Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 5. szám · / · Figyelő

Kosztolányi Dezső: Fantáziák és gondolatok
(Békássy Ferenc hátrahagyott írásai)

Békássy Ferenc hátrahagyott írásainak második kötetéül jelenik meg a «Fantáziák és gondolatok» című könyv, mely prózai írásait, töredékeit, forgácsos gondolatait tartalmazza.

A kötet elején van az arcképe. Az, akit a verseskönyvének fotográfiáján cambridge-i diák-tógában, egyetemi föveggel látunk, itt már honvédhuszár, karddal és bőrbojttal. Huszonkétéves korában halt meg írótársunk a harctéren. Amíg élt, csak készült, arra, ami eljövendő. Verseskönyve nyomán megállapítottuk, hogy érzékeny és értékes lélek, hangjai melegek és tiszták. Ezt a könyvét még inkább szeretem. Mert jegyzeteiből, terveiből, rajzaiból a halhatatlan fiatalság tekint felém a szép és komor fiatalság, mely gyötrődve önmagát keresi, az eszmélkedő és termékeny, mely az alkotó munka éveire forró serénységgel készíti a kereteket, azokat, melyeket majdan az élet tölt ki tartalommal. Minden érző és gondolkozó ember a saját ifjúkorát látja viszont ebben a könyvben. Milyen nagyvonalú a fiatalság és mennyire elvont. Íme itt sorakoznak a bölcseleti észrevételek halálról, boldogságról, becsvágyról, szerelemről, vallásról, jóságról, tiszta és sokszor meglepő filozófiai bíráló ösztönnel ellenőrzött gondolatok, melyek mégis csak rámák egy leendő élet számára. A cambridge-i diák, az angol egyetem magyar hallgatója nagyra tört. Naplójegyzetei, melyeket nem szánt a nyilvánosságnak, tiszta és nem közönséges lélekről tanúskodnak. Akkor is szemérmes - és úri -, mikor egyedül van és akkor is szigorú, önmagával szemben. Ha nem hal el, szegény, fiatalon, ezek a töredékek nem jelennek meg. Beváltja tettel, könyvvel, isten tudja, milyen magasságokba nő.

Lelki hajlama a régi magyar műveltség felé vonzza. Azokat a nemes, nyugati magyarokat hozza eszembe Békássy Ferenc, kik európai tükörben látták meg saját arcukat, azt az időt, melyet szorongva érzünk vissza ma is, ha a Lánchídról vagy a Clark Ádám-térről az akadémia-épület nemes vonalait bámuljuk. Sokat olvasott, érett értelemmel. William Blake-et, a titokzatos angolt világos, magyar fővel szerette, de keze közé került Macchiavelli, Ranke, Lafargue, William Morris, Ady, Ignotus, Karinthy és halála előtt Széchenyi István is, ki különös, mély benyomást gyakorolt rá. Hogy merre viszi később a vére, nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy a magyar irodalom értéket vesztett benne. Az épület nem épült fel, csak az előkészületei maradtak ránk, az állványok, melyeket erősen megcölöpözött és magasra vont, messze a mindennapi élet és a mindennapi irodalom fölé.

Néhány megható és gyengéd gondolatát - könyve jellemzéséül - itt közlöm: «Amit én kívánok, mikor szeretek, az mindenesetre a bizalmasság - intimitás... Sokszor, találkozva valakivel, úgy érzem, szeretném sokat látni ezt az embert... A bizalmasságot mint öncélt óhajtom...» Másik feljegyzése: «Szeretem magamat, szeretem, hogy legyenek mind a jelen, bennem hatványozott lehetőségek, az én jellemvonásaim... A fiatalon meghalás gondolatától ezért borzadok.» Végül egyik utolsó mondata: «Ha a háborúra gondolok, szeretném megmérhetni, mennyit ér egy ember, - mert igaz egyrészt, hogy komplikált szerkezet, hogy előállítása sok fájdalom és áldozatba került, hogy egy egész világ vész el, ha ő elveszik - például én velem.» Gyakran szomorúan lapozok erre az oldalra és elolvasván erőt vesz rajtam az elérzékenyülés. Ma már tudom, hogy azért, mert igaz, mert egy világ veszett el ő véle is, egy világot vesztett ő és mi.