijesztő érzéskapcsolódás fogta el; a papné, Arday, a pap, a buja férj, aki a felesége szeme láttára öleli a szobalányt...

Égett és tüzelt a homloka. A zsebe égett, a papné pénze; szerette volna kidobni... Nem visszaküldeni: eldobni, mint a mérges kígyót... mielőtt ártana...

A kocsis bizalmaskodva visszaszólt s a lovaira intett:

- Pedig ma mégeccer mekkő nekik járni...

- Mit?

- Az állomást... Megy az úr... A városba... Gyűlésre... Főkurátor, hát kell neki menni...

Miklós tűnődve nézett maga elé s hirtelen eszébe jutott, hogy egyházmegyei gyűlés lesz holnap... a városban. Egész elfeledkezett volna róla... De hogy Musán egy szó sem volt erről...

Hm. Ha ügyes ember volna, most a főgondnok úrral kellene bemennie.

Nagyon bosszantotta, hogy még nem is találkozott vele. Persze mindent elhanyagolt... Mikor először tett látogatást a földesúrnál, az nem volt itthon s most tudta ugyan, hogy itthon van, de abban a lelki állapotban, amiben ő volt az utóbbi időben...

Mikor a faluba beértek, a kutya magától kiugrott a kocsiból.

Miklós felrántotta a szemöldökét magasra... Ő maga is úgy érezte, hogy nem illik neki, hogy ebben a kocsiban megy végig a faluján... Lám a kutya! Ember ez! Finom emberi lélek. Már olyan közel volt hozzá, egészen felebarátok voltak: együtt érező társak.

A kocsi az utcanépe nagy bámészkodása közt hajtatott fel a parókiára. Mikor megállott a kapu előtt, Miklós lázas ijedtséggel kezdett a pénzre gondolni: semmi pénze sem volt, nem adhat egy pár rézkrajcárt ennek az embernek, aki olyan volt a bakon, mint egy hidalgó.

Hirtelen kivette, kibontotta dühödötten és vak vadsággal a tekercset: csakugyan aranyak voltak benne, kétségbeesett ujjakkal kotorászott köztük, kivette a legkisebbet s odanyomta a kocsis markába.

Ez megint felköszönt a kalapja széléig egy ujjal; valamit dünnyögött s a hintó tovább robogott.

Ő pedig látta, hogy a tanítóné kint áll, az iskola kerítésénél; nem nézett arra, hogy ne kelljen köszönni neki. Utálta ezt az asszonyt... Már mindenkit utált s mindenkitől félt.

Az udvara tele volt papsajttal és útilapuval. Tisztítatlan, gazos, elhagyott udvar volt s ez is belefájult...

- Áll a kislak pusztán, ridegen - dünnyögte, amint belépett a tornácára. - Gyom veri fel nyájas udvarát... Kapujába jő megy idegen. S ki van itthon, hej nó, bekiált... Ki van itthon kérdi kétszer is... De szavára senki sem figyel... Üresen áll még a fészer is... Hogy lakosa volna semmi jel... Nyöszörög a kútgém beteg... harangoz a vödör...

Nem jutott eszébe tovább, «mért adtam ki azt az aranyat!» - sikoltott fel benne valami kétségbeesés... Aztán s egész nap ezt a verset mondogatta, míg rendet próbált csinálni a házban, maga sem tudta mért...

A kutya most először jöhetett be a küszöbre s nézhette kitartóan a gazdája, vagy szomorú testvére vergődését az üres kalitkában...

(Folyt. köv.)