Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 9. szám

Ignotus: A politika mögül
Az osztrák-magyar probléma

Érdekes lett volna ott lenni a megbeszélésen, melyre a Danzers Armeezeitung kiadója hítta össze minap Bécsben az osztrák s a magyar politika egypár gondolkozó kiválóságát, hogy gondolkozzanak hangosan és együtt az osztrák-magyar monarchia valamely újabb szerkezetén, mely az eddiginél általában alkalmasabb legyen s különösen is megfeleljen az újabb idők újabb szükségeinek, Danzer úr - nem tudom, fia-e néhai jó Alphons Danzernak, kit én még a régi Pester Lloydnál ismertem s megtestesítője volt az In deinem Lager ist Oesterreich egyszerű, hogy ne mondjam: őrmesteri államfilozófiájának - Danzer úr az értekezletet igen okos beszéddel nyitotta meg. Amely okosságból nem is hiányzott egyéb, csak éppen ami az okosságot valóban azzá teszi s ami nélkül az okosság csak értelmesség s nem okosság: hogy szellemes számvetésének tételeit a valóságból vette volna.

Gondolata az volt, hogy mivel a háborúból mindenki tanult s ma már sem osztrák centralisták nincsenek, vagyis olyanok, kik Ausztria és Magyarország valamely szorosabb egységét úgy képzelnék, hogy abban Ausztria legyen ura Magyarországnak, - sem magyar kérlelhetetlenek nincsenek, vagyis olyanok, kik semmi összefüggésben nem kívánnak élni Ausztriával: ideje volna valamely épkézláb alkotmányban megállapodni, mely úgy Ausztriának, mint Magyarországnak teljes erejét összefogja közös életérdekük szolgálatára. Bizonyos, hogy ennek legfőbb ideje volna - ebben igaza van Danzer úrnak. De sem az nem áll, hogy az új osztrák centralisták éppúgy megenni és benyelni ne akarnák Magyarországot, mint a régiek, sem az nem, hogy Magyarországon ne találtatnának, kik általában nem kívánnak összefüggeni Ausztriával. Sőt az új osztrák centralizmus, melyet az irodalomban éppen az értekezleten is felszólalt Zencker úr képvisel igen hevesen, egyenesen úgy hat, mint ami csak szemre cél és forma a két állam erejének összefogására, - valójában eszköz és formula arra, hogy Ausztria igenis megegye Magyarországot. Viszont s ennek megfelelően a szép beszéd, melyben az értekezleten a mi Apponyink fejtette ki az ő függetlenségi álláspontját, teljesen a hagyományos bizalmatlanság s védekezés gondolatkörében mozgott, s amily fényes volt annak megmutatásában, hogy mit nem lehet s mit nem szabad, olyan homályos maradt annak kifejtésében, hogy hát mit kéne.

Ha ily vezérnyi magyar ennyire határozatlan áll a probléma előtt, mely lehet, hogy a nemzetnek ma életproblémája: a gyenge kéz, mely e sorokat írja, bizonyára nem tolakszik azzal, hogy pozitívabb tervezetet rajzoljon. De a negatívumot jobban aláfesteni: talán nem tolakodás s talán nem is felesleges. Vagyis azt, hogy a bizalmatlanság, a féltékenység s az óvatosság intézményei nem bizonyos, hogy biztosítani tudnák azt, amit féltenek s meg akarnak óvni. Teszem, nem bizonyos hogy az a kérlelhetetlenség, mellyel a 67-i deákizmus s andrássyzmus elvetette volt, amit például Eötvös József s Kemény Zsigmond elfogadott volna, egy osztrák-magyar központi parlament gondolatát, csak hogy ebből valahogy centrális birodalmiság ne nőjön ki: hogy ez biztosította és biztosítja-e országunkat e centrális birodalmiság s ennek formájában az ellen, hogy Ausztria legyen ura Magyarországnak. Nem bizonyos, hogy mikor, a delegációk formájában, csak igen hiányos és erőtlen parlamentarizmust adtak a központi kormányzat alá, valóban ártalmatlanná is tettük a központi kormányzatot. Nem bizonyos, hogy ezzel nem csakis a centralizmus alkotmányos, ellenőrizhető s bizonyos fokig demokratikus voltát áldoztuk-e fel, s csak azért, hogy e mindazonáltal sőt így jobban, mint valaha meglévő centralizmus számára még a felelőtlenség s az abszolutizmus kényelmét is biztosítsuk.

