Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 13. szám · / · A politika mögül

A politika mögül
Biró Lajos: Nemzeti és nemzetiségi politika
III.

Amíg hadseregek lesznek, addig a magyarság nem nyugodhatik bele, hogy a hadserege nem tökéletesen magyar. Én szeretném most azt kimutatni, hogy ha a magyar közvélemény valóban akarja, akkor tíz év alatt a közös hadsereg magyar részének tökéletesen magyarrá kell válnia: súrlódások nélkül, alkotmánykonfliktusok nélkül, simán és akadálytalanul, de viszont maradéktalanul és fenntartás nélkül.

Bizonyosra veszem, hogy a háború olyan nemzetközi egyezményekkel fog véget érni, amelyek Európa békéjét hosszú időre - valószínűleg örökre - biztosítják, az európai országok között lévő feszültséget fokozatosan csökkentik és amelyeknek vagy egyenes rendelkezése vagy legalábbis hamarosan jelentkező hatása a hadi kiadások leszállítása lesz. (A pénzügyek siralmas állapota ezt a tendenciát segíteni fogja.) Maguk a hadseregek azonban egyelőre megmaradnak a háború után is, és kormányok, parlamentek és hadügyi bizottságok azon fogják törni a fejüket, hogyan lehet összeegyeztetni a következő összeegyeztethetetlennek látszó szempontokat:

1. Minden épkézláb ember legyen katona,

2. a militarizmus terhei legyenek elviselhetőek,

3. a hadsereg legyen népszerű,

4. használja fel az elmúlt háború minden tapasztalatát.

Ezeket az összeegyeztethetetlen szempontokat csak egy olyan reform tudja összeegyeztetni, amely az úgynevezett néphadsereget tovább fejleszti az igazi néphadsereg irányába. Remélhetőleg ma már katonák se ijednek meg ettől a szótól: a milícia felé. Véleményem szerint már a háború előtt világos volt, hogy a fejlődésnek ebbe az irányba kell haladnia, évekig kínos rövidlátásnak éreztem, hogy a demokrácia egész táborában a militarizmus reformja helyett - kiátkozás terhe alatt - csak a militarizmus elpusztításáról lehetett beszélni, és nagy örömem volt, amikor a felejthetetlen, nagy Jaurčs «La nouvelle armée» című hatalmas munkájában államférfiúi világos látással kijelölte a reformnak, az egyedül lehetséges fejlődésnek az útjait.

...Minden épkézláb ember legyen katona. Hogyan lehetséges ez? A világháború megmutatta, hogy egy gyanútlan és már nem is fiatal polgáremberből szükség esetén hat hét alatt katonát lehet nevelni. Ha ezredesek és tábornokok ezzel szemben ingerülten állapítják meg, hogy a hat hét alatt kiképzett katona értéke mennyivel kisebb a rendesen kiképzett katona értékénél, akkor, fájdalom, nagyon is igazuk van. Kisebb. De ha szükség esetén hat hét alatt ki lehetett egy kisebb értékű gyalogost képezni, a teljes értékű gyalogos kiképzéséhez semmi esetre se kell három esztendő. Nem kell kettő se. Esetleg még egy se. Ha a kaszárnyák élete átalakulna és ha a kaszárnyai tevékenységnek nagyobb része nem volna rendszeres markírozás és az idő egyszerű töltésének fontos tevékenységgé való lázas gruppírozása, akkor egy évnél rövidebb idő alatt is használható katonát lehetne faragni még a román parasztlegényekből is, akik - a rutének mellett - tudtommal legnehezebben kiképezhető újoncanyaga a mi hadseregünknek. A mai - helyesebben tegnapi - kiképzés mellett megtörtént, hogy harmadik évüket szolgáló katonák szörnyű németséggel el tudták ugyan sorolni a fegyver részeit, de egyszerűen nem tudtak célba lőni. Ha a kaszárnyát és a kaszárnya életét egy alapos reform átalakítaná, nem történhetnék meg már a hatodik hónapban sem, hogy a katona a fegyverével ne tudjon tökéletesen bánni.

De nem a kaszárnya reformja az, amire a háború után elkerülhetetlenül szükség lesz, amire az ország szempontjából is mindenekelőtt szükség lesz, hanem az iskola reformja. Nincs ország, amely megengedhetné magának azt a luxust, hogy a polgárai százezer-számra nőjenek fel analfabétáknak. A többtermeléshez - állami háztartásunk megmentésének egyetlen eszközéhez - még a műtrágyánál is sokkal inkább kell az iskola. Hatosztályos népiskola. Ismétlő iskolák. Mezőgazdasági népegyetemek. Mezőgazdasági tanfolyamok. (Hollandiának és Dániának vagy kétezer százalékkal több mezőgazdasági tanfolyama van, mint Magyarországnak.) Kissé szűk, de világos megfogalmazásban ez az igazság így hangzik: iskolareform vagy államcsőd.

