Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 22. szám · / · Figyelő
Ritkulnak lassanként a háborús könyvek, s irodalmunk, a szelíd és docilis magyar Múzsa, gyűlölvén már a gyűlöletet, mind jobban vágyik és mer belekapaszkodni megint vezető nénjei kezébe. Most e viharban, jobban mint valaha kell a gyenge Múzsáknak kézen fogva járni s egymás bátorító énekét figyelni, s utána dalolni! Íróink is, sőt a kulturáltabb publikum, mintha most éreznék igazán, mely kincs egy nagy európai kultúrközösségbe való tartozandóságunk, mintha féltenék azt az oktalan szétszakadástól, szinte több érdeklődést mutatnak a külföld, többet ellenségeink irodalma iránt, mint békében! Így Németországban, így az entente országaiban is. (Az angol Athenaeum legújabb ideérkezett száma egyszerre két német és egy magyar - Jókai - regény 1916-ban megjelent angol fordításának hozza elismerő kritikáját, csak egyetlen hónap termésében.) Az európai irodalomnak, hála isten, most is van Egy Lelke, és nem sikerült ezt kettészabni. S ez a lélek, hadban a háborúval, élni és győzni fog!
Dicséret illeti a Dick-kiadócéget, hogy, felülemelkedve minden kiadói babonákon, merte és akarta a Gábor Andor Mirčio-fordítását, a világháború alatt, kivételesen szép köntösben, közönség elé hozni. A terjedelmes mű a Kisfaludy Társaság Évlapjaiban, ahol először jött, a nagyközönségnek valóban nem igen volt hozzáférhető, s mint a provençal eposz első teljes fordítása hibái mellett is irodalmi nyereség.
Szép vers a Mirčio. Hangulatában, műfajában (Gábor is mondja) Toldihoz hasonlít; tán kissé több benne a tanulmányszerű etnográfiai anyag, s kevesebb az érintetlen szűzi frissesség, de a provençal költő, etnográfiájának minden adatszerűségét verselő és színező művészetének rafinériájával, s másrészt egyes helyeknek valóban homéroszi heroikus egyszerűségével feledtetni tudja. S nem várhattuk ugyan Gábortól (ki azóta egy tipikusan fővárosi kupléköltészet teremtésével szerzett érdemeket), éppen e heroikus egyszerűségnek, s általában a költemény naiv és népi alapérzésének teljesen mély és rokon visszacsengetését, de joggal a bravúros verselőtől legalább verstechnikai és nyelvművészeti szempontokból kifogástalan munkát.
Egy kissé csalódtunk. A Mirčio-fordítás fiatalkori mű, Gábor (maga mondja) húszéves korában készítette, tizenkét évig hevertette, s bizony kicsit naivul hangzik, mikor azt ígéri, hogy ha "még egy második" kiadást érne meg, "szívesen tenné még kedvesebben és folyamatosabban olvashatóvá". Ezt valóban megtehette volna már, mielőtt egyáltalán kibocsátja, így ahogy van, minden strófáján érezni, mennyivel jobban meg tudná csinálni, legalább tisztán verstechnikailag a mai Gábor, rímek elismert virtuóza.
Mert e fiatalkori műnek verselése, csak legkülsőségesebben tekintve is, sem különösebben korrekt, sem különösebben szép vagy eredeti. A jámbus néha feltűnően döcög, vonja gyakran lábát "mint a sánta eb" - a végütemben nem szabadna annyiszor spondeust használni. Nem a hideg szabályt kívánjuk mi, sőt nem haragszunk a hanyag jámbusra, ha a hanyagság könnyűséget ad, - de vajmi ritkán van ilyen szárnya versnek. Mirčio versének - könnyű az s alapjában lírai - suhanni kellene mint a falusi fecske suhan, Gábor sorainak szabálytalanságaiban pedig nagyon is gyakran nem hanyagságot, hanem nehézséget érzünk. Sokkal jobb persze már a rímelés, sőt egészen korrekt, bár nem mindig természetes, a Magali-dal legelején mindjárt pl. nem lett volna szabad igekötővel rímelni, az ilyen rímeket sem szeretjük: Alári-nyáji, aztán a rímelésben épp Gábor Andortól többet is várnánk fakó korrektségnél.
