Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 5. szám · / · Ambrus Zoltán: Mirbeau

Ambrus Zoltán: Mirbeau
IV.

Mirbeau, az író, regénnyel kezdte s már közeljárt az ötvenedik évéhez, amikor először írt drámát. Ez meglephette azokat, akik Mirbeauban csak az újságírót ismerték. És úgy egy negyedszázaddal ezelőtt, alighanem többször is megtörtént, hogy egyik vagy másik párizsi színházigazgató valamelyik sokat emlegetett Mirbeau-cikk elolvasása után így tűnődött magában vagy a titkárja előtt:

- De hiszen ezt az embert tehetsége arra utalja, hogy színdarabot és csakis színdarabot írjon!... Először is annak a gyilkos gúnynak, melyet úgy ont, mint egy megbomlott tűzokádó, milyen nagy hatása volna a színpadon! Nem kár, hogy ez a sok rakétaszerű ötlet, mely egyre sistereg, serceg, pöfékel, pukkadozik, tűzkígyókat lövell szét és aztán egyszerre vakító ívet röpít fel a magasba, papíron marad?! Meg ez az előadásmód, mely csupa idegesség és drámai szaggatottság!... ez a könnyedség, mely olyan kegyetlen, elevenbe vágó dolgokat tud mondani!... Milyen mestere a legkevésbé se színpadias, az életszagú dialógusnak!... És mindig az foglalkoztatja, ami a mai embert, kivált a színházi közönséget, a leginkább érdekli!... még szociális érzék is van benne, pedig ma semmi se annyira divatos, mint az olajpecsétes blúzú munkás, nagy kendőben didergő feleségével meg éhes porontyaival... az egészen előkelő hölgyek ma mind ahányan «szociális olajcsepp»-parfőnt használnak... Aztán ebből az újságíróból nem hiányzik az ékesszólás sem... ó, nem a parlamentire gondolok, hanem arra, amelyik tirádákat tud csinálni!... lázas diskurzusokból kicsúcsosodó tirádákat, amelyeket a rohamosan fokozódó tetszés el nem fojtható moraja kísér és tapsorkán követ... Miért nem ír ez az ember színdarabot, mikor mindenki színdarabot ír, a tábornoktól a balerináig?!... Ha ez egyszer rászánja magát a drámaírásra, hamarjában nem fogja abbahagyni.

Akik így jósolgattak, csak félig tévedtek. A Les affaires sont les affaires nagy sikerhez juttatta Mirbeaut, nagyobbhoz, mint akármelyik regénye, de első darabjával, a Les Mauvais Bergers-vel még nem érte el, amit a színpadtól várhatott. Rosszkor érkezett; ebben az időben François de Curel volt divatos, az irodalmi várúr.

A Le Repas du Lion-t, François de Curel színművét, majdnem ugyanakkor mutatták be, amikor Mirbeau első darabját. Érdekes, hogy a munkáskérdést, melynek színpadra vitelét akkortájt Párizsban is divatossá tette a Takácsok, Gerhart Hauptmann drámájának messzire elhangzó sikere, milyen másképpen tárgyalja a két francia író. Kitűnik ez már abból is, ha a két cselekvést egymás mellé helyezzük.

Jean de Sancy, hűbérurak feudalisztikus gondolkodású ivadéka, tizenöt éves korában akaratlanul halálát okozta egy munkásnak, amikor dacból - mert bosszantotta, hogy birtokukat bányakiaknázás ékteleníti el - csak sok ember munkáját akarta megsemmisíteni, olyan területen, mely még nem volt az ő tulajdona. A lelkifurdalás megfogadtatja vele, hogy egész életét a munkásoknak fogja szentelni. És vagy másfél évtizedig mindent megtesz értök, a mit tud. Jövedelmének és cselekvő erejének nagy részét arra áldozza, hogy munkásköröket és segítőegyesületeket alapít; tanítgatja őket és szónokolgat nekik; mint a régi nagyurak közül a jobblelkűek, akik jobbágyaik szenvedését enyhíteni iparkodtak, mindenütt ott van, ahol már igen nagy a nyomorúság, szóval, azt teszi egyedül, amit néhány jótékony egyesület. Ez a szereplése bizonyos hírt szerez neki s bár érzi, hogy akármilyen lelkiismeretesen játssza a szerepét, voltaképpen nem az emberszeretet sarkalja: büszke rá, hogy mások elégedettebbek a működésével, mint ő maga. Hanem egyszer a sógora, aki mérnök, bányatulajdonos és nagyiparos, azt mondja neki:

