Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 4. szám
Szegény Szmilya sem hitte volna, mikor reggel a városba készülődött. Ha csak álmodja is, nem megy el oly könnyű szívvel hazulról, hanem legalább megcsókolja a gyermekeit, meg Pérót, az urát.
De talán ha mondták volna is neki: tedd félre azt az abronyicát Szmilya, itthon is elkél az a kis vaj, tejfel, túró; ne menj, vesztedbe rohansz, maradj itthon békességgel, elkerülöd a bajt - a halált Szmilya; talán ha mondta volna is valaki, meglehet, csak mosolygott volna, mert ugyan ki hiszi a halált míg fiatal? Látja elmúlását fáradt aggastyánnak, derékban kettéroppant erős életfának, siratja bimbó gyermekéletnek kora sírba hervadását; ott motoszkál a fejében, hogy előbb-utóbb reá is sor kerül, fél, fél, de nem hiszi.
Nyugodtan haladt a Tisza partján, az abronyicát egyik válláról a másikra cserélgetve, elgondolkozva.
Jobb kéz felől, egy végeláthatatlan kukoricás mellől asszonyok bukkantak elő; csendben, nesztelen járással jöttek, csak akkor vette észre, mikor egész közel értek hozzá: falujabeli asszonyok, ismerősök; a háborúról beszélgettek, suttogva, halkan és Szmilya, fejét ingatva, ámulva, borzadozva hallgatta őket, mert a töltésmenti kis őrházban, ahol emberektől távol laktak, alig hallott valamit a világ soráról.
A hetipiacra igyekeztek ezek is, mint ő, kosaraikban szőttessel gondosan letakart ennivaló, minden jó; fele eladásra való, a másik felét, a jobbat a vasútra viszik, úgy várják az urukat, vagy kinek ki kedves, aki elment. A vasút vitte el őket, az kell, hogy visszahozza őket - óh Bozse, csak épségben hozza vissza, vagy ha nem láthatnák, katonák jönnek, katonák mennek, hátha tud róluk valaki. Egy kis sonkát, kalácsot, ezektől is ki sajnálna?
Egymás mellé húzódva, szinte meglapulva mentek előre az asszonyok a folyó partján, a világveszedelem rájuk nehezedő, nyomasztó érzése alatt, ijedt madarakként, kik fölött láthatatlan vércse kering.
Sietett túladni portékáján Szmilya is; űzte a kíváncsisága, ő is ott akart lenni az állomáson. Voltak ott már sokan, asszonynép, gyermekek, egy két öregember. Csend volt. Sebesülteket hozott a vonat.
Volt köztük, ki a maga erejéből szállt le, másokat gyámolítani kellett - sáros, gyűrődött csontvázak, az átélt gyötrelmek néma jaja mártír arcukon.
Most ölben hoztak egyet. - Szmilya nyitva feledt szájjal meredt rá. Elébb csak a szenvedéses fakó arca látszott, aztán a két karja, mellyel átölelte bajtársa nyakát, mint ahogy a gyermek a szüléje nyakát átöleli, - aztán a csonka törzs... lábak nélkül.
- Bozse... Bozse! - kiáltott Szmilya; szívéhez kapott, megszédült s lezuhant a földre.
Pérónak estefelé hozták meg a hírt, ne várja többé haza a feleségét.
Dermedten, sokáig hallgatott, majd a bizonyosság érzésével, hitetlenül, emberi kába reménységgel szólt:
- A Szmilya? Szmilya... az én feleségem... a Dimsits Péróné... a gyerekek anyja?...
Hajába mélyesztette kezét. - Hogy történhetett ez? Hisz az asszony élt, egészséges volt... haza akart jönni... hogyan történhetik ilyen? Mi lesz most az öt gyerekkel, ebben a pusztaságban? Mit szóljon nekik? Máris kérdezgetik, hol késik az anyjuk, keresgélik, nyugtalankodnak. Mit mondjon nekik? Megmondja: nincs már anyátok. Hát igaz ez? Miért van ez, mit vétett az a szegény asszony? Nem viselte gondját urának, gyerekeknek, tehénnek, aprójószágnak?
Sírt. - Majd hazajön anyátok - mondta a gyerekeknek - holnap, most izente...
Tüzet gyújtott, lábasokat készített elő s étel után kutatott.
Reggel összeszedte ami pénzük volt, amit Szmilya kuporgatott össze s most a temetésre kell, aztán felkeltette Boszilykát s halkan, hogy a többieket fel ne ébressze, beszélt hozzá.