Nem sokkal több dicsérni valót nyújt a vers belső felépítése sem, pedig nagyon érdekes technikai teljesítményekre csábíthatott volna. Ami a középkori provençal strófákban külsőleges komplikáltság, Mistralnál a belső versszerkezet komplikáltságává alakul, amely az enjambement művészete: az értelem túlárad a sorokon, túl a strófákon, s a mondat tagoltsága a vers tagoltságával különbözőképpen harmonizálva vagy diszharmonizálva a legváltozatosabb képleteket adja. Csakis így képes a költő voltaképpen teljesen lírikus strófájának epikai hajlékonyságot és terjedékenységet adni, csakis így, megóvni a lírai unalomtól hosszú költeményét. Ilyen költő fordítójának az enjambementokat lehetőleg pontosan követni kell, s a mondatokat úgy osztani el a versben, ahogy a költő elosztja. Gábor nem követi ezt, inkább henyén kitoldja az értelmet, minthogy átgobozza strófáról strófára, s ahol kényszerül is egy-egy merészebb enjambement-t utánozni, láthatólag kedvetlen s ügyetlen csinálja, nála az enjambement nem is az a szabad művészi eszköz, amivé Mistral kortársai a romantikusok tették először az újabb költészetben, hanem verskényszer. Így lesz az ő verse sokkal egyhangúbb és szétesőbb, mint Mistralé.
De a legnagyobb és legprimitívebb hiba: ez a vers nem könnyű, a Mistralé elsősorban könnyű. Gábor, kitűnő verselő létére, sohasem volt természetesen-könnyed verselő, de mikor a frivol múzsának áldoz, rendesen nagy művészettel tudja eltüntetni a mesterség nyomait. Mireičban nem tudja. Untalan a nyelven tesz erőszakot a vers miatt, s fordítása igazán nem olvasható úgy mint egy eredeti mű. Főleg a szórend szenved a sorok Prokrusztes-ágyában, néha szinte mintha a fordítónak nem is volna érzéke a természetes magyar szórend iránt. Ilyen mondatok: "A jó szót ki meg nem fogadja?" - "Maguk ki sem pihenhetik Szegény lovak" - A nap lemegy "hagyván az isteni szent békességet itt" - A fürjecskék "csak nyújtogatják szép fejük ki" - egész gyakoriak. Talán nem is annyira a nyelvtanilag helyes vagy helytelen, mint inkább a laposan erőltetett vagy költőien szárnyaló szórend különbségéről van itt szó. S mintha a húszéves Gábor nem lett volna egészen elfogulatlan a verssel szemben, a vers gyakran távolról sem követelte az áldozatot, amit neki hozott. Biztosak vagyunk, hogy ha mai fölényével néz versére, jobb érzéke (melynek e fordításban is jeleit adja) megsúgja neki még az olyan finomságokat is, mint hogy pl. "Vessétek meg ágyunk, de mélyen!" a rossz jámbussal is, költőibb sor, mint ahogy ő írja, "Vessétek ágyunk meg..."
De nem csak szórendjében erőltetett e fordítás, hanem gyakran egyes szavakban is ("kitárva két karát" rímben, "bennünk" bennünket helyett, többször is, "vón," "arra a tájra" egész rendesen, s Mirči' Mirčio helyett gyakran - ami már a Szász Károly ibol-féléire emlékeztet), olykor a következetlen időhasználatban, olykor kényszeredetten lapos kifejezésekben ("Ezt, Szentek, elérni Csak semmi tinéktek" - "Aztán vén testemet szét is szabdalhatod", aztán nem bánom, ölj meg! - "Vince, nem halsz te meg ha ajkamnak hiszel", nem halsz bele abba ha nekem hiszel...), olykor az eredetihez tapadt ügyetlen hűségben ("S többet is csinálna A gyors munkájú had amíg dalt dalra kezd", nóta közben ha még annyi volna is, elvégezné).