Elvégre a mai atomizált, szindikalizált s autonomizált világban mi teszi a birodalmat, az államot, az országot? Nyilvánvalóan a hadügy, a külügy s a pénzügy. Ennek kell egytervűnek lennie - minden egyéb szétoszolhatik az autonómiákra. Már most: Ausztria és Magyarország között a külügy s a hadügy közös, szuverénségükből ez a két ügy ki van véve, a pénzügyek s a gazdasági ügyek pedig nem közösek ugyan, de a külügyek közössége révén valójában közös az, ami a mai világban az egész belső gazdasági s pénzügyi életet meghatározza: a külfölddel való gazdasági összefüggés. S ha ez így van: akkor mi egyéb ez, mint ország állam, birodalom? S mit változtat ezen, ha a birodalmi kormányt nem híják annak, hanem - mint a kiegyezési törvény híja - közös kormánynak, s ha e kormány, birodalmi vagy közös parlament híján, nem felelős a népképviseletnek? Ez a valóságban nem azt jelenti, hogy nincs birodalom, csak azt, hogy nem annak híják, hanem monarchiának, s már e neve is kifejezi, amivel népszabadság s népnagykorúság dolgában a német birodalomnak is mögötte áll: hogy tudniillik e birodalomnak legfőbb ügyei abszolút hatalommal s felelőtlenül s ellenőrizetlen vitetnek. Valóban, az új osztrák centralisták nem jobbak a régieknél, s mint azok, ők sem felejtenek s nem tanulnak. Nem felejtették el régi jelszavaikat s nem tanulták meg, - ötven esztendő alatt -, hogy a centralizmust nem kell megcsinálni, mert elejétől fogva megvan.

Nyilvánvaló, hogy Danzer úrnak, ha arról akart volna beszélni, amiről szó van s olyan szót akart volna mondani, amitől tettet várhat: egyebet is, többet is, ridegebbet is kellett volna mondania, mint amit mondott. Nem félve egyik vagy másik fél érzékenységétől, nem bánva úgy a háború szenvedéseitől s tapasztalataitól nagykorúsított politikusokkal, mint a gyerekekkel, kik előtt semmit sem szabad nevén nevezni s fenn kell tartani előttük a gólyaelméletet. Hanem mondva körülbelül ezeket:

«Uraim, a háború alatt elérkeztünk olyan világfejlődéshez, melyben a régi szuverenitási fogalmakat erősen revideálnunk kell. Látjuk, hogy manapság a birodalmakat már nem is a korona közössége, nem is a szuverénségből való engedés, nem is a közjogi önállóság híja teszi, s míg például a szuverén francia birodalom valójában dominionja Nagy-Britanniának, viszont Kanada vagy Ausztrália van olyan független Londontól, mint Brazília Washingtontól. Ez egyfelől mélabús tapasztalat, mert, mint az egyes társadalmon, a világtársadalmon belül is azt kezdi mutatni, hogy az egyéni függetlenség optikai csalódás. Másrészt biztató tapasztalat, mert a birodalmi, vagy, hogy pontosabb szót mondjak: érdekközösségi szerkezeteket bőkezűbbé teheti az autonómiák, a szuverenitások, a függetlenségek megengedésében. Az osztrák-magyar érdekközösség a történelemtől, a földrajztól, a gazdasági érdekek közösségétől ajánlott. Mégpedig oly erős érdekekétől, hogy nem kell félteni semmi belső szabadságtól, a benne találkozóknak legteljesebb önállóságától sem. Mai állapota vagy alkotmánya éppen azért rossz, mert egyfelől fölösleges áldozatokat kíván ez önállóságokból, másfelől nem használja ki eléggé az együvé tartozás erőlehetőségeit. Oka ennek nyilvánvalóan e szerkezet abszolutista természete. Ez nem jó nekünk osztrákoknak, mert a személyes természetű kormányzat csatornáin át módot ad idegen befolyásokra a mi legbelsőbb ügyeinkbe, s míg az erőt, mellyel belül lehetne kiépítkeznünk, rekvirálja mintegy a nagyhatalmiság számára, viszont e nagyhatalmiság erejét is megbénítja a két állam hatalmi versengéseivel, melyekre száz lehetőséget ad az intézmények rendezetlensége s a kormányzat ellenőrizhetetlensége. S nem jó önöknek magyaroknak, mert e rendezetlenség s ellenőrizetlenség subája alatt a centralizmus, a birodalmiság vagy érdekközösség vagy minek nevezzük: valóban Ausztriának vagy legalább is Bécsnek uralmát jelenti Magyarország felett. Mindkettőnknek baja tehát: nem a centralizmus vagy a birodalmiság vagy érdekközösség meglevése vagy gazdasági körülmények közt elképzelhetetlen, hogy bármi kiugrással megbontható érdekközösség nem nyílt kormányzatú, nem alkotmányos kormányzatú, nem ellenőrizhető kormányzatú. Ezek szerint az osztrák-magyar monarchia mai problémája nem az, hogy legyen-e egységes s melyik fele mennyit áldozzon a maga függetlenségéből ez egység javára. Hanem az, hogy a valóságban meglévő egységet vagy érdekközösséget hogy' tudnók úgy alkotmányosítani, demokratizálni, ha úgy tetszik: parlamentizálni, hogy a lehető legtöbb erőt vethesse kifelé s a lehető legtöbb szabadságot, függetlenséget s önállóságot adja meg minden résztvevőjének befelé.»

Így kellett volna beszélnie Danzer úrnak, ha azt mondta volna, amit gondol, - azt, aminek elfogadására osztrák szem most már érettebbnek láthatja a magyar állapotokat, mint régebben.

Apponyi grófnak pedig, ha ugyanily határozott, nyílt és pedagógusan rideg formában akarta volna elmondani azt, amit csak szellemesen s formásan, de homályosan mondott, ezt kellett volna felelni:

