Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 2. szám

Ignotus: A politika mögül
Ellenzék

A csoda, egyelőre, elmaradt. Vagy, ha úgy tetszik: csoda történt - a koronázás óta eltelt két hét, s Tisza István gróf még mindig miniszterelnöke Magyarországnak. Akár így, akár úgy vegyük csodának: aki e két hetet itthon élte át, az utódok előtt majd tanúságot tehet róla, hogy e két hét alatt Magyarország, az alkotmányos és parlamenti alkotmányú Magyarország csodától várta, hogy megszabadíttassék azon miniszterelnöktől, kinek kormányzatát viszont, ha például az új uralmi rendszer ugyanazon hajlandóságú volna, mint a régi volt, ugyanoly egykedvűen viselné még öt vagy tíz vagy tizenöt esztendeig, mint viselte eddig s viselte volt, annak idején, az édes apjáét.

Ezt, hogy az ország várta Tisza bukását, nem lehet letagadni s nem volttá cáfolni. Sőt azt sem, hogy az ország jó része boldog reménnyel várta s a többi része sem várta kétségbeesetten. Aki ott volt a koronázáson, láthatta, hogy valójában mily magánosan áll Tisza István ebben az országban, még pedig nemcsak az urak között, kik tüntettek ellene hűvös tartózkodásukkal, de a közönség előtt is, mely az utcákat megtöltötte - melyben sok volt nemcsak Budapest intellektuális népéből, de a vidéki törvényhatóságoktól s a választókerületekből felküldött s feljött polgárságból, s amely e túlhevült órákban sokkal éljenzőbb kedvében volt, semhogy következtetést ne lehetne fűzni ahhoz, hogy közömbösen hagyta ellovagolni a nádor helyettesét, a miniszterelnököt, ki pedig azon órákban tette volt a szent koronát a király fejére s ki mindenesetre férfinak s lovasnak férfiszemeket is megejtő látvány volt. A lármának is, mely az újévi munkapárti beszédekben oly dühösen fújta azt, ami nem éget: rejtett alaphangja nem a Tiszáért való fanatizmus volt, hanem a párt féltése - huszonnégy vagy negyvennyolc óráig nyilvánvaló volt, ami azóta megint el van takarva, hogy a munkapárt igen könnyen belenyugodnék a Tisza István elvesztésébe s szívesen fogadna más vezért, még idegenből föléje küldöttet is, ha e folyamat a pártnak nagyobb megaláztatásával nem járna s biztosítaná a hatalomban való megmaradását - ha tán nem is, mint eddig, monopóliumban, de olyan osztozkodással, melyben egészen a rövidebbet nem húzza. Egészen világos, hogy, kivéve tán az ő kormányzatában személyesen érdekelteket: senkinek sem szívbeli ügye, hogy Tisza István legyen Magyarország miniszterelnöke. Hogy van mégis, hogy bukását csakis fölülről várják, s hogy, ha fölülről el nem küldetik, nyilvánvalóan idők végéig elkormányozhatná Magyarországot, és sem kísérlet nem történnék alulról való megbuktatására, sem forrongás nem zavarná az egykedvűséget, mellyel az ország ez örökös uralmat viselné?

Kevés erre az a felelet, hogy Magyarországon nem lehet, korrupció s mi egy s más miatt, kormányt buktatni.