- Boszilyka, én most bemegyek a városba... Boszilyka, te már nagy leány vagy, te már hét éves vagy, neked megmondom, meghalt az anyád... ne szólj a gyerekeknek...
Hát eltemették Szmilyát. Hazafelé bandukolt Péró a töltésen, hol Szmilya lába nyoma még itt-ott meglátszott az agyagos földön.
- Elátkozott ember vagyok én! - panaszkodott maga elé - egyik bajt még ki sem heveri az ember s már itt a másik. És ha kiheverte, ha csillapodott is ami a belsejét tépte, kinek köszönheti ezt? Neki, Szmilyának. Pedig milyen nehezen adta rá a fejét, hogy asszonyt vigyen haza. De hogy a falujában nem volt maradása - kiüldözte onnan bánat, szégyen; gátőr lett az ármentesítőnél, jó, békés, magányos hely, csak érezte, valaki mégis hiányzik, jó szót aki mondjon, aki mosson, főzzön reá, így került ide Szmilya. Jó asszony volt, jószívű, az is ölte meg, a gyönge jó szíve.
Most elment, itt hagyta őket, üres a ház, a gyerekek ide-oda botorkálnak, nem találják helyüket. Boszilyka az segít, amit tud, de neki elég gond lesz a tehénke, terelgeti a töltésoldalon, meg is feji; de a kisebbeket öltöztetni kell, mosdatni kell, főzni kell nekik, vigasztalni, szóval tartani, ne sírjatok, majd hazajön anyátok, legyetek jók, hoz nektek mézes, diós alvét...
Fáradtság közt, küszködésben, bánatra sem ér rá az ember, szalad egyik nap a másik után, ha a kalendáriumról nem tépne le minden este egy levelet, ha nem látná változását földnek, égnek, fűnek, virágnak s ami körülötte élő, észre sem venné, el sem hinné, miként halad az idő... megy, halad - tűnődött Péró az őrház előtt, összefont karokkal, elmélázva - előbb az ősz... reggel dér, gyengül a nap melege, ökörnyál csillog a tarlón, nap-nap után csendesedik a csendes táj, gólya, gém régen szárnyra kelt, elhallgatott a kakukk, cifra harkály sem kopog már a korhadt fűzek oldalán. Csend van. Kolompszó nem csendül ki a füzesek közül; hova lett a nyáj, hova a pásztorok? Hova lett a halász, ki néha-néha átkiáltozott a túlsó partról? Csend van. Megy az idő. Hópelyhek szállnak libegve, amerre néz; a Tisza közepéig sem lát el... Nem hideg-e Szmilyának a fagyos föld? Ha lenéz onnan a magasból, ide talál-e most a nézése? Előbb meglátja a Tiszát, végignéz rajta, úgy talál rá a házukra, kis pad van előtte, erről is ráismer... itt szoktak üldögélni, itt beszélgettek, kezdetben egyedül, aztán, később a gyerekekkel, innen nézték a délibábot, mely toronyirányban, forró, párás nyári délelőttökön megjelent az égen...
Látja-e a gyermekeit, látja-e, mint sorvad Mára? Nem eszik, fonnyad, gyengül... a legkedvesebb gyermeke volt... majd még ez is...
Megremegett. Hirtelen elhatározással benyitott a házba, kendőbe, ruhába takargatta a kis lányt, gondosan, sietve, karjába kapta s már indult is vele a város felé.
Beteg ez a gyerek... Az orvos ismeri őket, ha néhanapján erre vadászgatott, mindig megállt előttük a töltésen egy jó szóra, Szmilya is járt már nála egyik gyerekkel... csakugyan a Mára volt akkor is...
- Nem fázol Mára?
Zihált, párolgó homlokáról patakzott a verejték, mire célhoz ért.
Az orvos belenézett a gyermek torkába, tapogatta gyomrát, kopogtatta mellét, hátát...
- Fáj? Hát itt?
- Nem fáj, felelt mindannyiszor a leányka, bágyadt szomorú tekintettel.
- No várj csak - egy babát hozott ki a szomszéd szobából és kezébe adta - neked adom.
- Milyen szép baba - csodálkozott Péró - köszönd meg szépen a goszpodár orvosnak.
Mára szeme megcsillant, gyengéden megérintette a baba arcát, aztán eltolta magától.
- Nem kell?
