Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 9. szám
- Elfogy a napfény, elfogy a levegő...
A hírlapok krónikásai szerint ezek voltak Tömörkény István utolsó szavai. Nem sokkal azután, hogy így szólította meg ágyánál álló hitvesét, leányát, orosz földön harcoló fiát, Szeged városát, barátait, az alföldi eget és tavaszi földet, tehát a maga egész világát, nemes és megbékélt keresztény férfihez illő módon, csöndesen lehunyta különös tekintetű, különös élességgel fotografáló szemét mindörökre. Az elhunyt életírója bizonnyal e szelíd és halk szomorúsággal teli szavakkal fogja végezni mondanivalóját... de éppen ilyen joggal idézheti a világos, egyszerű megállapítást rögzítő mondatot az is, aki rövid jellemzést óhajt írni a holt literátorról. Ilyen keresetlen, nyugodt magyar volt a férfi; ilyen egyszerű, első pillantásra igénytelen, de a béke bölcsességétől és fölényétől átsugározott volt az írása. Utolsó percében sem komponált, mesterkedett, hanem elmondta őszintén, amit szelíd szíve érzett. És ha követjük napjai csöndes folyását, emlékünkbe idézzük hangja könnyed csörgedezését, mindazt, amit alkotott, még teljesebbé válik előttünk a harmónia. Novellákat, apró képeket, rajzokat írt, meghatározhatatlan műfajú pasztelleket festett éppen egy tucatnyi könyvében és igen számos tárcacikkében. A novellákban hiába keressük a furfangos szerkezetet és a borotvaélen táncoló mesét. Sehol semmi ördöngösség, mesterségbeli fogás avagy a jámbor olvasónak szánt cselvetés. Hanem annál több meleg értelmesség, a lélek mélyéről patakzó szeretet és szelíd humor. E novellák közül kiválogattak néhányat nemrégiben és német nyelvre lefordítva nyújtották át a germán meg osztrák olvasótábornak: mulassanak odaát is ezen a derék magyaron. Az idegen újságok siettek is tömjénezni a szegedi tekintetes úrnak, aki - úgymond - igen jeles magyar író. A dicséreten nem lehetett csodálkozni, mert a németre idegenített írásművek a legegyszerűbb és legnemesebb, minden szélhámosságtól ment tollal készültek. A novelláknál jóval számosabb képek és rajzok, jelenetek, pasztellek is ettől a tolltól származnak. Természetüknél fogva még sokkal inkább illeszkedtek az író lelkéhez, modorához és talán innen van az, hogy végül már kizárólag ilyesmit olvashattunk az igen jeles magyartól. Eme általános vonások és megállapítások után át kellene térni az író témakörére, alakjaira, nyelvére. El kellene mondani, hogy ő a szegedi tanyák költője, a puszták prózaíró Petőfije, írásaiban feledhetetlenül elevenedik meg az alföldi magyar nép temérdek alakja, szokása, lelki tulajdonsága, hibája, erénye; hogy nyelve a nemes, tiszta magyar nyelv. Többen, akik az újságok hasábjain búcsúztatták, így is cselekedtek. Ha a szelíd és szerény író olvashatta volna a dicsérő sorokat, bizonnyal megijed, tiltakozni is próbál, de azután szegedi polgártársával együtt szólva belenyugszik, mert bolondtul meg az úrtól mindent föl kell venni. Magára vette volna azt a felületes megállapítást is, hogy ő népies szépíró, hogy Szeged különlegessége és a népért, mint osztályért lelkesedett. Nekünk azonban nem kell belenyugodni ezekbe a beszédekbe, amelyekre egyébként igen merészen is felelhetünk. Mindaz ugyanis, amit Tömörkény nevével kapcsolatosan hangsúlyozni szokás, éppen olyan mellékes, mint amilyen fontos. Mert valóban fölösleges azt írni róla, hogy színmagyar, hiszen a tengerről sem mondjuk hogy vizes. Fölösleges hangsúlyozni szegedi ízét, alföldi jellemvonását, mert ezt tudtunkra adja minden sora, hiszen osztrák olvasói is nyomban megérezték rajta a síkvidéki embert. Nem akart ő népies szépíró lenni, nem lelkesedett a népért, mint osztályért, és Szeged