Általában Gábor, amint a verssel úgy a szöveggel szemben sem tud elfogulatlan és fölényes maradni - s ez már oldalról érdemnek is fölírható, mert hiszen lelkiismeretességből származik. Fordítása értelmileg majdnem teljesen hű, szinte filologikus. Kihagyás az egész nagy könyvben alig van, inkább csak hangulati vagy az átmenetet jelző szavakat ejt el olykor. Sajnáljuk az o Mirčio-t a XI. ének elején, a Zan!-t a ferrado leírásánál, egy-egy hogy-ot és mégis nélkülözünk (VI. 74.), komolyabb hiány nincs. A provençal nyelv különben sokkal kevésbé tömör a magyarnál, s így a fordítónak inkább az okoz gondot, hogyan töltse ki a sorokat, Gábornál is van helyenként egy-egy cheville, két-három jelző is néha ahol az eredetiben egy sincs, sokszor az egyszerűség rovására, erőtlen és henye sorok és félsorok teszik a szöveget itt-ott pongyolává, sőt olyan is akad, amely a költő intencióival, legalább hangsúlyba, ellenkezik. Félreértés azonban egy sincs és csupán egy helyet vettem észre mely határozottan mást jelent mint az eredeti (mikor a Mirčiot szállásra invitáló kisfiú azt mondja Gábornál, "Nyáron le sem vetkezve hálunk" - ami elég furcsa szokás lenne éppen nyárra - az eredetiben csak a leányt biztatja hogy ezen az egy éjszakán akár ruhástul is megalhat!) Néhol egy erőtlen adverbium, egy felesleges talán gyengíti az eredeti mondat értelmét, olykor a fordító más hangulatú, gyengébb vagy erősebb kifejezést használ mint a költő (körmöket ujjak helyett, földalatti lyukat messze barlang helyett, híres csillagászt sötét asztrológ helyett), néhol egy-egy provençalizmus elsikkad, talán kár is érte, máshol egy-egy célzást a fordító a személynév odabiggyesztésével talán nagyon is érthetően kimond, de egészben véve fordítása szorosan tapad az eredetihez.
És mégsem teszi azt a hatást mint az eredeti. Majdnem teljesen hiányzik a naiv, könnyen és frissen ömlő hang, Mistral fő bája. Már maga a nyelv kényszerű erőltetettsége, még inkább a verspótló cheville-ek gyengesége (Gábor nem vitte költészetét e cheville-ekbe, pedig, mint Théodore de Banville mondta, épp a cheville próbálja ki a költőt - s hát még a költőt a fordítóban!), mindezek már nagyban rontják az egyszerű s színtiszta poézis hangulatát, s a fordító hiába törekszik az elvesztettet pozitív népiességgel pótolni. Valóban az egyszerűség is mint a stílus többi mélyebb tulajdonsága, negatív valami, nem lehet látható pozitív külsőségekkel elérni, mihelyt észrevesszük, már nincsen, mihelyt egy-egy helyen külön észrevesszük, nincsen. Az egyetlen mód a népiességnek és egyszerűségnek ha az nincs vérünkben, illúzióját valahogy felkelteni, nagy népies költőink eszközeinek, szókincsének és mondatfűzésének tanulmányozása, utánzása, s a Toldi mintája annál csábítóbb lehetne a Mirčio fordítója előtt, mert a magyar publikumban a Toldi minden távoli reminiszcenciája is alkalmas ezt a hangulatot megrezgetni. Gábor azonban sokkal önállóbb, ő népi szókkal és szólásokkal teszi népiessé művét, lehetőleg olyanokkal, melyeket más írók még nem igen használtak, s csak úgy ontja az olyan szavakat, mint barkóca, őn, rozsnok, péntely, baltacim, csánk, gerendely, linka, átán, ballangfű, vöcsök, nála a káromkodás a szájon ötöl, a ruha gúnyaféle, a mindenegyes minden-egy, még a pióca is nadály, néha mintha egyenest a Tájszótárból kerültek volna szavai, máskor valami irodalmilag bélyegzett népiesség jellemzi őket, s még a legigazabban népiek is, éppen szokatlanságánál fogva, s mert kirínak környezetükből, az ellenkező hatást szülik mint amit akarnának, egyszerűség helyett a mesterkéltségét, s gyakran majdnem arra adnak példát, amit Tóth Béla rabbinus-magyarságnak nevezett.
És ez erőszakolt népiességgel teljesen ellenkezik a fordítás nyelvének alapszövete, mely minden csak nem népies és egyszerű. Mindjárt a költemény legelején, s éppen az egyszerű provençei nyelvről azt mondja a fordító, hogy már nem értik "csak póri körbe lent". Egyszerű ez? Épp ilyen bántóan irodalmi a hang a könyv utolsó lapján is, "Hálónk megtöltitek, halászni ha megyünk"... Ezt az irodalmi tónust tartjuk a fordítás főhibájának, ez a színtiszta, egyszerű Mirčio?! Főleg a parasztdialógok hangját sehogyan sem tudja eltalálni Gábor s gyakran egészen természetellenes. Milyen gyönyörű pl. a gyermekek szerelemvallomása az eredetiben, minden szó valami csodálatosan naiv meztelenséggel hat, s mennyire elrontják ezt a fordításban az ilyen kifejezések: "Miért vagy olyan kegyetlen? Édes szép szád ó, hogy tréfálhat meg így?" (Az eredetiben egyszerűen: "De hamis a nyelved!") Vagy mikor a leány kisurran a csók elől, evvel az egyetlen, annyira sajátságos szóval, Lingueto! - "Kéne?!" - mondaná a magyar leány - ő is csak egy szóval, - de semmiesetre sem úgy mint Gábornál mondja, "Kincsem! sokat kértél, most semmid sincsen!" - S mit szóljunk egy különösen naiv részletben az ilyenekhez, "Aranynyelvén a kis fiúcska Fénnyel honát így koszorúzta"? Vagy mikor egy lappal előbb a "Csigabiga nyújtsd ki szarvadat" helyett ilyen gyermekverset hallunk, "Apáca, nyújtsd szép szarvadat ki, Mert hogyha nem dugod magad ki..." stb.