- Nem... a fejével intette, aztán halkan szólt:
- A mamát akarom.
- Mindig csak ez, mindig csak ez - kesergett Péró. Receptet írt az orvos, a patikában megcsinálták, nagy öblös üveggel, Péró szíve megkönnyebbedett a láttára. Emelgette, méregette a tenyerén.
- Nézd Mára, mennyi orvosság, drága orvosság, meggyógyulsz te ettől meglásd, olyan leszel te, mint madár az ágon. Most bemegyünk a boltba élesztőt venni, süt apád holnap jó kenyeret...
Bementek. Egy asszony alkudozott ott benn hangos méltatlankodással. - Micsoda szörnyű drágaság...
- Nicsak, Fodorné!
- Péró, Péró, az isten áldja meg, maga az?
Megeredt a nyelve, kérdezett, maga felelt rá, tréfált, maga nevetett legjobban; megörültek egymásnak, főleg mikor kiviláglott, hogy az a kocsi, amelyik a bolt előtt áll, Fodorné kocsija, együtt mehetnek.
- Majd csak a Gruits tanyáig - szabadkozott Péró illendőségből, mikor a kocsira felkapaszkodtak.
- De bizony a kőkeresztig - erősködött Fodorné - egy kis kerülő miatt még nem szalad törvénybe a Kesely, ámbár hogy nem mai gyerek.
Péró kezébe nyomta a gyeplőt, maga pedig Márát vette ölbe.
- Gyí! - kiáltozott - gyí lovak öreganyja, most mutasd meg mit tudsz, gyí Kesely, a ragyogóját ennek a búbánatos világnak! Ugye, kislány? No hadd nézzelek, nem vagy te beteg, ugye, hej de be vagy bugyolálva. Csigabiga told, told szarvacskádat, én is tolom talicskámat... látom már a búzavirág két szemedet édes - ujját a gyermek álla alá dugta - nini csakugyan gyerek, azt hittem kis malac.
Mára felnézett reá s vékony cérnahangon nevetni kezdett.
- Nevetsz kis lányom? - örvendezett meglepetéssel Péró.
- Már miért ne nevetne a szentem?
Elkomolyodott - anya kéne ennek a kis bogárnak.
Péró lelógatta fejét.
- Ugyan ki jönne el öt gyermek mellé?
Fodorné legyintett.
- Asszony, lány mint pelyva, lányok felnőnek, asszonyok özvegyek lesznek, a háború megeszi a férfiakat, pusztulás, emberhalál, a pólyás gyerek is bánattejet szí az anyja melléből... nekem is két huszárfiam van a csatában. Ránk jött muszka, talján, vadrác, kontyos török... jaj, majd elfeledtem, hogy maga is rác.
Sokáig hallgattak.
- Apró gyerekek voltak a fiaim, mikor maga elszármazott tőlünk, van annak vagy nyolc éve.
- Nyolc - felelt Péró komoran.
- De hát hogy is bírta ki, hogy annyi ideig megvesse a szülőfaluját... persze, persze... azt persze tudja, hogy Lyubica itthon van?
...A ragyogóját, még lefordít bennünket a töltésről... de karjába szaladt a szíve:
Péró kezében remegett a gyeplő.
- Honnan tudtam volna, ki mondta volna meg nekem?
- Itthon bizony, vagy öt hete, de azt csak tudja, mi történt az urával, azzal a gyalázatos Vlahovitssal?
Pérónak lángot vetett a szeme, odafordult az asszonyhoz.
- Mi?
- Átszökött az ellenséghez, egy éjszaka ledobálta magáról a honvédruhát és átúszott a Dunán.
- Hát aztán, hát aztán? - sürgette ádáz türelmetlenséggel Péró.
- Hát aztán, hát aztán, hát most onnan túlról lövöldöz ide miránk, hogy nem sül ki a szeme. Ilyen embernek, ilyen asszony, ha látná, Péró, szebb még mint lány korában, jaj az a két bogárszeme, az a szép járása, hej ha én maga lettem volna, Péró, nem vártam volna be, hogy más uszkocsilázza el az orrom elől, akit én szeretek, aki engem szeret, uszkocsilázta volna el maga!
- Nem gondoltunk mi ilyesmire - sóhajtott Péró.
- De bezzeg gondolt a vén Petkovits, ő eszelte ki az egészet, ő lovalta fel Vlahovitsot, hogy lopja el a tulajdon édes gyermekét. Hogy nem sült ki a szeme. Persze maga szegény volt neki.
