Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 7. szám · / · Cholnoky László: Cholnoky Viktor

Cholnoky László: Cholnoky Viktor
5.

Cholnoky Viktort, főként a vagy tizenöt évvel ezelőtt való időkből igen sokan ismerték személyesen, mert akkori életének vagy felét az emberek, főként pedig az éjszakai emberek közt élte le. Mármost különös, ha azt mondom, hogy ő éppen olyan elszigetelt, különálló volt az emberek között, amilyen elszigeteltek és különállók a munkái. Pedig ez egészen bizonyosan így van. Ismétlem, hogy őt talán két vagy három valóban kedves emberén kívül, egyik vélt ismerője sem ismerte igazán, helyesebben: két ember sem ismerte ugyanazt a Cholnoky Viktort. Hogy a durvább nüánszokat említsem: volt, akinek látását az ötletek káprázata vakította el, hogy meg ne láthassa mögötte a fekete szomorúságot; volt bőven, főként eleinte, aki a mámortól elbágyadt emberben pusztán az alkohollal örökös frigyre lépett különcöt látta, senki mást; volt, akinek sejtése pontosan jelezte ugyan a zseni közellétét, de ezek közt ismét volt, akit az önadminisztráció teljes hiányának látása csüggedéssel töltött el és aki csupán bús, tudva-hazug önvigasztalásnak vélte Cholnokynak azt a tanítását, hogy az isteni szikra átvezeti mindenen az ő emberét, - ami pedig szent meggyőződése volt. - És volt, bizonyosan tudom hogy volt, akinek viszont a köznapi méretekhez szokott judíciuma képtelen volt a határtalan, valóban példátlan, néha nevetnivaló, de legtöbbször bosszantó könnyelműséget valóságnak elfogadni és aki meg volt győződve, hogy mindezek csak az eredetiség céljaira mesterségesen készült dolgok, amik mögött pontos elintézettségek rejtőznek. Az igazi Cholnokyt azonban nehéz volt ismerni.

Éppen ezért nehéz is az ő egyéniségét szabatos körvonalakkal elszigetelni és pontosan nevükön nevezni azokat a sajátságokat, amelyekből az ő bizarr mivolta kialakul.

Mivel már volt róla szó, elsőnek említem ezek közt az ő különös averzióját a határozott tudások, a biztos körvonalak iránt, ami sok, pregnánsan egyéni sajátságának volt kútfeje. Cholnoky Viktorban az íróművész sohasem vált külön az embertől, ő sohasem tette le a tollát olyan gondolattal, hogy most pedig majd elmegy az élet dolgai után, most majd kezdi pödörgetni, - ha kell, másnak a feje felett is, - a fonalakat, amelyek majd biztos, pénzes helyekre vezetik; hogy most majd elmegy kedves dolgokat mondani a lapalapító Nussflecknek, azután pedig majd felnéz rendes hetilapjának konferenciájára, ma nem lesz ott ez vagy az, hát nyugodtan bemondhat egyet-mást a szerkesztőnek; hogy majd elmegy az adókivető-bizottsághoz, ma még lehet, de aztán késő és aztán majd megint rásuhintanak száztizenhét koronát. - Nem. Egyáltalán le sem tette a tollát soha; amikor felkelt zöld viaszosvászonnal bevont kis íróasztala mellül, a tolla, azt hiszem, összekunkorodott és becsúszva a zsebébe, elkísérte minden útján, egyre motoszkálva, nyugton nem hagyva a gazdáját. Cholnoky Viktor, amikor az utcát araszolta siváran sovány és csüggesztően hosszú lábával, bizonyosan szakadatlanul diktált a tollnak: legelőször egy szigorúan lesújtó cikket a mai adózási rendszer ellen, amivel azután az adókivető-bizottság ügye el is intéződött. Utóbb, amikor észrevette, hogy Néhusztán szeráf jár a nyomában, hirtelen befordult, - bolond beszéd ez, hogy hirtelen befordult, hiszen a reuma miatt alig mozgott szegény, - óvatosan betapogatózott a megszokott vendéglő még inkább megszokott, légvonat-mentes sarkába, ahol sokkal illendőbben lehet fogadni a kiváló vendéget és ahol esetleg ott találja a láthatatlan Endrét is, akivel majd megbeszélheti a febris leonina vagy a kánikula ügyeit. Mindezek alatt pedig múlván az idő, a lapalapító Nussfleck a várakozásban elaludt, a nyájas ez vagy az pedig, aki mégis elment a konferenciára, elmondta a szerkesztőnek Cholnoky Viktor mondanivalóit - megfordítva.

