Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 22. szám

Laczkó Géza: Az estély

Szembe vele, messze-távol a vizek fölött a havre-i világítótorony lángolt az alkonyodó égen. Mögötte, a hold csillogott a sötétedő hegyekre hajtva le oldalt szelíd fejét. S ő csak állt a rozsdavörös homokon fölhúzott vállal, kurta kabátja zsebébe dugott kézzel, görcsös köcsög-kalapja alól fülére kétfelé lelógó ősz hajával, roskatag lábszárain, amelyek úgy lógtak ki a testhez álló nadrágban felöltője alól, mintha valaki könyörületből két görbe karót dugott volna a lábatlan öreg alá. Nézte, nézte a még mindig keskeny, hosszú cipői elől vonakodva apályodó vizet, borostás álla egyre mozgott rágást vagy beszédet mímelőn, aztán egyszerre fölkapta fejét s a vállán keresztül fölényesen hátraszólt, mintha a komornyikjának felelne:

- Vagy úgy? alkonyodik? Tehát megyünk.

Megfordult, indult s hosszú lábai, mint két hatalmas csettegő rugó, váltakozva nyúltak, törtek szaporán. Árnyéka óriási hosszúságra nyúlva szaladt vele a homokon, foszforeszkáló tócsák fölött, amelyekbe ha belelépett, apró szikrák siklottak hátra cipője mindkét oldalán.

- A természet mindig s most is milyen ízléstelen! - morogta maga elé az öreg s egy szokott mozdulattal, hogy ő, ő ellenben mindig ízléses, elegáns, rozzant nyakkendője csokrát két ujjal összecsippentve kissé fölrántotta.

A fövenypartról apró csatornákkal láthatatlan sakktáblává szeldelt mezőre ért s pocsolyán, sáron keresztülbukdácsolva bokros, hepehupás mezőn, mezőkön ballagott át szótlanul.

Kissé messzebb kalandozott ma el a várostól, úgy lehet, mert a könnyű bágyadtság előbb lomha fáradtsággá, majd kínos kimerültséggé gyötrődött először bizsergő talpában, később feszülő ikrájában, a fájdalomba belegörbülő derekában. De az öreg csak ment, ment és sovány lábai egyre görcsösebben rugódtak ki kurta kabátja alatt. Egyik kertből álmos kutya hörgött a magányos, kopogó léptek után, egy kis ház ablakában mécsvilág illegett-billegett szerényen, révedező tekintetébe, egy palota nehéz ajtaja mögül heves suttogást hallott, kocsmabűz szállt zajjal, piszkos fénnyel vegyest orra alá, majd a vén sétatér tömörítette köréje sötét oszlopcsarnokká százados törzseit, aztán vigasztalan, néptelen utca kongott utána polgári hangossággal. Majd újra elmaradt a kő, az egybefolyó házsor, s valami zölden üres telek mellett megállt az öreg egy alacsony kapu előtt. Lehajolt, benyúlt a jobb sarokba a földre készített kulcsért, kinyitotta a mogorva zárat, gondosan sarkig tárta a kapuszárnyat. Aztán hirtelen mozdulattal fölszakította kabátját, lefelé nyújtott balkezével megfogta, kirántotta, mint régen, mikor a hibátlan vágású felöltő széle kis ajtóként hajolt félre vállára. Jobbkezét mellénye és dús nyakkendője közt mellébe csúsztatta s derekát homorítva délcegen átlépte a küszöböt. Ott újra összegörnyedt, köhögve kapta marokra mellén felöltője két szárnyát s kapkodva, morogva s mégis vigyázva, hogy zajt ne üssön, csukta be a kaput. A kulcsot odahajította a szegletbe hetykén, de megrezzent hirtelen, leguggolt, megkereste s gondosan előbbi helyére igazította a síkos, ragadós földön.

A hosszú udvar rohadt sötétben feküdt félholtan a fáradtságtól léptei előtt végig, akár a hosszú földszintes ház s néhány nyomorult lakója, akiknek egy-egy ajtaja rosszkedvűen nézte az éjszakában hazabotorkálót. Az ő lakosztálya az udvar mélyén volt. Ajtaja nyitva. A kis előszobában tücsök ciripelt s a nyomor bűze ömlött az ajtót nyitó köré. Az öreg kitapogatott az üres, poros tűzhelyen egy gyújtószálat, óvatosan végigtapogatta a falat fölötte, míg ujjai közé akadt a szögön lógó kis kénsavas üveg. A belemártott gyújtó lángra lobbant, aztán mécset gyújtott vele. Foszlott kabátját szétrántotta s mintha szolgálatkész kezek húzták volna le róla, a földre hullajtotta büszkén. De rögtön fordult, guggolt, fogta a felöltőt s az ajtóba vert szögre vigyázva fölakasztotta. Aztán horpadt köcsög-kalapját adta át valakinek, a kalap tompán koppant a földön. Az öreg leguggolt, fölszedte s óvatosan a tűzhelyre tette. Újra kiegyenesedett, körültekintett s míg libegő ősz hajjal kerített feje félelmetes boglya-árnyékot rázott a falon, harsányan felkiáltott:

- Nos, készen van minden? Előre hát, gyújtsátok fel a csillárokat!

S mintha sok-sok szolga szaladt volna a parancsot teljesíteni, izgatott gyorsasággal csoszogott ide-oda, s a sarokból egy láda tetejéről egymás után vitte a mécshez lángot fogatni a hat ezüst gyertyatartót.

- Te - röhögött maga mögé - a gazdánk nadrágja lesz a legfeszesebb máma, mi? - s az első gyertyatartót bevitte a szobába.