- Szegény... szegény... az...
Hosszas hallgatás után kezdi Fodorné, mintha csak magának beszélne, közömbösen, mintha csak a feltámadt szélnek felelne:
- Hát így került haza a szép Lyubica... ha én most ember volnék, nem sokat okoskodnék, csak odatoppannék eléje és azt mondanám: te is szeretsz, én is téged, borulj hát a kebelemre édes, rózsám, tubicám, Lyubicám...
Belekábult Péró az asszony meleg, szapora beszédébe. Váratlanul érte minden, amit hallott s szomorúsággal keveredett benne.
Setétedett. Sípolt, sóhajtozott a szél, tölcsérbe verődve forgott előttük a nagy szemű hó, keringett jobbra-balra, leszaladt a Tiszára, megint vissza a töltésre, megnőtt, sűrűbb lett, mintha az ég valamennyi fehér madárkája belerepült volna, benne forogna - tánc, tánc - mondogatta magában Péró - fehér tánc, asszonytánc...
Hangokat sírt fülébe a szél - hej hej, úgy bizony, Lyubica, Lyubica... rózsám, tubicám... itt vagyok, itt, itt... itt fut, itt szalad... fogj meg, Péró, csókolj... csókolj...
- Péró, Péró! Elaludt kend?
Megrántotta a gyeplőt. Ott álltak a kőkereszt előtt. Az őrház már ide látszott, barátságos pirosan intett az ablakba helyezett lámpa, melyet az okos, kedves Boszilyka tett oda...
A gyermekeit lefektette, rég aludtak már, ő még ott könyökölt az asztalnál a gondolataival küszködve.
Lyubica itthon van, alig két óra járásnyira ide. Milyen szívvel van iránta? Mint régen? Ki tudja. Itthon van, a közelében, egyedül. Az ura mintha a világ végén volna, maga űzte el saját magát - mosolygott kárörömmel, enyhült gyűlölettel. Behunyta szemeit, keresztülnézett a szobácska falán, a két órás úton, a puszta koromsötétségén, az elmúlt éveken és meglátta az asszonyt, a fekete szemeit, a bársonyruháját, az aranypénzeket rajta, mint ahogy legutoljára látta, panaszt mondani, maga okosságát dicsérni, hozzávaló szerelmét erősíteni.
Mert akkor jártak náluk a kérők - nem az első kérők. Tisztességgel jöttek - Lyubica mondta így - apjával, anyjával állított be hozzájuk Vlahovits; csak úgy kacagott le róluk a jómód, jöttek büszkén, bizakodva, az asztalra helyezték a karikába font kalácsot, beleállították a közepébe az édes pálinkát, melléje tettek szépen egy szép almát, mint az lánykérőben tisztességben szokás. Petkovits pedig éppen olyan készséggel tolt a kalács mellé egy poharat, aranypénzeket csörrentett bele, félmaroknyit és már csak a leányon volt a sor, mutassa hajlandóságát. De Lyubica összeszorította száját, hallgatott; lecsüggesztette két kezét, meg sem mozdult, hiába biztatta az apja szeme intésével, szépszóval, haragossal, Lyubica csak nem öntött pálinkát az aranyak hegyébe.
Öntött hát maga Petkovits és biztatta a leányát mérges-nyájas szóval:
- Igyál, leányom.
- Nem vagyok szomjas.
- Nem mintha szomjas volnál.
- Nem szeretem az italt.
- Nem szeretésből...
Hiába volt itt minden erőlködés, az almát sem vette kezébe, nem. Így mesélte neki Lyubica, a templomkertben a hársak alatt, a méz leheletű virágok alatt, kicsit ijedt, kicsit akaratos mosolygással.
És erre rá néhány nap múlva történt: Munkából igyekezett hazafelé, az úton rákiált s oda somfordál hozzá a félkegyelmű Makucza.
- Elrepült a madarad, Péró! Lecsapott rá a bagoly, felkapta, vitte, huss...
Kezdetben rá sem hederített - bolond lyukból bolond szél fúj - de lassanként ráeszmélt az igazságra, aztán - ma sem tudja hogyan volt, futott, futott, kezében Makuca görcsös botja; az utcán csoportba verődve legények, lányok vicánkoltak, nevetgéltek... ma is égeti a szívét ez a nevetés, pedig hogy elhallgattak, mikor ott állt előttük, egy hang sem, egy szó sem... ez a csend is a szívében maradt. Valaki megfogta a karját, csitította - mit akarsz? hol vannak már azok; aludj egyet rája - Fodor volt; haza vezette; ő mondta el, mi történt, hogy történt.