Iskoláink régi rendszere is szolgálhatta volna, bár fogyatékos módon, a hadsereg elkerülhetetlen reformját. Még inkább szolgálhatja ezt a reformot az átalakult iskola. Hogyan?

Az elemi iskolák és az ismétlőiskolák tornatanítása a gyalogsági exercier-reglement alapján történik. A gyalogsági kiképzésnek jó része - háború előtt a nagyobb fele - mechanikus beidegzésekből áll. Nem tudok elképzelni olyan okot, amely meggátolhatná azt, hogy okos és ügyes parasztgyerekek már a negyedik elemi osztályban ne engedelmeskedjenek teljes precízióval a «kettősrendek jobbra át» vezényszónak. Nem tudok elképzelni semmiféle akadályt, amely meggátolhatná, hogy a magyar parasztlegény már az ismétlő iskolában teljesen kiképzett gyalogossá legyen és éppen olyan jól lőjön célba, mind a tiroli Standschütz vagy a svájci katona.

Aki a középiskolát elvégzi, annak a torna helyett való középiskolai katonai kiképzés révén nemcsak kiképzett katonának, hanem jól kiképzett altisztnek kell lennie, olyannak, aki szakaszt is tud vezetni. Annak az egész anyag-nak, amely tíz évvel a reform életbeléptetése után a kaszárnya ajtaját átlépi, olyannak kell lennie, amely abban a percben kész katona, amelyben az egyenruhát felhúzza és a melyből azért alakul ki a réginél sokkal különb hadsereg hat havi kiképzés után, mert számára a hat havi kiképzés: hat hónapos fegyvergyakorlatot jelent. (A lovasság, a tüzérség és a technikai csapatok kérdése így természetesen még nincs megoldva. De semmi esetre sem megoldhatatlan. A gyakorlatokra és külön kiképzésre való önkéntes jelentkezésnek ebben a rendszerben amúgy is nagy szerepe lesz. A lovassághoz csak olyanokat lehet sorozni, akik amúgy is tudnak lovagolni, a hosszabb kiképzésre - lovasságira éppúgy, mint tüzérségire - kedvezmények és megkülönböztetések fejében mindig lesz elég vállalkozó. Hogy ez az egész rendszer nemcsak nem ellenkezik a demokráciával, hanem ellenkezőleg: tele van a demokrácia szellemével, azt talán nem kell bizonyítani. A szociáldemokrácia egyebek között azért a legnagyobb jelentőségű történelmi ható ereje a huszadik századnak, mert szervezte: fegyelemre nevelte a tömegeket. Az a néphadsereg, amellyé egy ilyen reform valóban átalakítaná az egész népet, haladást jelent az osztályállamból a népállam felé, az anarchiából az organizáció felé. Mindez nem új dolog. Csak még egy mellékes megjegyzés tartozik ide: egész közszellemünkre nagy hasznot kell várni abból hogy a háborúban annyi néptanító lett tisztté; és a tanító tekintélyének az emeléséhez és a faluban való vezető szerepének a nagyon kívánatos eléréséhez hozzá fog járulni, ha tartalékos tiszt lesz és a jövendő katonáit legalább részben ő képzi ki.)

Hogyan kapcsolódik már most ennek a reformnak a kérdése a magyar hadsereg és a magyar vezényszó kérdéséhez? Azt hiszem, világos és magyarázgatni alig kell. A katonai kiképzéshez, akár kaszárnyában, akár iskolában történik, vezényszavak kellenek. Magyar iskolában ez a vezényszó semmi esetre se lehet más, mint magyar. Az iskolában való katonai kiképzés voltaképpen már most megkezdhető. (Ausztriában állítólag már meg is kezdték), bár hatékonnyá és igazán hasznossá csak a nagy iskolareform után lehet. Semmi akadálya se volna azonban, hogy a mai vagy a holnapi kormány a parlament elé terjesszen egy erre vonatkozó törvényjavaslatot és hogy ebből a törvényjavaslatból törvény legyen. Ha pedig belőle törvény lett és ha tíz év múlva minden újonc kiképzett katonaként lépi át a kaszárnya küszöbét: elképzelhető-e akkor, hogy a kaszárnya arra fordítsa az erőfeszítéseinek egy tetemes részét, hogy ennek a kiképzett katonának a kiképzését kiradírozza és átírja? Hogy ami eddig «kettősrendek jobbra át» volt, ezentúl «Doppelreihen rechts um» legyen?

