Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 1. szám · / · Kaffka Margit: Hangyaboly

Kaffka Margit: Hangyaboly
Regény
II.

A két felnőtt leány a fatörzsnek dőlve összenevet.

- Láttad?

- Mi leli az Öreget? Csuda történt? Megbolondult?

- Dehogy. Nézz csak az útra! Ki jön ott?

- Ahá, Virginia, akkor már értem! A szerelem a tigrisből galambot csinál.

- Ugyan hagyd, úgy útálom már az ilyet!

Hullámos barna hajú, nyúlánk, különös szépségű leány mondja ezt és a másikhoz simul. Az sima arcú, telt okos szemű szőke nő asszonyos keblekkel és csípőkkel. Mindketten utolsó évesek.

- Na lám csak, kis feleség - mulat a gömbölyű, sötétszőke. - Két esztendővel ezelőtt a szép Soror Bernarda után szaladtál.

- Igen, az akkor volt. Az ember éveken át itt vergődik bezárva és hát van szíve - vagy képzelőtehetsége, ahogy te mondod. Akarva-nem akarva magára szedi ezeket a hülyeségeket. De te idejöttél tavaly és alaposan rendbe hoztad a fejemet.

- Rendbe ám, feleség, érdekes unokafivéred, a festő, a múlt nyári szünidőn. A potré, a lugas, a holdvilág, a falusi nagybácsi kertje... meg amit Párizs felől a fejecskédbe hazudozott.

- Hagyj békét, Erzsi, igazán. Ezen a nyáron tudod, hogy nem voltunk már jóban Viktorral; csak ízetlenkedtünk, bosszantottuk egymást. Mindennek vége. A pap-bácsinak is feltűnt; figyelmeztetett, hogy a jó rokonok békés szeretetben élnek. És most - ő ugyan írt nekem egyszer a bejáró barátnőd címére, de én nem is válaszolok. Vége.

- Mindennek vége. Lám, Cornélia, te szép, forró kis fáta, jól csinálod. A tizennyolcadik év és már múltad is van - hév majdnem-csókok a lugasban és egy tavalyi nyár és egy hűtlen szeszély. Persze, Kapossy érdekes pap, ha nem is szép; a szeme tüzes és setét, mint Savonaroláé - a reverendát palástszerűen összefogja a térde fölött, ha előad és olyan hévvel beszél Pestalozziról, erről a szegény jó férfidajkáról, mintha ő törte volna össze a kígyó fejét, mikor a koldusgyerekek orrát mennyei szelídséggel kifújta... Mint ahogy tán igaza is van, tán csakugyan ezek a komoly dolgok a világon - csak épp egy apácazárdában nehéz az ilyesmit megtanulni; itt belefúl minden nagy dolog ezer érdekes, furcsa, hecces kicsiségbe...

- De hogy téged érdekelnek ezek a dolgok, Erzsi! Ezt bámulom. Egy olyan okost, mint te, aki úgy ismeri az életet! Én a te helyedben nem is tudnék megmaradni itt, bejáró volnék. Hogy bírod ezt az egyforma unalmat?

- Olcsóbb az anyámnak, ha bennlakó vagyok, azonkívül valakinek a megnyugtatására szolgál, hisz említettem egyszer. És hát Istenem, engem itt sok minden csakugyan mulattat; tudod, érdekes dolgok mindenütt vannak, ha az ember tudja csak úgy nézni, - maga nem mászik bele nagyon.

- Igen, de te egyszer belemásztál. Az életbe...