Ezt szokás ugyan hajtogatni, de nem is igaz. Magyarországon bukott már kormány választáson is, parlamentben is. Maga Tisza István volt az, ki választáson bukott meg, még pedig nagyon - s ugyane választáson vele bukott a fölülről tartott hatvanhetes többség is, pedig nyilván ezt a választást sem csinálta rózsavízzel. Ugyanezen, mint mondogatni szoktuk: korrumpált s felülről kinevezett többség egyszer nyílt parlamenti ülésen leszavazta s ezzel meg is buktatta a fölülről küldött és tartott miniszterelnököt, tehát pártvezért: Khuen-Héderváry grófot. Ez nyílt ülésen történt s annak parlamenti rendje és módja szerint - de az sem titok, hogy, bár nem ily nyíltan és előírásosan, de igazában Széll Kálmán is alulról bukott volt meg s az akkori uralkodó parlamenti folyamatot honorált, mikor Tisza Istvánt tette helyébe miniszterelnöknek. Lehet hát nálunk kormányt, miniszterelnököt, sőt többséget is buktatni, s nemcsak fölülről, de alulról is. Igaz, csak kivételesen s rendkívüli nekilendüléssel. De végre is Tisza István van oly rendkívüli valaki, hogy nekilendüljenek, ha meg akarnak tőle szabadulni.

Ha mégis tartani tudja magát idelenn, annak nem az vagy nem csak az az oka, hogy és ha fölülről tartják. Igaz, belenyugodnának elmenetelébe, mert örülni senki sem örül kormányzatának. De megbuktatni nehéz - azon az egyszerű okon, mert nincs mivel megbuktatni őt. Ha Tisza István nem bukik meg alulról, az nem azért van, mert Magyarország nem igazán alkotmányos és parlamenti ország. Hanem inkább azért, mert bizonyos fokig és alapjában mégis csak az.

A parlamenti darabontnapok idejében, mikor az ellenzék dühösen, de tűrte, hogy legfőbb embereit, egyben a nemzet díszeit s kedveltjeit, katonalegényekkel lökjék ki a képviselőházból, e sorok írója elbeszélgetett egy kiváló ellenzéki politikussal - éppen arról a különösségről, hogy az ellenzék, ha fölháborodva is, de valójában meghajlik e már formájában is érzésbántó erőszak előtt. A kiváló ellenzéki férfiú kénytelen volt elismerni, hogy így van, de nem tudta, nem akarta megérteni, miért van így. S e sorok írója azzal próbált neki kulccsal szolgálni a rejtély nyitjához, hogy ránézett a tűnődő honatyára s így szólt: nem gondolja,. képviselő úr, hogy a vezérétől sok mindent bevesz az ember?!

Ma is ezt tartom - bármily furcsa legyen a Tisza István személyes ellenfelei s halálos ellenségei előtt. Az ellenzék nem tehet semmit Tisza István ellen, mert kaliber dolgában bármennyivel különb egyik-másik ellenzéki vezér Tisza Istvánnál s bármily gyűlöletesek a Tisza István eszközei a jobb ízlésűek előtt: alapjában Tisza István az ellenzéknek is vezére nálunk. Nem ugyan az ellenzéki pártoknak - bizonyára nem. De igenis az ellenzéki politikának. Itt sem a bevallott vagy hirdetett vagy kiabált vagy cégérbe tett politikának, kivált nem a közjogi ellenzékinek s nem az általános választójoginak s radikálisan demokratának, aminőnek például a szélső balszárny... vallja magát. De igenis annak, amit mind e pártok és szárnyak a lelkük mélyén vallanak és akarnak - annak a konzervatív, exkluzív s feudálisan oligarhikus politikának, melyben nagyjában együtt rezeg a hite az egész rétegnek, mely ma Magyarországon de facto uralkodik s melyből a képviselők is, minden pártbeliek, kikerülnek. Ez a konzervatív politika valójában kisebbségi politika, rákényszerítve egy roppant, de kiskorú vagy tehetetlen többségre. Ezt pedig: egy kisebbséggel majorizálni a többséget: nem lehet az alkotmányosság s a parlamentarizmus tiszta eszközeivel. Ezt tudja Tisza István s e szerint cselekszik Tisza István. S ezért vezére az országnak Tisza István, még az ellenzéknek, még az ellenzéki vezéreknek, még személyes ellenfeleinek, még halálos ellenségeinek is. Ő meg tudja csinálni, amit ők jónak tartanak. Ezért vezér. Ezért nem lehet megbuktatni.

