Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 5. szám · / · Kaffka Margit: Hangyaboly

Kaffka Margit: Hangyaboly
Regény (5)
XIII.

A bajok és kellemetlen dolgok csakugyan ritkán járnak egyedül; megszeretik a vendéglátó házat és sorba jönnek, egymásnak adva az ajtót. Az apáca-klastromba - két hét se telt el - belátogatott a másik ízetlen, csúnyán-magyarázható és közönséges visszaélés; mintha csakugyan úgy volna, ahogy a vén Simonea mondta, hogy: «ajtót nyitottak a külső léhaságnak és zabolátlan, szabados gonoszságnak.»

Most két kolduló-nővér alakjában jött. Barnacsíkos gyapjúcsuhát, fekete, durva szőrkámzsát viseltek és nagy, sáros csizmákat; tenyeres-talpasok voltak, mint ezek rendesen, a legalsóbb nép gyermekei; gyalog jöttek a tavaszi sarakon át, a szokásos, nagy ormótlan kőpersellyel; és beszálltak itt (mint az ilyenek rendesen) a kisebbik és egyszerűbbik vendéglátó-szobába. Napestig a várost járták, koldulgatva a szegény árvagyermekek részére katolikus és nem-katolikus házaknál; az étkezés óráira azonban pontosan beállítottak és mikor a homályos folyosón végighaladtak, a párosával szembejövő növendékeket nevetés fogta el (noha Kunigund ott dörmögött a hátuk mögött), olyan furcsák voltak, kivált az egyik, egy igen köpcös és széles arcú, durva vonású teremtés. A kicsinyek közül azért sokan szaladtak kézcsókra, mert ez az alázat dicséretes jelének számított az Úr ily igen szerény menyasszonyaival szemben.

A vendégnőkkel egy szobában rendesen egy kandidátnő is aludt, az, amelyiknek kötelessége volt a szobát kitakarítani reggel s az ágyat rendbehozni utánuk. Ám a harmadik napon erre került éppen az éjféli vagy hajnali várta-járás sora; így hát egy másikat rendelt helyére Berchtolda nővér. Történetesen olyat, aki valahonnét a mármarosi határszélekről került. Ez a fiatal leány másnap, reggeli előtt, arcán az ijedtség és felindulás minden jelével lépett oda Berchtoldához.

- Tisztelendő nővér, valamit jelenteni szeretnék!

- Majd később, gyermekem, ha felmegyünk. A templom környékén csendnek kell lenni, míg valamennyi misét el nem végzik odabenn; és a reggeli szilenciumot fontos ok nélkül ne szegjük meg!

- Igen, de - de - de nekem fontos okom van - tisztelendő nővér!

- Mi az? Az Istenért... gyermek! Maga reszket? Mi baja? Ki vele már!

- Kérem, tisztelendő nővér, azok a vendégsororok, a kolduló-rendből, a vendégszobánkban... azok nem apácák.

- Nem-é? Hát micsodák? Ejh! Maga aludt ott az éjjel? Mit tud? Beszéljen!

- Tisztelendő nővér, még nem is nők... Csak - csak az egyik nő!

- Ó! Félrebeszél?... Miket mond, leány, - maga álmodik! Ez nem lehet! Ilyesmit... Mondjon el azonnal mindent, de értelmesen!

- Én, kérem, tudok ruthénül, mert az én vidékemen úgy beszélnek a szegényebb népek. És hallottam, amikor tanácskoztak az éjjel és számlálták a pénzüket... és... ezek csalók, igen; ez egy házaspár.

- Ó! Ez lehetséges?

- Én... én biztosan tudom. Mindent hallottam; ők nem gondolhatták, hogy értem a nyelvüket; a másik jelölt magyar volt és nem is vették észre a cserét. Én a függöny mögött alvást tettettem; igen, ezek galíciai vasúti munkások, akik a saját zsebükre koldultak itt. Már csomagolják is a batyujokat, hogy odébb menjenek; még meg lehetne fogni őket.

- Ej, most már? Őrültség. De honnét tudod egyáltalában, hogy... hogy házasfelek?

A kis jelöltnő lehajtotta fejét és hallgatott.

- Ó, te szegény gyermek, szegény gyermekem! - tört ki akkor Berchtoldából az anyás felelősségérzet és aggodalom. Gyengéd, simogatós mozdulattal surrant keze végig a leány fején és erre az menten el is rítta magát, arcát nagy zsebkendőjébe temetve.