Voltam vele nehányszor kedves szépirodalmi lapjának heti konferenciáján és az ismerő biztos szemével vizsgálva titokban az arcát, bizonyosan tudom, hogy amíg elégedetten mosolygott, amíg csontos kezeit dörzsölgette, pusztán csak a készülő lap szépsége, nívója melegítette át a szívét, - határtalanul szerette a mesterségét, - pusztán csak ebből a szempontból volt akkor előtte kedves és szép minden, de ebből a szempontból azután csakugyan kedves és szép volt akkor előtte minden, amit bármely vékony szál is, de hozzáfűzött írói dolgaihoz. Szerette a terveiről beszélő szerkesztőjét, szerette a többieket, hiszen ők is részesei voltak a dolgainak, kedves volt előtte a szobában lebegő melegség, ami lágyan ápolgatta a lelkében még mezítelenül hánykolódó gondolat-csecsemőt, kedves volt az ott kint szakadó eső, mert az aláhulló cseppek talán éppen akkor pillantottak be az ablakon, amikor a csodasebességgel felnőtt kisded kipattant a lakóhelyéről. De aztán már elvágyódott onnét, már nem kívánta látni, hallani a csattogó transzmissziókat, amik szerelmes mesterségét a való élettel összekötve, eleven mozgásba hozzák. Akkor már szeretett volna ott ülni ismét a szokott vendéglői sarokban, hogy gondolataiban zavartalanul fűzhesse tovább a dolgokat, vagy hogy közelebbről szemügyre vehesse az útközben, irodalmi pénzein beszerzett ódon könyveket, a gyerekeinek szánt fantasztikus játékszereket, az itt-ott megkívánt delikatesszeket. És meg volt az áldott ereje, ami ez édes szórakozásai közepette egyensúlyban tartotta a lelkét, elűzte az elszalasztott alkalmak mögül előcsúszó megbánásokat, amik mást bizonyára megcsíptek volna, mint a skorpió.

Az utolsó tizenöt esztendő teljesen más, új író-embereket hozott magával. Okos, finoman művelt, többnyire kissé hűvös lelkű, előrelátó emberek a fiatalabbak és ez jól, egészen rendben van így, és persze végtelenül természetes, hogy közülük oly kevés érez rokonságot a különös Cholnoky Viktorral. Itt aztán nem állhatom meg, hogy el ne panaszoljam: legrosszabbul jártunk mi, a mai középkorúak. Közvetlenül előttünk dűltek ki az álomlátó csodaemberek, a Tóth Bélák, Inczédy Lászlók, Cholnoky Viktorok, akik mintha a tulajdon egy-egy elbeszélésükből, költeményükből léptek volna ki és közvetlenül utánunk jöttek a gondos, hűvös fiatalok. Nagyon érzem árvaságomat, amióta Cholnoky Viktor elment. Amíg ő velem volt, az okos, megfontolt mondatok nem kevertek disszonanciát lelkemnek csendes, álmodozásra hívogató muzsikájába. És ma nőttön nő a szomorúságom, mint akkor, amikor látnom kellett, hogy első szerelmem emlékét nem tudom többé oly tündéri formában visszahívni, mint valaha. Ez a bú szaggathatja az ópiumszívó lelkét, akinek alvó-társai örökre elaludtak és aki aztán tüzes könnycseppjeit titkolgatva bátortalanul sompolyog az éberek felé, mert övék az élet. Azok pedig csodálkozva néznek rá és kérdezgetik: ki ez az idegen és honnét jön miközénk?