Hogy ez mennyire így van: arról nem kell elméletben mathematizálni, mert három kézelfoghatóságban s szemlélhetőségben előttünk ment volt végbe az ellenpróbája. Vagy talán négyben. Mert egyik próbául csak a koalíciós időket akartam felhozni, amik alatt világos lett, hogy az ellenzék, mikor a nemzet választásából kormányon van, alapjában ugyanazon politikát csinálja, mint a fölülről kinevezett többség, - alapjában ugyanazon politikát csinálja, nyilván mert alapjában ugyanúgy érez és gondolkodik. De ehhez a példához még egy másikat is hozzá kell vennünk: azt a jelenséget, hogy mikor olykor - s ez elég gyakran megtörténik nálunk, - folyosói tárgyalások folynak pártközi megegyezésről vagy fúzióról vagy új pártalakulásról vagy koncentrációról vagy isten békéjéről vagy mi egyről s másról: valameddig e kombinációk a személyi nehézségeken meg nem szegnek vagy ezeket a hivatalos többség monopóliumos féltékenysége fel nem borítja, mindig világos, hogy komoly tárgyi nehézségek nincsenek, s ha volna arravaló pásztor s volnának arravaló birkák: a politikai érzésétől, a szívek legbelsőbb politikai hitvallásától ugyan egy akol egy pásztor lehetne az egész magyar politikai világ. E példák ellenpróbái annak, hogy a politika, amit Tisza István képvisel, nagyjában valóban országos politika, - alapjában az ellenzéknek politikája is.

Volna azonban különbség az eszközökben, melyekkel e politika folytattassék vagy megvalósíttassék. Ez komoly és komolyan vallott különbség, - némelyek, lehet, csak komédiázzák s csak azért ádázódnak a szolgabírói világfelfogás ellen, melynek Napóleonja Tisza István, mert őket táncoltatja meg vele, de lelkükben éppoly szolgabírák s maguk is táncoltatnának, ha volna, aki hagyja magát. Ám vannak, és pedig legmélyebb tisztelettel nézendő államférfiak, kiknél ez nem komédia s nem pártoptika, - akik valóban (s alkalmasint okkal) nemzetük jövőjét féltik a korrupciótól és erőszaktót, mely ezzel kormányformájává örökösödik. S ezeknek mégis csak észre kellene venniök, hogy először, mikor a koalíció formájában az ellenzék ült a kormányszékben, egyfelől ez sem kormányzott sem hermelinben, sem keresztényi szeretettel, másfelől amennyiben mégis erkölcsösebb volt s a hatalmi monopólium dolgában is kevésbé erőszakos, mint a hivatalból kirendelt többségek és kormányzatok: abba bele is bukott, s oly nyomorúságos palotaforradalmakban ment tönkre, melyek néhány nyomorult esztendő belső történelmébe ezer év Bizáncot és Sztambult komprimáltak. Másodszor: volt idő, Széll Kálmán alatt, mikor a hivatalból kirendelt többség próbálkozott meg a joggal, törvénnyel és igazsággal. Még úgy bele nem fulladt államférfi a saját rózsavizébe, mint akkor Széll Kálmán, s tehetségen még úgy be nem bizonyosodott, hogy tehetetlen abban a percben, amint csak a célt akarja, de az eszközöktől húzódik. Tisza István nem húzódik. Ő akarja a konzervatív politikát és meg is csinálja. Megcsinálja az egyetlen módon, ahogy meg lehet csinálni. Megcsinálja az egyetlen módon, ahogy kisebbség majorizálhat többséget. Megcsinálja azokkal az eszközökkel, amik nélkül a konzervatizmus nem boldogulhat. Azért vezér - ezért vezére - akár tetszik, akár nem - mindenkinek, aki nálunk konzervatív.