- Az élet, kicsim!... Azt hiszed, az tán mulatságosabb, ha az ember leány, házileány kivált?... Mikor a hat felsőt kijártam, még élt az apám, otthon tartottak, elvittek bálokba; a ruháimat házi varrónő varrta, de azért jó volt; hecc volt, apa kollégái, meg a bátyám tiszttársai udvaroltak; kaptam néha éjjeli zenét; ha takarítás közben kiráztam a portörlőt az ablakon, rendesen ott fenszterlizett valamelyik udvarlóm, estefelé néha kihajoltam egy-egy kézcsókra, a városban pletykáztak. Na - ez egyszer-kétszer egész jó hecc, de aztán mindig ugyanaz. Mindössze egy vénülő patikus kért meg, szegény lány voltam. Két évre rá meghalt apa; az anyám nyugdíja kevés, de ő okos, tevékeny; kis családias kifőzőbe fogott, nőtlen emberek kaptak nálunk ebédet, vacsorát, - jót és olcsón. Esténkint néha ottmaradtak, éjfélig elzongoráztunk, elbolondoztunk. Na, akkor eredt csak meg a kisváros nyelve! Szörnyűség, hogy miket mondtak rólunk; szegény anyu hogy sírt, mikor csak egy kis része a fülébe került... Akkor ismerkedtem meg a képviselővel, igen; az anyám nyugdíjügyében mentem el hozzá valami közbenjárást kérni; felvettem a szép, feszes barnabársony ruhát; beszéltem, mókáztam neki; akkor hecc volt nekem az egész, unatkoztam, húsz éves voltam. Egy szép, sötétpiros rózsát megdicsértem a kertjében, másnap a kertésze hozott egy szekérderéknyit. Satöbbi... Láttam, hogy bolond; a gazdag felesége évek óta beteg, alig kelhet fel a karosszékből és a képviselő szép ember, világlátott, okos - sokat tanultam tőle bizony. Tudja az Isten, valahogy komolyba kezdett menni, én is megkozmásodtam - ő meglepőnek és érdekesnek találta az egyéniségem; - azt mondta, nem akar rosszat, nem teszi tönkre az életem; egy öregedő, kedves idealista! Így küszködtünk, regényeztünk, a kisváros persze pletykált, anyám elrémült. Akkor ővele együtt sütöttük ki ezt a tervet. Hogy tanuljak tovább, legyek független, tanítónő; állásról ő majd gondoskodik. A hat felső után harmadévesnek vesznek fel és akkor csak két év a diploma; egy már letelt; tíz hónap múlva kész vagyok; akkorra épül fel az új városi iskola otthon, mindjárt igazgatónőnek ülök bele; hisz ő az alapító, ő szerezte meg az államsegélyt. Ha akarsz, kis bogár, jövő ilyenkor ott taníthatsz a fennhatóságom alatt. Mire az iskolánk «kifejlődik» polgári osztályokkal, akkorra mi is elvégezhetjük a felsőbb-képző osztályait magánúton. Igen, nagyobb fizetés, nagyobb függetlenség - az jó. Az ember nem fogadhat el úgy pénzt valakitől - ha szerelmes bele, akkor még kevésbé. Egész jól van ez így; azalatt tán vele is történik valami, sikerül szanatóriumba dugni szegény asszonyt. Most vagyok huszonkét éves; az még nem öregkor, szívem, csak ti, tizennyolc évesek hiszitek öregnek; ó, őhozzá képest, szegényhez túlságosan is fiatal vagyok. Ha tudnád, milyen kedves leveleket ír; olyas Kármán Fannija stílusban, sok-sok hasonlattal. Nagyon mulatságos. - Így csak így lehet húzni még ezt az egy évet; és hogy az idő gyorsabban múljon, az ember figyeli ezt a sok itteni, bolond figurát. Nem más ez, hidd el, mint az élet kicsiben; ázalagok egy csöpp vízben, ahogy egy divatos író mondja.

A karcsú barna leány felsóhajtott.

- Igazán, Erzsi, nem győzlek bámulni téged, a józanságod, a nyugalmad, a kedélyed. És milyen meglepő kifejezésekkel beszélsz! Nem minden huszonkét éves ilyen okos, ne hidd; és tán nem is azon múlik, hogy évekig voltál otthon házilány. A bölcsességre születni kell. Jaj, mennyit lehet tanulni tőled! - Igaz, hogy én sohasem laktam városban, a pap-nagybácsim falujából mindjárt a zárdába hoztak és már öt éve vagyok itt és szünetben is mindig falun... De azt hiszem, én amúgy is olyan született gyámolatlan vagyok, nálunk, románoknál, azt mondják, sokszor ilyenek a nők. Szegény anyácskám is, aki olyan fiatalon halt meg, hogy nem is ösmerhettem; mondják, ő sem tudott még ruhának valót vásárolni sem magának; szégyellt boltba menni, iszonyú zavarban volt, hogy most neki alkudni kell, társaságban elsírta magát; sokszor valami presbiteri gyűlésre mentek a városba; kiszaladt a sok vendég közül, leült a kert végén, ahol csendben lehetett. És én őrá hasonlítok belül, bár külsőleg ilyen hosszúra megnőttem, mint a boldogult apám, meg fivére, a nagybácsi... Én nem tudom, hogy leszek egyszer önálló, hogy fogok kosztot, lakást fizetni, pénzt összeadni, kivonni. Nézd, igazán, én nem tudom még körülbelül se, hogy mennyi például tíz korona, mit adnak azért? Nekem ezért fog kelleni a végin apácának maradni, ha nem fogod majd pártomat. Itt legalább tudom mit kell csinálni - csengetnek, ott van az étel, csengetnek: párba állni, idemenni, odamenni, kelni, feküdni, mint az óra.