- De gyermek, az Ég szerelmére; hát miért nem szaladtál ki rögtön; miért nem vertél fel álmomból, vagy másvalakit a nővérek közül.

- Féltem, jaj, és nagyon meg voltam lepve és az ilyeneknél kés is szokott lenni és... jaj, úgy... úgy szégyelltem magam!

- Felelj most őszintén - kérdezte a nővér reszkető hangon. - Téged, a személyedben, a testedben nem bántott, nem érintett senki?

- Ó, nem, engem nem! - tiltakozott élénken a leányka.

- Adj hálát; védszenteid és őrzőangyalod vigyáztak! Ah... tán nem is lett volna okos dolog; megint futkosás, ijedelem, skandalum, mint a minap!... Mennyire látogat most minket az isteni megpróbáltatás! Most az a fő, igen, eltitkolni ezt a csúnyaságot! Hadd fussanak a csalók; bízzuk a büntetést Istenre! Senkinek a világon nem szólsz erről; megértetted?

- Igenis,

- Most pedig mégy a templomba és elmondasz egy örvendetes rózsafűzért, de ájtatosan, megmentett tisztaságodért hálaadásul. De egy hangot se, senkinek!

És gyors léptekkel elsietett, hogy megkeresse Virginiát. Egy hét választotta el őket a Fejedelemnő-választástól.

A rémült kis jelölt, kinek oly megbízható őrangyala volt, aligha szegte meg közvetlen feljebbvalója szigorú parancsát, hogy a nagy s most már közös titkot másnak is elfecsegje. De talán még azelőtt, első ijedelmében lihegte el valakinek a folyosón; vagy a konyhán, ahová a reggeli kenyerekért kellett szaladnia? Vagy a falaknak is fülük, szájuk és hangjuk van néha? Annyi bizonyos, hogy a délelőtti órákban s az órák közeiben főleg már erről trécselt, pletykált, faggatózott, szörnyűködött és tódított valamennyi osztály népe, bennlakók úgy, mint bejárók, apácák, mint pap-tanárok.

- Nem, - mosolygott Szelényi papa úgy csücsörítve mosolygós ajkait a nagy szivar körül, mint egy kis gyerek, aki a nedves, édes emlőt szívja. - Nem, most már nyugodt vagyok! A kegyesrendi apácák klastromának ezentúl már semmi se árthat. Még ha maga Belzebub jönne is kísérteni, mesebeli királyfinak öltözötten, ki nem fogna ezen a Házon. Ez kiállta a próbát! Ha valamit el akar érni, reverendában jöjjön, vagy apácaruhában. Nincs igazam, Gregoria kollégácska?

Neki ilyen vaskos célzásokat is el tudtak nézni; mert kedves, jóízű és okos megbocsátás rezgett csúfondáros hangjában mindig; noha ő maga feddhetetlen volt.

- Erzsi, Erzsi, Király Erzsi - szaladt és lihegett Pável Marika, aki mostanában megint kedves és baráti volt «anyányi» társnője iránt. - Te, valami nagyszerű heccet találtam ki, segítened kell benne! Emlékszel, ugye, hogy ki volt írva az újságban a minap az a fogadási hecc és mérgelődtek az apácák? Ezt a mostanit is ki lehetne színezni úgy jó kis pikánsan, tudod, meg fogjuk írni annak a zsidóújságnak, te majd fogalmazod! Még nem tudhatják; ezek szörnyen el akarják tussolni; sejtelmük se lesz, hogy honnét, ki által került ki... Ugye, nagyszerű?

- Nem, fiam! - mondta Erzsi és összehúzta sűrű, sötétszőke szemöldökét. - Az apácáknak igen rosszul esnék és senkinek a világon nem volna haszna belőle. Csak annál butább szigor és ellenőrzés lenne itt, nagy inkvizíció, vallatás; ártatlanokra gyanakodnának; a kimenőket vissza nem kapnók év végéig; szegény Helénke... Szóval, nem! Hagyj fel vele, gyerek! Végre is az ő kenyerüket esszük; ha pénzért is, de elég olcsón.

- Na, azt a kis moslékot csak ne hánytorgasd! De rád jött eccer!... Megcsinálom magam; te meg majd beárulhatsz.

- Azt nem fogom tenni; - bolond! - felelt Erzsi kedvetlenül vállat-vonva és tovább ment.