- A te odaadó jótékonykodásod többet használ neked magadnak, mint azoknak, akiken segíteni akarsz. Ezeken keveset könnyít, neked azonban dicsőséget szerez és a hiúságodat édes elégtétellel tölti el. Naggyá tettél általuk; nem mondom, hogy a rovásukra. De valójában csak önző vagy. Igaz, hogy én is önző vagyok. Csakhogy van meddő és van termékeny önzés. Én dolgozom, építek, alapítok, újjáalakítom az egész vidékünket. Ezzel a gazdagságot és a hatalmat keresem, de egyszersmind lehetővé teszem, hogy ezer meg ezer ember tisztességesen megélhessen, amit a te frázisaid és alamizsnáid soha se fognak elérni. Pusztán azzal, hogy kifejtem az erőmet, alkotok és megélhetést adok a körülöttem lévőknek. Ez többet ér, mint vigasztalgatni a sírókat. Az erős ember akarva nem akarva jótékony és csakis az segít embertársain, aki új utakat tör az emberi tevékenységnek, aki új munkaalkalmakat szerez.

A bölcselkedő nagyiparos felnyitja Jean szemét. Megérti, hogy a munkaszerzők, a tevékenység kiterjesztői hasznosabbak, mint ő; hogy nagyúrnak lenni ma annyit jelent, mint az akarat, a pénz és a tudomány erejével nagy embercsoportot táplálni munkával és vezetni. «Filantróp-szereplésem véget ért» - mondja; egyszerre megbukott önmaga előtt.

Kissé gyors fordulat, ami következik, még váratlanabb. Elmegy a pártfogoltjai közé és azt mondja nekik: «Már nem vagyok itt tulajdonos; eladtam a részemet a sógoromnak. Egy milliót adok a munkásbiztosító- és nyugdíjalapnak; nincs többé semmi kötelezettségem, tehát beszélhetek.» És a famulus túlzásával adja elő, amit sógorától hallott. Szónoklata a munkaadó dicsőítése és olyan éles hangon szól, mintha mindig gyűlölte volna azokat, akikkel jótékonykodott. Egy munkás nem állhatja meg, hogy közbe ne kiáltsa: «A tőkések mind hizlalt disznók.» Erre Jeanból kitör a várúr. Azt feleli, hogy: a munkások pedig sakálok, akikre nézve szerencse, ha elrágódhatnak azon, ami az oroszlán lakmározásából megmaradt. «A sakálok akkor ebédelnek, amikor az oroszlán már megtöltötte a gyomrát.» Ez természetesen felbőszíti a munkásokat, kitör a sztrájk... és a többi, ami később következik, hogy: Jean sógorát lelövi a sztrájkvezér («a sakál felelete az oroszlánnak!»), hogy emezzel viszont a tulajdon testvérének kell elbánnia és hogy a darab olyan vérengzéssel végződik, mint az ó-angol balladák - már nem tartozik ide.