Ez alól a nyomorúság alól nincs menekvés, amíg a konzervatizmust akarják. Tisza Istvánt el lehet tétetni, de, ha a politika nem változik, ugyanúgy vissza fog térni, - mint ő mondja: a nemzet ugyanúgy igazat fog adni neki, mint egy ízben már visszatért és adott. S ha ő nem, hát egy másik Tisza István - s amíg a konzervatizmus az érzés, mely a vezérlő magyar szívek alján rezeg, addig újra meg újra elő fog állni a helyzet, ami szintén előállt a múltban: hogy a Tisza Istvánt számkivetésbe lökött konzervatizmus kénytelen volt ugyanőt elhíni az ekétől s körülötte szövetkezni a Vigadóban a radikalizmus ellen, melyet akkor a hivatalosság jónak látott fölülről leküldeni az addig pártfogolt konzervatizmus helyett. Amíg a konzervatizmus uralkodik Magyarországon, addig a Tisza István uralma örökös, - addig nem lehet megbuktatni, s ha megbukik, hát zsámolyul kell alája állani, hogy megint fölülkerüljön. Árnyalatok nem teszik - a konzervatizmus konzervatizmus marad, akár hatvan fokú a spiritusza, akár hetven fokú. Konzervatív választójognak az Andrássyé bizonyára éppoly kitűnő, átgondolt, erkölcsös és ajánlatos, amily erőszakos és nyomorgató a Tisza Istváné. De ellenzéke a Tisza István választójogának az Andrássy választójoga nem lehet - a Tisza István választójogának csak az általános választójog lehet ellenzéke, s aki ezt nem akarja, az kilátástalanul küzd Tisza István ellen. Mezőssy bizonyára modernebb volna agráriusnak, mint Zselenski Róbert, kinek gondolatait Tisza István tettre váltja. De ellenzéke ennek az agrárizmusnak csak olyan agrárizmus lehetne, mely a mezőgazdasági termelés országos érdekét szigorúan s mindenkorra elkülönböztetné a földbirtokosok külön érdekétől - e különbségtevést pedig a mi legfelvilágosultabb konzervatizmusunk is éppúgy az úgynevezett nemzeti birtokállományt fenyegetőnek ítéli, mint - az úgynevezett nemzetiségi veszedelem miatt - az általános választójogot. Ha pedig így van: akkor nincs mivel megbuktatni a Tisza István agrárizmusát.

Ezt a két példát nem véletlenül kaptam ki. Megint nem kell elméletben mathematizálni, megint történetek, események, konkrétumok azok, mik ellenállhatatlanul bizonyítanak a szó, a magyarázat, a kapacitálás helyett, mely távol áll attól, hogy tolakodó akarjon lenni vagy csalhatatlannak higgye magát.

Két jelenség merült fel, mely a tünet figyelembeveendőségével mutatja meg, merrefelé kellene haladnia az ellenzéknek, ha valóban és igazán megbuktatni akarja Tisza Istvánt, nem pusztán, legjobb esetben, eltétetni láb alól.

