Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 10. szám · / · Szini Gyula: Ernest La Jeunesse

Szini Gyula: Ernest La Jeunesse
2.

La Jeunesse írói képét nagyon nehéz megrajzolni. Művei egyszerre a nagyság és szerencsétlen bélyegét viselik magukon. A legnagyobb modern francia prózaírók közé tartozik; Anatole France, Lemaître, Barrčs mellé - néha fölé is - lehet helyezni.

Csodálatosan tömör, klasszikus francia prózája, amely első műveit jellemzi, csak későbbi műveiben válik lazábbá. Ekkor már az újságírás nyomdatechnikai tempója fűti néha ezt a prózát, amely hívatva lett volna rá, hogy olyan világraszóló csengésű arannyá váljék, mint az Anatole France-é.

Mi okozta ennek a nagyra hivatott írónak korai elkedvetlenedését, erre nehéz felelni, bár magyarázata sokféle van. La Jeunesse tizennyolc-húsz éves korában tűnt föl Párizs irodalmi egén olyan kritikai művekkel, amik ma is legértékesebb munkái közé tartoznak. A «Les Nuits et les Ennuis» és a «Cinq ans ehez les sauvages» irodalmi arcképei, lelkes kritikái, maró szatírái a legalaposabb képzettség, a lehetőleg legtöbb oldalú tudás és a csipkeverő stílművészet minden erényeivel ékesek.

A fiatal kritikusnak halálosan biztos és merész ívű gránátjai megreszkettették a fülledt párisi levegőt és érthető a feltűnés, a szenzáció, amely nyomukban járt. Sok ál-nagyságot sebeztek meg iróniájának szilánkjai.

La Jeunesse azonban sokkal lágyabb szívű ember volt, semhogy ezt a gyilkolást sokáig folytathatta volna. Tűrte, hogy sebesültjei föltápászkodjanak, sebeiket meggyógyítsák és alkalom adtán visszafizessék és megtorolják a sérelmet.

Fiatalos, titáni szatírája lírai lágyságnak adott helyet. Első regényében, a «L'Inimitable»-ban André Léglise-ben alighanem magát rajzolja meg: egy fiatalembert, aki naivsága szimbólumaként egy macskát cipel hóna alatt és így látogatja meg Párizs legnevesebb íróit. A toll hősei iránt való féktelen bámulata és lelkesedése annál inkább lohad, mennél inkább behatol az írók emberi és írói gyöngéibe. La Jeunesse mestere annak, hogy a nagy írót emberi gyöngéin keresztül irodalmi hibáiban is kompromittálja.

Ezt az irodalmi regényt, amelyben a fiatal kritikus oroszlánkörmei félelmes, néha halálos biztonságúvá váltak, Párizs irodalmi köreiben «kulcsregény»-nek jelentették ki és mivel a megbántottak száma nagy volt; csakhamar egész kórus fújta ezt a vádat.

A lírai finomságú «Sérénissime» című regény és a titokzatos, különös «L'Holocauste» a La Jeunesse stílusának a zenitjét mutatják. Felejthetetlenül szép és igaz mondatai néha évek múlva is a fülünkben zsonganak, mint a «Chartreuse de Parme» vagy «Madame Bovary» egy-egy az örökkévalóság számára vésett gondolata. És ennek a gondolatnak különös zamatot ad a párisi tolvajnyelv. Zola is alkalmazta az argót-t alakjai jellemzésére, de La Jeunessenél az irodalmi és lebujbeli tájszólás a mondat lelki kincsévé válik. Ezeknek a regényeknek széteső kompozíciójáért bőven kárpótol a részletek csodálatos finomsága és mélyértékűsége.

La Jeunessetől azonban nyilván mást várt közönsége: újabb és még merészebb torpedókat, ravaszabbnál ravaszabb aknákat, nagyságok kegyetlen lemészárlását. Az ő Pán furulyája a nagyközönségnél csalódást kelthetett és csak a legfinomabb irodalmi csemegék megértőinél találhatott rokonszenvre. Ezek Párizsban is kevesen vannak.