Ide csak annyi tartozik, hogy Curel olyanformán járt, mint hőse, aki, íme, azért jótékonykodott évekig a munkásaival, hogy egy szép napon, véletlenül, dühében, olyan kifakadással, mely nem csupán váratlan, hanem megérthetetlen is, felbőszítse és vérengzésbe kergesse őket... ami nem csak a drámát töri meg, hanem szétzúzza a szerző gondolatát is. Mi köze a munkás-kérdésnek ahhoz a hőshöz, aki soha sincs tisztában azzal, hogy mit akar, akinek lelkét hol a tulajdon raptusai, hol a mások jó vagy rossz ötletei alakítgatják át s aki az elhatározó pillanatokban mindig azt teszi és mondja, amit nem volna szabad tennie és mondania - kivált abban a bizonyos helyzetben - és amit nem is tesz vagy mond okos ember. Pedig a darabban folyton a munkás-kérdést tárgyalják és Curel Jean-ban olyan alakot akart színpadra vinni, akit nemes indulatai, tépelődései, lelki tusái az átlag fölé emelnek és hivatottá tennének arra, hogy a legnehezebb kérdések megoldásában közreműködjenek, ha nem volnának atavisztikus gyöngéik s ha tétovázó akaratukban meg túlságos érzékenységükben ott nem rejtőznék az a tragikum, mely azért bünteti őket, mert nem volt elég erejük arra, amire vállalkoztak. De a szerző és a hős lelki rokonságának természetes következése, hogy Curel a munkás-kérdéssel szemben éppen úgy csak protektorkodik, mint Jean a munkásaival szemben. Őt igazában csak az érdekli, hogy mi sorsa lehet a feudális kor óta nemzedékről nemzedékre finomodott léleknek a mai világban, amikor az újonnan jelentkező nagy erővel szemben, így vagy úgy, de állást kell foglalni; nála a munkásság, akármennyire méltatni való, de természettől ellenséges erő, amellyel számolni kell, amíg gondolattalan - mert veszedelem, mihelyt gondolkozni kezd, - amelyet tehát le kell kenyerezni, a sógor receptje szerint. Tejre kell szoktatni a kölyök-sakált; ki tudja, nem domesztikálható-e? - gondolja, ha nem is mondja ki. Jean legalább megmarad amellett és ki is mondja, hogy: «az oroszlánnak jogot ad az, hogy karmai vannak.» Sőt tovább megy, mert megvallja, hogy néha azt gondolja: «Még több ökröt tenyészteni és még több posztót készíteni... minek? És ha mindannyian jól fognak öltözködni, ha valamennyien jóllakottak és gazdagok lesznek, de senki se fog énekelni, örülni, mert a sokaság komor nyájjá változik át?! Hízott állattá lenni, ez volna az ideál?! Ha erre gondolok, azt kérdem magamtól: nem jobb-e annak erőszakolása helyett, hogy tápláljuk a népet, arra adni magunkat, hogy a nép virága, lelke, parfőnje legyünk?!»... Ezt csak Jean mondja, a tépelődő; de Curel maga is nagy súlyt helyez arra, hogy a szociális küzdelemben nemcsak osztályok néznek farkasszemet, hanem fegyverrel támadhatnak egymásra testvérek is, akik más-más osztály szolgálatában állanak. Mi ez a - bármennyire tragikus - helyzet ahhoz a roppant kérdéshez képest, amelyet kesztyűs kézzel bolygat?!

Mirbeau nem aspirál arra, hogy a nép virága vagy parfőnje legyen. De a Les Mauvais Bergers, igenis, hozzászól a munkás-kérdéshez s nem csak kerülgeti ezt.

Az első képben: a munkás-nyomorúság, természetes kísérőjével, a betegséggel, amely mögött már ott ólálkodik a halál. Jön: az a jótékonyság, mely igen gyönyörködik önmagában, de alamizsnájával a nyomorúságot nem enyhíti, csak megalázza és jön: az a részvét, melyet tehetetlenségének érzése dadogóvá tesz. Látjuk, hogy a szegénynek nincs egyebe, csak: a szerelem, ez is csak addig, amíg egészen fiatal, és látjuk, hogy a darab hőse, akivel a szerző együtt érez: Jean Roule, az anarchista. Ez a szó ijesztő, visszariasztó, idegenkedést keltő. Nem értjük, mit remél az anarchista, mit akar és hogyan. De amíg embertelenséget nem követ el: amit mond, meghat, vagy legalább megdöbbent.

Más kép: a gyárosnál, ahol több kolléga gyűlt össze. Van köztük, aki értelmes és emberséges, még több, aki együgyű és öntudatlanul gonoszlelkű. Halljuk, hogy kitört a sztrájk; künn felhangzik a forradalmi ének, egy kő beveri az ablakot, a gyárosok szétrebbennek.

Új kép ugyanott. Apa és fiú tanakodása: a régi és az újabb gondolkodás. De emez is csak sajnálni tudja a sztrájkolókat. Megérkezik a munkások küldöttsége és Jean előáll vele, hogy mit követelnek. A gyáros nemet mond. Pedig magában igazat ad a sztrájkolóknak. De azt hiszi, hogy tönkre menne, ha kívánságaikat teljesítené.