Ferenc József király a magyar vezényszóért vívott harc után állítólag azt mondta a koalíciós államférfiaknak, hogy ha az Apponyi-féle népoktatási törvény érezteti majd a hatását - tizenöt-húsz év múlva - akkor kívánhatja majd a magyar közvélemény a magyar vezényszót és a legfőbb hadúr nem tagadhatja meg ennek a kérésnek a teljesítését hű Magyarországától. Igaz-e? Akár igaz, akár nem: lehetetlen elgondolni, hogy a mai viszonyok között, Magyarországnak a dinasztiához való viszonyát, Magyarországnak megnövekedett politikai súlyát és a Magyarország iránt a legelfogultabb osztrák körökben is megnövekedett bizalmat tekintve, lehetetlen elgondolni, hogy akármiféle bécsi akarat vagy befolyás nem az óhajtott magyar vezényszót ne akarja nekünk megadni, hanem a meglévő magyar vezényszót akarja elvenni a magyar katonától.

Ha a magyar törvényhozás akarja, tíz év múlva megvan a magyar vezényszó. A dinasztia és a monarchia érdeke itt szerencsére. ugyanaz; mint a demokrácia és ugyanaz, mint a magyarság érdeke.

Más kérdés: mi a magyar vezényszó igazi értéke nemzeti szempontból. Amikor ez a kérdés aktuális volt, sokszor elmondották, hogy a kétszáz kommandó-szóért, amelynek egy része azonfelül francia, nem alkotmánykonfliktust nem érdemes felidézni, de még a legkisebb áldozatot sem érdemes hozni. A háború alatt gyakran hallottuk ezt a győzelmes megállapítást: hová lett most a német vezényszó, ugye, hogy a magyar bakának «előre» a vezényszó és «csak a fejit édes fiam ». Ez az utóbbi megállapítás csak félig igaz. Mert a vezényszó még most is igen gyakran forverc, és mert a honvédség magyar katonai szakkifejezései rettenetesek ugyan, nekem mégis kisebb fájdalmat okoztak, mint a kétségbeejtő svaromlénia és sturmolás esetleg hangemenge, amelyet a megtévesztett katona nyomán újságírók és írók is kedvvel használnak.

A magyar vezényszónak és a magyar hadsereg magyarrá válásának rendkívüli morális és óriási praktikus jelentősége van. A kétszáz kommandó-szó magában véve alig számít, de nagyon számít az, hogy általa a magyar állam önállósága és a magyar államnak valóban meglévő nemzeti jellege félreérthetetlen és hibátlan teljességben jelentkezik. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt lehetetlen volt néha azt a nyomasztó érzést elhessegetnünk magunktól, hogy közös ezredeink egy-egy magyar városban veszedelmesen hasonlítanak valami megszálló csapathoz. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt még meglepetés volt, ha egy katonatiszt magyarul szólalt meg. Ezért a magyar vezényszóval egyenlő fontosságú, de talán még a magyar vezényszónál is fontosabb követelés, hogy a (közös hadsereg kiegészítő részét képező) magyar hadseregben csak magyar állampolgárok lehessenek tisztekké.

Ezt a két követelést ismerte a magyar közvélemény és időről-időre megismételte a magyar politika. Csodálatos módon alig lehetett valaha hallani annak a kérdésnek a tárgyalását, milyen jelentősége van Magyarország szempontjából a hadsereg hadkiegészítő rendszerének és a csapatok helyőrségi elosztásának. A hadsereg elkerülhetetlen reformja hihetőleg fel fogja ébreszteni ez iránt a kérdés iránt is az érdeklődést.

Akik ezekről a kérdésekről beszélnek, szívesen feledkeznek meg arról hogy Ausztria a közös kiadásoknak több mint hatvan százalékát fizeti. Aki erről egy percre se feledkezik meg, annak se szabad azonban azt hinnie, hogy a közös intézmények mai rendje távolról is megfelel nem a csak elméletben meglevő paritásnak, hanem, ha úgy tetszik, akárcsak a magyar kvótának is. Az utolsó tizenöt év politikai válságaiban többször szerepelt (bár nem a nyilvánosság előtt) egy nagy magyar publicista kibontakozási programja, amely a demokratikus magyar reformmunka megindítása mellett a paritásos dualizmus kiépítését célozta. A paritásos dualizmus kiépítéséhez e program szerint az első lépés az lett volna, hogy a három közös minisztérium közül legalább az egyik Budapesten székeljen. Hogy van az, hogy az említett (a nyilvánosság előtt nem szereplő) kibontakozási programon kívül ezzel a követeléssel, de még csak újságcikkben se találkozik az ember? Pedig mi van ennél természetesebb és jogosabb kívánság? Tartózkodóbb szerénységet már igazán el se lehet képzelni, mint ha azt kívánjuk, hogy legalább a közös pénzügyminisztérium (amely Bosznia-Hercegovina ügyeit is intézi) Budapesten legyen?