- És mennyire unod mindezt közben, kis bolond!

- De mennyire! Csakhogy én néha mindent unok, a levegőt unom, amit mindig be kell szívni?... Vajon fog nekem jönni valami az életben? Mert nekem készen kell, hogy jöjjön; én nem tudnám úgy intézni, igazítani a szerelmet, mint te. Engem helyedben most megölne a féltékenység; azután meg folyton a pletykáktól, meg a jövőtől rettegnék. Jaj Istenem... domnye Zeu!

Dünnyögve, lustán beszélt, szép ifjú alakjával bágyadtan dőlt vissza a fának.

- Hát így persze nem lehet, nem lehet élni fiam - mondta a másik csendesen, elgondolkozva. - Vérszegény volnál? Itt az sem csoda; de semmi, én is voltam így pár évvel ezelőtt; az embert a saját fiatalsága gyötri és az ilyenből baj is lehet, ha az ember nem áll a sarkára egyszer, nem fogja fülön az életet. Élni, nézni, játszani vele, amíg lehet, úgyis elég rövid lesz tán az egész; - és semmit nem venni túl tragikusan!... Az a vén pap ott a káposztaágyak közt a nagy szürke paraplival, a kis kedves öreg Szelényi tata - az, látod egy igazi bölcs! Az már igazán csak nézelődik a világon. Az nem szerelmeskedik, nem akar lilaszín-övet, elmotyorog a fizikaszobában a műszerei közt, sétál a nagy szivarral, mosolyog és figyeld meg, minden érdekli, mindent tud, ami itt történik és semmin meg nem botránkozik.

- Igen! Te is afféle vagy.

- Ne felejtsd, barátnőm, hogy ha én itt figyelek, szimatolok - ezt főleg azért teszem, hogy a tapasztalataimat és ezeket a zárdai hecceket aztán leírjam - éjjel, titokban, izgalmak közt; ceruzás levélbe, irkalapra, Budapestre - haha, egy kedves, okos úriembernek, akit - roppant érdekel mindez mint pszichológiai furcsaság, vagy elbűvöli a stílusom, a «világnézetem», satöbbi. Nem, az igazi «bölcs szemlélődés»-nél még nem tartok; de hidd el itt csak ilyenformán lehet kibírni. - Vagy úgy, mint Pável Marika; aki fülig belejátssza magát mindenféle regényekbe, folyton szerepel a zárdai pletyka-listán. Nézd meg őt, hát ő mit látott az «élet»-ből? Az özvegy apja állomásfőnök valami lehetetlen helyen; ő nyolc éve van itt. És ezalatt minden paptanárral volt kis ügye; minden megrovási kalandban benne volt, bejárta éj idején az összes épületszárnyakat és tilos vidékeket csak úgy, heccből; volt inkvizíciók hősnője, vannak itt szövetségesei és szerelmi vetélytársnői; soha kinn a «világ»-ban ilyen mozgalmas, nagy élete nem lehetett volna - kivéve tán, ha valami színi növendék. De így érdekesebb. Tudod mit csinált tegnap előtt? Megy a folyosón zongoraleckére, kottával a hóna alatt, szétnyílt kendővel, pirosan, mint a rózsa. Persze, hogy került egy emeletet a házikápolna felé, ahol a beteg Főasszonynak szokott ilyenkor Fóth Jóska misézni - a szép nagy hittanár, mert Marikának csak testes és széparcú férfiak tetszenek. Találkoztak és összemosolyogtak és akkor Marika hozzálépett, megállt szorosan mellette és felnézett rá; az meg lehajolt és ugyanegyet gondoltak és csattanva, pirosan megcsókolták egymást; - aztán lihegve elfutott. Mit szólsz? Nem nagyszerű? Fényes vasárnap délelőtt a zárda-folyosón, a Főasszony szobája előtt Marika nagyot csókolt a káplánon; és nem dűltek rá a falak, szent Vince feketült képe alatt a mécses nyugodtan tovább pislogott... Így kell itt élni, fiam, ha nem akarsz bepókosodni! Azért pártoltam a Kapossy-heccedet; de ha te csak titkon hevülsz és álmodol és a csillagokat bámulod a háló ablakából, mert nagy Ő-d az ekliptika elhajlásáról beszélt aznapi órán. Még annyira sem mentél, hogy te nyújtsd oda a könyvet óra végén a leckét kijegyezni; mikor is jelentős kis feljegyzéseket felejthetnél a lapok közt, tördelt sóhajokat, izgató félszavakat, ceruzával írt szíveket s két elmosódott név benne; mikre aztán félértelmű válaszokat kaphatnál a margóra, vagy okot adnál, hogy óra után magához szólítson. Ő a tanáriba, lelkedre beszélni óhajtván - komoly rezgésű, vagy kissé el-elfúló hangon, rejtegetve izgatott kíváncsiságát: «De kisasszony... nézze kedves kisasszony!...» Zavarba jönne, te elsírnád magad, ő arcodhoz hajolna és megfogná a kezed... na?