A sztrájktanyán. Ki védelmezi a munkások ügyét? Politikusok, akik a sztrájkot ki akarják aknázni a tulajdon céljaikra. Jeant nem tévesztik meg ezek a rossz pásztorok, akik egykori társaik baját eszköznek használják fel arra, hogy kielégíthessék ambíciójukat. Olyan dolgokat mond, amelyek egy pártnak sem tetszhetnek. (A francia közönség tudja, hogy Mirbeau a Jules Guesde csoportjára céloz s a nézőtéren sok pártember ül, aki tüntet vele, hogy a darab mennyire nem tetszik neki.) De Jeant is megvádolják; a sztrájkolónak mindenki ellensége: maga a sztrájkoló is. Védekeznie kell az ellen a vád ellen, hogy megdézsmálta a sztrájkalapot. Felháborodva kezd beszélni és most jobban megismerjük. Tudja hogy nem számíthat hálára vagy jutalomra s tudja, mennyire kilátástalan az, amit mond és cselekszik. Azért mégis kimondja, amit gondol és nem riad vissza a cselekvéstől se, mert az a hite, hogy ez kötelessége. Látjuk, hogy az a leány, akit szeret, megérti és hogy a nyomorúságnak ez a leánya örökre összefűzte életét a kiátkozottal.

Utolsó kép: a felgyújtott gyártelep üszkös romjai s ezek közt halottak. Jeant megölték, megölték a gyáros fiát is, aki olyan szívesen segített volna a munkásokon. A gyáros megtörten siratja fiát; Madeleine, az a lány, akit Jean szeretett és aki most viselős, nem sír, hanem esküt tesz. Azt mondja: «Hogyha fiam születik, úgy fogom felnevelni, hogy olyan legyen, mint az apja; hogy folytassa apja munkáját ha meg is kell halnia ezért, neki is, amint meg kellett halnia az apjának; ha gyűlölni fogják is ezért azok, akiket szeret». Egy aggastyán óbégat Madeleine mellett; az apja. «Ezzel fizetnek ki bennünket!... Ezzel fizetnek ki bennünket!... - motyogja egyre.

Mirbeaunak már előbb is sok ellensége volt; a Les Mauvais Bergers még több ellenséget szerzett neki. Hogyan hatott ez az első darabja az elfogulatlanokra? - erről ilyenformán nyilatkozik az egykorú kritika (1897):

- Vannak darabok, amelyek gyönyörködtetnek, de amelyeket a színházból kimenet azonnal elfelejtünk, viszont vannak olyanok is, amelyek első hallásra fárasztó és szinte bántó hatásúak, amelyek azonban utóbb annál gyakrabban jutnak eszünkbe. Mirbeau darabja emezek közé tartozik. Egyes jelenetei majdnem kínosan hatnak. De megmarad emlékezetünkben és minél többször gondolunk rá, annál inkább meg kell becsülnünk íróját.

A Les Mauvais Bergers nem pályázott arra, hogy föllelkesítse a közönséget; célja nyilván az volt, hogy gondolkodóba ejtse a pártatlanokat. Sokkal keserűbb szavú, semhogy tetszetős lehetne; de nemcsak egyszerűen és becsületesen, logikusan és világosan, hanem egyszersmind kivételes erővel fejti ki azt, amit mondani akar. «Tanulsága az, hogy: átkozzuk az életet és essünk kétségbe! - mondták azok, akiket Mirbeau valaha megbántott, így a francia kritika egyik legnagyobb alakja, Jules Lemaitre is, - De mire jó ez a nihilizmus?» Annyi tagadhatatlan, hogy Mirbeau első darabja inkább leverő, mint fölemelő hatású. De annak a bírálatnak, mely tanulságát nihilizmusnak bélyegzi, ellent mond Madeleine fogadalma. Ez félreérthetetlenül arra int, hogy: «És mégse kell kétségbe esni! És mégis újra meg újra elölről kell kezdeni a harcot, akármennyi életbe kerül is, addig, míg meg nem változik a világ!»

Sokkal nagyobb hatása volt annak a másik darabnak, melyet Mirbeau néhány évvel később adatott elő, s melynek címe: Les affaires sont les affaires. A sokaságnak is észre kellett vennie, hogy ennél hatalmasabb korkép mostanában nem került színpadra.

Mindenütt sokszor adták; nálunk is. És akik látták, aligha felejtették el e különös színmű hősét, Isidore Lechat-t.