Hogy a magyar udvartartás óhajtása nem a hiperlojalitásnak udvari ebédek vagy udvari hintók után való epekedése, hanem a legkomolyabb politikai és gazdasági érdekek megszólalása, azt nem kell külön bizonyítani. (Mellesleg megjegyezve: minthogy Magyarország a civillistához nem a kvóta arányában, hanem ötven százalékos arányban járul hozzá, itt nyugodtan lehet elérendő célnak a tökéletes paritást kitűzni.) Hogy a magyar udvartartáshoz miképpen illeszkedjék hozzá a külügyminisztérium és a bécsi diplomácia, arról is érdemes nagyon komolyan gondolkozni.

Nem látszik lehetetlennek az sem, hogy a fejlődés tíz, tizenöt év alatt a honvédelmi minisztériumnak és a Landwehr-minisztériumnak juttatja a hadügyminisztérium teendőinek igen nagy részét és hogy a hadügyminisztérium szerepe idővel olyanféle adminisztratív teendőkre szorítkozik, mint ma a közös pénzügyminisztérium szerepe. Ebben az esetben megnő a közös vezérkar jelentősége (és a felelőssége is, ami nem baj.) A vezérkar közösségét nem volna helyes bolygatni; az ellenállás nagyon is nagy lenne, az eredmény - ha a magyar hadsereg magyar tiszti kara ebben a vezérkarban kellő módon képviselve van - a szükséges erőfeszítést tekintve, nagyon is kevés. Azokat pedig, akik Ausztriában a magyar hadsereg elmagyarosodásától a közös hadsereg akcióképességét őszintén féltik, a vezérkar közössége megnyugtathatja. (Nem kell talán külön kifejteni, hogy amit fentebb a vezérkar nemzeti érzelmeiről mondtam, az nagyon jól összeegyeztethető a vezérkar közösségének a gondolatával. Bizonyíték: a honvéd vezérkari tisztek kitűnően beváltak mindenütt ahová a háború állította őket, pedig nemzeti érzésük igazán elragadóan tüzes és erős.)

Ezeket a kívánságokat én minimális nemzeti programnak tekintem. Aki akarja, tekintheti őket maximális programnak is, vagy azért, mert az Ausztriával való közösség további lazítását veszedelmesnek tartja Magyarországra nézve, vagy azért, mert a monarchia két államának erőviszonyát tekintve, elérhetetlennek tart minden oly célt, amely ezen a programon túl van. Én ragaszkodom hozzá, hogy mindez - a magyar hadsereg magyarsága és a paritás kiépítése - olyan minimális program, amelyet minden magyar pártnak akarnia kell és amelynek a megvalósítására minden kormánynak állandóan törekednie kell.

A fejlődés, szerencsére, értünk dolgozik. A háború utáni Ausztria képe még bizonytalan és elmosódó. Még, nem tudjuk, hogyan befolyásolja Ausztria életét Galícia autonómiája. Még nem tudjuk, milyen lesz Ausztriában a németek helyzete, milyen lesz a csehek és általában a szlávok helyzete. Akármilyen lesz: Ausztria marad gazdaságilag Magyarországnál sokkal erősebbnek és az olyan programtalan magyar kormányokkal szemben, mint a mai és az olyan programtalan parlamenttel szemben, mint a mai magyar parlament, marad megsemmisítően felsőbbségesnek. Egy bécsi intés és a kormány eltűnik és a kormánypárt engedelmeskedik. De Magyarország elmaradottságában, gazdasági kizsákmányoltságában és gyengeségében is erősebb alakulat és gyökeresebb organizmus, mint Ausztria. Akármilyen politikára szánja el magát a dinasztia, a feszesen organizált, erős Magyarországra egyre inkább szüksége lesz. A geográfiával nem lehet vitatkozni; Budapest nemcsak arra született, hogy a Balkán gazdasági és kulturális életének természetes vezetője legyen, hanem az egész monarchiának is inkább középpontja, mint Bécs. Száz év múlva nem lesz értelmes ember, aki ezt kétségbe vonná. A mai nemzedék azonban a következő egy-két évtizedben csinál politikát. Ennek a nemzedéknek - különös harcok nélkül, egyéb rengeteg tennivalója mellett, sokat róla nem beszélve - meg kell teremtenie a magyar hadsereget és az Ausztriával való közös intézményekben a paritást.

Ahhoz, hogy ezt meg lehessen teremteni, az első feltételek egyike, hogy Magyarország nemzetiségi kérdését másképpen kezelje, mint eddig.