- Ugyan - Erzsi! Ez olyan buta így, olyan gyerekes és... szégyenletes... olyan kis ravaszkodás!

- Pedig biztosítlak, hogy lényegében nem más a híres «élet»-ben sem, a férjvadászat például. Csak az eszközei mások; így persze nagyon csitris - inkább apácák meghódítására kipróbált, biztos módszer; Szidu meg Gidu él vele.

- Az a két csacsi most a fiatal Emerika után szalad, mindig közös az ideáljuk. Minap az üres rajzteremben ott láttam virítni ezt az apáca nevet a nagy falitáblán pompás rondírással, szőlőindákkal és levelekkel körülcifrázva; ez a kettő vonult oda és egy óráig pingálta, mert a kis Emerikának valami korrepetíciója következett ott két megbukott polgáristával.

- Igen ezek is értik a módját, Szidi meg Gizi! Fogadok, hogy az egyik egy év múlva férjhez megy az apja első segédjéhez, aki átveszi a patikát; a másik, na annak még jó, ha nem lesz majd gyereke a jegyzőtől a falun, hol tanítani fog. Hanem te, menjünk innen kicsit odébb diszkréten; itt idillt zavarunk!

Nevetve intett a kövér Kunigunda és a vendége, egy magas, barna arcú apáca felé és odébb húzta a másikat a veteményes irányába.

- Nagy heccek lesznek itt az idén! - magyarázta neki, míg a drótsövény alján elhaladtak. - A főnökasszony, úgy látszik, nagyon beteg; ha majd meghal, új választás lesz, bejönnek mind a fiókházakból, egész országból a fogadalmas testvérek, akiknek halálfejes jelvényük és szavazati joguk van. A szavazás előtt itt fognak böjtölni egy hétig és szentséget imádni. De azt hiszem, már is folynak a rejtett korteskedések, forr és zizeg ez a kis hangyaboly, bár kívülről alig venni észre valamit. Úgy látom, fontos dolgok vannak szóban. Mit gondolsz, miért jön most vizitbe ehhez a buta vén Kunigundához, noha máskor nevet érzelmein?

- Jézuskám! - Mi mindent tudsz!

- Nézd, ott megy Helénke, bizton a nagynénje betegágyához hívják. Furcsa lehet itt a Főnökasszony húgának lenni! Ni, most ért a káposztákhoz - Szelényi tata megállítja, kérdezősködik - ezt vártam! Neki mindenről tudni kell... nézd, a nagy szivarját. Minap a Vegytaniban segítettem neki, valami újonnan érkezett ásványt határozott meg, mert leesett róla a cédula. Hát nem kiégette a reverendáját egy csepp sósavval? Mi az neki? Jár vele nyugodtan tovább; úgyis annyi már a hasán a folt, meg az ételpecsét! - Hanem ez a kis bajor nő, ez a Helénke szegény, azt hiszem szintén nagy dolgok központja, a jámbor. Tudod, hogy vagy százezer koronányi vagyona van és árva; csak egy gyámja él München közelében, meg a Főnökasszony. Úgy látom, addig akarnák megdolgozni, míg ő életben van. Kivált az öregek szörnyen körülveszik.

- Hogy apáca legyen? - Szegény! Ez borzasztó!

- Ki tudja? Hátha jó lesz neki; attól függ, milyenféle! - Igaz is, én már akartam belekötni, összeismerkedni vele, csak nehéz most hozzáférni. Annyit tudok, hogy eddig nem volt zárdában, egy német kisvárosban világi iskolába járt, a gyámjánál lakott. Na - majd meglássuk!