Isidore Lechat a gazdag self made man, aki nem is a semmiből, hanem a szennyből küzdötte fel magát nagyhatalommá, annak erejénél fogva, hogy mindig volt szíve, kíméletlenül alkalmazni a lelkiismeretlenség elvét, mely azzal igazolgatja magát, hogy: «az üzlet üzlet». Prototípusa annak a már jó ideje, de még sokáig «modern» emberfajtának, melynek képviselői semmi tekintetet nem ismernek, ha a még nagyobb gazdagság és hatalom eléréséről van szó. «Hogy hazudik? - mondja róla a felesége - hogy akárhányszor megszegi a szavát, hogy megcsalja azt, akit meg lehet csalni? Édes Istenem, az üzlettel ez velejár... De tisztességes ember!... És hogy mivel szerezte a vagyonát? Munkával, tisztességes munkával!... Hát persze hogy szerencséje volt!... Igaz, sokat köszönhet a véletlennek, de még többet az eszének és a bátorságának. Hogy kétszer is elítélték hamis bukás címén?... leülte, megfizetett érte! Neki is voltak rossz napjai, szegénynek; mint mindenkinek... más, akinek kevesebb az energiája, az ő helyén öngyilkosságot követett volna el. Nem tette és jól tette. Minden bukásból föltápászkodott, hogy feljebb emelkedjék, mint ahol előbb volt, és hogy aztán még magasabbra törjön. Alig tud írni és egy nagy újság tulajdonosa... azt hiszed, ha valami utolsó ember volna, barátkoznék vele a miniszter?!...»

Lechat maga pedig azt mondja:

- Nem vásárlok, hanem cserélek. Minden üzlet csere. Pénz, földbirtok, cím, mandátum, társadalmi állás, hivatal, intelligencia, szerelem, tehetség - mindez cseretárgy. A mink van, cserébe adjuk azért, a mink hiányzik.

Máskor így szól:

- Amit mondok, nem számít; csak az számít, amit írásban adok.

És amikor dicsekszik:

- Soha nem olvastam semmit és büszke vagyok rá, hogy azért mégis én irányítom a közvéleményt... Politika, irodalom, filozófia meg a többi mismás, ez mind itt van a zsebemben!...

De nem csak szavak jellemzik, maga a cselekvés is. És el lehet-e felejteni az utolsó jelenetet? Lechat be akar fonni két, magához hasonló, minden hájjal megkent üzletembert. Már markában tartja ezeket, amikor egyszerre iszonyú csapások kólintják fejbe. A legnagyobb csapások, melyek valaha érték s egyszerre kettő. Nemezise az, hogy a gyermekeiben bűnhődjék. Leánya, akinek egy márki a kérője, azzal a kijelentéssel utasítja vissza ennek a kezét, hogy neki már van szeretője és most elhagyja szülei házát, hogy ezzel a fiatal kémikussal élhessen. A másik csapás még kegyetlenebb. Fia, büszkesége, akinek mindent megengedett s akinek még a tékozlásában is csak gyönyörködni tudott - mert úgy találta, hogy ez a fiú élő reklám az ő üzletei számára - automobiljából olyan szerencsétlenül bukott ki, hogy azonnal meghalt. Alig végzett leányával, aki fellázadt ellene, jelentik neki, hogy hozzák a fiát, holtan. De ott a két rászedett csaló, készen rá, hogy aláírják azt a szerződést, mellyel Lechat, aki túljárt az eszükön, hurkot fon a nyakukra. És Lechat-ban az iszonyúan sújtott embernek már ebben a rettenetes percben fölébe kerekedik az üzletember: diktálni kezdi a szerződést.

Ez az arckép olyan tökéletes, hogy Grandet-ra emlékeztet.

Harmadik - jelentékenyebb - színművét, a Le Foyer-t már inkább csak az elmés gúnyolódás teszi elevenné. Itt is vannak hatásos jelenetek, érdekes figurák és kivált mesteri formában kifejezett észrevételek, megjegyzések de omnibus et quibusdam aliis, de Lechat-hoz fogható alak nincsen benne. Hogy újra találkozzunk azzal a kiváló emberrajzolóval, aki ilyen, Balzac-hoz méltó «hőst») tudott a színpadra vinni Mirbeaunak egyik regényét kell elővennünk, azt a tökéletlen, harmónia híjával való, ízléstelenséggel és brutalitással el-eléktelenített, de nagyszerű részletekben gazdag regényét, melynek címe: L'Abbé Jules.