Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 24. szám · / · Figyelő

Lányi Viktor: A Csongor és Tünde zenéje

A magyar színpad, a magyar muzsika életében egyformán jelentős esemény, hogy Vörösmartynak nyelvünk legszebb drágaköveiből ötvözött színpadi remeke magyar komponista tollából kongeniális kísérő zenét kapott. De Weiner Leó fejlődésében is fordulópont a színházi gondviselés jóvoltából létrejött találkozása Vörösmartyval. Lendítő újszerűséggel tűnt fel előtte a színpadi probléma. És mint termékenyítő aranyeső zuhan kedélyére egy őserejű, rokonszellemű költészet.

A színpadi játékot kísérő zene, mint műfaj, a klasszikus múltra tekint, Beethoven, Mendelssohn, Schumann, Bizet ilyen irányú alkotásai hármas szerepben társítják a zenét a színpadon folyó cselekvéssel. Mint összekötő, áthidaló eszközt, a szcenikai változások okozta megszakítások kitöltésére. Mint melodramatikus aláfestést a lírai vagy drámai részletek hangulatának fokozására. Végül mint önálló betétet (dal, tánc, induló, balett, pantomim). A zenének ilyen alkalmazását főleg a fantasztikus tárgyú verses darabok kívánják meg, a legtöbb mesejáték előadása alig is képzelhető el kísérő zene nélkül. Épp úgy hozzátartozik a szcenikai kivitelhez. Mint a látványos díszlet, a jelmezek tarkasága, a világítási effektus. Hogy a Csongor és Tünde olyan nehezen tartotta magát a színpadon, annak egyik fő oka volt, hogy nem volt kéznél hozzá illő, hozzá méltó muzsika. Erkel Gyula sablonos, ambíció és ihlet nélkül összetákolt vékonyerű kíséretét játszották régebben a költeményhez. De ez nem hogy segített volna, inkább csak zavart a mű élvezetében. Weiner munkájával minden időkre színpadképessé lett a Csongor és Tünde, ami már magában véve is nyereség. De talán még ennél is fontosabbak azok az értékek, amelyek az alkotás során Weiner tehetségéből felszínre kerültek.

Hogy a színpadi hatás iránt van érzéke, azt korábbi opusai közül egyedül a Farsang nyitány sejtette. Jóllehet ez is szigorúan szimfonikus mű, mégis a tematikájában, hangszerelés kontrasztjaiban burleszk drámaiság lüktet. A vígopera levegőjét érezteti a nagy fagottszólója s a közbe iktatott érzelmes dal parodisztikus kifigurázása.

Ettől az első, talán önkéntelen tapogatózástól váratlan és hatalmas fejlődést jelent a szcenikai kifejezésnek az a tökéletessége, amit a Csongor és Tündében láttunk. Csak Weiner rendkívüli érzéke az egyensúly, az ökonómia és az anyagszerűség iránt magyarázza meg, hogy minden eltévelyedés és túlkapás nélkül, a legbiztosabban eltalálja a helyes viszonyt és mértéket a dráma és a kísérő zene közt. Kivált a melodramatikus részekben kényes a probléma, ahol a két különböző fluidumnak egy időben, egységes határban kell a fül révén érvényesülnie. Hogy ezt a nehézséget milyen kitűnően oldotta meg Weiner, annak legjobb próbája az, hogy sem a zene megszólalása, sem elhallgatása nem okoz sehol zökkenést. Épp ilyen teljes és kielégítő a hangulati egybeolvadás ott, ahol a zene önálló szerephez jut, a felvonások és változások közeiben. Ezeknek a különálló részeknek a fölépítésében Weiner hű maradt a múltjához. Szimfonikus és kamarazenei műveinek formai törekvései nyernek itt igazolást, szabadabb, sokoldalúbb érvényesülést. De az invencióját, tematikai és hangszerelési fantáziáját teljes odaadással engedte át a költemény drámai, lírai és nyelvi nagyszerűségéből áradó hatásoknak. Ezért a zenéje sokkal több, mint illusztráció, zengő és forró megnyilatkozás. A harmadik felvonás gyönyörű cisz-moll közjátéka egy új Weinert revelál. A formák játékos virtuóza férfivá, bensőséges, zengő hangú poétává érett.

A tárgynak a Szentivánéji Álommal való rokonsága miatt a komponistát az a veszély fenyegette, hogy belesodródik a Mendelssohn-féle konvencionálissá lett tündér-hangulatba.

Ezt a zátonyt is sikeresen megkerülte. Segítségére volt ebben a Csongor alakja, akit merész vágyódás, az ifjú, forró erotizmus hősiesen, nemesen földi vonásaival jellemezhetett. A természetfölötti elemből inkább a boszorkány sátáni figuráját állítja előtérbe és egy misztikus közjátékban az Éj szellemét. Az ördögfiak és az együgyű paraszti szereplők zenei karakterképei a groteszk és csúfondáros scherzók mesterének kezére vallanak.

Hogy a régi darabot az új zenével elő lehessen adni, a Nemzeti Színház az Operába hurcolkodott, ahol meg van a szükséges zenekari apparátus. Ha már ezt a szokatlan lépést megtették a muzsika kedvéért, kár, hogy nem mentek tovább eggyel, hogy nem adtak elég időt, elég próbát Ábrányi karmesternek, több irányítási alkalmat a zeneszerzőnek, hogy nem fordítottak több gondot a szavalóknak egymással és a zenével való összehangolására s hogy általában nem kezelték a dolgot annyi szeretettel, mint amennyit megérdemel. A Szentivánéji álom régebbi előadásaira gondoltunk és sajnáltuk, hogy Hevesi Sándor keze kimaradt a szép játékból.