Petkovits a szélmalomba küldte leányát, ott lesett rá Vlahovits a cimboráival, két másvidékre való legénnyel, felvirágzott, felpántlikázott kocsival, mintha lakodalomra készültek volna. Felkapták Lyubicát és hiába birkózott, sikoltozott, erősebbek voltak a három legények, borosüveg a kezükben, kurjongattak torkuk szakadtából.
Egy hétig tartották az egyik legény messzi, magános tanyáján. Mit tehetett volna ezután? Csak az esküvő moshatta le róla, ami csúfság esett a becsületén. Elment, elvitték messze délre, valamerre a Duna felé.
Mindezeket végiggondolta most Péró a lámpás mellett, gyermekeinek álma fölött virrasztva.
És most egyszerre itthon van Lyubica. Nagy változás ez, váratlan. Örülni akar, nem tud. Nyolc év, nyolc hosszú esztendő; nagy az idő ereje, ámbár magán ezt nem tapasztalja, de ő talán igen és azt mondhatja neki - ami elmúlt, elmúlt, hites uram van nekem Péró - talán jobb lett volna, ha meg sem tudja, ha nem is találkozik Fodornéval. Nem lesz nyugta többé, látni akarja, hallani a kedves beszédét, ölelni a hajló derekát... megy, holnap megy...
Más volt a reggel, amire ébredt, más volt a menybolt, mely az őrházra ráborult, az olvadni, kezdő süppedő hó a síkságon, melyen messze túl, túl a nagyitatón, az akácokon, az oszladozó felhőkön is túl, van valaki, aki hazajött.
Menjen-e? Minden csepp vére a látását kívánta, minden csepp vére tele volt vággyal... menjen? Megy, megy!
Este elhatározta, éjjel megálmodta, reggelre kelve a vágyas akaratból tétova töprengés maradt és így múlt el aztán egyik napja a másik után.
Langy szellő bágyasztotta, madárfütty ébresztgette, a szívét fájdította... menjen-e?
Piros bogárkák futkároztak előtte a küszöbön. - Milyen sürgésforgás, mennyi friss élet ezekben a csepp isten teremtményeiben. Párja után szalad valamennyi és megtalálja párját mind, mind; egymáshoz űzi őket a meleg élet, az okosság... csak ő ül itt egymagában.
Elmegy. Mire vár? Holnap kora reggel. A tavaszi ár megindult, kétméteres emelkedést mutat a mérőléc, ha holnap nem megy, ki tudja mikor mehet. De elmegy. Eléje áll... rózsám, tubicám...
Lement a Tiszára. Zúgva, tajtékot hányva rohant a megáradt folyó. Piszkos habtól körülfogott fatönkök úsztak libegve, örvényben megforogva, nekiiramodva.
- Csak jöjj - szólt Péró hangosan mintha élővel beszélne - itt minden rendben van: rőzse, szalma, karó, télen font új sövény... jöhetsz már, délre én itthon leszek, addig megjárom a falut - és látta magát, amint megy, siet, elhagyja a nagyitatót, eléri a falut, ugatnak a kutyák, nem ismerik már, megy a templom felé, szemközt jön vele az asszony...
Lyubica, drága... eljöttem mert én még a régi ember vagyok, tudom, hogy te nem tehetsz róla... nem, nem tehetek róla, Péró... a rossz emberek... de fájt a szívem érted, Péró, majd megszakadt...
- Apám!
Felneszelt. Boszilyka állt mellette.
- Egy asszony van itt.
- Egy asszony?
- Az, olyan szép, magas, bársonyruhás...
- Kicsoda? Engem keres? ellépett a víztől, hogy bele ne szédüljön.
- Nem. A Márát keresi, azt mondja melyik a beteg?
- A Márát?
- Igen, alvét hozott neki.
A szobában állt az ablak mellett, a gyermekek körültipegték, kigömbölyödött szemmel nézték és barna színű cukrot nyaltak.
- Lyubica!
- Egy kis alvét hoztam a gyerekeknek...
Eljött. Mióta Fodornéval beszélt, nem volt többé maradása, apja haragja sem tartotta vissza. Belesápadt, ahogy mutatta Pérónak, miként fenyegetőzött öklét rázva - majd tudom én, mit csináljak...