A «Független Újság»-ban csakugyan megjelent az újabb eset híre a következő vasárnapon. Marika ugyan sajnálatára nem ösmerhette fel saját stílusát, szép «díszítőjelzőit» - amiket Sziduval komponáltak össze éjszaka a háló ablakpárkányán; - az újsághír rövidebb volt, de azért éppen elég «pikáns». S hatásával is a kisváros uzsonna-traccsain és az apácák bosszús elképedésében - igen meg lehetett elégedve a gonosz csínyszerző. Berchtolda a kezeit tördelte és Virginia oly csüggedt volt pár napig, hogy még a «nagy inkvizíció» vezetéséhez sem volt meg a szokott energiája. - Simonea és a többi penziósak most már megjegyzést sem tettek; néma és gúnyos szemrehányással, bánatos fölénnyel jártak a házban és súgtak-búgtak a fiókházbeli sororokkal, akik a távolabb fekvő országrészekből már-már gyülekezni kezdtek a napok múlva történendő választásra és megtöltötték az összes üres, rögtönzött és rezervált fehérfüggönyös «kabinet»-eket.

Az új törekvésű, magyar apácák közül még a választás előtt kihullt egy, a szép Gregoria vérhányást kapott és ájultan esett össze egy rajzórája után az Újépület tanári-szobájában. Szelényi papa földhöz vágta a szivarját és hozzásietett; fölemelte, a bőrdívány felé hurcolta míg óriás verejtékcsöppek hullottak végig kövérke arcán; aztán fölélesztette, vigasztalta, becézte mint egy kicsiny leányt az atyuskája, - míg az orvos megérkezett. - «Rögtön el, el innét! - mondta az szigorúan, alighogy megnézte. - Mily régóta mondom! Hát Zólyomba is akár, ha máshova nem lehet; bár az is csak zárda; régi, vastag falú, apróablakú kastélyház. Mégis jobb mint itt, Uramisten! És a tanítás? Dolgoztatni vele ilyen állapotban! Maga akart! Bolondság, - siettették már nagyon a drága üdvözítőhöz; pedig az még jószívvel várt volna rá egy-pár esztendeig!» - A derék öreg és «hű katolikus» zárdaorvos most igen kijött a sodrából, egyszer jól odamondogatott a «fejetlen nyájnak» - a «némber-köztársaságnak», melynek titkos szerződései vannak az öreg Halállal az ő háta megett; és fenyegetődzött, hogy ő felmond, ő itt így nem vesződik; ha kutyába se nézik; nem szorul ő rá; majd beszélni fog a vármegyei tisztiorvossal, aki jó-komája; hisz ez a ház egy fertőzeti telep, egy nagy baktériumtenyészet»... és így tovább. Oda se hederített, bár mondták neki, hogy a beteget ők bizony már pihentetni akarták hónapok óta; de ő akart tanítani, kijárni, - görcsösen, mindenáron; - és rendesen rosszabbul lett, ha pár napig fenn-őrizték a betegszobában; ha nem járhatott le dolga után a földszintre, - végig a Portaszoba melletti iroda előtt, ahol a klastrom számadásait, gazdasági ügyeit vezették.

