Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 3. szám · / · Fenyő Miksa: Herczeg Ferenc

Fenyő Miksa: Herczeg Ferenc
(Aranyhegedű. Regény. - Kék róka. Színjáték három felvonásban.)
I.

Aranyhegedű. Egy drótszakállú királynak volt egy leánya, a ki olyan szép volt, hogy télen is virágozni kezdtek a cseresznyefák, ha végigsétált a kerten. De a királynak nem telhetett öröme a leányában, mert a leányzó valahányszor csak szóra nyitotta a száját, piros kis kígyók siklottak ki fogai közül. A király igen restellte ezt, eltiltotta leányát a beszédtől, de hogy egészen néma ne legyen, egy aranyhegedűt ajándékozott neki. Ettől fogva senki sem hallotta a királylány szavát, de hegedűje reggeltől estig szólott. Hegedűjével köszöntötte apját, hegedűjével kért enni-inni és hegedűvel mondta el imáját a templomban. Gyönyörű volt. - Ez a kis mese volna valahogy nyitja Herczeg Ferenc új regényének - szokott előzékenységével az író maga adja meg a használati utasítást: «minden nő, aki szeret, mindegyik, aki igazi asszony, az aranyhegedű édes és puha hangjaival beszél az ő drótszakállú királyához. A valóság hidegen sziszegő, harapós kis kígyóit nem ereszti ki a száján. Így Katinka is, a szép Zolkynak, a vidéki komédiásnak lánya, Gráczián fűszeresék unokája, a világhírű bakteriológusnak, Arató Istvánnak felesége. Szép volt és szeretetreméltó, de a szépségét és szeretetreméltóságát - aranyhegedűjét - urától lopta s a mikor urától elfordul, hogy a maga életét élje, a maga szavait beszélje: undok kígyók siklanak ki a száján. Végig az egész regényen, egész addig míg hűtlenségéért a legdanteibb büntetés nem éri: elhízik.

Nem valami jelentékeny teremtés volt a szép vidéki komédiás leánya, s a véletlenségek egész sora kellett hozzá, hogy a vele egy városból való világhírű professzor észrevegye, megszeresse és feleségül vegye. Hogy megszerette-e, nem is tudjuk igazán. Mi a regényben csak azt látjuk, hogy Arató Sándor tanár akkor eszmél a feleségére, amikor már elvesztette. Hogy addig mit jelentett számára, szeszélyt-e, szenvedélyt-e, kedves megszokottságot vagy nélkülözhetetlen gyöngédséget-e, azt nem tudjuk... a sértett kanbüszkeség ágálását látjuk, merev értetlenségét, komiszkodó gőgjét. Nekünk az a probléma, hogy Kató nőszemély kihez tartozzon: Arató tanárhoz-e vagy Milka századoshoz, nem is olyan nagy probléma, mert hiszen Arató Sándor nagyszerűségéről vajmi kevés fogalmunk van, éppen annyi, amennyit magától a tanár úrtól megtudunk és Milka százados jelentéktelenségéről is tulajdonképpen abból a pamfletből értesülünk, melyet róla a «Mikroorganizmusok» című könyvének megírása előtt Arató tanár megírni jónak látott.

Úgy gondolom, ez a regénynek a legnagyobb hibája. Hogy a tragikus összeütközés, melyet az író tárgyal, nem tudja megnyerni érdeklődésünket, mert embereit, kikkel az összeütközés történik, nem ismerjük és az a hanyag eleganciával odavetett néhány vonás, mellyel az író őket jellemzi, nem elégséges arra, hogy talpra álljanak és elinduljanak a maguk életútjára. Mi az, amivel közelebb férkőztem Arató tanár életéhez, mire Herczeg regényét végig olvastam? Ha tudományos hírnevét az író becsületszavára hiszem el, hát ez még rendben van, elvégre nem közölhet mutatóba egy fejezetet a mikroorganizmusok című könyvéből, és ha közölné, sem tudnám eldönteni e kérdést (bár tagadhatatlan, hogy az igazi drámaírónak, a léleklátónak, aki nem szegényes golemeket gyúr, éppen az ilyent kell tudnia: hogy a levegőn, mely alakját körülveszi, a vizén, melyet szájához emel, a keze mozdulásán, egyéb alakjainak elhelyezkedésén megérződjön, hogy valaki ez az Arató Sándor, akiről én is azt állapítom meg, amit a vele bűnösen összejátszó író: hogy «elhagyta a lapályt.»

