Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 12. szám · / · Gellért Oszkár: A politika mögül

Gellért Oszkár: A politika mögül
Észrevételek

«Kinek kell az általános szavazatjog?»

A kérdést Tisza teszi föl legújabb Igazmondó-beli cikkében s a legnagyobb könnyedséggel adja is meg rá a választ. «A választójog szélső kiterjesztését kívánják a szocialista ipari munkások... Rajtuk kívül csak a városi kaputos osztálynak egy kicsiny, de lármás töredéke akarja igazán a szavazatjogot... És, fájdalom, kívánják vagy legalább hirdetik ma már olyan politikusok is, akik... alig egy évtizeddel ezelőtt a magyar nemzet ellen elkövetett gonosz merényletnek hirdették.» Az első csoport meggyőződésének tisztaságát, úgy látszik, Tisza sem vonja kétségbe, sőt újra kijelenti, hogy «a szocialista ipari munkások egy nagy részének, a nagy keresettel, fejlettebb értelmiséggel bíró, szakképzett ipari munkásnak» ő is meg akarta adni a szavazatjogot. Annál lesújtóbban vélekedik «a városi kaputos osztály kicsiny, de lármás töredékéről», amely azért akarja az általános szavazatjogot, mert «olyan könnyenhívő választóközönséget kíván, amelyet egy pár hangzatos ígérettel és káprázatos jelszóval saját nagyravágyó céljának készséges szolgájává tehet». Legkeményebben bánik el azokkal a politikusokkal, akik «eddigi közpályájukon hitelt és reményt vesztve mint szalmaszálba kapaszkodnak az általános szavazatjog jelszavába».

A továbbiakban számokkal dolgozik a Tisza-cikk. Számokkal bizonyítja, hogy az ország többsége a radikális választójog ellen s a munkapárt mögött sorakozik tovább is. A kormány lemondását megelőző pár hét alatt 14 törvényhatóság, a lemondást követő három hét alatt újabb 23 törvényhatóság emelte fel szavát az általános szavazatjog ellen. Tehát több mint a vármegyék fele. S ezek után meglepetten kérdi, lehet-e még bárkinek is kételye a magyar nemzet valódi akarata felől?

Közben azonban megalakult az új kormány s a törvényhatóságok állásfoglalása mégis csak e végleges alakulás elé esik. S az új kormány választójogi - a Tisza választójogánál mindenesetre radikálisabb választójogi programja mögött a munkapárton kívül mégis csak a parlament összes többi pártjai sorakoznak s ha csak éppen számokkal kellene operálni, Tisza is jól tudja, hogy az ellenzéki pártok képviselőjelöltjeire az 1910. évi választáson több szavazat esett, mint a munkapártiakra s hogy tehát a nemzet valódi akaratát aránylagos választójogi rendszer alapján már 1910-ben is az ellenzéki pártok reprezentálták. De akár reprezentálták már akkor a nemzetnek az általános szavazatjogra való akaratát is, akár nem; s akár «gonosz merényletnek» tartotta az ellenzék még akkor is - a Fejérváry-Kristóffy kísérlet emlékeként - a radikális szavazatjogot, akár nem, s akár a munkapárti képviselőjelöltek hirdették inkább, mint az ellenzékiek az általános szavazatjogot 1910-i programbeszédeikben, akár nem: - az utasítások kora lejárt, az ötéves országgyűlési ciklus is lejárt és a meggyőződésből egy világháború tanulságai dacára való erénycsinálás ideje is lejárt.

Maradjunk azonban pusztán a számoknál, mert Tisza fő érvei ezúttal számok. Azt írja: a június 8-i tüntetésen, amit a «Károlyi Mihályok» «Vázsonyi Vilmosok» és szocialista vezérek együttes erővel rendeztek, mindazok szerint, akik értenek összesereglett néptömegek megbecsüléséhez, 40, legfeljebb 50.000 főre rúgott a résztvevők száma. «Ezeknek túlnyomó nagy része is asszonyokból és suhancokból állott.» A Népszava és a polgári sajtó zöme is százezrekről írt. Tiszának sokkal kevesebben voltak, s lehet, hogy az ő informátorai tényleg jobban értenek a lebecsüléshez. Mindenesetre jellemző, hogy Tiszából milyen számrajongó lett egyszerre, mikor tudja, hogy a lövészárkok lakói nem jöhettek haza tüntetni Budapestre.

Aztán még két szám következik: 93 és 400. Mert a tüntetés előtt mellékesen Budapest törvényhatósága is az általános szavazatjog mellett döntött. Nos, Tisza azt írja, mindössze 93-an voltak jelen a közgyűlésen a bizottság 400 tagja közül. «A mérsékeltebb, józanabb, bölcsebb többség jobbnak látta fel nem venni a küzdelmet és távol maradt a közgyűléstől. Hogy miért nem jött el, azt nem tudhatom. Semmi esetre sem járt el helyesen, mert a haza érdeke azt kívánja szabad állam szabad polgáraitól, hogy magukra vegyék a veszélyes áramlatok elleni küzdelem fáradtságát és kellemetlenségeit.»

S itt ugrik ki a szög a zsákból. Mert Tisza csatába hívja pártját a radikális választójog ellen; községet, törvényhatóságot felszólít, ne «engedjék át a teret az izgatóknak.» Közben megfeledkezik arról, hogy az országos választójog reformja mellett a községi és törvényhatósági választójog demokratizálása is parancsoló szükséggé vált s hogy ha a törvényhozás másik faktora a parlament jelenlegi többségét már nem fogadja el a nemzeti akarat valódi képviselőjének, akkor még kevésbé fogadhatja el a megyét és a falut.

De Tisza cikkéből némi melankólia is kicseng már. «A mi választójogi álláspontunk mellett más nem nyilvánulhat meg ma már, mint az igazi meggyőződés szava.» Vajon mi nyilvánulhatott meg mellette azelőtt az igazi meggyőződés szaván kívül? Kétségtelenül a hatalom szava. A hatalom szava azonban ma már mások ajkán csendül és Tisza azt is jól tudja, hogy egy ország egész közigazgatási apparátusában mit tesz s mit tehet a hatalom szava s mennyi része lehet a meggyőződés szavának elhalkításában vagy akár egészen más irányú hangossá tételében.

Együttmaradni tehát s «mint a múltban már egyszer sikerrel megtettük, ennek a trónt és hazát fenyegető veszélynek elhárítására szentelni egész erőnket» - nem venni példát Budapest bizottsági tagjainak «kényelemszeretetéből» - így kovácsolja pártját Tisza nem minden aggodalom nélkül a nagy mérkőzésre. Csakhogy a múltban nem Tiszától függött a Fejérváry-Kristóffy-kísérlet kudarca s a munkapártiak elé nemsokára ilyen alakban fog a kérdés meredni: ki akarják-e tenni a háborúban álló országot a képviselőválasztás izgalmainak, vagy meg akarják-e tartani mandátumaikat legalább a békekötést követő hatodik hónapig. S legyen szabad újra azzal végeznünk, amivel két hét előtt végeztük ugyanitt: Jöhet idő, mikor a parlamentarizmus érdeke megparancsolja, hogy a többség - ha még mindig annak érezné magát - a szavazás elől kivonuljon az ülésteremből. Budapest 400 bizottsági tagja közül is 307 maradt távol, hogy Tiszával példálódzzunk.