különlegességeként sem óhajtott szerepelni, hiszen nem volt se kávéházi író, se képviselő, sem pedig különködő, feltűnésre vágyó. Viszont próbált volna csak más lenni, mint amilyen volt; bizonnyal magába omlik, örökre elnémul. Nem volt a programjában, hogy szegedi író lesz, hogy elvonultan az irodalmi csatározások színterétől, a parasztok, tanyaiak megrajzolására szenteli életét és tollát... de nem is történhetett volna másként, mert ez a táj, ez a levegő, az emberei lelke és nyelve közös volt lelkével és nyelvével, minden gondolatuk az ő gondolata volt. Ott nőtt föl, ott cseperedett íróvá és nem lett volna fájdalmasabb, szánalmasabb látvány, mint Pestre költözve, szülejétől elválva látni. Mégsem volt lokális író, mégsem lett egy tájszólás, vagy egy vidék íródeákja. Írásait bárki megértette, mondatai nyomán vele tartott, mosolygott és ringatózott az erdélyi, a délvidéki és árvai magyar, vagy a berlini kritikus is, mint ahogyan igaz örömmel olvassuk a göcseji népmesét, kínai virágéneket, csak igaz érték és nemes emberi legyen benne. És itt következik az ellentmondás, amely nem fog jól esni a szegedieknek, de az igazsághoz mégis közel áll. Ez pedig az, hogy bármely pontján születik és nő föl Tömörkény Magyarországnak, mégis értékes, jó író lesz belőle. Vannak ugyanis jellemvonásai, amelyek szegedi éltető földjétől és alföldi gyökerétől is függetlenek és éppen úgy emelik régebbi jobbjaink, mint a külföldi, különösen egyes orosz jelesek mellé. Éles szeme, meleg szíve, lelki harmóniája, meglepően egyszerű emberfestése, előadásának istentől megáldott folyékonysága mind, mind a jó író, az igazi író tulajdonsága. Ezért vált volna bárhol a becsületes és emelkedettebb irodalom munkásává. Ez adja magyarázatát külföldi sikerének, mert ha csak egzotikumot találnak benne, ha sajátos világán és keleti mesélő készségén kívül nem ad semmit az idegeneknek, bizonnyal nem írnak róla annyi melegséggel. Ily gondolatok után lehet megérteni a magyar irodalmat aligha ismerő bécsi kritikust, aki azt írta, hogy Tömörkény az egyetlen igazi magyar író és a többi elbújhat mellette. Ezek a tulajdonságok emelik a dudva módra tenyésző német és osztrák lokális tehetségek, a nyelvjárások és parasztos anekdoták írói fölé. Nyilvánvaló, hogy bármennyire is hozzá volt nőve talajához, túlszárnyalta körét és európai értelemben vált alkotó művésszé. Nem tudott meglenni Szeged nélkül, de viszont Szegednek véletlen szerencséje volt, hogy fiának nevezhette. Ő maga ugyan sohasem ismerte volna ezt el, mégis így van. Nagy szerénysége miatt még azt sem szerette, ha dicsérik és egészen biztos, hogy írásművészetéről sem tartott annyit, mint kortársai. Egyik barátja meséli, hogy mikor egyszer nagyon lelkesen dicsőítgették, elkedvetlenedett, elszomorodott:
- Látom, hogy már nem szerettek... minek csináltok ilyen komédiát?
Nem is hivalkodott írói mivoltával soha. Nem adminisztrálta magát, nem járt el szellemi gyermekei érdekében; amit elért, magától jött. Könyvtárigazgatói címe mellett mindég hátra tessékelte azt, hogy írni is szokott. Ezek a jellemvonások pedig megerősítik bennünk a gondolatot, hogy igazán csak a maga gyönyörűségére írt, magának dalolt. Nemcsak hogy nem komponált és konstruált, de a formával és egyensúllyal se sokat törődött. Úgy írt, ahogy jól esett neki, ahogy a szívéből fakadt és mesélő kedve szerint. Szóval nem volt amolyan öntudatos író, aki beállíthatja magát akármilyen feladatra, csak el kell határoznia. Érdekes és jellemző, hogy bár a pesti újságok kivétel nélkül rendelkezésre állottak, lelkiismeretes pontossággal írta a vezércikket névtelenül egy szegedi lap szerdai számába és a
A Tömörkény széke üres marad.