Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 9. szám · / · Figyelő

Kosztolányi Dezső: Paraszti és népies

Ignotus, a Nyugat előző számában - n - -nel, a Budapesti Szemle cikkírójával vitázik, aki az Arany évforduló alkalmából írt tanulmányokat és karcolatokat megbeszélvén kifogást tesz a parasztiság és a népiesség szembeállítása ellen. Két része van a vitának. Az egyik Ignotusra vonatkozik, a másik rám. Ignotus azt állítja, hogy Arany költészetében «népiességet meglepő keveset» találni és hogy mint nyelvalkotó «a paraszti nyelvhez tér vissza». Én pedig - nem először - szembeállítottam a paraszti és népies nyelvet.

A Budapesti Szemle bírálója mind a két esetben téved, mikor a különválasztást «veszedelmes»-nek ítéli. Mindenekelőtt helytelenül idézte szavaimat. A Pesti Napló-beli beszámolómban ezt írtam: Íme, a színpadról a tiszta parasztnyelv hangzik. Nem a «népies». - A «népies» szót idézőjelbe tettem. Ő nem. Ezzel pedig nyilvánvalóan jeleztem, hogy rajta a népieskedőt, a divatosan «népies», nem a népit, melynek a jelentése ismét erősebb, mint a népiesé. Így a szembeállítás nem oly határozott, de nem is oly merev, mint - n - feltünteti. Vannak egyes írók, kik nem a néptől, de könyvekből, tájszólásokból, főként egymás írásaiból tanulták a tősgyökerességet. Ezek meglehetősen lecsökkentették a szó értékét. Évekkel ezelőtt éppen a Nyugat-ban írtam - «Öreg szavak» című cikkemben - arról, hogy szavaink jelentése mint szűkül és bővül nemcsak évtizedről-évtizedre, de évről-évre. Akadnak olyanok, melyeket az újabb irodalmi nyelvhasználat teljesen kiszorított. Aminek azelőtt fönséges hangzása volt, az ma kicsinyes, vagy nevetséges. Ez «öreg), kompromittált szavak közé tartozik többé-kevésbé a «népies» is, melyet a pesti humoristák csúfondáros kajánsággal - gyakran népiesch-nek is írnak. Én, mikor említett cikkemet közzétettem, a «népies»-t nem éreztem ennyire értékevesztettnek, de valami ilyesforma motoszkálhatott a fejemben, hogy mégis idézőjelbe tettem.

Aztán ottan nem Arany nyelvéről beszéltem, általában, de Arany-Shakespeare nyelvéről, jelesen a «János király» magyar nyelvéről. «Íme, a színpadról a tiszta parasztnyelv hangzik.» Senki se mondhatja, hogy itt általánosítok. Rögtön ki is fejtettem, mit értek a parasztnyelvén: «Arany János maga ítélte el Baksay Sándor kísérletét, ki magyar kacagányba öltöztette az iliászi hősöket. Ő más utat talált, az erős, gyökeres, cikornyátlan szavakat kereste elő, melyeken még érzik a középkor vad zamata, nyilván Pázmány Pétert böngészte. A kor, melyben legtöbb Shakespeare-fordításunk született, nem volt szerencsés a fordításra, ekkor lágy, regényes olvatag biedermeier-nyelv uralkodott, csupa hús és zsír és nem csontos, nem inas, mint a shakespearei nyelv.» Különben ugyanerre célzok a Világ 1916 január 30. számában megjelent bírálatomban is, ugyancsak egy shakespearei nyelvkérdéssel kapcsolatban, erre «a csontos, izmos és darabosan-kemény magyar nyelv»-re, a parasztnyelvre, melyet valahogy ősibbnek, egyszerűbbnek, az irodalmi használat által még nem fémjelzettnek, nem kedélyesnek és nem festőnek, de szárazon és pontosan jellemzőnek tudok, míg a másik, a népies inkább már haladás a műveltség, közeledés a polgári nyelv felé, kissé bokrétás és kissé családias is, mindenesetre másodlagos valami, mely az érintetlen parasztnyelvből fejlődött. Sok szó helyett egy példa. Népiesnek érzem - jó értelemben - Arany ezt a sorát: «Lelkemből lelkezett gyönyörű magzatom!» Az a mód azonban, ahogy Hamletet megszólaltatja, már nem népies: «Hadd csaljon ágyba a pöffedt király, Csipdesse arcod', hívjon muczijának, S egy-két büdös csókért, vagy mert fene Ujjával ott babirkál nyakadon, Tálalj ki mindent...» Ez a nyelv - a legjobb értelemben - parasztnyelv, szenvedelmes, erős és kifejező.

Hogy a kettő közt van legalább egy árnyalatnyi különbség, mindig éreztem, de igazán öntudatossá akkor vált bennem, mikor növekvő gyönyörűséggel végigolvastam Pázmány Péter összes munkáit, melyeket a magyar hittudományi kar adott ki. Itt leltem meg a nyelvújítástól, a német hatástól és a tizenkilencedik századbeli meg a későbbi «népiesség»-től mentes szeplőtelen, magyar nyelvet, mely legföljebb a latinon iskolázódott és prózánk törvényéül tekinthető. Később, hogy kitágult érdeklődésem köre és megismerkedtem a hitújítás, valamint az ellenreformáció sok írójával, a prédikátorokkal, kik minden irodalmi becsvágy nélkül szilaj indulatban feleselnek és oly gorombán vagdossák egymáshoz a szókat, mint parasztok a vasvillákat, még inkább láttam, hogy nyelvi szempontból lehetetlen őket egy kalap alá venni a «népies»-ekkel. Ők megőrizték számunkra a parasztnyelvet. Ezt a durva, szókimondó izgatott, fehér izzásig hevített, szenvedélyektől fuldokló, zajgó magyarságot ami shakespearei szókincsünk bányájának tekintem, annyival is inkább, mert a hitvitázóink közül sokan kortársai az angol költőnek. Amit a Budapesti Szemle cikkírója «kevés szóból nem értett», most kifejtettem. A parasztit és a népiest ilyen értelemben állítottam szembe. Mindössze egy árnyalattal óhajtottam bővíteni széptani szótárunkat.