A szoba szinte üres volt. Az ablak alatt négylábú polgári asztal állt a szennyben, a két oldalfalhoz egy-egy szekrény támaszkodott s az üres középet körbefogva, székek álltak szép szabályos ellipszisben, félkarú karosszék, támlája csorba, másik suszter-ülőke, nádhéjas harmadik, ószeres, szemétdomb ronda, értéktelen utolja.

Az öreg a gyertyatartót a szekrény tetejére állította s kiment a másodikért, közben selypítve sziszegte:

- Ó, a szép fiú, a mi kegyelmes urunk!

A harmadik gyertyával kezében így motyogott:

- Selyeminges dámák, jó pince, jó konyha!

Két gyertya állt az egyik szekrényen, kettő a másik két sarkán, kettő az asztalon. Az öreg körültekintett a fényárban úszó tágas termeken s megveregette valakinek a vállát:

- Tom, kitettél magadért! Derék!... Hallod? Ez lord Palmerston kocsija! Siess!

Erre hirtelen összegörnyedt és kisompolygott az előszobába, de csakhamar újra megjelent az ajtóban, alázatos harsányan jelentve:

- Viscount Palmerston!

Belépett. Biccentett jobbra, balra egyet s egy lyukas szék felé indult. Ebben a pillanatban fürgén visszaperdült s kacagva sietett saját maga üdvözlésére:

- Kedves lord, Caenban nincs is szükség angol konzulra, miért vagyok hát én Caenban angol konzul?

Körülpillantott s örömmel látta, hogy a vendégek gúnyosan mosolyognak.

Az ajtóba ugrott s hangos hunyászkodással hangzott újra rekedt szava:

- James Auverquerque, Grantham grófja!

Csoszogva indult el az ajtótól, szelíd kérdéssel ajkán:

- Mit szól, mesterünk, új ruhámhoz?

De már perdült is vissza és fagyosan dünnyögte:

- S maga, kedves Grantham, ezt ruhának nevezi? - s a felcsippentett levegőt undorral lökte vissza.

De már újra az ajtóban áll és jelent:

- Charles Stanhope, Chesterfield grófja!

Három lépést előre tesz, visszaugrik, szeme zavaros, az ajka remeg:

- Fitzherbert Anna!

S lengve, libegve, krinolin-himbáló hajladozó derékkal besuhan a fényes tömegbe.

- A walesi herceg! - kiáltja dühhel a küszöbön s mindjárt utána csípős nyugalommal kérdi széjjeltekintve:

- Ki is ez a kövér úriember?

A trónörökös arca elsápad, a hiú majom, persze hogy kövér, mit gondolt? Talán megsoványodik, mert a barátom lett?

- Á, ön az, kitűnő Cranfield, helyes, helyes, elmegyek önhöz, de senki meg ne tudja!

Így kell büntetni a parvenüket, akik velem akarják estélyük fényét emelni! - mondja magában, gúnyos mosollyal.

Megáll a terem közepén, a főcsillár alatt, a tengely diszkrét fényében s míg feje fölött sziporkázva, csillogva fénylik az özön láng, alatta vakító fehér mellénye ragyog, amelyből duzzadva emelkedik az óriás méretű, pompázatos, szeszélyes kötésű nyakkendő. Nyugodt méltósággal nézi az érkezőket, üdvözli őket s áll, csak áll a ragyogás központján, ő, mindenek irigyeltje.

- Hogy tetszettek önnek a skót tavak? - kérdi egy lelkes szemű egyébként csúnya nő.

- Na, mon Dieu - ásít a házigazda - nagyon messze vannak a St. James Street-től.

Az egész fényes "assemblée" nevet.

Egy szekrény alján valami reccsen, az öreg összekapja magát, egyberoskad, az ajtóhoz sompolyog s új hévvel, egyre rekedtebben jelenti London s az udvar előkelőségeit:

- Fitzgerald, Keinster hercege!... Seymour, Somerset hercege... Cecil, Salisbury gróf... viscount Kinalmeaky... Beaufort... Fox... Canning... William Cavendish, Devonshire hercege... Canterbury érseke...

Azzal hirtelen kiugrik az előszobába.

A fényes termeken, íme, hallható, a várakozás moraja zúg, áramlik eléje, akinek érkezését mindenki előre tudja.

- Lássuk csak - morog magában - a testhez álló fehér nadrágot keményen feszíti a szorosra húzott talpalló, a frakk eleje gyönyörű ívben karcsul föl derekamon, körül a selymes fekete prém szelíd csillogással remeg, a frakk szárnyak mint két tenyér, ránc, gyűrődés nélkül simulnak mögém, kézelőm csipkéje alig két ujjnyi, nyakkendőm csokra, duzzadása a mélyen kivágott mellényből csodás, hajam fodros fürtjei hibátlanok, puhák, mehetünk!

A küszöbre lép:

- George Brummel, a dandyk királya!

A szűk nadrág is pőtyögősen lóg vékony lábán, amely reszketve, rogyadozva lép át a küszöbön, szennyes, esőverte gyűrött frakkja betegen lóg vállán, nyakkendője meleget tartó, kötött, olcsó holmi, sima ábrázata helyén őszes tüskebozót mered s szállongó fehér haja nyomorult aggsággal leng halántéka körül, amelyen pattanóvá feszül az ér, majd hideg verejték ütközik elé rajta, látása elhomályosul, rekedt hörgés birkózik torka mélyén, a társaság feloszlik, oszladozik, kinyújtja kezét utánuk, hogy fogja, ne eressze, hiába, árván áll előtte a szedett-vedett ócska lom, arca tenyere reszketeg koporsójába temetkezik s bugyborékolva tör fel kínos zokogása, amint végig vágódik a sáros pallón.

Asztalon, szekrényen komoly buzgalommal ég a hat gyertya az ezüst tartókban hajnalig, csonkig.