Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 7. szám

Ady Endre: Révész Béla könyve
(«Beethoven - Miniautre»)

A Csöndnek egy különös dinasztája jön felénk megint pompásan és álombeli lármájával az ő birodalmának: Révész Béla új könyvet jelentetett meg. Sokan és sokáig hitték Révészt a szomorúságok nehéz nyelvű avagy a fájdalmak szaggatott hangú poétájának. Mindebből csak poétaságának bizonyossága került ki bizonyosan és az, hogy Révész, más mint más és hogy nehezen és nehéz anyagból dolgozik.

Mégis van jó tábora e súlyos poétának, kit Babits Mihály tisztelt barátom alighanem unalmasnak tart s akinek írásain magam is érzem a meggyötörtség kínjait. De nem hiszem még sem, hogy szenzációsabb történetei lehetnének valakinek, mint Révész Bélának, aki minden szavát megéli és megszenvedi. Aki az élet piszkos, széles, gyors sodrát kerüli, okvetlenül úgy jár, mint Révész: néhány régi s egy-két új történésről tud s ezekben: ő a hős s ezekben: az élet muzsika lesz, a legtöbbel több az életnél. Nagyon kell a művészi szépséget és becsületet szeretni, hogy Révész Bélát annak a külön-járó igaz poétának lássuk meg, akicsoda.

Szocialista, de nem harsány, szenvedő, de nem dicsekszik a szenvedésével, érzéki, de mintha csak írásban könnyítene magán s amit leír, a legvakmerőbb is, gyémánt, ami üveget vág, de olvasója vérét nem tüzeli, csak csillogtatja.

Nem vallom a legjobb könyvének ezt a könyvét, de egy szemernyivel se kisebb és súlytalanabb az előzőknél. Minden, amit Révész ír, eksztázis, az életnek fokozott fogyasztása, bús gondú és szép, tehát művészet.

Van némi jogom az itt-ott túlzottaknak látszó jelzőkre: Révész Béla bajtársam volt budapesti, velencei, párisi éjszakákon. Álltunk éjfélben a hídon, mely alatt Zola híres pályaudvarának vonatjai futottak ki és be, néha tíz is egyszerre. Beszélgettünk s akkor láttam, hogy ez a Révész Béla mindent meg tudna csinálni, ami divat, kiabálós és populáris. Értem s meg tudom bocsátani neki, neki, aki a világi lármát csak nézni tudja jól, hogy csak a saját muzsikáját vallja és dalolja. De tisztábban s áhítatosabban senki még a pennájával nem dolgozott nála s hogyha hallani úgy tudna, mint nézni és látni, gyémánt-szavai életmeleget kapnának s jó tábora megnövekednék, mert vidám tarkaság díszítené az ő komor, kissé monomániás poézisát. Meggyónom azt is, hetykeség így beszélni egy majdnem mindig magáról író valakinek, mint én, de, istenem,: a kurta sorú lírikusnak valami különös privilégiuma van, mint a császároknak avagy a birodalmi grófoknak.

Tökéletes és tökéletesített magyar nyelv, zúgó muzsikájú, nagyszerű emlékezni-tudás (ha kevésre is) s az érzés, hogy Révész érzi mindennek egymástól függését: ez az író.

Mi lesz a világnak mostani fölborulása után? - ki tudja?, de Révész megmarad érdekes, igaz, külön egyéniségnek újabb emberöltőnk irodalmában. Talán csak nem pusztul el a fehér faj minden kultúrája s ha mi magyarok meghalnánk, még mindig akad talán egzotikumokat kereső, idegen irodalmár, aki utánunk néz.

Szegény Zuboly, akiről Révész olyan szépen ír, ha élne, meg is vigasztalna bennünket valahogy ígyen:

- Amit az embernek fájdalmas muszájjal ki kellett mondania s leírnia, megmarad az utolsó emberig, aki még el tud tűnődni azon, hogy miért is ember ő s miért is kell gondolkozni, jókat kieszelni s tönkremenni az embernek.