«Uraim, sok igaz van abban, amit Danzer úr mondott. Igaz egy-egyrészt, amit a dualizmus szerkezetéről mondott. Lehet ugyan, hogy a dualista szerkezet jól van kigondolva s gondolatánál fogva jobban s egészségesebben hathatott volna az életre, mint ahogy valósággal hatott. De való, hogy a valóságban álcázott abszolutista centralizmus lett belőle, - már pedig politikai intézménynek, mint általában politikának, csak egy próbája van: a siker. A dualizmus nem vált be köztünk s éppen annak adott lehetőséget, amit tovább nem lehetett s nem akartunk fenntartani s aminek helyébe tettük megfelelőbb modern forma gyanánt: az abszolutista centralizmusnak. Ennyiben áll, amit Danzer úr mondott. Abban sem téved, hogy kivált a háború tapasztalatai után világos lehet előttünk, hogy minden politikai függetlenség relatív, még a közjogi önállóság s szuverénség sem biztosít tiszta függetlenséget s teljesen külön és független államok szerződéses érdekközössége tulajdonképp éppúgy birodalmi szerkezet, mint valamely kimondott s közjogilag intézménybe tett birodalmiság. Ám e két igazságból én nem azt következtetném tovább, amit Danzer úr. Hanem azt, hogy ha áll az - aminthogy áll - hogy független, külön és szuverén országok, melyeknek azonosak a katonai, a külügyi s a külön gazdasági érdekeik, még tudtukon s akaratukon kívül is tulajdonképp birodalmat képeznek, akkor mi szükség van centralizmusra? S mi kivált olyan bonyolult szerkezetre, mint a dualizmus, melyben megvan mind a rossz, ami a centralizmusban, de a centralizmus javai nélkül s még megtetézve az őszinteség híjával s a torzsalkodások lehetőségével? Nem sokkal egyszerűbb-e, őszintébb-e s ennélfogva gyakorlatibb-e, a háború tapasztalatai után, olyan osztrák-magyar monarchia, melyben két, egymástól egészen külön, független és saját szuverénségű s minden szükséges intézménnyel külön teljesen felszerelt állam megállapodik s megszerződik egymással katonai, külügyi s gazdaságpolitikai konvencióban? Ez már magában is az, ami elegendő és foganatos s amit a háború tapasztalatai után nyugodtan nevezhetünk konvenciónak, sőt, ha ez a szó tetszik: birodalomnak. A mi esetünkben pedig még foganatosabbá, még egyszerűbben kezelhetőbbé, még biztosabbá tenné ez egységet az uralkodóháznak s az uralkodónak közössége. Ha áll az, hogy a külügyi, katonai s a gazdasági politika azonossága már birodalmiságot jelent - akkor miért ne tetszenék önöknek ez a forma is? S ha áll, hogy önök csak együttes munkát akarnak, de nem uralkodni akarnak rajtunk: akkor mi kifogásuk lehet ez ellen a szerkezet ellen?»

Ezeket kellett volna az Armeezeitung ankétjén elmondania úgy az osztrák, mint a magyar reprezentánsnak. S nem bizonyos, hogy így jobban meg nem értették volna egymást, mint amúgy.

Ignotus

Utóirat. S egyáltalában: ha valamire való volt e háború, úgy arra, hogy a fél dolgokból kiábránduljunk. Megmutatta, hogy minden út járható, csak az annyit dicsért arany középút nem. Ez áll a külpolitikában úgy, mint a belpolitikában s a vámpolitikára úgy, mint a közjogira. S áll főképp a belső reformpolitikára. Erre most radikális idők következtek el nemcsak tartalom, de mérték dolgában is, - még mindig el lehet képzelni konzervatizmust, de már ezt is csak úgy, ha egészen, ha gyökeresen, ha radikálisan az. Az idők nagy stílust parancsolnak s nem engedik meg az óvatosság meggondolásait. Három év előtt még nagy lépés lett volna nálunk a katonák választójoga, - ma már, a világdemokrácia idejében, fél dolog. Ma már, mikor a többi világ a nők választójogánál s a referendumnál tart, a választójog szót nem is lehet kiejteni másképp, mint általános, egyenlő és titkos választójog értelmében. Ez ellen lehetnek meggondolások, s talán igen tiszteletreméltóak s igen megokoltak. Ám a mai világban: ha valamely érdek, legyen bár közérdek, szemben áll a közszabadsággal s az egyenlő joggal, akkor annál rosszabb, annál végzetesebb szegénységi bizonyítvány a közérdekre nézve. Ugyanez áll a nemzetiségi kérdésben. Mikor az oroszok autonomizálják a lengyeleket, az ukránokat, a finneket: nem állhatnak meg meggondolások a magyar s az osztrák nemzetiségek dolgában sem. Maradhatnak fenntartások az államegység, a területi egység, az államnyelv: mind csupa célszerűségi intézmény számára. De az, hogy, például, az 1868-i nemzetiségi törvény komoly végrehajtása nem lehetséges, mert megbontaná állami létünket s meg az állam s a nemzet magyar jellegét: a mai világban irtózatos volna, ha igaz volna, mert nem megokolás volna hanem megint csak szegénységi bizonyítvány. Ma nem félni kell, hanem merni, nem óvni, hanem kockáztatni. Mert nemcsak megszerezni, de megtartani is csak így lehet manapság.