Még ígyebben vagyunk Gráczián Katókával. A mi cselekedetét tudjuk, hogy az előttünk teljesen ismeretlen Arató tanár feleségéből Milka százados imádottja válik, ettől még igazán pompás teremtés lehetne. Szuggesztív lény, női erényekkel, emberi hibákkal teljes, valaki a ki elbukásában is drága testvérünk marad, a ki mellett kitartunk érdeklődésünkkel és szimpátiánkkal. De hát a szegény Gráczián Katókát illetőleg is kénytelen vagyunk beérni az író, ezúttal nemcsak hiányos de egészen elfogult, hellyel-közzel a gyűlölködésig menő információjával. Soha még írásműben író részéről alakjával szemben olyan mélységes megvetést nem tapasztaltunk, mint amellyel Herczeg Ferenc ezt a szegény teremtést útjára bocsátja. Eleinte még csak van némi nyoma a tárgyilagosságra való törekvésnek (mintha az író ezt mondaná: «igaz, hogy én egész tehetségemmel Arató Sándor ügyét szolgálom, de azért téged sem ejtelek el, te is az én kreatúrám vagy»), de minél inkább érzi magát Arató Sándor megcsaltnak, önérzetében sértettnek, annál kevesebb megértése marad az írónak nőalakja számára s végül már olyan szubjektív dühvel sértegeti, hogy igazság és emberszeretetünk joggal lázadozni kezd. Az első lapokon még okosan, kedvesen, néha fölényesen beszél Katóka (gondoljunk csak Milka századossal való első beszélgetéseire... persze, kezében Arató Sándor aranyhegedűje), de amikor először mer komolyan gondolni Milka századosra, a költői igazságszolgáltatás statáriális vészbírósága ül törvényt felette. «Arató István felesége a széles Jacaranda ágyban, mit egy székely ezermesterrel faragtatott neki az ura, egy bakakapitányról ábrándozott...» Hát persze, ez nem szép dolog, de ha én mégsem tudok erről olyan húsbavágó gúnnyal beszélni, mint az író, az azért van, mert én nem igen tudom, hogy ki is az az Arató István, akihez képest a Milka százados «bakakapitány.» S minél tovább fűzi a cselekmény fonalát, annál agresszívebb lesz az író: «egyéniség», mondja előbb keserű gúnnyal; «üres színpad, melyről elhordtak minden dekorációt», végül visszaváltoztatja falusi libává, elhízottnak csúfolja, s regénye utolsó oldalán «A szép Zolky leánya («szép Zolky» olyféle gúny, mint a «bakakapitány») ott állott a málnabokrok közt és sebes kapkodással vette sorra lelki ruhatárának egyes darabjait, kezébe vette, megnézte, megint visszadobta a különböző Katikat, Katókat, Katókákat, Katalinokat és Katicákat, hogy melyiket vegye magára erre az alkalomra.»

Ha a szép Zolky számára még volt valami irgalom az író szívében, melyről csak fokonként s talán írói meggyőződése ellenére tántorodott el, Milka százados számára egy megértő szava nincsen; ennek súlyosan meg kell lakolnia, nevetségben marasztaltatnia azért a vétkéért, hogy ő a bakakapitány Arató István Jacaranda ágyban fekvő aranyhegedűs hitveséig emelte szemét. Nem szeretnénk félreértetni: az írónak szuverén joga úgy jellemezni alakjait, ahogy látta őket: a szimpatikust szimpatikusnak, Heep Uriást Heep Uriásnak, az ostobát ostobának. Az ő regényvilágában mindennek az ő akarata szerint kell történnie s az olvasónak semmi joga valamely alakra vonatkozólag kikötéseket tennie, az íróval magának fülbe húzatnia. De ahhoz hogy én az író világát elfogadjam és az ő teremtői bölcsességében megnyugodjam, ehhez látnom kell, hogy minden dolga egyformán közel áll hozzája, egyformán igyekszik számukra megértésünket és érdeklődésünket megnyerni és abból a körülményből, hogy az egyik alakja kevésbé rokonszenvesebb egyéniség, mint a másik, a maga személyére vonatkozólag semmiféle konzekvenciát nem von le. Hiszen persze a teljes impassibilitásig vinni, az egyéni állásfoglalást egészen kizárni még a legkiválóbb írók sem tudták, noha az a körülmény, hogy a sorok között áttűz rejtett szeretetük vagy gyűlöletük, sajátos fényben csillogtatja meg írásaikat - azonban olyan leplezetlen, megmagyarázhatatlan megvetéssel, amellyel Herczeg Ferenc mindazokba tollát döfi, kik Arató Istvánnak rossz órákat szereztek, szinte példátlan az irodalomban s mint magyarázatra szolgáló műhelytitok, nem is utolsó érdekessége Herczeg Ferenc regényének.