Elfeledkeztek róla. Minden rosszról elfeledkeztek ezen a napon, ami velük történt.
Tett-vett Lyubica, meszelt, súrolt, takarított, főzött; a gyermekek segítettek, egymásba botlottak, elpotyogtak, sokat nevettek. Együtt ebédeltek, Szmilya helyére ült, a gyermekek bújócskát játszottak a szoknyája körül, bolondokat beszéltek. Péró azt hitte, álmodik...
Ujjain számolgatta a napokat. Így lesz ez már azután mindig? Reggel mikor világosodik, felébred az asszony, mosolyog, felébrednek a gyermekek is jókedvben és ez a vidámság megmarad egész napra. Az asszony szorgalmas, keze munkáján áldás van, áldást hozott a házra, szelíd beszéde gyönyörűség a szívnek.
Tarthat ez így? Félelem lopódzott szívébe.
Nappal körülvizsgálódott, nem kószál e a közelben veszett kutya, éjjel világot gyújtott, leakasztotta puskáját, rendben van e a ház környéke? Sok a rossz ember. Nem nőtt e meg hirtelen a Tisza, hogy alattomban meglepje őket, elsöpörje a gátat, elragadja, magába szívja, temesse a pihenő asszony meleg, drága testét.
Máshonnét jött a baj.
Együtt voltak a szobában: Lyubica mesélt a gyerekeknek. A Dunáról mesélt. Az ám a nagy víz, nem csoda, mikor ezt a tenger Tiszát is felissza...
Kocsirobogás zavarta meg őket. Boszilyka kinyitotta az ajtót.
- Az igazgató úr - szólt Péró; kiment és kalaplevéve odaállt a kocsi mellé.
- Minden rendben van goszpodár igazgató. A karók, a sövények.
Az igazgató türelmetlenül legyintett.
- Jól van, most nem erről van szó. Hallom, hogy maga itt az őrházban egy asszonyt rejteget.
Pérónak megállt a szíve verése. Ijedten pillantott a nyitott ajtó felé.
«Rejteget»... a sátán vigyorgott rá ebből a szóból, torkon ragadta, fojtogatta; csak nehéz kínlódással bírt utat törni magának a rémült, könyörgő szava.
- Nem goszpodár... nem rejtegetek... öt gyermek... főzni kell, mosni kell, varrni... a gyermekeket fésülni kell, öltöztetni... nagy elhagyatottságban vagyok, nagyságos jó uram... Vlahovitsné...
- Tudom - szakította félbe az igazgató - annak a hazaárulónak a felesége!
Péró megmerevedett mint egy halott. - El van végezve, el van temetve minden...
Az igazgató köhintett.
- Sajnálom, Dimisits, én nem tehetek róla. A társulat nem tűrheti, egy percig sem tűrheti tovább, hogy egy alkalmazottja vadházasságban éljen. Ez erkölcstelenség!
Az igazgató kocsija elporzott, messze járt, Péró még ott állt mozdulatlanul, réveteg kábulatban. Az első tiszta gondolata az volt, hogy berohan a házba, kézen fogja Lyubicát és szalad vele, szalad - fejük fölött veszedelem, innen menekülni kell... a gyerekek... mi lesz a gyerekekkel... ebben a rossz, gonosz, kegyetlen világban... meghalni... mire ez az élet? A Tisza itt sustorog a lábai előtt; sustorog, hívogat - érezte testén a hullámok megenyhítő halál-ölelését; látta maga mellett a víz sodrában Lyubica lehunyt szemeit, finom, fehér lányos arcába csapzott hollófekete haját; fekete foltok húzódtak el szemei előtt... fekete posztó... fekete posztón öt kicsi koporsó...
Feljajdult. - Isten, Isten!
Megtörve, félénken, erőtlen lépésekkel ment be a házba. Ott benn Lyubica batyuba rakosgatta hirtelen összeszedett ruháit. Megállt kezében a munka. Utolsó, halvány reménykedéssel nézett a belépő emberére, nézte a vonagló sápadt arcát, földre sütött, beesett szemeit és megeredtek a könnyei és sietve kötözte be batyujába néhány, még kimaradt apróságát.
Aztán sorba csókolta a gyermekeket.
Péró görcsösen szorította meg Lyubica búcsúzásra nyújtott kezét; az ajka hangtalanul mozgott, s csak akkor rázta meg a zokogás, mikor Mára szepegve-ríva utána kiáltott a távozónak:
- Mama... mama!...