- Jöjjön, kérem főtisztelendő úr! - sürgette másnap ugyanabban az irodaszobában soror Virginia Fénrichet, az intéző papot. - Jöjjön csak, tárgyaljuk meg egy kicsit a dolgokat! Istenem, oly sürgős minden; ma szerda; vasárnap a választás. Írásban kérni kell a méltóságos püspök urat, nevezze ki megbízottját; - mindnyájan önt óhajtjuk, hogy majd az urnánál üljön. Ah, Istenem! Eltávozott, kedves betegünk helyett soror Evelinát kértük fel tehát rajztanításra a képzőben; - ő az egyedüli, kinek ilyen képesítése van. - Itt volna aztán még egy hivatalos írás, nézzük csak meg, kérem; én még mindig nem értek ilyen jogi dolgokhoz. A mi kis Gross Helénke jelöltünk gyámatyja írta Münchenből; válaszul arra a kérésünkre, (illetve a gyámleányéra) hogy nagykorúsításába beleegyezzék vagy pedig írja alá azt az ajándékozási okiratot, melyben a kedves leány világi javait szerzetünknek, ezentúli otthonának és az Úrban családjának adományozza. Azt írja, nézze csak, - hogy ő még nem bízik eléggé gyámoltja elhatározásának komolyságában; hogy hátha csak gyerekes szeszély; (ilyeneket írni!) - hogy neki kötelessége óvatosabbnak lenni, vigyázni erre a vagyonra; (milyen akadékosak is ezek a németek, hogy ragaszkodnak a világi javakhoz; ez kivált, úgy tudom, protestáns ember!) - szóval: hogy ő még egy félévi gondolkodási-időt kíván hagyni Helénnek. Mondja csak, van ehhez joga? A német közgyám-hivatal vagy árvaszék vagy mi - jogköre még mindig kiterjed a mi Helénünkre? Ah, az a pénz! Mikor jut már tényleg rendeltetési helyére; a szerzet pénztárába - és hogyan, mire használódik fel? Nos, négy nap múlva elválik. Csak ez az undorító koldulási história ne jött volna most; ó, ha tudnám, micsoda aljas rosszakarónk tudatta azzal a sötét-szándékú újsággal? S most újra felelevenítik; hogy elfogták a nyomorult bűnösöket Mármarosszigeten. Csak még ide ne hozzák vallatni a csalásért; csak még tanukul ne hívjanak bennünket! Igen, erről önnek kell gondoskodnia, főtisztelendő úr; esetleg a püspöki iroda átírhatna diszkréten... No, és itt vannak megint a mérnöki hivataltól a tervek az Újépület kibővítéséről; a magasabb iskoláink számára. Ma még nem időszerű - adja a jó Isten, hogy négy nap múlva az legyen! Ugye, a mi szándékunkra ajánlta a mai szent Miséjét is, ahogy ígérte? - De... mi baja, az Istenért? Beteg? Oh, ön sír? Főtisztelendő!

- Ó, hagyjon most... hagyjon... csak egy kicsit! Mit bánom én most... a pénzüket, az ügyeiket... ó, úgy szenvedek.

És zokogva borult két karjával az íróasztalra.

- A... a világi... rokoni kötelékek sokszor nagyon is erősek! - mondta Virginia halkan, ámult és szemrehányó szemekkel nézve rá; míg elfehérült ajkai idegesen rándultak félre. - Fénrich főtisztelendőt nem volt szabad rágalommal illetni gondolatban sem, mert fölszentelt egyházi férfiú volt.

A doktor kifakadásai a szegény Gregoria elutazása alkalmával - szintén szájról-szájra jártak a zárda sororjai s az éjjel-nappal szállingózó fiókháziak közt; Berchtoldának volt is gondja rá, hogy a fiatalabbak közt kivált ezzel is hangulatot csináljon. «Igen, a szerzet (nem az egyesek) érdekében halaszthatatlan immár valami kis hegyi üdülőhely berendezése a gyönge vagy megtámadott-tüdejű nővérek számára; és higiénikus változtatások, javítások az Ó-épületen. Ám mindezekhez pénz, állandó és megbízható új pénzforrások kellenek; célszerű befektetése a kilátásban levő kis vagyonnak; új iskolák, magasabb intézetek, több belső, szerzetesi munkaerő; alkalmazkodás bizonyos mértékig a kor viszonyaihoz - mint ahogy számos templomban már villannyal világítanak egyházi engedéllyel az ősi, elrendelt és hagyományos, de szörnyen megdrágult szűzviasz helyett. - S ha már a villanyvilágításról szólunk, hát igen-bizony a múltkori, éjszakai csúnya támadáskor is mennyivel gyorsabb, biztosabb sikeresebb lett volna a védekező eljárás - általában mennyivel könnyebbé válna az éjszakai várta-szolgálat, ha a sötétes folyosókat, melyekben csak egy-egy piciny olajmécs világít a képek és szobrok alján - egyetlen gombnyomásra erős, biztonságos villanyfénnyel lehetne elárasztani. S mennyivel olcsóbb is volna. Aztán az adminisztrációt mennyire megkönnyítené ebben a nagy házban, ha legalább helyi telefonhálózat volna a termek és épületszárnyak között...» És sokan hallgatták helyesléssel és naiv örömmel beszédét.

Ám akkor egy este - (pénteknap volt, kettővel a választás előtt) - a kegyes és diplomatás Simonea meglátogatta Berchtoldát az esti pihenő - a regráció órájában. Arca mélyen szomorúnak látszott; kezében nyitott, levélféle papírdarab. «Ezt a szennyes iratot, ezt a bűnös okmányt sikerült elfognunk, kedves nővér. Galád és semmirekellő szerzői itt vannak még e szent falak között, élvezik rendünk testi és szellemi javait; az - ah, (szégyen még kimondani is) az apácajelöltek gallérját viselik. A csalók, - ámítók! Igen, itt, itt, kedves nővér, a novíciátban, az ön tiszteletreméltó felügyelete alatt!