Tehát, hogy Milka százados esetére visszatérjünk, a derék bakakapitánynak van mit hallgatnia teremtőjétől. A kapitány zenekedvelő, meglehetősen magas zenei műveltséggel ajándékozza meg az író, csakhogy «Chopin nocturne-jának forró áradásába a százados beleolvasztott egy hordónyi cukrot a magáéból és most, mint saját művészetének áldozata, kifordult szemekkel úsztatott a muzikális puncslében.» Nemde, Milka kapitány játékát ezek után nem kívánjuk hallani többet. Milka százados együtt van az asszonnyal, egyedül vannak, odakünn Arató István két öccse szégyenkezik keserű féltékenységgel. «Egyszerre hangot adott a csönd. Odabenn megszólalt a gordonka. Vontatott, forró, buján remegő hangon... A szfinx-kandúr miákolt az esthomályban.» Nem az Arató fiúk mondják így, nem is az önérzetében sértett Arató István, hanem patrónusuk az író, holott ahhoz, hogy Milkát előttünk jellemezze, velünk megismertesse, semmi szükség e haragos kiszólásra. Egészen más, ha Arató István mond ilyet, Arató István feledkezik meg arról, hogy világhírű tudós, akinek számára csak az létezik, ami erejét és önérzetét növeli s minden más mélyen alatta marad. Ha az ilyen oromemberből kitör az elfojtott ember és gyűlölete eruptív erővel ledobálja mindazt a jókaias, de Jókai szeretetreméltósága nélkül való álérdekességet (mert nemcsak Gráczián Katóka tette meg Arató Istvánt olyannak, mint azt az író az oltvai előidőkről szólva megírja, hanem Herczeg Ferenc is), mely a regény egész folyamán hozzáférhetetlenné teszi, akkor... egy-egy szép jelenethez is jutunk. Például amikor Arató tanár először tér vissza a harctéri barakkórházból és a gyanú először férkőzik agyához, valami hidegség először fut át a szívén: ez a jelenet talán a legkülönb Herczeg új regényében. «Mondd csak, sok betegetek van még,» - kérdezi az asszonytól. - Nem sok - feleli az asszony. - «Az a szimuláns kapitány ott van még nálatok?» - kérdezte István gonosz nyugalommal. Katalin felneszelt. «Miféle szimuláns -?» - Milka kapitány...» Az asszony elfehéredett. Mozgatta száját, de jó ideig nem beszélt. - Ez kétségtelenül kitűnően megcsinált, drámai erejű jelenet, amely Arató Istvánba több betekintést enged, emberileg is közelebb hozza hozzánk, mint az egész romantikusan üres története Ember Máriával, az oromemberhez fölérő oromnővel. - Abban a pillanatban azonban, amint az író beleavatkozik hősei dolgába s azokat a maga felfogása, szeretete és megvetése szerint igazítja, már baj van, a művészi desinvolture eltűn, s helyette az alakokon kiütközik az író kain-bélyege. Az asszony ajkát «kihívó kis mosoly torzítja el», az asszony «szíve forr és reszket a lázadó rabszolga alattomos gyűlöletétől», s így tovább. Csak bele ne avatkozna.

Szóval az írónak nem szabad úgy jellemezni alakjait, hogy megvetéssel vagy gyűlölettel szembeáll velük és rájuk fúj, mint a kandúr a kalitkában levő madárra, az író nem mondhatja, hogy Katalin most arra a furcsa, «pudvás» (no de ilyet: pudvás) Milka százados úrra (úr! ez majdnem olyan sértő, mint bakakapitány) gondol, egyáltalán az író nem lehet pamfletista. Mert engedelmet kérek, nem részletdologról van itt szó, nem az író hellyel-közzel kiütköző ellenszenvéről, hanem valamely csaknem patológiaivá fejlődött megvetésről, mely ott és úgy taszítja meg tollát, az íróval olyanokat mondat, amilyenek művészi akarásából sohasem fakadtak volna. Ez a legnagyobb gyöngéje Herczeg Ferenc új regényének.

Van több is. «Az aranyhegedű» úgy látom, háborús regény volna, kórházak, menetszázadok, járvány, amputálások, ápolónők, ezredorvosok, és ilyenek vannak benne és mégis olyan távol esik mindez a háborútól, annyira nincsen benne a háború sem az alakjaiban, sem a levegőjében, hogy csodálkozva kell kérdeznünk magunktól, hogyan múlhatott el ilyen nyomtalanul mellőle, ha már érzékeltetni akarta. Valami klisészerűség érzik mindazon, amit Herczeg Ferenc a háborúról ír, aminthogy klisészerűek katonaalakjai is, a két Arató-fiú, Ijjártó káplár, Kádár törzsorvos, de klisészerű különösen Arató István alakja, melyet az író készen kapott Jókaitól és saját kezűleg laposított a magasba. Stílusát sem kedvelem, nem az az egyszerű, szonórus hang, mely Herczeg Ferenc jobb novelláit jellemzi, kétségtelen jeléül Herczeg Ferenc nem közönséges elbeszélő talentumának. Dialógusai az új regényben kicirkalmazottak, természetesség nélkül valók, leírásai pedig Bizáncéra emlékeztetően pompázatosak, képek brokátjától súlyosak, s valahogy állandóan Arató István ünnepélyes alakjához mértek. Herczeg Ferenc új regénye nem szerencsés alkotás.