*

Cholnoky Viktor rendkívülien sokat tudott. És én ebben a pillanatban eggyel mégis többet tudok: tudom, hogy porladozó szívében nem ébredne harag, ha meghallhatná árulkodásomat: Cholnoky Viktor a rendkívüli soknál is rendkívülien többet tudott - félig. A tudásvágya, az valóban határtalan volt. De a türelme - semmi. Az unalmas kezdeteket fölényesen eltaszította magától, de amikor a különösségek határához ért, fékezhetetlen képzelete felpattant és a tudnivalót felöltöztette oly díszesen, hogy fájdalom volna azt újra pőrére-vetkőztetve látni. - Hanem hát - Cholnoky Viktorról lévén a szó - ez sem így van egészen és nincsen éppen ellenkezőleg sem. Vagyis sem úgy nincs, hogy ő valóban rendkívülien sokat tudott, sem úgy sincs, hogy ezt a rendkívülien sokat nagyobbrészt félig tudta. Hanem valahogy úgy volt, hogy a rengeteg anyagtömeg egyre halmozódván és előbb Cholnoky Viktor műhelyében feldolgoztatván, végül hatalmas tudáskonglomerátummá kövült, aminek nem sokat ártott az, hogy a kövei talán nem egyformák, hogy nincsenek pontosan összecsiszolva, mert rajta állva Cholnoky Viktor nyugodt derűvel nézhetett szét, mosolygásba rejtegetve a hangulata szerint komoly vagy fölényeskedően nem-komoly meggyőződést: ha nem úgy van, amint mondtam, akkor nincs jól. Úgy kellene lennie, mert úgy mélyebb és színesebb.

Ezért van, hogy az ő embereinek egyikén sem látszik meg soha, egyetlen pillanatra sem a horror incerti, a bizonytalanságtól való félelem. Mert Cholnoky Viktor abban is, amit csak tudni vél, amit elképzel, pontosan annyi erőt érez, mint a legprecízebb tudásban.

Az ő körülötte rajzó emlékezéseim tarka csoportjából most visszatér hozzám a látszólag elpocsékolt fiatalkori idő. Kezdettől fogva nyugtalanított a kérdés, vajon valóban semmi gyanánt foszlottak-e el azok az évek, de most már biztosan vélem tudni, hogy a semmittevés exteriőrje alkalomadtán éppen olyan hazug, mint a lázas tevékenységé és úgy kell lenni, hogy Cholnoky Viktor a sokáig és kitartóan nézett semmiben már akkor igen értékes, mert fejlődésképes, bár más számára akkor még láthatatlan tudnivalókat látott meg. Bizonyos mértékig fatalista vagyok, mint minden magyar, főként dunántúli úri vér és hiszem, hogy azoknak az éveknek találkozniok kellett Cholnoky Viktorral. Már az, hogy előbb volt-e a született művész, aki maga idézte a maga útjába az átsemmizett éveket, vagy az átsemmizett évek által a szokott, szürke országútról kitérített ember ért-e valami rejtett dűlőúton oda, ahová Cholnoky Viktor eljutott, az az égiek titka, bár a végtelenségben lehetnek contemporain dolgok, amiket csak mi választunk el mesterségesen készült idővel.

Amit még bizonyos gyanánt mondhatok Cholnoky Viktorról, az az ő csodálatosan következetlen, egészen bizonyosan mesterségesen készült, szinte erőszakos elfogultsága bizonyos emberek és dolgok iránt. Voltak, akiket minden elfogadható ok nélkül, szinte bibliai értelemben vett gyűlölettel gyűlölt, amíg másokat, ugyancsak ok nélkül, túlbecsült. De hiszen ez nem különálló valami, ez a szenvedélyes vitatkozó természetes függvénye.

Egészen egyéni és irodalmi megnyilatkozásaival látszólag nehezen összeegyeztethető lelki sajátsága azonban Cholnoky Viktornak az izzó, rajongó szeretetből a teljes, taplószerűen száraz közönybe minden átmenet nélkül való szuverén átlendülése. A gyerekeit, különösen a már meghalt kisebbiket oly rajongó szeretettel szerette, hogy a seb, amit Viktorka sírkeresztje döfött a szívén, soha többé be nem gyógyult. De mások, hozzá közel állók sorsa oly közönyös volt előtte, amilyen közönyös lehet a lenyugvó napnak, hogy melyik sírkeresztet aranyozza be a sugaraival.