- Mi történt már megint? - vágott a szavában Berchtolda elhalványodva.

- Nézze csak, kedves nővér, olvassa. Ezt a levelet az ön két jelöltje, a két Kerekes leány írta - itt a városban laknak a szülőik, azok a cinkosaik, azoknak szól. - Egy szapuló-lány kosarába csempészték a nyomorultak, (a konyha-főnök testvérünk el is kergette rögtön) - úgy volt, hogy az viszi ki a gonosz anyának, akivel ismeretségben volt, úgy látszik. Itt van, csak olvassa!

Berchtolda reszkető kezébe vette az írást; onnét kezdte nézni, ahol Simonea már jelet csinált a körmével.

«Csak sohse búsulj, drága anyácskánk, meg vagyunk mi itt egészen jól. A koszt sem olyan szörnyű rossz ám, mint ahogy hiszed; aztán legalább nem kell érte neked fáradni, kínlódni, ölni magad a dologgal. Hidd el, drága anyus, hogy te sohasem bírtál volna bennünket taníttatni, - még csak ellátni sem, amíg elvégezzük a képzőt. Hát még ruházni! És apánk mindenért csak téged gyilkolt, bántott aztán, ha egy kis ital volt benne; nem, mi azt nem bírtuk tovább nézni! Így ez egész ügyesen ki van fundálva; itt elvégezzük ingyen az évfolyamokat; tandíj, koszt, ruha - semmire nincs gondotok. S mire kész leszünk három év múlva, (mert ha mukkanni se tudnánk a képesítőn, akkor is áteresztenek, mint novíciákat) - akkor illa berek, nádak erek, - még aznap kinn leszünk nálad; a te két kész, tanítónő leányzód. Még csak el sem kell hagyni a hitünket, mert hisz nem leszünk még fogadalmasok; a jó Istenke is megbocsát, mert gyermeki szeretetből tesszük. Van a zárdának elég pénze; segíthet a szegényeken! A diplománkat ki kell hogy adják törvény szerint, majd kipereljük rajtuk; állást is majd csak kerítünk; akkor aztán gondod se lesz, majd dolgozunk mi helyetted s apánknak is kikeressük a napi dohányát, hogy ne dörmögjön! Kezeiteket csókolja két hálás és forrón szerető leányotok: Emma és Piroska.»

- Ó, mily gyakran visz bűnbe valakit a Gonosz Lélek éppen erényei útján! - sóhajtott a jó Berchtolda leverten. - Lám, itt is a szülői szeretet volt az ok! - Vigasztalhatatlan volt; annyira kedvelte ezeket a Kerekes lányokat; e természetes, nyugodt viseletű, derűsszemű, nyílt és okos két teremtést. Sokszor példának állította őket a manértalan, őszinte áhítatra nézve.

...«Jó is, bizony, hogy holnap már vége lesz ennek a fejetlenségnek - mondta Magdolna csendesen, mikor Virginia szokása ellenére elmondta neki az utolsó «botrány»-t, a Kerekes testvérek kicsapatásának körülményeit. - Tulajdonképp szeretnék már egy jó szigorú vezetést, egy erős és kemény kezet! Alig várom már, hogy Tisztelendő Anyámnak Szólíthassalak! »

- Már hogy... engemet?... Hogy érted? - nézett rá Virginia elképedve. Tehát ennyire tájékozatlan volt valóban? Mert tettetni nem szokott ez a teremtés; nem is volna képes.

- Vagy Berchtolda? Igaz is, kedves, én valójában még azt sem tudom, kire kell majd szavaznom holnap. Nekem mindig csak elvekről beszéltetek, amelyek persze mind helyesek és szépek - de ha tőlem megkérdik majd, nem fogom tudni megmondani, ki a nagy eszmék reprezentánsa szerintem? No, kire szavazzak hát?