Felix Juven volt a kiadója, aki a fiatalok lelkes fölkarolója volt egy időben. Már amikor én megismerkedtem vele, 1905-ben, kissé szégyenlősen és szemérmesen vallotta be:

- Je suis en mauvais termes avec mon éditeur.

És nagyon jól tudjuk, mit jelent az, ha egy író rosszban van a kiadójával. La Jeunesse nem volt «üzlet» Juven számára. Nevét a párisi közönség előtt inkább irodalmi kritikái tartották fönn. A «Le Journal»ban, az egyik legelterjedtebb napilapban La Jeunesse írt az akadémiai székfoglalásokról, irodalmi halottakról és évfordulókról. Az irodalomnak nagy szolgálatot tenne az, aki ezeket a kis remekműveket ott Párizsban összegyűjtené és kiadná.

Catulle Mendés halála után La Jeunesse lett a «Le Journal» színházi kritikusa, azonban elhunyt barátja iránt való kegyeletből párizsi szokás szerint «Interime» álnevet írt cikkei alá. Csaknem egy évig maradt meg a szerény pseudonym alatt, amikor hirtelen és véglegesen Abel Hermantnal töltötték be a «Le Journal» kritikusi állását.

La Jeunesse mindig ott volt, ahol a világsikereket csinálták, a párisi premiereken és az irodalmi kávéházakban villogott a monoklija, csillogott az iróniája, de a robusztusabbak, az erősebb könyökűek mindig félretolták és ő tűrte ezt, mert született jó ember volt vagy talán, mert ízlésében arisztokratább volt, semhogy a tülekedésben részt vegyen.

A párizsi divatos rajzolók gyakran rajta köszörülték karikorozó tollukat. Sem, Capiello, Rouveyre torzképei valóságos boulevard-alakot csináltak belőle. Azték szabású borotvált arcát, sűrű fekete szemöldökét, monoklija csillogását, ajkának gúnyos biggyesztését épp oly szívesen élezték ki, mint viseletének bizarrságát. La Jeunesse balzac-i pompaszeretettel és műértéssel aggatott magára antik ékszereket és a mellénye régi és furcsa dandyk módjára valóságos múzeum volt. Ujjain gyűrűk a műtörténelem egy-egy fejezetéről regéltek. Ehhez járult éles, szinte visító hangja. Párizsban, hol nehéz feltűnni, La Jeunesse groteszk figurává nőtt ki és biztos, hogy ma is így él azok emlékezetében, akik közelebbről nem ismerték.

Elátkozott ember volt és innen van talán Wilde iránt való kegyelete. Szerencsétlen volt és ezzel lehet megmagyarázni, hogy még olyan revuekben is, amiket fiatalabb írók vezettek, régi gyűlölködések vagy újabb ellenségek nyomai lobbantak föl ellene.

Hosszabb apatikus korszaka után egyszerre két regénnyel robbant ki. Az egyik, a «Le Forat Honoraire» egy borotvált fejű fegyencről szól, aki markai közt a társadalom legvéresebb igazságtalanságait ropogtatja és anarchisztikus szókimondással ül törvényt a társadalmi tekintélyek fölött. A másik, a «Le Boulevard» című ismét régi erejében és dacosan törhetetlen fényében mutatja La Jeunesse-t. A párisi «Boulevard» egyszerre megindító és megdöbbentő képe ez a regény. A Boulevardnak épp oly emlékműve marad, mint a vásárcsarnoknak a Zola «Le ventre de Paris»-ja. Egy átszellemült Zola. Az emberi bűnök és fogyatkozásoknak néha balzac-i erejű apokalipszisa.

E két műve óta keveset hallhatunk La Jeunesseről. Jó néhány évvel ezelőtt autó gázolt rajta át és balesetét nagy részvéttel tárgyalták a párizsi lapok. Most halála híre érkezik, árván, ridegen, egyetlen enyhítő szó nélkül.

Ha meggondolom, hogy Anatole France csak negyven éves korában, már tekintélyes irodalmi múlttal a háta mögött tűnt föl és hogy Ernest La Jeunesse negyvenhárom éves korában halt meg! Fáj, hogy nem láthatom viszont többé az arcát, amely egykor szinte baráti melegséggel fordult felém egy régi világban, amelynek már csak üszkeit piszkálhatjuk.