Az egyik jelenség vagy tünet az, hogy bár Tisza István megcsinálta a választójogi reformot, a választójog problémája nincs elintézve s felbukkan újra meg újra, még pedig azon a réven, hogy az ellenzék egyre érzi a taktikai szükséget (mely egyben igen erkölcsös), hogy Tisza István ellen tegyen valamit s valahonnan a közérzésből vegye és fonja a hálót, melyet a Tisza lábának vet - s e szálak iránt ösztönszerűen újra meg újra a választójog körül kereskedik. Ugyanazon államférfiak, kik tiszteletreméltó nemzeti s hazafias aggodalomból félnek az általános választójogtól s legjobb szeretnék, ha egyáltalában nem kéne választójoggal vesződni: újra meg újra kéntelenek megegyezni egymással valami választójogi platformban, s minden újabb megegyezéssel és platformmal mind jobban eltolódnak balfelé, a rettegett és félt és nemzeti gyanúba vett általános választójog felé. Most megint bejegyezte Rakovszky István az indítványt, hogy legalább a háború katonáinak adassék meg a választójog - s e sorok írója, ki Vágó József kereskedelmi kamarai titkárral együtt első volt, ki e gondolatot a sajtóban felvetette, bizonyára boldog volna, ha valóra válnék. Mindazonáltal nem lehet tagadni, hogy ez féldolog s foltozó expediens, - hogy azokban, amiket Tisza István vet ellene, sok a logika s az igazság, - hogy egyfelől valóban igazságtalan azok iránt, kik testi alkalmatlanságuknál fogva nem váltak be katonának, másfelől, ha valóban van nemzeti vagy nemzetiségi veszedelme az általános választójognak: ez a veszedelme s ugyanennyire megvan ennek a nemzeti ajándéknak is. Éppen csak jobb a semminél s ha már egyszer felvetették és kérték, szinte erkölcsi lehetetlenség megtagadni. De ha megadják, sem intézi el a választójog dolgát, sőt még égetőbbé teszi, s a félelmek, melyekkel nálunk a legtiszteletreméltóbb oldalakról nézik az általános választójogot, ez intézkedés után csak aktuálisabbak lesznek, de nem tárgytalanabbak. Mindazonáltal az ellenzék megegyezett e követelésben - s kéntelen volt megegyezni, ha ellenzék akar lenni, ha olyan kormányt és kormányférfit akar buktatni, kiknek az az ereje és létjoga, hogy konzervatívok.

A másik tünet az, hogy a komoly nehézségek, melyek Tisza Istvánnak további kormányzata elé torlódnak, agrárius természetűek. Ha valami miatt úgy menne, hogy meneszteni fogják, mert meneszteni kell, úgy az nem lesz a kiegyezés, ami felőle kiegyezhet, de lehet a monarchia közélelmezése, melyben a Tisza István politikája éppúgy nem vált be, mint itthon Magyarországon sem. Talán nem vétek a hadiérdek ellen, ha ideírom a szavakat, melyekkel a mai Ausztria egyik legeszesebb, legavatottabb s szocialista létére is leggyakorlatibb s legmérsékeltebb politikusa, Karl Renner bírálja az Esti Újság most január 14-i számának adott interjújában e politikát, s amely interjú ellen nem volt, nem is tudnám, mint lehetett volna, kifogása a hatóságoknak. Azt mondja Renner, hogy:

- a közélelmezési kérdésben a tényleg egyre súlyosodó nehézségek folytán természetesen sok ellentét keletkezésének a lehetősége fér el. Ezek az ellentétek azonban helyes, átgondolt és céltudatos politikával hatásukban és veszélyes voltukban lényegesen enyhíthetők. És itt minden takargatás nélkül meg akarom vallani, hogy a magyar miniszterelnök élelmezési politikájával és követeléseihez való merev ragaszkodásával Magyarországnak - a nagypolitika szempontjából tekintve a dolgot - határozottan ártott. És a megértést nem olyan állásponttal akadályozza Tisza, amely talán az egész magyar lakosság jó élelmezéséhez fűződő érdekeket képviselné az osztrák érdekekkel szemben, hanem olyan élelmezési politikával, mely a magyar városok és a vagyontalan néprétegek érdekeire kétségtelenül majdnem ugyanannyira káros, mint az osztrák közélelmezési érdekekre. Meg akarom itt jegyezni, hogy az osztrák közélelmezés biztosítása sem olyan cél, melytől ma a másik állam politikájának felelős vezetője veszélyek fölidézése nélkül elzárkózhatnék, mert legalább a háború tartama alatt, Ausztria és Magyarország néptömegeinek élelmezése és - hangsúlyozni kívánom - az Ausztriában termelt cikkekkel, tehát a megélhetéshez szükséges ipari cikkekkel való ellátása is, mindkét államnak egyként fontos érdeke. Az egyre szigorúbb élelmezési blokáddal szemben másként védekezni és helytállni nem lehet... Ha megállapítom, hogy Tisza élelmezési politikája a termelők és különösen a nagytermelők érdekeit képviseli a fogyasztó lakossággal szemben, ezzel lényegben feleltem a kérdésére. Hogy az ilyen politika milyen eredményeket szülhet s milyen keserűségeket válthat ki: a háború előtti esztendők külpolitikai feszültsége megmutatta. Az ilyen politika egyébként annak is árt, akinek az érdekében állítólag csinálódik. Mert hogy csak egy példát mondjak, ha az osztrák ipari vidékek lakossága nem kaphatja meg az élelmezéséhez szükséges mezőgazdasági termékeket a területileg legközelebb eső magyar mezőgazdasági területről, ezeket magának Ausztriának közlekedésileg messzebb fekvő agrárvidékeiről kell a vidékekre szállítani. Az élelmezési kérdés pedig - minthogy vagonparkunk elégtelensége már a békeidőben is ezer vonatkozásban éreztette káros hatását - félig szállítási kérdés. Amikor tehát Stájerország, Karinthia és Krajna, amelyeknek mezőgazdasági cikkekben való szükségleteit normális viszonyok között Nyugat-Magyarország fedezte és fedezhetné azokat most is, Csehországból vagy Galíciából kénytelenek a nélkülözhetetlen élelmi cikkeket beszerezni: ez a vagonoknak nyolc-tíz napig tartó igénybevételét jelenti, s az ilyen politika a monarchia mindkét országában, Magyarországon is, határozottan rontja a közélelmezési viszonyokat. Ez az okozója több más baj közt a magyarországi szénhiánynak is... De árt természetesen a magyar miniszterelnök elzárkózási politikája másként is, mert szükségképpen maga után vonja az osztrák kormányzat elzárkózásos politikáját. Ez aztán Magyarországon a megélhetéshez szintén elsőrendűen szükséges ipari cikkek hiányában éreztetheti hatását.

- Ha ezeket a példákat elmondom önnek, azt hiszem, megérthetővé válik ön előtt, amit beszélgetésünk elején mondottam, hogy Tisza politikája a paritást ellenző komolytalan elemeknek könnyíti meg a dolgát, mert az a kihívó magatartás, amelyet Tisza ebben és más dolgokban tanúsít, a magyar agrárizmus hegemóniájával fenyeget. (Die utrierte Unterstreichung und herausfordernde Grosssprecherei in Dingen, die man hier als res judicata gehalten hat wirkt als Androhung einer Hegemonie, als Herausforderung, Deműttigung ohne Not.)

Magyar olvasónak nem kell magyarázni, hogy a politika, mely az osztrák publicistát ennyire elképeszti egyebek közt a magyar közérdek szempontjából is: nemcsak hogy nem újság minálunk, de nem is a Tisza István legszemélyesebb politikája, hanem az agrárpolitikának nálunk nemzedékek óta hagyományos fogalmazása, melynek lényegében nincs nálunk különbség munkapárti és ellenzéki birtokosok szívbeli érzése, politikai világnézete között. Ez a politika, nem először, ismét veszedelmet hozhat hazánkra, mert komoly ellentétekbe állíthatja számára fontos összefüggéseknek életbevágó érdekeivel. Ez ellen a politika ellen s az államférfi ellen, akiben testet ölt, aki megtudja csinálni, mert megcsinálja, ahogy lehet: ezek ellen csak úgy lehet ellenzékbe állni, ha ellenzik, ha egészen ellenzik, ha mindenestül ellenzik és elvben is ellenzik. Aki meg akarja buktatni Tiszát: ezzel megbuktathatja - az események s a tünetek automatikusan megmutatják, hogy mivel lehet megbuktatni. Mert meg lehet buktatni - csak mikor őt nem akarják, nem kell alapjában ugyanazt akarni, amit ő akar.

Az ellenzéknek Magyarországon is megvan minden olyan esélye, mint más alkotmányos és parlamenti alkotmányú államokban. Csak éppen igazán elleneznie kell a többség politikáját - csak éppen igazán ellenkezőjét kell akarnia annak, amit a többség csinál.