Evvel a hibával, melyre mindenfelé találhatnánk példát, szorosan összefügg az, hogy a fordítás sorai és strófái gyakran tesznek egészen prózai hatást. Az egyszerű és népies költeményben gyakran van szó olyan dolgokról, melyek csak a legtisztábban egyszerű előadásban hatnak jelentősnek és a költészethez méltóknak, s mihelyt egy fokkal irodalmibbra van hangolva a húr, mindjárt ellaposodnak. Semmisem prózai önmagában, minden csak a lélekben lesz azzá, az elbeszélő egyéniségében, azaz az általános tónushoz az elbeszélő egyéni tónusához képest hathat prózainak. Mikor a szép leány behozza a vacsorát, milyen csupa-költészet ez Mistralnál - vagy magyarban Aranynál a Toldi Szerelme első énekében! S milyen csupa lapos próza ugyanez Gábornál! Mert a tónus más, nincs meg a reveláló egyszerűség. Gábor maga is érezni látszik, mennyire lealacsonyodnak egyes mondanivalók az általa fölvetett tónusban, s az ilyen helyeken mintha kedvetlenül színtelen akarna átesni, ami persze kifejezésben is lapossá teszi.
Nem az egyszerűség a prózai. Éppen ellenkezőleg: az egyszerűség, a naiv, a gyermek, mindenben újat lát, költőit, érdekeset! A blazírt szemek látása prózai, az unott irodalmi szemeké, melyek mindenre azt látszanak mondani: Már ismerem! Nem érdekel!
Nem mondjuk, hogy a Gábor látása ilyen, ezt maga a jelenlegi munka is eléggé megcáfolná. Gáborban a penzumos fordító mögött mindennek dacára egy - szerény - költő is lappang s mihelyt hangjának megfelelő részletek következnek, megzendül mint a hangvilla, ha rokon hangot ütnek. Az egyszerűbb, idillikusabb részek kevésbé sikerültek, de viszont majdnem egészen jónak lehet mondani olyan helyeken, ahol nagyobb színkavarodású leírások követik egymást. Ilyen különösen a boszorkányos jeleneteknél, és az utolsó énekek leírásában. Általában a költemény második fele jobban sikerült mint az első, s ez mutatja mindenesetre, hogy a fordító nem lankadt, inkább fölmelegedett. Egy-egy valóban szép színes és jóhangzású sorban elszórva gyakran gyönyörködhetünk, olyan kifejezések mint a "sóval fülledt hő", "meddő dombok nagy szőke teste", olyan sorok, mint ez, "Sötét szőlő bora legjobb táncoltató", vagy ezek: "És Jézus a mennyből lenézve A táncoló vad vízre, vészre", vagy ez a ponyvareminiszcenciákat finoman keltő sor: "És ment Mirei' mint Magyelóna!" (csak a Mirčio neve ne volna itt is megkurtítva!) valóban jobb fordításnak is díszei lehetnének. S emellett a fordító munkája minden hibáival is sehol sem félmunka vagy ímmel-ámmal végzett, ha erőtlenebb, ha prózai helyenként, azért prózai csak, mert nem mindenütt felelt meg a feladat a fordító egyéniségének, nem mintha nem dolgozott volna ő mindenütt a legnagyobb ambícióval, s ez több és jobb mint amennyit a legtöbb magyar fordításról elmondhatunk. Olyan kevés nagy remeke a világirodalomnak van átültetve a mi nyelvünkre, és ami van olyan rosszul, hogy olyan munkát mint a Gáboré, bár nem hallgathatjuk el hibáit, mégis örömmel kell üdvözölnünk. A Mirčio-fordítás fiatalkori műnek kitűnő volt, s ha szerzője nem sajnálja átdolgozásától a nagyobb fáradságot, technikailag legalább elsőrangú lehetett volna belőle. Így amint van azt a kívánságot ébreszti: bár gazdagítana Gábor bennünket, egyéb, egyéniségéhez jobban illő külföldi remekek átültetésével!