Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 19. szám

Schöpflin Aladár: Ágai Adolf

Az ötvenes évekbeli Bécs újságírásának megvolt a maga stílusa, amely többé-kevésbé ma is érezhető még. Szellemesnek lenni, ez volt a főcél s erre irányult vezércikk-írók, kritikusok, tárcaírók minden törekvése. Ötletes, kihegyezett, fölényeskedő gúnyolódású, világfias allűrökkel tele, a szójátéktól s egyéb alantas-forma hatástól sem irtózó, kissé felületes cikkeket írtak ekkor Bécsben, keresett, keleti arabeszkekre emlékeztetőn cikornyás stílusban, többnyire kissé zsidós modorossággal, az akkor tollasodni kezdő bécsi bourgeois mulattatására.

Mint sokan mások, Ágai Adolf is ezt hozta magával bécsi egyetemi esztendőiből, ezt a modort alkalmazta tárcacikkeiben a magyar viszonyokhoz. Így lett kikiáltottan az első magyar tárcaíró, úttörője és első mestere annak a zsurnalisztikai műfajnak, amellyel ama kor esztétikai fémjelzője, Greguss Ágost nem tudott mit kezdeni, tehát besorozta az irodalmi levél poétikai skatulyájába, mert hát a tárcacikk tulajdonképpen "levél az olvasóhoz". Ezek a tárcacikkek, a Porzó hamar népszerűvé vált jegyével ellátva, akkor mint valami rendkívüli újság, fűszeres pikantéria tetszettek az olvasók sokaságának, némi zavarba ejtették a még meglehetősen iskolás magyar kritikát, mindenesetre valami újat, valami modernet és a közelgő új világra figyelmeztetőt hoztak a magyar irodalomba. Szellemes és szellemeskedő csevegések voltak olyan aktualitásokról, amelyek akkor az embereket érdekelték, kellemes, szalonias elmefuttatások a társadalmi, művészeti, divat és más kérdésekről, mindenről, ami nem politika és szónoklat. Volt bennük valami, ami elütött a magyar irodalom általános tónusától, amely akkor még nagyobbára a falusi magyar birtokos urak, ügyvédek, professzorok és papok ünnepélyes tónusa volt, - valami urbánus, városias és polgárias szellem, amelyet az akkor még fiatal író Bécsben szívott magába s az ő könnyed alkalmazkodó képességével átvitt a pesti életre. Az elsők egyike volt, akik érteni igyekeztek, szerették és figyelték a fejledező magyar főváros életét és szeretetüket nem titkolták el, holott a többi irodalom még inkább csak rosszat tudott róla mondani. Ez talán a legnagyobb nevezetessége Ágai pálájának, ő volt az első igazán pesti író, aki nem szégyellte, hogy falusi születés létére erősen meggyökeresedett a városban s nem is titkolta, de nem is tudta volna titkolni, hogy tipikus pesti polgárrá fejlődött.

Igyekezett is a pesti művelt polgár típusát önmagában és írásában megvalósítani. Bizonyos városias úriasságra, illedelmességre és eleganciára törekedett, de emellett tősgyökeres magyarosságra. A pesti polgár ideálképét, ahogy nála megjelenik, az ő idejében konstruálták, e konstruálók között ő a legelsők és legkiválóbbak egyike volt. A régi németes nyárspolgárt el kellett tüntetni s helyébe másvalakit léptetni, aki tősgyökeres magyar, de azért méltán megállja helyét a bécsi szalonember mellett, vagyis a bécsi mintát bele kellett bújtatni a zsinóros magyar köntösbe. S Ágai írása is ez volt, bécsi "feuilleton" magyar sujtással kiteremtettézve. A sujtás a stílus volt rajta, magyaros zamatra törekvő, népies szólamokat és fordulatokat városiasító stílus. Ágai büszke volt rá, hogy milyen jól tud - s kortársai hozzágondolták, hogy zsidó létére csoda, milyen jól tud - magyarul s ebbe a magyarosságba a tudatosság s az önmagában való gyönyörködés vitte bele a cikornyát és keresettséget. Mégis igazi író volt, ötletes, elmés, friss eszű és nyílt szemű. A világi dolgokat megértő és józan optimizmussal szemlélő s ezekkel a tulajdonságaival sok új dolognak hintette el legalább a csíráját az új utakra induló magyar világ nehézkesen készülődő irodalmában.