- Akire akarsz, kedvesem! - felelt Virginia kissé zavartan és azzal a különös meghatottsággal, mely mindig elfogta e csodálatos, hűvös bájú és minden ízében, minden mozdulatában magasabb rendű teremtés mellett. Nem tudta volna szóval egykönnyen kimagyarázni, de egy bűvkörben látta, egy eszményi és megmagyarázhatatlan világban maga és a többiek fölött - viszont úgy érezte, hogy mindenki közt még ő tudja leginkább megközelíteni - vagy legalább érteni, értékelni és csodálni ezt a nagy, emberi kiválóságot. Úgy érezte, hogy ez a nő jó, tiszta és csaknem bűn-nélküli, de nem súlyos vezeklések, imák, böjt, penitencia gyötrelmei és a kísértéseken kivívott nehéz diadalok árán, - hanem egyszerűen, magától, mert jónak született és nem is tudna más lenni; és a Gonosznak nincs hatalma fölötte. Talán... mert valaha, régen - valahol kinn «az élet viharában» leszámolt azzal is és mindennel; megösmerte, kiélte, kivezekelte volt magából minden rossznak a hajlamát. - Vagy mert tanulmányai, gondolkodása révén ösmeri mindennek titkos és természetes gyökerét az emberi lélekben - vagy a testben; és azért semmi sem bűn őneki; mint ahogy az orvos nem vétkezett, mikor a beteg Gregoria hófehér, szűzi keblét érintette, nyomorgatta... Ó, Virginia úgy vágyott volna néha ilyen lenni; levetni kínos kételyeit és a lelki tusakodás terhét. De akkor hová tegye kimeríthetetlen tetterejét, forró érdeklődését, mely viszont nem is vétek; - sőt egyensúlyozója minden egyéb szenvedélynek? Ó, hogy élt, hogy járt-kelt és dolgozott köztük az ő Magdolnája, az ő földi szentje; - halkan tisztán és külön; az apró csatákról és huzavonákról körülötte még csak tudomást sem véve jóformán! Virginia szinte elröstelte most magát miattuk.

«Elvégre nem is a személy fontos, ugye? - folytatta a másik elgondolkozva e neki annyira újszerű és idegen tárgyon. Csakhogy legyen egy név, egy fogalom, amelyhez kapcsolhassuk és ráfüggeszthessük az «engedelmesség» gondolatát, mely oly biztosan és - olcsón megőrzi a belső szabadságot és nyugalmat. És nagyon szeretem a tilalmat és aprólékos, biztos megkötöttségeit a mindennapi tevés-vevésnek; nem bánnám, ha sokkal érezhetőbbek volnának még. Igen, érdekből, a belső szabadság kedvéért; az ember hadd tudja pontosan, mit kell tennie és merre fordulni, hogy ne jöhessen ütközésbe és ne zavarhassa semmi külsőség! Lásd, például amióta így, fő nélkül vagyunk, micsoda kellemetlen és ostoba dolgok esnek lépten-nyomon.

- Ó, - hát te is azt véled talán, - nyitott nagy szemeket Virginia, - amit Leona mondogat, hogy az igazi szerzetesi élet csak a régiek teljes szigorával képzelhető. Hogy mi - újabbak, - magunk «nyitottunk kaput a külső léhaságnak és zabolátlan szabadosságnak?» -

- Nem, - oh, hova gondolsz! Hogy bárkit is váddal illethetnék, kedves? Hisz én nem is ösmerem úgy, mint te a viszonyokat és ezen is, (ne haragudj!) tán most tűnődöm el először. Csak éppen az jutott eszembe, hogy egy kissé... sajnálni fogom azt, akit holnap fejünkké választunk; külső gondokkal és felelősségekkel ruházzuk és - elvesszük tőle az engedelmesség könnyebbülését, nyugalmát; a belső függetlenséget.

- A gondokban és terhekben lehet és lesz is segítsége, csak rendelkeznie kell! Csak nagy általánosságban... (erőlködött Virginia egyre nagyobb csüggedéssel).

- Rendelkezni, igen! - mosolygott a másik kissé bágyadtan. - S míg mi, többiek szabadok leszünk annak a gondjától, hogy miféle külső apróságokat műveljünk és milyen sorrendben napestig, hogy hová utazzunk és mennyit dolgozzunk; - addig ő magára veszi majd valamennyiünk külső rabszolgaságát, a látható dolgoktól függést. - Ej, - különben miről is beszélek? Szerencsére vannak másféle természetek is; olyan képességűek, mint te vagy, kedves! Nekem hála Istennek csak azt a dolgot adtátok, hogy szót fogadjak nektek és azt akarjam, amit ti akartok; és ennél könnyebb munkát nem is képzelek magamnak. Igen hálás vagyok érte.

És Virginia nővér sóhajtva, megzavartan hagyta magára imádásig-szeretett és csodált barátnőjét.

(folyt. köv.)