Budapest városától kevés író érdemelte ki annyira a díszsírhelyet mint ő. Az ő írásaiban vált először Budapest, a város maga és élete érdekes, gazdag, változatos és szimpatikus témává. Szerette ezt a várost, amelyet oly sokan szeretnek, de öntudatlanul és oly sokan szidnak és csúfolnak, maguk sem tudják miért, - élvezte fejlődését, megérteni igyekezett forrongó életét s később, öreg napjaiban gyönyörködve emlékezett régi, elmúlt helyeire, elhervadt szépségeire, elfeledett nevezetességeire. Az ifjúkorra való emlékezés melankóliájával megszépítette a régi Pestet, olyan képeket festett róla, amelyek hangulatban erősen emlékeztetnek azokra a régi kőnyomatokra és acélmetszetekre, amelyeken Rudolf Alt és egykorú utánzói örökítették meg a magyar főváros vedutáit.

Humorát, amely tárcacikkeiben inkább csak enyhe elméskedés, élete legnagyobb hatású alkotására, a Borsszem Jankóra költötte. Ennek csinált egy egész galériára való karikatúra-típust, amelyeket Jankó János az akkori magyar világ lelkéből lelkezett karikatúrarajzoló művészetével szövetkezve, a hetvenes-nyolcvanas magyar élet valóságos típus-képeivé fejlesztett. S a közönség elfogadta hitelesnek azokat a képeket, melyeket Ágai torzító tükrében elébe tartott, elfogadta magyar típusoknak Mokány Bercit, Tarjagos Illést, Wewreshegyhy Dávidot, Bukovay Abszit; még ma is sokan vannak, akik a parlagi magyar nemes ember, a tósztozó vidéki kortes, a parvenü zsidó újnemes és az ősjogász típusképét az ő karikatúráiról rögzítették meg elméjükben. Tisza Kálmán korszaka magyar társadalmának a világfelfogása van ezekben a figurákban s ezért volt olyan rendkívüli nagy hatásuk ama kor publikumára. Ágai eleven érzékkel élt benne a maga korában s invenciója e kor sodrába nyúlt bele alakokért és motívumokért. Azóta se volt olyan hatása magyar élclapnak s talán az egész világon nincs rá példa, hogy ekkora hatása lett volna olyan élclapnak, amely az uralkodó kormányrendszer és uralkodó társadalmi osztályok szolgálatában áll. A gúny, a szatíra, a torzkép az ellenzékek és az uralomra törekvő rétegek kezében szokott sikeres fegyver lenni. De ez is annak a kornak a szelleméből magyarázódott, amikor a magyar önmaga ellenére, kérlelhetetlen históriai szükségszerűségek nyomása alatt kénytelen volt másfelé fejlődni, mint ahova hajlama és tradíciója vitte, amikor a zömében negyvennyolcas magyarság, ha akart, ha nem, csak hatvanhetes politikát csinálhatott, a természete szerint konzervatív és agrárius társadalom nem fejlődhetett más irányban, csak a kapitalisztikus indusztrializmus irányában.

Ágai igaz gyermeke volt ennek a kornak, az ő korának. Ez a kor teremtette meg a modern zsurnalisztikát s ő ebben jelentékeny részt vindikálhatott magának. A mai zsurnaliszta-író típusának egyik első megvalósítója volt, írói tehetségét a napisajtó szolgálatába állította s a napi sajtó segítségével szerzett hatást, népszerűséget, nyomatékot írói tehetségének. A sorsa író-sors és újságíró-sors a befejezésében is, öregségére divatjamúltan, az új generációk új ízléséből kimaradtan, mint elmúlt időknek egyik utolsó, félig elfeledett emléke járt köztünk. Csak most, hogy elmúlt közülünk örökre, eszmélünk rá újra, ki volt, mit jelentett az előttünk járt nemzedéknek.